A januári számban Koncepciós mítoszrombolás [2] című vitairatomban – úgy vélem, teljesen tárgyszerűen – arról írtam, hogy Szakolczai Attila Szegény Jankó Piroska című tanulmányának tartalmával, következtetéseivel miben nem értek egyet. Az ő válasza [3] viszont az antipátiájáról szól, kérdés, hogy a nyilvánosságot ez mennyire érdekli. Így aztán a vita alapkérdései lényegüket vesztik, de egyébként sem hiszem, hogy az olvasók akár 0,1 százaléka – a Jankó-ügy alapos ismerete nélkül – követni tudná okfejtéseit.
Talán helyesebb lenne ilyen írásra nem reagálni, csak hát valószínűleg túlságosan fontosnak vélem, hogy a dolgok mindenáron a helyükre kerüljenek. Tehát a „januári” álláspontomat fenntartva, az újonnan felvetett kérdések egy részére igyekszem válaszolni.
A mítosz szó jelentései: 1. hitrege 2. az egyén vagy a közösség cselekvéseit természetfölöttivé nagyító elbeszélés, monda. 3. pejor a valóságban nem megtörtént nagyszerű események sora, kitalált történet (Bakos Ferenc: Idegen szavak szótára). Szakolczai – a jelek szerint – e szónak a 3. pontban jelölt értelmezéséről még nem hallott. Talán helyesebb lenne ilyenkor a szótárhoz nyúlni, mint beidegződésünknek engedve valamilyen tekintélyt citálni. (Egyébként Litván Györgytől más idézetet is találhatott volna: „Mítosznak nevezem 1956-nak olyan felfogását, ábrázolását, amely egyrészt a forradalom egészére, jellegére vonatkozik, másrészt tartalmaz ugyan igaz elemeket, de egyoldalú, túlzó beállításban.” Mítoszok és legendák 1956-ról. 1956-os Intézet Évkönyve, 2000.)
Ezután vitairatom címéből (Koncepciós mítoszrombolás) – bravúros nyelvi leleménnyel – Szakolczai arra a következtetésre jut, hogy ezzel vádolom: „hamis vádat” koholt „egy kimagasló történelmi esemény, az ötvenhatos megtorlás ellen.” Jaj, dehogy! Csupán csak azt a véleményemet fejeztem ki, hogy alkalmasint nem bizonyítható állítást tesz.
Szakolczai arról is tudósítja a Beszélő olvasótáborát, hogy – akaratlanul bár – kijavította az eredeti szövegemet. Ugyanis válaszát titokban akarta tartani megjelenéséig. Ám senki sem követett el indiszkréciót: az intézetünkben mindnyájan hozzáférhettünk a megjelenésre váró Évkönyv-írásokhoz. Állítása azonban igencsak megtévesztő: mindössze két slampos mondatomat „korrektúráztatta” velem, ezt nyilván megtette volna a szerkesztőség is. Jóindulat híján természetesen a köszönet is elmarad.
„Az ügy szempontjából indifferensnek tekinti Asztalos János halálának körülményeit…” – idéz engem, mivel szerintem abból a szempontból, hogy Jankó elkövette-e a fő vád alapjául szolgáló cselekményt, nincs jelentősége. Ebből Szakolczai ismét merész következtetést von le: „Eörsi 2010-ben önként tekinti »teljesen indifferens kérdés«-nek, »jelentéktelen mozzanat«-nak a jogtiprást.”
Valóban többször állítottam, és most is fenntartom, hogy az 1956 utáni megtorlás egészen más jellegű volt, mint a rákosista koncepciós perek, mivel a szervek rendszerint igyekeztek kideríteni a tényeket, a valóságot, és nem volt jellemző a vallomások fizikai kikényszerítése. De Szakolczai a konklúziójában ezúttal is igencsak mellétrafált: „[E. L.] magát az ötvenhatos megtorlást védelmezi…” Ugyanis azt is sokszor megírtam már, hogy a vallomásokat interpretáló hatósági iratok (pl. vádirat, ítélet) viszont súlyosan – esetenként a felismerhetetlenségig – torzítanak. De már csak azért sem védelmezhetem a megtorlást, mert ’56-ot – ahogy írásaim is bizonyítják – egyértelműen forradalomnak tartom.
Szakolczai egyébként komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy elhitesse: nemcsak az 1957-es iratokkal, de még a szemléletükkel is azonosulok. (Romlott a megítélésem: pár éve még „legalább” átfordítottam a kádárista iratok előjelét ellenforradalmáriból forradalmivá – Sz. A.: Népköztársaság tér 2006. ÉS, 2007. V. 18. –, de mostanra már Tutsek Gusztáv leplezetlen hívévé szegődtem.) „Eörsi szánalomra is kevéssé tartja érdemesnek [Jankó Piroskát], hiszen »a forradalom mellett nyíltan csak az október 23-i tüntetésen való részvételével demonstrált« és mert »rendkívül sokat ártott a forradalom tisztaságának«. Ez a megtorlók 1957-es póza, akik minden szempontból felsőbbrendűnek tekintették magukat szánalomra sem méltó áldozataiknál.” Szakolczai eljárása itt is némi kívánnivalót hagy maga után, mivel épp a lényeget nem idézi: „[Jankó (az ominózus tőrdöfést ezúttal figyelmen kívül hagyva)] horogkereszteket és nyilaskereszteket rajzolt. Élvezetét lelte az állatok kínzásában (ennek sok szemtanúja volt). [...] A Ferenc körúton egy szovjet katona összeégett holttestét leköpte és megrúgta, majd ugyanezt tette egy magyar tiszt tetemével is a Köztársaság téren. (Ezt Szakolczai is elismeri.)” Szó sincs itt semmiféle 1957-es pózról, egyszerűen csak annyi, hogy én semmiképp sem lépnék be a Jankó Piroska Fan Klubba.
Büszke is lehetnék arra, hogy Szakolczai milyen szorgalmasan forgatja a tanulmányaimat. Össze is gyűjtött egy kis csokorra valót, lejáratásomra. „[E. L.] nem lát különbséget a rendfenntartásra vállalkozó nemzetőrség és a rendszer ellen harcoló fegyveres csoportok között…” Nem tudom, honnan vette ezt, sehol sem írtam/mondtam ilyesmit.
„[E. L.] szerint Mező Imre volt a rákosista rendszer utolsó mohikánja”. Ez így megtévesztő. Az ugyanis aligha vitatható, hogy a Köztársaság téri pártház védői – akik élén Mező állt –, nem vették figyelembe a kihirdetett tűzszünetet, az ÁVH leszerelését. Ám kötetemben (Köztársaság tér 1956) ezt is írtam: „Köztudott, hogy [Mező Imre] Nagy Imrével és a pártellenzékkel szimpatizált”.
„[E. L.] szerint Nagy Imre november 4-én hajnalban fegyveres ellenállásra buzdított”. Itt tényleg pongyolán fogalmaztam, ez lett volna a helyes: „Nagy Imre november 4-én, hajnalban elhangzott beszédének hatására sokan fegyvert fogtak.”
„[E. L.] szerint Nickelsburg László hat foglyot végeztetett ki a Baross téren”. Szakolczai ezen állításához csak az 1956 mártírjai kötetemet vehette figyelembe: „[Nickelsburg] többek közlése szerint két fosztogatáson ért felkelő és két karhatalmista, majd néhány nap múlva még két fogoly kivégzésére adott parancsot, sőt az ítélet végrehajtásában is részt vett. Ezek azonban nem kellően bizonyított állítások”[!]. Tehát Szakolczai állítása így lett volna korrekt: E. L. feltételezhetőnek tartja, hogy Nickelsburg hat foglyot kivégeztetett.
„[E. L.] szerint Tóth Ilona és Jankó Piroska elkövette a terhére rótt bűncselekményt.” Különösen figyelemreméltó, hogy Szakolczai épp most és épp így szólalt meg először Tóth Ilona-ügyben. Nos, vannak szerzők, akik a politikai érvényesülést tartják szem előtt, és vannak, akiket gyűlölködésük vezérel. Csak hát mindezt a hitelesség sínyli meg.
Szakolczai szándéka, hogy „mélyfúrásokkal” eljusson „arra a szintre, ahol feltárulnak az összefüggések”, elismerésre méltó, csak hát – ahogy a fentiekből is kiderül – következtetései még jóval egyszerűbb helyzetek megítélésében sem kellően megalapozottak. Így hát nem csoda, hogy kutatási eredményei nagyságrendekkel szerényebbek, mint ő maga. Bár a minduntalan visszatérő harsány öntömjénezése – akarata ellenére – humort visz írásaiba („temérdek dokumentum minuciózus elemzésével bizonyítottam...”, „lelepleztem és leromboltam [...], hogy helyére állíthassam…”, „tanulmányomban gondosan bizonyítottam…”), a „mélyfúrások”-hoz ez kevés, meggyőző érvek is kellenének.
A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu [4].
- Visszabeszélő [8]