i/
Az érzés, hogy elfelejtettél valamit,
átcsap fölötted, legyűr, betemet.
Se nappalod, se éjjeled már:
pórusaidon bekúszik a szorongás,
végigsiklik idegpályáidon,
horpasztgatja, megredőzi gyomrod
retteged a pillanatot, amikor majd rájössz,
mit is felejtettél el;
késő lesz, érzed, bizonyosan késő;
akkor már jobb lenne soha meg nem tudnod,
mi az, ami akkor már jóvátehetetlen de nem,
győzködöd magad önkínzón, akaratlan,
akkora szerencséd úgyse lesz, hogy
egyáltalán rá ne jöjj, csak éppen
hiába morfondírozol, gyötrődsz, hiába erőlködsz:
vakfolt, vakfolt, a tudat vakfoltja, jól zár,
mindaddig, amíg késő nem lesz már, s akkor
egy óvatlan pillanatban felismered,
mi volt az, noha rég nem
gondolod, hogy függ tőle még valami
most pedig még hullámokban az érzés:
légszomj, abroncs a mell körül; úgy érzed,
tehetetlenül sodródva távolodsz a ponttól,
ahol még jóra fordulhatna…
Pedig nem felejtettél el semmit,
csupán védekezni az érzés ellen, hogy valamit…
ii/
De ez épp elég.
- Vers [5]