Eörsi László szerint mítoszrombolás [2] Jankó Piroskáról írt tanulmányom, ezt a címen kívül kétszer is állítja. De vajon mi az a mítosz, vagyis emberfeletti történelmi esemény, amelyet szerinte rombolni törekedtem, és amelyet ő védelmébe vesz? Magam nem tekintem, ennélfogva nem neveztem mítosznak sem a Jankó Piroskának tulajdonított cselekményt, sem az ellene folytatott eljárást, mivel, tisztában lévén a szó jelentésével, sem a vád tárgyává tett borzalmas bűncselekményt, sem a Jankó elleni embertelen eljárást nem tekintem emberfelettinek. Mítoszról tehát az én szövegemben nincs szó, legfeljebb Eörsi olvasatában. Ő többször nevezte mítosznak a Tóth Ilona bűnösségét tagadó rekonstrukciókat, vélhetően ennek analógiájára használja ezúttal is a kifejezést. Kétszeresen is hibásan. Egyfelől azért, mert Tóth Ilonával (a magyar Jeanne d’Arckal) kapcsolatban a szónak van létjogosultsága, hiszen ő az ártatlanság szimbólumává magasztosult mindazok számára, akik tagadják bűnösségét a terhére rótt gyilkosságban, miközben Jankó Piroskát tanulmányom előtt a Népszabadság névtelen tollnokától kezdve Papp Andrásig és Térey Jánosig mindenki, aki írt róla, ötvenhat egyik legembertelenebb, legocsmányabb figurájaként ábrázolta, a köré font történetet tehát mítosznak nevezni nem lehet. (A kimagasló, emberfeletti értelemben használta a kifejezést Litván György is, amikor a pesti srácok, a tiszta forradalom stb. mítoszáról értekezett, de ellenmítosznak nevezte a forradalmat ellenforradalomnak állító kitalációt.) Másfelől azért is értelmetlen Jankó Piroska mítoszáról beszélni, mert Eörsi szerint tanulmányom célja mítoszrombolás. Mivel szövegem előtt Jankó Piroska mítosza nem létezett, annak (le)rombolása nem lehetett célom. Eörsi tehát nem Jankó Piroska sose volt mítoszát védelmezi velem szemben.
Tanulmányomban lelepleztem és leromboltam a Jankó Piroska és cselekménye köré font konstrukciót, hogy helyére állíthassam azt a személyt és történetet, amely a források elemzése alapján megrajzolható. Ha Eörsi mítoszrombolásnak tekinti munkámat, amellyel vitába szállt, abból az következik, hogy az 1957-es büntetőeljárásban fabrikált koholmányt tartja az én destruktív szándékomtól védendő mítosznak. Magát az ötvenhatos megtorlást védelmezi, amelyről más írásaival összhangban ezúttal is állítja, hogy annak eljárásai „egészen más jellegűek” voltak, mint a rákosista koncepciós perek, „a szervek rendszerint igyekeztek kideríteni a tényeket, a valóságot”, „nem volt jellemző a vallomások fizikai kikényszerítése” (noha elismeri: „voltak, akiket bántalmaztak”). Ha ezek az apologetikus tézisei igazak lennének, akkor sem lehet mítosznak nevezni a megtorlást, amely ebben az esetben is nélkülözne minden emberfeletti magasságot. Állítása tehát hibás: nem mítoszt romboltam. Ha Eörsi nem érti a szót, amit nyilvánosság elé szánt írásában használ, az nagy baj. Annál talán csak az nagyobb, ha érti.
Ráadásul koncepciósnak tartja és nevezi állítólagos mítoszrombolásomat, nyilván nem a szó köznyelvi („átgondolt”, „megtervezett”) jelentésében. Írásában ugyanis a címen kívül még kilencszer fordul elő a kifejezés, mindannyiszor olyan szövegösszefüggésben, amitől az (az ötvenes évek ekképp nevezett perei alapján) a köznyelvitől eltérő, szaknyelvi jelentést kap: „hazugságokra épülő, koholt, ártó szándékú”. Nemcsak azt állítja tehát, hogy (az ávós pribékekhez, a rákosista vérbírákhoz és mindezek uraihoz hasonlóan) hazudtam, hanem azt is, hogy ezzel ártatlanokat sértettem, hiszen az ellenük koholt vádakban ártatlanok voltak a koncepciós perek áldozatai. Mivel tanulmányom a megtorlást, annak mechanizmusát kívánta bemutatni, ha sért valakit, az a megtorlás apparátusa és az azt segítő hamis tanúk, valamint akik azt a rendszert létrehozták és működtették, amelyben mindez megtörténhetett. Ha Eörsi koncepciósnak nevezi eljárásomat, azzal őket tartja ártatlannak, és védi velem és a feltárt tényekkel szemben. Összegezve írásának címbe emelt tézisét: hazugságokból koholtam hamis vádat egy kimagasló történelmi esemény, az ötvenhatos megtorlás ellen.
Annál is inkább az ezen megtorlás védelmében folytatott elszánt küzdelem részének kell tekinteni írását, mivel abban kevés konkrétum található a Jankó-ügyről. Maga is elismeri, hogy az első részben nem lényegi, hanem pusztán „súlytalan” ellenvetéseket sorol, kifogásai mögött ráadásul súlyos logikai, szemléletbeli és szakmai hibák rejlenek. Sehol nem szerepel tanulmányomban, hogy Jankó Piroska nem bízhatott, majd később nem csalódhatott egy személyben, Keresztes Nagy Antalnéban, hanem azt állítottam kizártnak, hogy valaki 1956 decemberében vagy bármikor máskor a munkahelyi étkezdében fennhangon, nagy társaság előtt mesélje el, miként vett részt a Köztársaság téren egy ember szívének a kivágásában – amely cselekményt, mint ezt Eörsi is elismeri, valójában senki nem követte el. Ezt pedig nemcsak mint képtelent, hanem bizonyítékokra támaszkodva is tagadtam, hivatkozva arra, hogy Keresztesné önmagának is ellentmondó vallomásait mindegyik, általa fültanúként megnevezett személy cáfolta: szerintük Jankó arról beszélt, amit látott, de nem arról, hogy mit csinált, szívkivágásról pedig egyáltalán nem. Keresztesné vallomását csak 1957-ben, a forradalom ellenforradalomként diabolizálásának korában lehetett hitelesnek tekinteni, ahhoz annak elfogadása szükséges, hogy a felkelők nemcsak ellenforradalmárok, hanem emberi mivoltukból kivetkőzött gonosztevők, szubhumán lények, akik nem leplezik rémtetteiket, ellenkezőleg, kérkednek azokkal. Eörsi (jóllehet akaratlanul és öntudatlanul, de) ezt az 1957-es szemléletet csempészi vissza a XXI. századba.
Azzal véli igazolni, hogy lakótársa, Bangó Erzsébet „verbalitása alapján” szadistának tarthatta Jankót, hogy másvalaki, az őt feljelentő és rá hamis vallomást tevő Keresztesné hallott tőle ilyen kijelentést. „A” vallomása a „B”-től hallottról nem bizonyíthatja, hogy „C” mit hallott „B”-től, hacsak „A” nem azonos „C”-vel, márpedig Keresztesné és Bangó két különböző személy, arra sem merült fel adat, hogy az eljárás előtt a békásmegyeri munkatárs és a kelenföldi lakótárs találkozott volna. Az aknázás valóban elegendő ok arra, hogy a pincében keressen menedéket, Jankó magatartását azonban a többi lakó is különösnek találta, hiszen ő akkor is lent maradt, amikor ők visszatértek otthonukba, vagyis amikor elült a fegyverzaj. Eörsi azonos okkal magyarázza az általánostól eltérő, különös magatartást és az általánost, „A” indokát „B”-re is érvényesnek tekinti. Szerinte megállapíthatatlan, hogy Papp Józsefet társai előtt vagy után lőtték-e meg, én azonban azt állítottam lehetetlennek, hogy a szúrás után érték a lövések – ami nyilvánvaló mindenki számára, aki a citált mondatot tartalmazó részt megelőző és követő bekezdést is elolvasta és megértette. Eörsi nem az én állításomat, hanem saját félreértését cáfolja. Az ügy szempontjából indifferensnek tekinti Asztalos János halálának körülményeit, noha az eljárás az ő meggyilkolása miatt indult, és Jankó állítólagos áldozatáról adott első személyleírása inkább illik Asztalos, mint Papp ezredesre, akit csak azt követően tekintettek Jankó áldozatának, miután bebizonyosodott, hogy az semmiképpen nem lehetett Asztalos. Jogi nonszensz egy halálos ítélettel fenyegetett bűntény áldozatainak menet közbeni cserélgetése. A politikai célok szolgálatára kényszerített magyar igazságszolgáltatás szégyene, hogy 1957-ben ilyen megtörténhetett. Eörsi 2010-ben önként tekinti „teljesen indifferens kérdés”-nek, „jelentéktelen mozzanat”-nak a jogtiprást.
Eörsi szemléletileg és nyelvileg is a periratok befolyása alá került, utóbbi nyilvánvaló jeleit a hozzá tudtom és beleegyezésem nélkül eljuttatott, az 1956-os Intézet évkönyve számára írt válaszom alapján javította, akaratlan segítségemet pedig elmulasztotta megköszönni. Noha a boncolást végző orvosok kétséget kizáróan megállapították, hogy Pappot hasba szúrták, ez nem tartja vissza attól, hogy a szívébe döfött tőrről írjon. 1957-ben még a törvényszéki orvosoknak is komoly kihívást okozott annak bizonyítása, hogy Papp ezredes a szív jobb pitvarát és bal kamráját szétszakító, a jobb tüdején áthatoló, valamint agyát súlyosan roncsoló lövések, fejének a koponya többszörös törését eredményező ütlegelése, majd testének vonszolása és felsőruházatától megfosztása után még élhetett – amikor valaki hasba szúrta. Eörsi nem hagyja magát ilyen „apró momentumok”-tól megzavarni: szerinte „a perirat ellentmondásos adataiból ezt egyértelműen nem lehet megállapítani”, morálisan amúgy sem lát különbséget a hullagyalázás és a gyilkosság között, és elképzelhetőnek tartja, hogy valaki egy halottat akar megölni. Eörsit – miként a megtorlás apparátusát – nem érdeklik a részletek. Ahelyett, hogy megoldást keresne, figyelmen kívül hagyja a „jelentéktelen mozzanatok”-at, az „apró momentumok”-at. A Kiss–M. Kiss szerzőpárossal Tóth Ilona ügyében vitázva sem cáfolja az érveket, amelyek szerint „ott, akkor és úgy” nem ölhették meg Kollár Istvánt, ahogy azt a büntetőeljárás felderíteni vélte. Ha nem ott, nem akkor és nem úgy, akkor máshol, máskor és máshogy történt a bűntény, amelynek azonban Eörsi szerint mégis azonosak az elkövetői és az áldozata. Miként Jankó Piroska esetében. Ha nem Asztalost, ekkor Papp ezredest. Ha nem puskaszuronnyal, akkor tőrrel, késsel vagy zsebkéssel. Ha nem szíven, akkor hasba szúrta. De Jankó Piroska volt a tettes, ahogy a megtorlás farkasai rábizonyították. Pedig az ördög a részletekben lakik, a hazugság a részletekben érhető tetten. Számos mozzanat csak addig jelentéktelen, amíg jelentőségét nem ismerik fel.
Eörsit kevéssel a 95 oldalas tanulmány vége előtt „teljesen váratlan” meglepetésként érte a felismerés, hogy a vád tárgyává tett bűncselekményben ártatlannak tartom Jankó Piroskát. Bevallom, abban bíztam, hogy olvasóim már az első oldalakon gyanút fognak, ami olyan feszültséget kelt bennük, hogy végig is olvassák a hosszú szöveget. Eörsinek ehhez több mint nyolcvan oldal kellett. Annak ellenére, hogy temérdek dokumentum minuciózus elemzésével bizonyítottam, hogy Jankó Piroska nem szúrta meg Papp ezredest, Eörsi azt veti szememre, hogy állításomat egyetlen tanú vallomásának számára követhetetlen elemzésére alapoztam. Ellenkezőleg. Eörsi az, aki egyetlen irat előrántásával véli megoldani a kérdést. Stadinger Katalin vallomását egymagában értékesebbnek és hitelesebbnek tekinti a tanulmányomban sorolt bizonyítékok sokaságánál, amivel azt bizonyítja, hogy abból semmit nem értett meg, hogy nem érti azt a kort, amelynek állítólag szakértője, hogy nem érti azokat az iratokat, amelyekkel dolgozik, nem ismeri, de legalábbis nem követi a szakma alapvető szabályait. Nem érti, hogy a megtorlás egyetlen rendőrségi vagy bírósági vallomását sem lehet történelmi forrásként felhasználni az adott eljárás egészének beható elemzése nélkül, anélkül, hogy az azzal való kölcsönhatásban megvizsgálná a tanú személyét és vallomásának szerepét. Nem érti, hogy a megtorlás irataiból csak az ellenforradalom története írható meg anélkül, hogy dekódolná azokat a dokumentumokat, amelyek segítségével feltárható 1956 története. De nem külszíni fejtéssel, hanem mélyfúrásokkal eljutva arra a szintre, ahol feltárulnak az összefüggések. Nem érti, hogy a kádári megtorlás és a Rákosi-rendszer restaurációja egymással kölcsönhatásban áll, egymástól elválaszthatatlanok, hogy a megtorlás ugyanolyan viszonyban áll 1956-tal, mint Kádár korai, Rákosiénál is rákosistább rendszere: tagadása és meghamisítása annak, ami történt. Eörsi mutatványa kudarcra van ítélve. A megtorlás irataiból kibányászott ellenforradalom-történet elemeiből csak azzal a minden logikának fittyet hányó önkénnyel lehet megírni a forradalom történetét, ahogy a forradalmat elbeszélő vallomásokból konfabulálták 1957-ben (és 1958–1961-ben) az ellenforradalom történetét. A megtorláskori bűvészmutatvány mára egyre többször lepleződött le, de a szemfényvesztés még igézetben tartja Eörsit, a szakértőt. Eörsit, aki nem lát különbséget a rendfenntartásra vállalkozó nemzetőrség és a rendszer ellen harcoló fegyveres csoportok között, aki szerint Mező Imre volt a rákosista rendszer utolsó mohikánja, aki szerint Nagy Imre november 4-én hajnalban fegyveres ellenállásra buzdított, aki szerint Nickelsburg László hat foglyot végeztetett ki a Baross téren, aki szerint Tóth Ilona és Jankó Piroska elkövette a terhére rótt bűncselekményt. Teszi mindezt egy nemzetközileg elismert tudományos intézet tudományos munkatársaként.
Eörsi egyetlen, ráadásul nem primer, hanem narratív forrás alapján véli cáfolni egy egész tanulmány eredményeit, miközben történész hallgatók számára is közhely, hogy egy forrás nem forrás. Hasonlóan közhely a forráskritika szükségessége, különösen visszaemlékezések esetén. Ki volt Stadinger Katalin? Hol dolgozott, ha dolgozott elsősegélynyújtóként, és hogyan került oda? Hogy került a Köztársaság térre? Az eljárás mely szakaszában kerítettek sort kihallgatására? Mi volt a szerepe vallomásának? Miért nem hallgatták ki egyetlen későbbi Köztársaság téri perben sem? (Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában ilyennek, legalábbis egyelőre, nincs nyoma.) Alig van érdektelen tanú az ötvenhatos perekben. Stadinger semmiképpen nem volt az, hiszen vallomása szerint ott volt a téren, ha pedig ott volt, akkor a megtorló apparátus szerint azért volt ott, hogy valamilyen ellenforradalmi gaztettet hajtson végre – hacsak megfelelő vallomással nem bizonyítja ennek ellenkezőjét. Nem állítom, hogy eljárás lett volna indítható ellene, azt azonban igen, hogy zsarolható, megfenyegethető, vagyis megnyerhető volt. Azt Eörsi is látja, hogy koronatanúja vallomásával baj van, azzal kapcsolatban kérdéseket is feltesz, de csak annak bizonyítottan hamis részével kapcsolatban. Eltekintve attól, hogy egyetlen tanú vallomását (mert mindenki más csak arról beszélt, amit Jankótól hallott, de egyetlen másik szemtanú sem volt) már a rációt jogaiba visszahelyező felvilágosodás előtt, a XVI. században is csak két feltétel egyidejű fennállása esetén tartották elégségesnek főbenjáró vád bizonyítására: ha feddhetetlen személy szolgált kétségtelen bizonyítékkal. Stadinger nem állítható feddhetetlennek (igaz, ellenkezőjének sem), vallomásáról azonban egyértelműen megállapítható, hogy az részben biztosan és bizonyítottan hamis, kétségtelen bizonyítéknak tehát semmiképpen nem tekinthető. Stadinger két dolgot állított: állított valamit az állítólagos elkövetőről és valamit az állítólagos cselekményről. Utóbbira biztosan rosszul emlékezett, hiszen Papp ezredesnek nem vágták fel bajonettel a mellét (hanem hasba szúrta valaki), és nem „vették ki a szívét”. Pusztán logikai alapon: ha valakinek két állítása van, amelyek közül az egyik bizonyítottan hamis, valószínűbb, hogy a másik is az, mint ennek ellenkezője. Ráadásul ha Stadinger rosszul emlékezett egy nehezen felejthető, borzalmas és ritka bűncselekményre (egy ember szívének kitépése), valamint az ahhoz használt eszközre (a kézbe fogott bajonett alkalmatlan az általa vallott cselekmény elkövetésére) akkor kevéssé valószínű, hogy egy – a Jankó elleni eljárás nélkül – jelentéktelen kijelentésre pontosan emlékezett volna. Ez utóbbi amúgy is csak más bizonyítékok megerősítésére lett volna alkalmas, önmagában csak akkor, ha Jankó lett volna az egyetlen Magyarországon, akinek a földjét elvették, de ezt Eörsi sem állítja.
„Aligha lehet kétséges, hogy e vallomásrészlet Jankó Piroskára utal” – állapítja meg Eörsi helyesen, de indokolatlan az ebből levont következtetése. Jankó bűnösségének bizonyítása szempontjából Stadinger vallomása megkésett, tehát érdektelen, ez alapján valószínűsíthető, hogy igaz. Ha azonban az idézett passzust annak az eljárásnak a szempontjából vizsgáljuk, amelyben jegyzőkönyvbe vették, akkor fontos szerepe lehetett a Jankóra tett utalásnak: a tanú szavahihetőségének bizonyítása. Amennyiben ugyanis a vádlottak nem ismerték fel őt, saját állításán kívül mivel tudta volna alkalmasabban igazolni, hogy ott volt a téren, tehát valóban szemtanúja volt az ottani történéseknek, mint hogy egy olyan cselekményre is kitért, amelyről 1958-ban köztudott volt, hogy ott történt. Stadinger személyének, vallomása körülményeinek vizsgálata nélkül az idézet semmit nem bizonyít.
Eörsi szerint a per helyesen rekonstruálta a Köztársaság téren történteket, az ítélet megalapozott. Stadinger vallomásán és a megtorlásról alkotott, indokolatlanul és érthetetlenül kedvező, az 1990 óta folytatott kutatások eredményeivel ellenkező véleményén túl ezt arra alapozza, hogy szerinte a hatalomnak semmi érdeke nem fűződött Jankó Piroska elítéléséhez. Ezzel szemben Jankó volt az első, akit sikerült megnevezni a Köztársaság téren állítólag vadállati kegyetlenségeket elkövető tömegből. Akinek neve volt, története lett, aki beismerő vallomást tett, és ezzel hozzájárult a rémtörténet összetákolásához, igazolásához és elterjesztéséhez. Akin keresztül rá lehetett mutatni arra, hogy a rémtetteket bosszút lihegő, birtokaikat visszaszerezni akaró, szadista, részeges, züllött kulákok és az osztályellenség más, hasonszőrű csoportjai követték el. Akik természetesen ellenforradalmat akartak. Tanulmányomban gondosan bizonyítottam: Jankó Piroska nem volt sem szadista, sem részeges, nem élt züllött életet, legfőképpen pedig nem követte el a terhére rótt bűncselekményt, és nem vett részt 1956 küzdelmeiben. A perre alapozott és Eörsitől többségében fenntartani kívánt állításokból tehát csak annyi igaz, hogy 1956-ban élt egy Jankó Piroska nevű fiatal lány, aki október 30-án ott volt a Köztársaság téren.
Az ötvenhatos megtorlás eljárásait (eddig) soha nem neveztem koncepciós pereknek, amely állítólagos vád ellen Eörsi velem szemben védi azokat. Álláspontom szerint voltak koncepciós perek 1956 után, de az eljárások többsége mindenképpen prekoncepciós volt. Hogy mit értek ezen, azt megkísérlem röviden összefoglalni a Jankó Piroska elleni eljáráson keresztül. Mit tudott a vizsgálótiszt, Engedi László hadnagy a Köztársaság téren történtekről és Jankó Piroskáról? Úgy tudta, hogy a párt budapesti székházát fegyveres ellenforradalmárok megostromolták, majd az ellenforradalmi csőcselék brutálisan legyilkolt többeket a védők közül. Tudta, hogy Jankó Piroska a III. kerületi kapitányságon beismerő vallomást tett, azt nyilván nem, hogy milyen előzmények után. Engedi hadnagy úgy tudta tehát, hogy a vád tárgyává tett cselekmény megtörtént, és annak elkövetője Jankó Piroska. Nem a történtek felderítését tekintette feladatának, hiszen már a vizsgálat kezdete előtt tudni vélte, hogy mi történt, hanem Jankó bűnösségének bizonyítását, hogy a bíróság kiszabhassa rá szigorú, de megérdemelt ítéletét. Nem azért alkalmazott különböző rendőri fogásokat, hogy egy ártatlant elítéljen, hanem hogy bizonyítani tudja a bűnös bűnösségét. Az esetek döntő részében nem egy kerületi kapitányság, hanem az operatív nyomozók szállították az anyagot a politikusok és propagandistáik kreálta ellenforradalom realizálandó, konkrét ügyeihez. A metódus azonban azonos. Hogy miért Jankó Piroskára esett az áldozat szerepe, az nagyrészt a véletlenen múlt, miként a megtorlás számos többi áldozatának esetében is. Nem a hatóság választotta ki valamilyen nyilvántartásból, bűnügyét Keresztesné feljelentése indította el. Általa került képbe Jankó, aki megfelelőnek látszott a szadista, iszákos ellenforradalmár, a gyilkos kulák(lány) szerepére. A kádári tézisek konkrét igazolására.
Eörsi következtetésével szemben tagadom, hogy elfogult lennék Jankó Piroskával, de elismerem, hogy abban a helyzetben, amelybe került, az ő oldalán állok, az őt megkínzó és megalázó aljaemberrel szemben vele vállalok közösséget. Eörsi szánalomra is kevéssé tartja érdemesnek, hiszen „a forradalom mellett nyíltan csak az október 23-i tüntetésen való részvételével demonstrált”, és mert „rendkívül sokat ártott a forradalom tisztaságának”. Ez a megtorlók 1957-es póza, akik minden szempontból felsőbbrendűnek tekintették magukat szánalomra sem méltó áldozataiknál. Én elismerem, hogy sajnálom Jankó Piroskát (ez is benne van a tanulmány címében), és elismerem, hogy tragédiája megrázott. És büszke vagyok arra, hogy noha nem volt ilyen szándékom, amikor a munkába belekezdtem, de mégis: erkölcsi jóvátételt tudtam szolgáltatni neki. És mindaddig megvédem minden olyan kísérlettel szemben, amely vissza akarja taszítani abba a mocsokba, amelybe 1957-ben kényszerítették, amíg valaki kétséget kizáróan nem bizonyítja be dokumentumok alapján, hogy valóban bűnös volt a terhére rótt főbenjáró vádban. Addig őt is megilleti az ártatlanság vélelme akkor is, ha nem volt a forradalom hőse, de még a megtorlás mártírja sem. Áldozat volt, és mint minden áldozatot, őt is kötelezően megilleti a tisztelet.
- Visszabeszélő [7]