Szijj Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Elhangzott a Hovatovább Fesztivál irodalmi estjén.

Az első, amit megláttam, miután felszálltam a vonatra,
és leültem a helyemre, egy felirat volt az ablakon:
„A légjavító berendezés csak zárt ablakok mellett
üzemel jól.” Ezek szerint, gondoltam,
egy másik világba kerültem, itt minden magyarul van,
és amíg nem nyitok ki egyetlen ablakot se,
addig minden jó, hiszen látok-e más szembeötlő
feliratot, mert ha nem, akkor itt a jó levegő
és a jó üzemelés a minden, ez a világ maga a jóság,
nyilván nem függetlenül a magyar nyelvtől,
sőt, úgyszólván a magyar nyelv jelöli ki
a határait ennek a világnak, amelybe hirtelen
belecsöppentem, és pusztán csak el kell döntenem,
hogy akarom-e, mert ha igen, akkor nem emelhetem
a kezem az ablakokra.
 
Természetesen nem nyúltam az ablakokhoz,
de azt már nem tudtam elkerülni, hogy kinézzek rajtuk,
főleg miután elindult a vonat, ez a zárt és jó világ
a külső világban, amely ehhez képest veszedelmesen nyitott,
ahol nincs ilyen egységes jóság és egyetlen érvényes nyelv,
hanem csak a véletlenek, a keveredés, a nehéz dologiság
és az átláthatatlan viszonylatokban élő emberek
ismeretlen feltételekkel meghozott döntései. De akkor
legyen az a feladat, határoztam el, hogy számba veszem
az utazás alatt, mi az, ami a másik világban mégis jó,
hogy mintegy a jóság ablaküvegén nézek kifelé
arra a világra, amelynek nem is olyan régen
még én is része voltam.
 
Egy tábla az út mellett: „Isten hozta Budafok-Tétényben!”
Egy óriásplakáton: „Zöld tarifa”. Egy raktár- vagy
gyárépületen: „Törley. A minőségi pezsgő”. Zöld zajvédő fal
a sínek mellett. A zöld alapvetően jót jelent, természetet,
jó levegőt – de mondjuk a fákat és az egész növényzetet
nem vehetem ide, az csak úgy, magától van, a jósághoz
kelljen valami kis erőfeszítés, némi munka, legalább csírájában
egy kis akarat, mint a pezsgő esetében. Tartálykocsik –
akkor azok jók vagy nem jók? Vagy ha tele vannak,
akkor jók, és egyáltalán, ha valami tele van, az jó?
Egy másik óriásplakáton: „Jó döntés”. Az óriásplakátokon
mindig jobb világot festenek elénk, és próbálják elhitetni,
hogy az ő jobb világukhoz sem kell csinálni semmit,
csak dönteni, de a sok idegen szóval persze a nyomába
se érhetnek ennek a világnak, és ahogy most már sebesen
elhagyjuk a várost, fel is adják a versenyt. Váltóőr
a váltóőrház ablakában, az egyrészt vasútüzemileg nagyon jó,
másrészt azért is jó, mert ma már egyre kevesebb a váltóőr,
minden automatikus. Vágányjavító gépek. Egy „Olajfinomító”
nevű állomás. Aztán sokáig semmi. Tükröződött az ablakon
a szemközti ablak, benne a táj a másik oldalon,
kukoricát láttam a fák lombjai között, aztán kukoricaeget,
aztán távoli facsoportokat egymásra vetülve, ugrált
a halványabbik a zöldebbiken. Hangosbemondó: „Kedves
utasainknak jó utazást kívánunk!” A kalauz: „Van öt perc
átszállni” – mármint buszra majd az egyik állomáson,
mert onnantól javítják a vágányt, hogy még jobb, már-már
tökéletes legyen ez a vasúti világ, és az utasnak
meg se forduljon a fejében, hogy valahol ki is lehetne szállni.
 
Visszafelé, fáradtan, alig valami. Igaz, most már
nem volt felirat az ablakon, közönséges vonat volt,
kis jóakarattal talán átmeneti világ, feltételezhetjük,
hogy üzemeltetői ugyanolyan jónak szeretnék látni,
mint azt a másikat, és egyszer majd át is alakítják
a célkitűzésnek megfelelően, de például dohányozni
már most se lehet a levegő miatt. Úgyhogy azért figyeltem,
amíg bírtam, de nem láttam jót odakint, és idebent is mi volt?
Egy virágcsokor, amelyet egy virágárus, régi ismerősöm
ismerőse hirtelen ötlet nyomán ajándékba küldött velem
valakinek, az jó, mert ajándék és természet (nem a nagy
és általános, mert az nem számít, ugye, hanem az üzemeltetéses),
de a pletykalapon, amelybe becsomagolta a virágárus,
mit olvasok: „Nyilvánosan megalázta saját lányát”.
Később azért mégis, egy hang valamelyik állomás
hangosbemondójából: „A késésért szíves elnézésüket kérjük.”
Narancssárga napkorong, mintha idegen naprendszerben
zakatolnánk egy hibás váltóállítás miatt. Fiatal nő lóháton
a sorompónál, várja, hogy elmenjen a vonat.
Jeltelen vidék, csak a térerősség. Majorsági fények,
átsuhannak rajtuk a közelebbi fák. És még két szó,
éhség, ezt még érteni vélem, de a másikról végképp
nem tudom, miért jegyeztem fel, amikor pedig odakint
már teljesen elsötétült a világ: szegénység.

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges