Tatár Sándor

Nyomtatóbarát változat

i/
Az érzés, hogy elfelejtettél valamit,
átcsap fölötted, legyűr, betemet.
Se nappalod, se éjjeled már:
pórusaidon bekúszik a szorongás,
végigsiklik idegpályáidon,
horpasztgatja, megredőzi gyomrod 
retteged a pillanatot, amikor majd rájössz,
mit is felejtettél el;
késő lesz, érzed, bizonyosan késő;
akkor már jobb lenne soha meg nem tudnod,
mi az, ami akkor már jóvátehetetlen  de nem,
győzködöd magad önkínzón, akaratlan,
akkora szerencséd úgyse lesz, hogy
egyáltalán rá ne jöjj, csak éppen
hiába morfondírozol, gyötrődsz, hiába erőlködsz:
vakfolt, vakfolt, a tudat vakfoltja, jól zár,
mindaddig, amíg késő nem lesz már, s akkor
egy óvatlan pillanatban felismered,
mi volt az, noha rég nem
gondolod, hogy függ tőle még valami 
most pedig még hullámokban az érzés:
légszomj, abroncs a mell körül; úgy érzed,
tehetetlenül sodródva távolodsz a ponttól,
ahol még jóra fordulhatna…
Pedig nem felejtettél el semmit,
csupán védekezni az érzés ellen, hogy valamit…

ii/
De ez épp elég.

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges