Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

A  politikai krízis közelebb van, mint azt korábban bárki gondolta. Az Orbán-kormány másfél éves gazdaságpolitikája lényegében megbukott, kétharmados többsége ellenére bizonyos értelemben legitimitása is megrendült, de egyelőre semmiféle olyan politikai alternatívája nincs, amelyről el lehetne képzelni, hogy megvalósítható, hiteles programot kínál, és annak helyességéről meg is tudná győzni a választókat. Nem azért, mintha ne lenne a politikai elitben kompetens pénzügyi válságmenedzselő potenciál, de ez az elit immár egy évtizede foglya egy irracionális spirálnak. A jogállamiság felszámolása után persze ma már tudjuk: magának a köztársaságnak a legitimitása volt annyira gyenge, hogy nem bírta ki a makrogazdaság, és mindenekelőtt a társadalompolitika valós problémáinak érvényes politikai op­ciókká formálását. De ez a második Orbán-kormányon nem segít, mint ahogyan a parlamenti ellenzékén sem. Hónapokon belül nemcsak súlyos politikai válság lesz, de olyan politikai vákuumhelyzet, amire 1988 óta nem volt példa.

Der Untergang

Az Orbán-kormány utolsó offenzív, az ortodox megoldásokon túllépő és a poros tankönyveket felülíró, népszerű döntése a végtörlesztéseket lehetővé tévő törvényjavaslat szeptemberi beterjesztése volt. A gazdaságpolitikai csőd néhány héttel később, októberben vált világossá. A Magyar Hírlap október 28-i számának Szajlai Csaba által írt szerkesztőségi vezércikke kertelés nélkül kimondja, hogy a kormány gazdaságpolitikája nemcsak a vártnál kedvezőtlenebb világgazdasági környezet miatt mondott csődöt, de a gazdasági miniszter intézkedései és nyilatkozatai önmagukban is hozzájárultak a forintárfolyam zuhanásához.1 Arról nem beszélve, hogy az ország csődkockázati felára két és félszerese a tavaly májusinak, és a piac már előre beárazta a tíz legkockázatosabb gazdaságúnak minősített ország közé tartozó Magyarország leminősítését. A kormányközeli – időnként a Fidesz elfojtott szélsőjobboldali énjének hangot adó – lap aláírásra készen megírta Matolcsy György felmondólevelét. Pedig arról szó sem esik a cikkben, hogy a magyar állampapírok a kutyának sem kellenek; a jövő évi recessziónak csak a mértéke kétséges, a reálbérek és a fogyasztás egyaránt csökkenni fog, a jegybanki kamatemelés elkerülhetetlen, és a jövő évre tervezett hiánycél még újabb adóemelésekkel és újabb megszorításokkal sem tartható. A magánnyugdíjkasszák tavalyi államosításával a kormány minden tartalékát felélte, és az összegből egyre kisebb részt fordíthat adósságcsökkentésre. A költségvetés még mindig 268 forintos euróárfolyammal és 1,5 százalékos növekedéssel számol – jóllehet a kurzus 309–317 forint között ingadozik, és biztosra vehető a jövő évi recesszió. Elemzők szerint nem kizárt, hogy a forintesés részben tudatos kormányzati cél – a fix összegű végtörlesztés lehetővé tétele is ennek lehetőségét teremtette meg –, utolsó eszköz az exportdinamika erősítésére.

A higgadt, tárgyszerű cikk olyan mértékben eltér a lap hírszerkesztési gyakorlatától és militáns, botrányos pub­licisztikáinak szellemiségétől, hogy bármelyik tisztes napi- vagy hetilapban megjelenhetett volna. A szerző írásainak közlése mégsem véletlen vagy szerkesztési baleset. A lap online változata rendszeresen linkeli a szintén szélsőséges Echo TV ugyancsak Szajlai Csaba vezette Analízis című műsorát, amelynek vendégei a műsorvezetővel együtt szedték ízekre a néhány nappal korábban beterjesztett költségvetés bázisszámait és célkitűzéseit. Néhány nappal később a szerző rövid írásában vágta le a kormány szent tehenét: rámutatva arra, hogy az államadósság tovább nő, és a nyugdíjvagyon államosítása csak átmenetileg csökkentette azt. A Magyar Hírlap november 6-i számában közölt Szajlai-cikk minden skrupulus nélkül leszögezi, hogy „lőttek a gazdaság növekedési potenciáljának”, a kormány pedig jobban tenné, ha befejezné a bankok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a hitelminősítő intézetek elleni háborút, mert csak veszíthet. A szerkesztőség által óvatosan adagolt B verziós hírek és elemzések vázolják a korrekciós forgatókönyv legfontosabb elemeit.

A kormány énképe és országimázsa, valamint a mérvadó környezet értékítélete között napról napra drámaiabb a szakadék. Amikor Matolcsy György beterjesztette az 1,5 százalékos GDP-bővüléssel és 268 forintos euróárfolyammal számoló 2012-es költségvetési törvényt, a forint árfolyama már megkezdte mélyrepülését, Járai Zsigmond, a Költségvetési Tanács elnöke pedig már kifejtette a Joint Venture Szövetség konferenciáján, hogy a hiánycélt csak újabb kiigazítás árán lehet tartani.2 A Capital Economics londoni elemzőház pedig ekkorra már kalibrálta a visegrádi régió növekedési kilátásait.3 Eszerint Csehországban és Lengyelországban a vártál kisebb mértékű lesz a növekedés, Magyarországon azonban 0,5 százalékos visszaesés várható. A Bloomberg elemzője rámutatott, hogy a görög után a magyar adósságkockázati besorolás romlott a legnagyobb mértékben; a mérvadó amerikai elemzőházak szerint az országnak az IMF-hez kellene fordulnia a hitelvesztés megállítására. Nem sokkal később a GKI Gazdaságkutató Intézet 1 százalékos visszaesést, 1,5-2 százalékos reálkereset-csökkenést, a foglalkoztatási ráta további csökkenését prognosztizálta.

Néhány napig úgy tűnt, hogy a kormány eltökéltsége megingott. A Nemzetgazdasági Minisztérium nem hazai használatra készített, angol nyelvű tájékoztató anyaga 1000 milliárdról 1400 milliárd forintra emelte a várható újabb megszorítási csomag mértékét, jóllehet annak tételei között számos irreális mérvű kiadáscsökkentési várakozás is szerepel. A miniszterelnök a Fidesz-frakció zárt ülésén azzal intette mérsékletre saját képviselőit, hogy a kormánynak zéró mozgástere van, majd kiszivárogtatták, hogy a növekedési kilátásokat 1 százalékra mérséklik. De mielőtt az Európai Bizottság előrejelzése nyilvánosságra került volna, a kormány máris visszahőkölt a korrekciótól, és ismét csak azt hajtogatta, hogy szó sem lehet a költségvetési törvényjavaslatban foglalt prognózis módosításáról.

Pedig az Európai Bizottság előrejelzése irgalmasabb, mint az elemzőházaké, de az általa valószínűnek tartott 0,5 százalékos növekedés, 4,2 százalékos infláció is messze kedvezőtlenebb, mint a kormány zárt üléseken előadott negatív forgatókönyvének sarokszámai, ráadásul megint a fétis megérintése: Brüsszel szerint az államadósság jövőre ismét növekedni fog. Az Európai Bizottság jelentését követően Matolcsy győzelmi jelentést adott ki: Magyarország csatát nyert, és már Brüsszel szerint is csatlakozott az államháztartási hiányt 3 százalék alá szorító országok elit klubjához. A miniszterelnök „példátlanul jó hírnek” nevezte az EB prognózisát. A bizottság gazdasági és pénzügyi biztosa Olli Rehn azonnal lehűtötte a szelektíven olvasó magyar kormány lelkendezését: az ország ellen hét éve folyó túlzottdeficit-eljárást nem szüntetik meg.4 Az Európai Bizottság ugyanis nem szelektíven olvasta a magyar költségvetést, és nem hagyta magát megetetni azzal, hogy a magánnyugdíjpénztárak államosítása nyomán keletkezett többletbevétel egylényegű lenne a szerkezetváltás nyomán elkönyvelhető tartós kiadáscsökkentéssel. A kormány képtelen kimászni a maga állította kommunikációs csapdából; minél inkább ragaszkodik irreális elképzeléseihez, annál nehezebb lesz majd elővezetnie a később elkerülhetetlen korrekciót – a további megszorításokról, a reálbércsökkenésről pedig már nem is beszélve. A londoni látogatása közben sajtótájékoztatót tartó kormányfő világossá tette, hogy nem tágít a 1,5 százalékosra álmodott növekedési céltól.

A Magyar Hírlap pedig ugyanezen a napon – megint csak Szajlai Csaba által írt szerkesztőségi vezércikkben – pontokba szedte a kormányfői deklaráció tételes cáfolatát és a kormány gazdaságpolitikájának totális kudarcát.5 A félhivatalos lap – megint csak hangsúlyozzuk: élesen elütve a lap apologetikus hírszerkesztői gyakorlatától és szélsőséges, visszataszító publicisztikáitól – folytatta a kormány gazdaságpolitikájának rendszeres, higgadt, tárgyszerű opponálását és a lehetséges pályamódosítás irányának felmutatását. Lehet, hogy a kormányzó párt vagy a kormány kommunikációs holdudvara vagy éppen Széles Gábor talonban tart egy korrekciós forgatókönyvet, és egyelőre nem érdemes találgatni, hogy miféle politikai számításból teszik ezt. Mindenesetre a Fitch Ratings negatívra rontotta az ország deviza- és forintadóssága besorolásának kilátásait az osztályzat megtartása mellett; hasonló közleményt adott ki a Standard & Poor’s; Giró-Szász András kormányszóvivő erre úgy reagált, hogy a hitelminősítő intézeteknek nincs joguk országokat minősíteni. Külső szemlélő szánalmasnak vagy akár megrendítőnek is tarthatná a kormány vergődését saját csapdájában, ha a politika világa ismerné az irgalmat, és a tét ehhez nem lenne túlságosan súlyos.

November 17-én aztán összeomlott a kormány másfél éves gazdaságpolitikája és identitása: néhány nappal az után, hogy a miniszterelnök kijelentette: ha az IMF jön, ő megy, a kabinet – az azonnali leminősítéstől pánikba esve – belátta, hogy nincs más választása, mint hogy visszahívja az IMF tavaly kiebrudalt képviselőit, és az Európai Bizottsághoz fordul segítségért. A megzavarodott miniszterek összevissza beszéltek; a kormányfő ismét megpendítette, hogy esetleg mégis kisebb mérvű növekedéssel számol a 2012-es költségvetés, miközben váltig azt hangoztatta, hogy megmarad az ország gazdasági önállósága. A megbukott, de pozíciójában tartott gazdasági miniszter a teljes gazdaságpolitikai csőd és arcvesztés pillanatában Siker a Kárpát-medencében címmel tartott előadást a magyar gazdaság jelenéről és közeljövőjéről. A Magyar Hírlap kettős vonalvezetése pedig immár a skizofréniáig fajult: miközben a lap vezérpublicistái a magyar gazdaság elleni összeesküvésről, elbukott szabadságharcról, fegyverletételről közöltek útszéli, időnként antiszemita publicisztikákat, Szajlai Csaba folytatta higgadt elemzéseinek sorozatát, megállapítva, hogy az IMF-tárgyalások híre egyértelműen pozitív üzenet, és a politikai hitelvesztés még mindig jobb, mint az államcsőd.6 Az újságíró túlságosan derűlátó volt: egy hét múlva, november 25-én a Moody’s a befektetésre nem ajánlott, úgynevezett bóvli kategóriába minősítette le Magyarországot. Az ország adósságbesorolása utoljára 1996 tavaszán volt a kritikus határ alatt.7 A kormány aznap este Magyarország elleni átfogó spekulációs támadásról beszélt, és a gazdasági miniszter iránti bizalom töretlenségéről.

Tegyük fel, hogy a kormány meneszti a gazdasági minisztert, módosítja a jövő évi gazdasági prognózist, belátja, hogy a fix összegű végtörlesztés nemzetgazdasági értelemben öngyilkos stratégia, az egykulcsos személyi jövedelemadó pedig nemcsak mélységesen igazságtalan, de az államháztartás jelenlegi helyzetében tarthatatlan is. Ebben az esetben nemcsak retorikai fordulatra kényszerül, de önnön legitimitását is megrendíti. A forradalmi mozgósító, offenzív szólamok visszavételét, a régió legversenyképesebb gazdaságáról és az évtizedes távlatban egymillió, a ciklus folyamán négyszázezer új munkahely megteremtéséről szóló habókos célok jegelését meg lehetne indokolni az euróválságra és az újabb világgazdasági recesszióra hivatkozva, ha a kormány nem rettegne a politikai hitelvesztéstől.

Egy normális társadalomban a gazdasági visszaesés és a korrekt válságkezelő politika nem jár feltétlenül kormányzati hitelvesztéssel. Magyarországon azonban közel tíz éve felborult a fenntartható növekedés trendje, és azóta minden politikai párt megalapozatlan várakozásokat kelt; megalapozatlan ígéretekkel áltatja a társadalmat, és azzal, hogy nagymérvű, fájdalmas átalakítások és javuló teljesítmény nélkül lehetséges a gyarapodás.

A Fidesz valamikor az ezredforduló táján pontosan arra jött rá, hogy a befolyásos választók ugyan hajlandóak elviselni – utólag, a fájdalom csillapodásával még elismerni is – az akut válságkezelést, de semmilyen rendszerreformot nem hajlandóak eltűrni, ami veszélyeztetné azt, hogy továbbra is korrupcióval, egyéni kijárással, szabad szolgáltatás- és intézményválasztással, intézményi diverzifikációval a maguk javára korrigálják az univerzális ellátásokat és szolgáltatásokat. Úgy érzik, hogy egyedül ez garantálja biztonságukat. De ennek az elosztási, szolgáltatási szisztémának a kárvallottjait sem sikerült meggyőzni arról, hogy jobban járnának egy átláthatóbb, célzottabb, a költségeket nyilvánvalóvá tevő és ész­­szerűen megosztó rendszerben; ők is saját biztonságukat féltik. Összeomlott  az a reformdiskurzus, amely nemcsak költséghatékonysági, de egyben igazságossági érvekkel próbálta indokolni az újraelosztás hányadának csökkentését, a rászorultsági elv, az átláthatóság érvényesítését, a közszolgáltatások részleges önköltségének és piacosításának szükségességét.

Ez a társadalompolitikai paradigma páratlan sikert aratott, olyannyira, hogy az elmúlt évtizedben minden politikai szereplő, aki választóinak biztonságot ígér – nem feltétlenül gyarapodást, csak megkapaszkodást, a rutinszerű túlélési technikák további érvényességét –, szük­ségképpen reformellenes nyelven beszéli el a kiutat valamilyen fejlesztési projekt, fejlesztési terv vagy fejlődési pálya felvázolásával, beruházásokkal, az ellátórendszer fejlesztésével és forrásainak bővítésével. Ennek a paradigmának a sérülékenysége nyilvánvaló: akkor sem lehet visszakozni a belátható jövőre vonatkozó dinamizálási ígéretektől, ha azok irrealitása nyilvánvaló. A prosperitásra és a dinamikus fejlődésre alapozott politikai credók azonban csak prosperitás, gazdasági növekedés és forrásbőség idején működőképesek, márpedig ezek az időszakok viszonylag ritkák. Egyáltalán: a demokrácia és a jogállam állékonyságának sine qua nonja, hogy a kormányoknak akkor is lehet legitimitásuk – és a polgárok akkor is fontosnak tartják a jogállam értékeit és garanciáit –, ha éppen gazdasági recesszió van, ha a családok többségének rosszabbul megy a sora, mint korábban, és ha a kilábalás áldozatokat és súlyos döntéseket követel meg. Pontosan ez az, amire a most kimúló köztársaság, történetének két évtizede alatt, csak ideig-óráig volt képes.

A jelenleg regnáló kormány februárban kiszolgáltatta magát a kabarészerzőknek és a facebookos kommentelőknek, amikor márkázta és beárazta a ciklus hátralévő éveit: de hiába köszörüli mindenki a nyelvét a 2012-re kitalált elrugaszkodás éve márkanéven, a visszakozás nagyon nehéz, mert nincs hová hátrálni. Ha nincs elrugaszkodás, a kormány bottal ütheti a rákövetkező évre ígért felemelkedést, a választások idejére prognosztizált gyarapodásról már nem is beszélve. És akkor mi marad?

A Fidesz az elmúlt években minden politikai tőkéjét a mesterséges, belső kereslet vezérelte gazdasági növekedés beindításának ígéretébe fektette, társadalompolitikája azonban nagyon más, mint amilyet első kormányzati ciklusa idején folytatott. Az 1998–2002 közötti ciklus jóléti, egészségügyi és oktatáspolitikája azon a feltevésen alapul, hogy a reformoktól különféle okokból tartó középrétegek, valamint alsó középrétegek, sőt, a szegény – de nem tartósan mélyszegény, a munkapiactól nem végzetesen elszakadt – rétegek érdekei között nemcsak ellentétek feszülnek, de léteznek köztük érintkezési pontok is: egyként tartanak a szolgáltatások, ellátások szűkítésétől, bármiféle önrész bevezetésétől és főként az egyéni kijárás és korrupció lehetőségének szűkítésétől. Az első Fidesz-kormány társadalompolitikája minden ízében a tehetős rétegeknek kedvezett, ám volt annyi elosztható forrása, amiből a vesztes csoportoknak is érezhető előnyöket nyújthatott és némi biztonságot kínálhatott. Rendies politika volt ez, ami más-más értéket tulajdonított az egyes társadalmi rétegeknek, miközben hűséget és lojalitást várt el mindenkitől. Cserébe csaknem minden réteg, „érdeme szerint”, de megkapta a maga kidekázott adagját, és azt az ígéretet, hogy nem kell tartania érdekeit kikezdő átalakításoktól.

A 2010 tavaszán hivatalba lépett kormány viszont az adófizetők többsége számára kifejezetten hátrányos személyi jövedelemadózást vezetett be, valamint nekirontott az önkormányzati és a közoktatási rendszernek: a középiskolai oktatás, valamint az államilag finanszírozott felsőoktatás drasztikus szűkítése révén nemcsak a szegény rétegeket rekeszti ki az érettségit és oklevelet adó képzésekből, de a középrétegek érdekeit is súlyosan sérti. Bizonyos értelemben most is érdekazonosságot generál, csak éppen a saját politikája ellen. Ezt csak úgy élhetné túl, ha tényleg sikerülne fejlődési pályára állítani a gazdaságot, bővíteni a foglalkoztatást és emelni a reáljövedelmeket. A mesterséges gazdaságélénkítésre alapozott gazdaságpolitika csődje a kormány társadalompolitikáját is katasztrófával fenyegeti.

A történet valamikor az 1980-as évtized elején kezdődött.

A reformdiskurzus

A gazdasági, társadalmi reformnak sok évtizedes története és reputációja van Magyarországon, legfontosabb eleme a szocialisták brandjének és 1968-ig visszanyúló pártmitológiájának. Az állampárt utódszervezete úgy evezett át a piacgazdaság és a jogállamiság korszakába, hogy a folyamatot két évtizedes reformkorszak betetőződésének, önmagát pedig a reformok legfőbb letéteményesének szerette láttatni. A többi rendszerváltó párthoz hasonlóan ezt az elbeszélést természetesen az SZDSZ is élesen opponálta, de azért a liberális pártban politizáló közgazdászok is szívesen hivatkoztak a reformkontinuitásra, és emlékeztettek arra, hogy a részleges vállalkozási szabadság, a kétszintű bankrendszer, a forint korlátozott konvertibilitása már a 80-as években megszületett, vagy hogy az 1985-ös közoktatási törvény felszámolta a szakfelügyeletet, engedélyezte a szabad iskolaválasztást és az iskolai szerkezetváltást.

A reformdiskurzus azonban csak az 1980-as években alakult ki. Az 1968-as reformközgazdászok számára komoly fejtörést jelentett, hogy miképpen tudnának a reformnak társadalmi bázist teremteni; az 1972-es visszarendeződés vaskalapos pártbürokratái pedig nem győztek „figyelmeztetni” a szociális „veszélyekre”, a jö­ve­delmi különbségek fenyegető növekedésére, a „harácsolók”, a „nyerészkedők”, a lángossütők és a háztájizó tsz-tagok „indokolatlan” meggazdagodására, esetleg a munkanélküliség rémére. Mindenesetre a társadalmi egyenlőtlenségek pertraktálásának sokáig nemcsak rendszerkritikus, de konzervatív, reformellenes felhangja is volt. (Kovács 1984) A fordulat az 1978-ban kezdődő újabb reformhullám idején következett be. Fogódzót nyújtottak ehhez a korábbi évtizedek rendszerkritikus társadalomtudományi elméletei, amelyek bizonyítottnak vagy egyenesen bizonyítást nem igénylő axiómának tekintették, hogy az államszocializmus újraelosztási mechanizmusai mindig a magasabb jövedelmű rétegeknek kedveztek. Ez a tétel olyan mélyen beépült a kritikai társadalomtudományos gondolkodásba, hogy még azok is evidenciának tekintették – így például Kemény István –, akik enyhén szólva nem kedvelték a tételt megfogalmazó Szelényi Iván redisztributív társadalomkoncepcióját, még kevésbé annak magelméletét, Polányi Károly integrációsséma-tipológiáját.8 (Kemény 1992)

A redisztributív társadalom elmélete eredendően konfliktuselmélet; olyan osztálykoncepció, amely azt feltételezi, hogy egy társadalom alapvető egyenlőtlenségei – ebből adódóan alapvető konfliktusai – mindig a domináns séma mentén alakulnak ki, márpedig az államszocializmusban a domináns séma az újraelosztás, tehát a redisztribúció volt, jóllehet az 1982-től legalizált kisvállalkozások révén a nyolcvanas évek elejétől egyre inkább növekedett egy másik, piaci – vagy piacinak látszó – elvek mentén szerveződő hierarchia. A redisztributív társadalomban tehát az alapvető konfliktusok az újraelosztási döntéseket befolyásolni képes és befolyással nem rendelkező csoportok, illetve az elosztás – a fogyasztói ártámogatások, a jövedelemtranszferek, közoktatási, felsőoktatási, társadalompolitikai szolgáltatások, bérlakások, településfejlesztési források elosztásának – relatív haszonélvezői és relatív kárvallottjai között feszülnek. (Manchin–Szelényi 1986)

Szelényi elméletének egykori kritikusai részben a szerző módszertanát bírálták,9 részben arra mutattak rá – és bírálatukat utólag igazolták a fejlemények –, hogy amit Szelényi piaci mechanizmusnak vél, az valójában jövedelemkiegészítő vagy áruhelyettesítő önellátás, vagy legfeljebb a hiánygazdaság réseit kihasználó, valódi kínálati piacon pillanatok alatt összeomló szolgáltatás. A redisztributív társadalomkoncepció egészét a korabeli sajtóban Ferge Zsuzsa bírálta, aki mindenekelőtt annak politika következményeitől tartott. Attól ugyanis, hogy Szelényi elméletének politikai munícióvá válása nemcsak az elosztási és a hozzáférési igazságosság fogalmait mossa össze, de a tételt kiterjesztheti a visszavonási hatásra is. Szelényi valójában ezt a kiterjesztést soha nem fogalmazta meg! Ferge valójában nem is vele vitatkozott, hanem azzal a reformdiskurzussal, ami, okkal vagy ok nélkül alapul véve a redisztribúció-kritikai elméleteket, kapva kapott az abból levonható konzekvenciákon. (Ferge 1986) Abban az esetben ugyanis, ha elfogadjuk azt, hogy az elosztási igazságtalanságok egyenesen társadalmi osztálykonfliktusokat képeznek, akkor adódik a következtetés: a fogyasztói ártámogatások leépítése, az elosztási hányad csökkentése, az univerzális jövedelemtranszferek megszüntetése, az univerzális, ingyenes közoktatási, felsőoktatási és egészségügyi szolgáltatások megszüntetése, részben fizetőssé tétele egyben igazságosabb elosztáshoz vezet. És – innen már nem volt megállás a hamis következtetés-láncban – az igazságosabbnak remélt elosztás a hozzáférést is igazságosabbá teheti.

A késő Kádár-korszak pragmatikus reformerei, a piaci és a politikai reformokban őszintén bízó közgazdászok, az államszocializmust egészében elutasító, a szegények mellett elkötelezett ellenzéki társadalomkutatók egyként úgy vélhették, hogy kezükben a megoldás, ami feloldhatja a készülő – egyesek által vágyott, mások által csak tudomásul vett – kapitalizmus és a társadalmi igazságosság között feszülő ellentmondást. A szamizdat Beszélőben 1987-ben nyilvánosságra hozott Társadalmi Szerződés nemcsak a családi pótlék jövedelemhatárhoz kötését vetette fel, de markánsan kiállt a közoktatás és az egészségügy diverzifikálásáért; azért, hogy csak a közoktatási alapszolgáltatás, illetve csak az egészségügyi alapellátás legyen ingyenes, és minden többletért fizetni kelljen.10 A dokumentum szociális biztonságról és méltányos szociálpolitikáról szóló, Solt Ottilia által írt fejezete rámutatott az 1980-as évek közoktatási és egészségügyi ellátórendszerének egyenlőtlenségeire, és úgy kívánta azt orvosolni, hogy lefelé nivellálta volna a szolgáltatások színvonalát, költségtérítési díjhoz kötve a többletszolgáltatások igénybevételét. Ugyancsak rámutatott arra, hogy az ingyenes és egyenlő oktatás, illetve egészségügyi ellátás a gyakorlatban illúzió, ezért annak elvét, illetve az azért vállalt kormányzati felelősséget is fel kívánta számolni. Fel sem merült, hogy a magasabb jövedelmű csoportok képesek lennének kifizetni a térítési díjat, míg a szegényeket a díjfizetési kötelezettség végképp elütné a magasabb színvonalú közoktatási, illetve egészségügyi szolgáltatásoktól, és nincs olyan ösztöndíjrendszer, amely ezt képes lenne ellensúlyozni. A dokumentum szerzője komolyan hitte, hogy mindez nemcsak igazságosabb elosztáshoz, de igazságosabb hozzáféréshez is vezetne.

Válság és válságkezelés

Kornai János híres megfogalmazása a koraszülött jóléti államról előrevetítette, hogy a rendszerváltást követő években drasztikusan leépítik a jóléti rendszereket. Nem így történt! A magyarországi közvélemény aligha van tudatában annak, hogy ha a relatív szegénységi rátákat összevetjük, akkor Magyarország az EU-tagállamok sorában valahol a középmezőnyben van: lényegesen rosszabb a helyzet például Portugáliában, Spanyolországban, Olaszországban, Gö­rögországban, valamint Lengyelországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban és természetesen Romániában és Bulgáriában. (Lelkes 2008) A magyarországi roma közösség foglalkoztatási és szociális helyzetét a társadalom egészéhez viszonyítva joggal tarthatjuk katasztrofálisnak, ám a csehországi, szlovákiai, romániai, bulgáriai cigányok szegénysége és kirekesztettsége lényegesen súlyosabb.

Ez a viszonylag kedvező pozíció pedig korántsem magától értetődő. Magyarországon ugyanis annyira alacsony szinten stabilizálódott a foglalkoztatási ráta, hogy az ország helye a legmagasabb relatív szegénységi rátájú országcsoportban lenne. Ma a magyarországi aktivitási ráta a legrosszabb az Európai Unió 27 tagállama között. Statisztikailag ennek az a legfőbb oka, hogy az alapképzettségűek, tehát a kizárólag általános iskolai végzettségűek aktivitási rátája extrém mértékben alacsony: ennek a rétegnek mindössze 28 százaléka dolgozik legálisan, szemben az EU 43 százalékos rátájával. Ráadásul a csak alapképzettségű felnőtt népesség aránya nemcsak a nyugat-európai, de a másik három visegrádi országénál is magasabb.11 A mediterrán országokban ugyan jóval magasabb a csak alapképzettségű munkavállalók aránya, ám ott ezt a réteget számottevő mértékben felszívják a turisztikai, vendéglátó, kiskereskedelmi és mezőgazdasági családi és kisgazdaságok. Az 1997–2001 közötti gazdasági fellendülés motorjai döntően fejlett technológiát telepítő multinacionális vállalatok voltak – innen a termelékenység látványos javulása –, ám ennek a technológiának a működtetéséhez nem kell sok ember, és ezért a foglalkoztatás csak kismértékben növekedett. Hasonló trend jellemzi Szlovákiát és Csehországot is. Köllő János mutatott rá, hogy a magyarországi munkaerőpiacot lefelé irányuló kiszorító hatás jellemzi: érettségizetteket vagy szakmunkásokat keresnek olyan munkaposztok betöltésére, amelyhez hasonlókra Nyugat-Európában alapképzettségűeket alkalmaznak, mert feltételezik, hogy az ő írás-olvasási, számolási készségük, számítástechnikai jártasságuk elegendő ahhoz, hogy megfeleljenek az elvárásoknak mondjuk egy szoftver-vezérelte technológiához kötődő munkaposzton. (Köllő 2009)

A szegénység egyetlen más visegrádi országban sem szorult ilyen mértékben kistelepülésekre, mint Magyarországon. A nagyobb és közepes városok migrációs egyenlege az elmúlt két évtizedben negatívba fordult, míg a falvak migrációs egyenlege pozitív lett. A modernkori magyar társadalomtörténetben példa nélküli trendet részben a szuburbanizáció magyarázza – tehát a tehetős középrétegek magas státuszú város környéki településekre költözése –, részben azonban a városi szegény rétegek kiszorulása távoli szegény falvakba. Utóbbiak tehát egyre távolabb kerülnek a munkahelyektől. (Virág 2010)

A szegénység mértékét mégis sikerült keretek között tartani, és ez kifejezetten a magas újraelosztási hányadnak, a jóléti rendszereknek és a tágan értelmezett társadalompolitikának köszönhető. A jóléti kiadások aránya a – persze jelentős mértékben zsugorodó – GDP-hez viszonyítva nem csökkent. Magyarország másképpen kezelte a rendszerváltást követő foglalkoztatási katasztrófát, mint a többi visegrádi ország. A munkapiacról kihullók számára a rendszerváltás utáni évtized magyar kormányai inaktív státuszok százezreit nyitották meg, részben a nyugdíjrendszeren belül,12 részben pedig fenntartva, sőt bővítve a jövedelemszerű családtámogatási rendszereket, jóllehet az ellátások értéke jelentősen csökkent.13 Míg Szlovákiában és Lengyelországban a munkanélküliségi ráta szökött magasra – hiszen a munkapiacról kizuhanók döntően segélyezettek lettek –, Magyarországon az inaktívak aránya lett példátlanul magas.14 (Mózer 2008)

A korábbi mesterséges alulképzést követően látványosan megnőtt a középiskolában és a felsőoktatásban továbbtanulók aránya, jórészt azért, mert megszűnt a középfokú továbbtanulási arányok központi meghatározása; az iskolák önkormányzati fenntartásba kerültek, és a rendszerváltás után bevezetett normatív finanszírozás mind az intézményeket, mind a fenntartókat érdekeltté tette a tanulói létszám maximalizálásában.15 A látványos középfokú és felsőfokú expanziónak szintén jelentős inkluzív, szegénységenyhítő, illetve prevenciós szerepe volt.

Térjünk vissza ahhoz, hogy Magyarországon kisebb mérvű a szegénység, mint amit az alacsony foglalkoztatási ráta indokolna. A tartósan mélyszegény, tartósan munkanélküli, alulképzett réteget hozzávetőlegesen 700 ezresre becsülhetjük. Lényegi kérdéseket feszeget az a vita, hogy vajon ezt a réteget vagy ennek egy részét tekinthetjük-e underclassnak. Ladányi János és Szelényi Iván szerint a posztszocialista korszak kelet-európai, mélyszegénységben élő és a munkapiacról tartósan kirekesztett roma népességének helyzete csakis ezzel a fogalommal írható le. Értelmezésük szerint akkor beszélhetünk underclassról, ha egyidejűleg fennáll a gazdasági és társadalmi kirekesztés állapota, és ez kasztszerű, vallási vagy még inkább etnikai jellegű megbélyegzettséggel párosul: megítélésük szerint a kelet-európai romák mélyszegénységben élő részének helyzete éppen ilyen. (Ladányi–Szelényi 2004) Az underclass fogalom használatának kritikusai szerint a szerzők figyelmen kívül hagyják az etnikus kultúrában rejlő erőforrásokat. (Stewart 2001)

Megítélésem szerint a fogalommal kapcsolatos vitának létezik egy társadalompolitikai értelmezése is. Mindaddig, amíg a nyugdíjrendszerek, a jövedelemszerű családtámogatási rendszerek, a segélyezés, a közoktatás – bármilyen rossz, szegregált iskolák, a felnőttkorig tartó tankötelezettség bármilyen rossz szakiskolákban is –, illetve az egészségügyi ellátás eléri a célcsoportot, nem beszélhetünk underclassról.

A szabadelvű társadalompolitika meghasonlása

Az SZDSZ már a rendszerváltás hajnalán markáns társadalompolitikai elképzelésekkel rukkolt elő, és fel sem merült az, hogy a „liberális társadalompolitika” jelzős szerkezet esetleg önmagában is ellentmondásos lenne, mert a szabadelvű politikai hitvallás alapja éppen az, hogy megakadályozza bármilyen társadalmi vízió jogi kényszerrel történő megvalósítását. Ebben az értemben a szabaddemokraták baloldali liberális programmal léptek fel, de éppen a reformdiskurzus lehetővé tette, hogy ne csak az igazságos elosztás, de a társadalmi igazságosság fogalmát is értelmezni tudják a liberális paradigmán belül, méghozzá anélkül, hogy vállalták volna a baloldali jelzőt. Evidenciának tartották, hogy a korábbi elosztási rendszerek leépítése, az ellátások rászorultsági elvű átalakítása, a szolgáltatások részleges piacosítása nemcsak költséghatékonyabb, de egyben igazságosabb elosztáshoz és igazságosabb hozzáféréshez vezet. Mindenesetre aligha beszélhetünk társadalompolitikáról anélkül, hogy ne lenne valamilyen képzetünk az igazságos társadalomról; a liberálisok emblematikus politikusainak pedig határozott elképzeléseik voltak arról, hogy miféle társadalom tet­szene nekik. Nem igaz, hogy csak az öngondoskodás volt számukra fontos, és csak a kívánatos elosztási elvekhez ragaszkodtak, de az már hidegen hagyta volna őket, hogy milyen egészség- vagy nyugdíj-biztonsági garanciák működnek, mekkorák a jövedelmi különbségek, hányan élnek szegénységben vagy nyomorban, hány gyerek nem fér hozzá elfogadható szintű oktatáshoz.

A valóságban azonban a liberális politikai praxis nagyon távol esett a reformdiskurzus ideáitól.

A szabadelvű fogantatású társadalompolitikai intézményrendszer fundamentuma az önkormányzati rendszer, amely a konszenzuskényszer és a törvénykezési kényszer együttes szorítása miatt jórészt a szabadelvű ellenzék akaratának megfelelően alakult. A szabaddemokraták politikai tőkéjük jelentős részét hosszú évekre az önkormányzati rendszerbe, illetve önkormányzati pozíciójukba fektették. De az alapítóknak határozott társadalomjobbító szándékaik is voltak. Abban bíztak, hogy a centralizáció évtizedeit követően az önkormányzatiság nemcsak a tönkretett kistelepülések revitalizációját teszi lehetővé, de az önkormányzati intézmények részleges újraalapítása, illetve az önkormányzatok önkéntes együttműködése költséghatékony, szükségletorientált és igazságos közoktatás és helyi szociálpolitika létrejöttét segíti majd elő.

Az 1990-ben létrejött magyarországi önkormányzati rendszert három tényező okán tekinthetjük a világ egyik legdecentralizáltabb és legnagyobb hatalmú egységekből álló szisztémájának. Egyrészt a településcentrikus, fragmentált modellt követi; a fragmentált önkormányzati rendszert nem egyszerűen az jellemzi, hogy sok önkormányzati egységből áll; ennél lé­nyegesebb szempont, hogy a jogalkotó fontosabbnak tartja a történetileg kialakult települések önkormányzatisághoz fűződő jogát a feladatellátás szempontjából optimális méretű önkormányzati egységek kialakításánál. (Pálné Kovács 2001) (Az integrált rendszerekben a sorrend éppen fordított: a feladatellátás, illetve igaz­gatás szempontjából optimális méretű önkormányzati egységek kialakításának prioritása van a települések önkormányzatisághoz fűződő jogát a feladatellátás szempontjából optimális méretű önkormányzati egységek kialakításánál. (Pálné Kovács 2001) (Az integrált rendszerekben a sorrend éppen fordított: a feladatellátás, illetve igaz­gatás szempontjából optimális méretű önkormányzati egységek kialakításának prioritása van a települések önkormányzatisághoz fűződő jogával szemben.)16 A magyarországi önkormány­zatoknak rendkívül nagy szakpolitikai felhatalmazásuk van, és döntési szabad­ságukat nem korlátozza szakigazgatási szerv. Végül az önkormányzatoknak nagy­fokú gazdálkodási önállóságuk is van.

A decentralizált önkormányzatiság liberális protagonistái nyilván nem láthatták előre, hogy a települések esélyegyenlősége, illetve a településeken élők esélyegyenlősége nem feltétlenül esik egybe, mivel a kistelepülések, kisebb városok elitcsoportjai az önkormányzatok ellátási körzeténél tágabb körben választják ki maguknak az exkluzív intézményeket, és húzzák meg az adott ellátási piac határait. Azt sem lehetett előre látni, hogy a kistelepülési elitek sok helyen kifejezetten ellenérdekeltek lesznek abban, hogy helyben jó óvodák, általános iskolák, szociális intézmények legyenek – hiszen ők nem a helyi ellátásokat veszik igénybe. Arra sem számítottak az alapítók, hogy az önkormányzati forrás-újraelosztás a legfontosabb területeken nem csökkenti, hanem növeli az esélyegyenlőtlenségeket.

Az önkormányzatiság azonban sok minden volt, csak nem az átláthatóság, még kevésbé a költségvetési fogyókúra eszköze; a központi költségvetés épp olyan reménytelenül próbált belelátni az önkormányzati költségvetések „fekete dobozába”,  és kísérelte meg év­ről évre „nulla bázison” a szükségletekhez igazítani az egyes – helyi szinten menedzselt – ágazatok finanszírozását, mint ahogy annak idején a szocialista korszak tervalkui során a gazdaságirányítás sem lehetett képes kordában tartani az állami vállalatok forrásigényeit. Az önkormányzatok „beékelődtek” az általuk fenntartott intézmények és intézményhasználók, illetve a finanszírozó központi költségvetés közé, és szűk keretek közé szorítottak minden kormányzati intézményi racionalizálási törekvést. Jóllehet a helyi szintű forrásátcsoportosítás, az intézmények szelektív fejlesztése és finanszírozása mindig a jobb pozíciójú csoportok érdekében és a gyengébbek kárára történt, de az önkormányzatok stabil és kikezdhetetlen „forrásigénylő” alkupozíciója, pótlólagos forrásteremtése folytán a helyi elosztás relatív nyerteseinek és veszteseinek érdekei számottevő felületen érintkeztek. Ez alapjaiban rendítette meg a reformdiskurzust – és az arra épülő szabadelvű társadalompolitikát –, ami a nyertes és vesztes csoportok konfliktusára bazírozva érvelt amellett, hogy a jóléti ellátások és a közszolgáltatások karcsúsítása, pontosabb célzása és részleges megfizettetése egyben igazságosabb elosztáshoz is vezet.

A liberálisok sajátjuknak tekintették az önkormányzati rendszert, és futottak a helyhatóságok érdekei után. Ellenzéki pozícióban mechanikusan, kormányzati pozícióban csendesen lobbizva képviselték az önkormányzatok forrásköveteléseit. Szavuk sem volt az ellen, hogy a bérlakások értékesítése csaknem felszámolta a közösségi lakásszektort, és a privatizáció az állomány roppant mértékű felújítási elmaradását és hasznát a létező legegyenlőtlenebb módon osztotta szét. (Dániel 1996) Átvették – és a szabadelvű adópolitika próbakövének tekintették – a tehetős nagyvárosok, mindenekelőtt a főváros mélyen igazságtalan követelését, hogy a személyi jövedelemadó minél nagyobb hányadát hagyják helyben, jóllehet a szegény települések csak úgy kerülték el a teljes pénzügyi ellehetetlenülést, hogy a személyi jövedelemadó újraelosztott hányada egyre nagyobb lett. Az liberális adófilozófiában fontos eszköznek tekintett értékalapú ingatlanadó bevezetése egyetlen alkalommal merült fel: az első Orbán-kormány Budapest-ellenes politikájára és forráselvonására hivatkozva Demszky Gábor fő­polgármester elvonta a kerületek adókivetési jogát, és egységes ingatlanadó bevezetésére készült. De mire ütött volna az igazság órája, és kiderült volna, hogy tényleg lehet-e támogatást szerezni egy fontos szabadelvű tantétel gyakorlati megvalósításához, a főpolgármester visszarettent ettől.

Az önkormányzati rendszer mellett – illetve azzal szoros összefüggésben – a közoktatás-politika volt az a terület, amely döntően liberális szellemben alakult. Csakhogy amíg a decentralizált önkormányzatiság létrehozása éles fordulat volt a megelőző három évtized centralizációs politikáját követően, és nem kis részben éppen a centralizációs korszak súlyos következményeinek helyrehozását várták tőle, addig a közoktatás-politikát a folyamatosság jellemezte. Az 1985-ös közoktatási törvényt sok tekintetben az „államtalanítani”, tehát a központilag irányított, homogén iskolarendszert lebontani akaró és az Oktatáskutató Intézet 1981-es létrehozásával intézményesült oktatáskutatók törekvései jellemezték: megszűnt a tanfelügyelet, valamint az ágazati lobbik pályaválasztó tanácsadói hálózata, megvalósult a szabad iskolaválasztás, lehetővé vált a szerkezetváltó iskolák létrejötte. (Neumann 2011) A rendszerváltás persze radikális változást is jelentett, hiszen az iskolák önkormányzati fenntartásba adása és a normatív finanszírozás révén megszűnt a középfokú továbbtanulási keretszámok központi meghatározása. Mégis az 1993-as közoktatási törvény jórészt olyan folyamatokat teljesített be, amik már a nyolcvanas években elkezdődtek.

Először a PISA 2000 jelentés szembesítette a döntéshozókat és a pedagógusszakmát azzal, hogy a magyarországi közoktatás a fejlett világ talán legegyenlőtlenebb közoktatási rendszerévé vált: sehol ilyen mértékben nem határozza meg a tanulók teljesítményét a szülők társadalmi státusza; a korai szelekció mértékét mutatja, hogy sehol nem ilyen magas a tanulói teljesítmények iskolák közötti szórása, a szegregációs folyamatok gyorsasága pedig példátlan. (Havas–Kemény–Liskó 2002; Cs. Czachesz –Radó 2003; Havas–Liskó 2006) Az 1990-es évek éles oktatáspolitikai vitáiban még nyomát sem találjuk az esélyegyenlőségi érveknek. A tárcát 1994–1998 között irányító szabaddemokrata szakminiszterek büszkék voltak a középfokú és a felsőfokú továbbtanulás dinamikájára, és joggal. Az expanzió nemcsak az oktatáspolitikusok szeme elől takarta el a rendszer egyre ijesztőbb egyenlőtlenségeit, de a legrosszabb helyzetű csoportok esélyeit is megnövelte – persze csak addig, ameddig nem stabilizálódtak a továbbtanulási arányok. De másfél évtizedig ebben a metszetben is érintkezett az elosztás relatív nyerteseinek és relatív veszteseinek érdeke, ellehetetlenítve a reformdiskurzust.

A felsőoktatásban tanulók számának dinamikus növekedése, a felsőoktatás növekvő vonzereje alapvető feltétele volt a középfokú expanziónak, és fontos része volt az oktatáspolitikát sikerágazatnak tekintő szabaddemokrata identitásnak. Márpedig jelentős összegű felsőoktatási tandíj bevezetése valószínűleg megakasztotta volna ezt a folyamatot, illetve a fizetőképes körre szűkítette volna a felsőoktatásban tanulók számát. Az SZDSZ-nek voltaképpen szerencséje volt: amikor az oktatási tárcát liberális miniszter irányította, komolyan nem merült fel jelentős összegű felsőoktatási tandíj bevezetése.

A reformdiskurzus összeomlása után

A reformdiskurzus próféciáit az 1995-ös Bokros-csomag társadalompolitikai része igyekezett beteljesíteni, de csak töredékét sikerült átültetni a gyakorlatba. Ugyanakkor a Bokros-csomag azért is vízválasztó volt, mert bejelentését követően fogalmazódott meg a reformdiskurzussal szakító új – három év múlva győzedelmes – politikai hittétel. Az akut válságkezelésre vállalkozó Bokros Lajos megkísérelte érvényesíteni társadalompolitikai prioritásait. Jövedelemhatárhoz kötötte a családi pótlékot, igaz, csak nagyon kevesen veszítették el az ellátást, és a költségvetés csak elhanyagolhatóan csekély megtakarítást könyvelhetett el. Megszüntette a jómódúaknak kedvező gyedet és a családi adókedvezményt, igaz – csakúgy, mint a családi pótlék esetében – a válság miatt szó sem lehetett arról, hogy az így megtakarított összeget átcsoportosítsa a szegényeket elérő ellátások finanszírozására. Bevezette a felsőoktatási tandíjat, igaz, csak jelképes összegben határozva meg a diákok által fizetendő, illetve az egyetemek által kasszírozható pénzt. Messze volt ez attól, amit az 1995-ös krízist sikeresen konszolidáló és a magyar gazdaságot – három évtized alatt egyetlenegyszer, és akkor is csak ötéves időtartamra! – egyensúlyőrző, fenntartható növekedési pályára állító pénzügyminiszter ideálisnak tartott volna.

Sok évvel később, amikor már híre-hamva sem volt sem az elhíresült csomagnak – sem pedig az egyensúlyőrző, fenntartható növekedésnek! –, Bokros újabb és újabb cikkekben fejtette ki credóját, veretes, hitvitázó nyelven, mint aki tudja: esélye sincs, hogy igazáról meggyőzze olvasóit.17 A volt pénzügy­miniszter írásai nemcsak azért érdekesek, mert szerzője elmeséli, miféle politikát folytatott volna teljes kormányzati felhatalmazással, de azért is, mert a reformdiskurzus utópiáját írja meg. Bokros ugyanis konok következetességgel minden javaslatát a társadalmi igazságosság szempontjából is megvizsgálja.

Az egészségügyi ellátások hárompillérű, kötelezően választható több-biztosítós finanszírozása éppúgy integráns része Bokros publicisztikájának, mint a jóléti transzferek összegének csökkentése és rászorultsági elvű – a vertikális méltányosságot kizárólagosan érvényesítő, a horizontális méltányosság elvét kiiktató – elosztása; utóbbi kérdés 1995 óta a politikai viták középpontjában áll.18  A volt pénzügyminiszter cikkeiben indítványozza továbbá az önkormányzati rendszer drasztikus átalakítását, a közel 3200 önkormányzati egység helyett alig néhány száz városi és kistérségi szintű önkormányzat létrehozását, valamint a falusi iskolák összevonását – elismeri, hogy ez sok száz települést hátrányosan érintene, de amellett érvel, hogy a jó színvonalú közoktatás fontosabb érdek.

A nyugdíjrendszer politikai kitettségének megszüntetésére Bokros a járulékok rögzítését javasolta – elismerve, hogy ez adott esetben a nyugdíjak reálérté­kének csökkenésével járhat. A felsőoktatással kapcsolatos bokrosi javaslatok lényege: a felsőoktatás normatív támogatásának megszüntetése, a felsőoktatási intézmények kétharmadának azonnali bezárása, a felsőoktatásban dolgozók közalkalmazotti státuszának megszüntetése, a kapacitások és a hozzáférés drasztikus szűkítése és az oktatók nettó bérét fedező horribilis összegű tandíjak bevezetése. A szerző még a felsőoktatást érintő javaslatai mellett is megkísérel igazságossági érveket felhozni, de csak addig jut, hogy – az elosztási igazságossági érvek hangoztatásán túl, azokat megszokott módon azonosítva a hozzáférési igazságossággal – a szegény, de tehetséges hallgatóknak biztosítani kell egy szűk tandíjmentes kvótát.

Az ezredforduló utáni kormányok elhűlve olvasták volna a Bokros-cikkeket, ha érdekelt volna még bárkit is az azokban megfogalmazott koherens program. De a Fidesz 1998-ban radikálisan véget vetett a reformdiskurzusnak. Kormányprogramjuknak még hangsúlyos része volt a több-biztosítós egészségügy-finanszírozás bevezetése, aztán a fideszes politikusok ráébredtek arra, hogy a reform utótagú összetett szavakkal jelölt közpolitikai koncepciókat mind a középrétegek, mind a szegény – de azért nem teljesen marginalizált – rétegek saját biztonságukat fenyegető támadásnak tekintik, és ragaszkodnak a szocialista korszakban kiépült univerzális, részben ingyenes rendszerekhez, részben pedig annak lehetőségéhez, hogy azt korrupcióval és egyéni nexusokkal a maguk javára korrigálhassák. Dinamikus és a ciklus kétharmadáig egyensúlyőrző növekedés révén bőséges elosztható források birtokában az első Orbán-kormány tartózkodott minden konfliktussal fenyegető rendszerátalakítástól. Sem az egészségügyben, sem a társadalombiztosításban nem történt döntő átalakulás, az önkormányzatokhoz nem nyúltak, a közoktatási törvény módosítása alapvetően a szisztéma keretein belül maradt. Az autoriter struktúra kiépítése – ami ekkor még persze beleütközött a kétharmados törvényekkel védett alkotmányos korlátokba – a tehetős rétegeknek kedvező elosztási gyakorlattal párosult, de a kétszeri nagyarányú minimálbér-emelés révén az alacsonyabb jövedelmű családok is úgy érezhették, ők is „kaptak” valamit a kormánytól.

A növekedésfüggő, elosztásbővítés-függő, irracionális spirál nagyjából az ezredforduló idején indult be. Persze, ennek mélyebb okai is vannak: a köztársaság legitimitása annyira gyenge, és a politikai közösség – közvetve persze a társadalom – megosztottsága annyira végzetes volt, ami lehetetlenné tette a szembenézést mind a múlttal, mind az aktuális jelen és közeljövő valós gazdasági, társadalmi és morális kérdéseivel.

Kampánya során Medgyessy Péter nemcsak további gazdasági növekedést, de dinamikusan növekvő kiadásokat is ígért, sőt, az 50 százalékos közalkalmazotti fizetésemelés és a 13. havi nyugdíj által „rá is ígért” a fideszes társadalompolitikára, amit az Orbán-kormány a családi adókedvezmények további nagyarányú emelésének ígéretével igyekezett ellensúlyozni. A Medgyessy-kormány kétszer száznapos csomagját – az arcukat gyors ütemben elveszítő liberálisok mellett – az immár ellenzékbe került fideszes képviselők is megszavazták. A közalkalmazotti bérek 50 százalékos emelése mellett a diplomás minimálbér bevezetése kifejezetten a liberálisok követelésére került be a csomagba – messze esett már a szabaddemokrata praxis Bokros Lajos programjától, ami töredékére csökkentette volna a közalkalmazottak létszámát! Két év múlva az első Gyurcsány-kormány úgy vélte, hogy egyetlen feladata a 2006-os választási esélyek visszaadása, és ezt további megalapozatlan adócsökkentésekkel, nyugdíjemeléssel, infrastrukturális beruházásokkal, valamint további adócsökkentési ígéretekkel és az EU-forrásokra építő grandiózus fejlesztési ígéretekkel lehet csak elérni: vállalását teljesítette, és másfél éves kormányzásának, illetve 2006-os választási győzelmének ára soha nem látott mértékű költségvetési deficit lett, valamint saját leendő kormányzásának ellehetetlenítése. Az adócsökkentési ígéret nettó hazugság volt, ami a kormány eskütételének pillanatában kiderült. Erre a Fidesz csak a 14. havi nyugdíj ígéretével volt képes válaszolni, de szerencséjére nem nyert, míg az MSZP balszerencséjére igen. Az ígéretspirálból senki nem volt képes kiszállni, aki kormányozni akart.

Eközben Magyarország minden korábban megszerzett pozícióelőnyét elveszí­tette a visegrádi országok régió­jában: Lengyelországban, Csehország­ban, Szlovákiában 2000–2007 között dinamikusan nőtt a GDP, Magyarországon viszont drámaian csökkent a nemzeti össztermék éves növekedésének mértéke.19 Szlovákia 2009 januárjában csatlakozott az euróövezethez, Magyarország viszont nemcsak hogy egyetlen konvergenciakritériumot sem volt képes még teljesíteni, de az EU-ba való belépése óta folyamatos túlzottdeficit-eljárás van érvényben az ország ellen. Ugyanakkor az elmúlt tíz évben lehetetlenné vált annak politikai megvitatása, hogy érdemes-e beszállni a regionális adócsökkentési „versenybe”; mi lenne a megoldás a magyar munkaerőt megdrágító, ugyanakkor a szegénységi rátát kordában tartó és a társadalmi kirekesztődés folyamatát fékező magas újraelosztási hányad dilemmájára; hogyan lehetne orvosolni a nyugdíjrendszer politikai kitettségét, miként lehetne átalakítani a működőképessége határán lévő egészségügyi ellátást, illetve annak finanszírozását. Annak megvitatásáról sem lehetett szó, miként lehetne növelni a katasztrofálisan alacsony aktivitási rátát; milyen eszközökkel lehetne megfékezni a kistelepülési gettósodás folyamatát, stb.

A 2006 őszére – hazugságai miatt – minden hitelét és tartását elveszítő második Gyurcsány-kormány félszívvel vállalt reformjai jó egy évtizedet elkéstek: ekkor már aligha lehetett bárkit is meggyőzni arról, hogy a felsőoktatási tandíj bevezetése, az egészségügyi önrészfizetési kötelezettség bármi egyéb is lenne, mint megszorítás és sarc, az egészségbiztosítás részleges privatizációjának pedig bármi egyéb következménye is lehet, mint a sok évtized alatt felépített biztonság megrendítése. Amikor a jelképes összegű vizitdíjról szóló jogszabály elfogadását követően a szabaddemokrata miniszter úgy fejezte ki magát, hogy onnantól kezdve „a beteg lesz az úr”, sokaknak ökölbe szorult a keze. Az irracionális spirál fogságából senki nem tudott kiszabadulni – az ellenzéki Fidesz sem, amely nekirontott a reformoknak és ezzel kikövezte önnön leendő kormányzásának kényszerpályáját is.

Természetesen az 1998 óta hivatalban lévő kormányoknak megvoltak a maguk prioritásai. A reformdiskurzus hanyatlásával a hagyományos bal-jobb tengely mentén vált értelmezhetővé az elosztással kapcsolatos politika. A transzferjövedelmek eloszlása – beleértve a családi adókedvezményt is – az elmúlt 12 évben olyan ingamozgást mutat, amelynek során a jobboldali kormányok a tehetősebb rétegeknek, a baloldali kormányok pedig a szegényebb rétegeknek kedvezve csoportosítottak át néhány százmilliárd forintot.20 (Gábos 2008) Ugyanez jellemző a lakásépítést támogató konstrukciókra is. A liberális irányítású szaktárca esélykiegyenlítő oktatáspolitikája szintén a korábbi kurzus baloldali korrekciójaként értelmezhető, és annak beismerése volt, hogy a liberális oktatáspolitika a fejlett világ egyik leginkább egyenlőtlen oktatási rendszerét hozta létre. Az ezredforduló óta az oktatáspolitikát az esélyegyenlőségi diskurzus dominálja. Az esélykiegyenlítő célú oktatáspolitika csak nagyon óvatosan módosította a szektorsemleges normatív finanszírozásra, a szabad iskolaválasztásra és a diverzifikált iskolaszerkezetre alapuló liberális közoktatási rendszert, és minden korrekciós lépés mindenekelőtt a szintén liberális fogantatású önkormányzatiság ellenállásába ütközött. (Havas–Zolnay 2011) Végül az egészségbiztosítás privatizá­cióját, illetve a több-biztosítós – vagy leg­alábbis több kasszával működő – egészségbiztosítási rendszert is csak jobboldali fordulatként – a szolidaritási elvű társadalombiztosítás felszámolásaként, az egészségügyi szolgáltatások korlátozásaként és a korrupció biztonságának visszaszorításaként – értékelték kritikusai, és a közvélemény számára az ő érvelésük volt a meggyőzőbb.

Teljes erővel

A 2010-ben hivatalba lépett második Orbán-kormány társadalompolitikáját és általában szakpolitikáját nem lehet a korábbi évek kategóriáival értelmezni. Kétharmados többsége birtokában a Fidesz nemcsak a köztársaság, a jogállam szétzúzásához érzett magában erőt, de az offenzív, világnézeti alapú társadalompolitikához is. Persze a kormány kettős szorításban kezdte el munkáját: hamar világossá vált, hogy nincs lehetőség a hiánycél fellazítására, ugyanakkor a maga keltette várakozásokat sem hagyhatta teljesen figyelmen kívül.

A költségvetés állapota 2010-ben éppúgy kizárta a felelős adócsökkentést, mint 2006-ban. Az egykulcsos személyi jövedelemadó önmagában sem a foglalkoztatást nem növeli – hiszen a munkaadó számára nem teszi olcsóbbá a magyar munkaerő foglalkoztatását –, sem az adóelkerülést nem ösztönzi – erre a Szlovákiában bevezetett egységes adórendszer lenne képes, ami tényleg értelmetlenné teszi a magyarországi álvállalkozások gyakorlatát. Viszont nemcsak igazságtalan, nemcsak 500 milliárd forinttal csökkentette a költségvetés 2011-es bevételeit, de az adójóváírás kivezetésével kombinálva a többség számára kedvezőtlen.

Az adórendszer bármikor korrigálható, a magánnyugdíjpénztárak államosítása azonban bajosan, mivel a megtakarítások felélését jelenti. A megtakarítás pedig bizalmat feltételez, a megtakarítás felélésének pedig nemcsak az anyagi, de a bizalmi szaldója is negatív. Összességében a kormány adópolitikája és a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos lépései fordított irányú koalíciót hívnak életre, mint az első Orbán-­kormány ideje alatt létrejött reformellenes koalíció volt: a középrétegek és az alsó középrétegek érdekei találkoznak – csakhogy ezúttal kormán­y­ellenes éllel.

Az önkormányzati és a közoktatási rendszer gyökeres átalakítását első ízben a Széll Kálmán Terv vetítette előre, nyolc­havi tét nélküli viták és elnagyolt koncepciók után. A miniszterelnök bevallotta: régtől fogva híve az iskolák államosításának. Később ezt megtoldotta azzal, hogy „nem ördögtől való, ha egy 15 éves gyerek dolgozni áll”, és hogy vissza kell adni a „kétkezi munka becsületét”. Ez a három rövid szentencia kijelölte a viták valódi kereteit. Fontos kérdés lehet ugyan a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók – az esélykiegyenlítő oktatáspolitika célcsoportja – kategóriájának újradefiniálása, csakúgy, mint az iskolai körzethatárok esélykiegyenlítő meghúzására vonatkozó regulák felpuhítása, de a készülő szabályozás fényében mindez eltörpül. Az új jogszabály ugyanis nemcsak a tanszabadságnak vet véget, nemcsak a rendszerváltás oktatáspolitikai hagyományával szakít, de az 1985-ben kezdődött folyamat egészével: lényegében az 1970-es évtizedbe viszi vissza a magyarországi közoktatást.

A törvény államosítja az általános és középiskolákat; az igazgatókat a felállítandó járási kormányhivatalok, illetve a középiskolák esetében egyenesen a minisztérium nevezi ki. A normatív finanszírozás megszűnik. A szelekció már az elemi iskolában megkezdődik: rugalmas iskolakezdés helyett kis létszámú osztályokba kerülnek majd azok a gyerekek, akiket valamilyen ok miatt éretlennek tekintenek arra, hogy normál első osztályban kezdjék meg tanulmányaikat. A tankötelezettség felső korhatára 16 évre csökken, de lesznek tanulói csoportok, akiket még a szakiskolák sem fogadnak majd: ők a HÍD program keretében húzhatják ki addig, amíg a tankötelezettség időszaka számukra minden szakképesítés nélkül véget ér; ennek a csoportnak tehát az új tankötelezettségi regula lényegében csak alapképzettséget biztosít. A nem állami és nem egyházi fenntartók a jövőben csak akkor folytathatnak közoktatási tevékenységet, ha feladatellátási szerződést kötnek az állammal. Emellett a kormány azt is tervezi, hogy jelentősen csorbítja az egyetemek autonómiáját, és drasztikusan szűkíti az államilag finanszírozott helyek számát.

Az iskolák államosítása természetesen nem oktatásigazgatási kérdés. Egyik célja kétségkívül az ideológiai egyöntetűség.

Lapozzunk vissza az elmúlt húsz év oktatáspolitikai kronológiájában: az Antall-kormány első nyolc hónapjában úgy tűnt, hogy a közoktatási törvény a reformkontinuitás jegyében formálódik, a kormány folytatja a tartalomszabályozásra épülő szisztéma lebontását. Az új jogszabály koncepciójának elkészítése a szocialistákhoz közel álló és minisztériumi tapasztalattal is bíró szociológus, Gazsó Ferenc vezette bizottság feladata lett. A miniszter azután 1991 elején menesztette a Gazsó-bizottságot, és a további munkákkal a kormánypárt radikális szárnyához tartozó Kálmán Attila államtitkárt és Dobos Krisztinát, a közoktatásért felelős helyettes államtitkárt bízta meg. A következő másfél évben valóban fennállt annak a lehetősége, hogy a kormány olyan törvényt terjeszt a parlament elé, amelynek révén ellenőrizheti az oktatás tartalmát. Az iskolák állami fenntartása ekkor persze fel sem merült, de a koncepció életre hívta a hatósági jogkörökkel felruházott területi oktatási központokat, amelyek felülbírálhatták volna a fenntartói iskolaigazgatói kinevezéseket, és iskolafelügyelőket nevezhettek volna ki. Az önkormányzati szövetségek és az addigra már felállt közoktatási korporációk azonban megtörték a radikális offenzívát, és az 1993-as, szabadelvű szellemiségű közoktatási törvény legalább annyira tekinthető az évtizedes oktatási reformfolyamat beteljesítésének, mint rendszerváltó jogszabálynak. A közvetlen állami tartalomszabályozás ezután komolyan fel sem merült. A Nemzeti Alaptanterv (NAT) nem jogszabály; a helyben fejlesztett vagy a piacról választott helyi pedagógiai programokról csak azt kellett kimondani, hogy azok „NAT-kompatibilisek”. Az 1999-ben meghonosított kerettantervek valamennyire korlátozták a pedagógiai műhelyek önállóságát, de a törvény következő, 2003-as módosítása megszüntette azok kötelező jellegét.

A most készülő szabályozás inkább az 1970-es, mint az 1980-as évek gyakorlatára emlékeztet; az iskolaigazgatók kinevezésének totális kormányzati centralizációjára pedig talán nincs is példa a magyarországi közoktatás történetében.

A köznevelési törvény másik, hallatlan horderejű célja a középfokú továbbtanulási keretszámok központi, vélt vagy valós munkaügyi racionalitást követő meghatározása, a gimnáziumi keretszámok drasztikus, 40 százalékos szűkítése, a hároméves és a közismereti képzést teljesen mellőző szakképzés felfuttatása és a tankötelezettség felső korhatárának leszállítása.21 A továbbtanulás szabadságának jelentős korlátozását végképp csak az iskolafenntartó önkormányzatok érdekeltségének kiiktatása és a normatív finanszírozás felszámolása révén lehet megvalósítani. A munkaügyi racionalitás azt a kormányzati feltevést jelenti, hogy lehetséges a jelenre és a következő 10-20 évre vonatkozóan prognosztizálni a nemzetgazdaság munkaerő-szükségletét, illetve annak összetételét.22 Ha a köznevelési törvény, évtizedekkel visszaforgatva az idő kerekét, ismét kormányzati kényszerrel kívánja meghatározni a középfokú továbbtanulás keretszámait, akkor a jogalkotó talán azt gondolja, hogy tömeges munka­piaci igény lesz az írni, olvasni, számolni alig tudó, idegen nyelveket nem beszélő szakmunkások iránt – de hát ezt nyilván nem hiheti!

Az új jogszabály annyira irracionális, hogy nem érthető meg sem az oktatáspolitikai, sem a tágabb közpolitikai szereplők érdekeinek eredőjeként. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Parragh László kitartóan lobbizott a hároméves, közismereti tartalmától „megszabadított” szakképzésért, de nincs magyarázat arra, hogy ez a törekvés miként gázolhatott keresztül az önkormányzatokon, a szakmai korporációkon, a szakszervezeteken és minden józan megfontoláson. Világnézeti alapú politikáról van szó, ami szűkre szabja a viták lehetőségét. (Radó 2011)

Nem akármi forog kockán: korábban már utaltunk rá, hogy az elmúlt húsz év közoktatását két párhozamos trend jellemezte: egyrészt az expanzió: a tankötelezettség alsó és felső korhatárának kiterjesztése, a középfokú továbbtanulási arányok látványos növekedése, másrészt a közoktatás egyenlőtlenségének, szelektivitásának növekedése. Mégis, a korábbi évtizedek mesterséges alulképzését követően hallatlan esélyteremtő, szegénységmegelőző és civilizációs jelentősége volt az expanziónak. A mostani jogszabály ezt a trendet akarja visszafordítani. De nem csak erről van szó: százezres nagyságrendű tanulói csoport kirekesztése a középiskolákból, a tankötelezettségi korhatár leszállítása – párosulva a tartós munkanélkülieket célzó segélyezés visszaszorításával, az 50 százalékos minimálbérért kikényszerített brutális közmunkaprogramokkal, valamint a hajléktalanok elleni hajszával – tényleg az underclass helyzet felé tolhatja el a tartós mélyszegénységben élők százezreit.

A törvény gyenge pontja a finanszírozás. Néhány nappal azt követően, hogy Hoffmann Rózsa államtitkár határozottan cáfolta, hogy az új jogszabály iskolabezárásokkal vagy pedagóguselbocsátásokkal járna, nyilvánosságra került a törvénytervezet nem nyilvánosságnak szánt melléklete, ami 633 iskola, pontosabban feladatellátási hely bezárását és nyolcezer pedagógus elbocsátását irányozza elő, valamint 73 milliárd forint kivonását az ágazat finanszírozásából.23 Más, pontosabb kalkulációk szerint a ciklus hátralévő három évében az átalakítás összesen 322,3 milliárd forint többletkiadással jár.24 Félreértés ne essék, ez a kalkuláció nem számol a pedagógus életpályamodell bevezetésének további több száz milliárd forintos, ebben a ciklusban nyilvánvalóan irreális ígéretével. Ízlelgessük kicsit a számokat: a közoktatás normatív támogatása az elmúlt hat évben jelentősen csökkent; a 2010-es előirányzat az öt évvel korábbinak csupán 81 százaléka: 377,054 milliárd forint volt. A közoktatás átalakítása tehát a belátható jövőben, éves átlagban mintegy 100 milliárd forint többletráfordítást igényel – miközben a hiánycél tartása 2012-ben a gazdasági miniszter szerint is legalább 1400 milliárd forintos megszorítást tesz majd szükségessé.

Kellemetlen észrevétel: a második Orbán-kormány társadalompolitikája mintha a fideszes politikusok által ezerszer elátkozott Bokros Lajos elveinek tekintélyes részét próbálná lenyomni a társadalom torkán. Persze szó sincs a Bokros-publicisztikákban vázolt átfogó program koherenciájáról, de azért az önkormányzati hivatalok számának és az önkormányzatok hatalmának csökkentése, a kisiskolák bezárása, a normatív finanszírozás megszüntetése, a létszám feletti közalkalmazottak szélnek eresztése, a középiskolai képzés visszaszorítása és a szakoktatás felfuttatása, a felsőoktatási létszám csökkentése és a költségtérítés növelése mind-mind az egykori pénzügyminiszter kedves gondolatai közé tartoznak. Persze, összefüggéseiből kiragadva, de lehetséges a Bokros-tantételeknek markánsan jobboldali színezetet is adni. Ugyanakkor ebben a metszetben is létrejön a nem várt – sem az egykori reformerek, sem a most regnáló kormány által nem várt – kormányellenes koalíció a korábbi szisztéma relatív nyertesei és relatív vesztesei között. A kormány úgy vélte, hogy van elég ereje ahhoz, hogy keresztülgázoljon minden érdeken, de ehhez okvetlenül szükséges az, hogy cserébe a belátható jövőben gazdasági növekedést és reálbérnövekedést kínálhasson. Ezért képtelen a kormány szakítani a dinamizáló ígéretekkel és retorikával, ezért nem vállalhatja fel nyíltan a gazdaságpolitikai korrekciót, ezért kénytelen szakadatlanul olyan útszéli hangon beszélni a bankokról, multinacionális vállalatokról, befektetőkről, nemzetközi pénzügyi szervezetekről, hitelminősítőkről, ami tovább rontja az ország megítélését és a kormány mozgásterét.

A második Orbán-kormánynak nemcsak gazdaságpolitikája, de társadalompolitikája is katasztrófával fenyeget. De mire az összeomlás bekövetkezik, már késő lesz: sehol sem lesz már a köztársaság, sehol sem lesznek már a jogállami intézmények, és sehol sem lesz már az a szakmai-politikai diskurzus, amelyek esélyt adhatnának a korrekcióra.

Jegyzetek

1     Szajlai Csaba: Bóvlira várva. Magyar Hírlap, 2011. október 28. http://www.magyarhirlap.hu/­velemeny/bovlira_varva.html

2     Járai: Újabb kiigazítás kell. Index, 2011. október 25. http://index.hu/gazdasag/magyar/2011/10/25/jarai_ujabb_kiigazitas_kell/

3     Londoni elemzők: Magyarország recesszióba kerül jövőre. Világgazdaság, 2011. október 25. http://vg.hu/gazdasag/makrogazdasag/londoni-elemzok-magyarorszag-recesszioba-kerul-jovore-360951

4    Ez vár Magyarországra Brüsszel szerint. Napi Gazdaság, 2011. november 10. http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/ez_var_magyarorszagra_brusszel_szerint.501309.html

5     Szajlai Csaba: Keserű pirulák. Magyar Hírlap, 2011. november 11. http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/keseru_pirulak.html

6     Szajlai Csaba: Pragmatica sanctio. Magyar Hírlap, 2011. november 18. http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/pragmatica_sanctio.html

7     Fekete Emese: Hat év alatt csúszott bóvliba Magyarország. Origo, 2011. november 26. http://www.origo.hu/uzletinegyed/hirek/20111125-a-gyurcsanykormany-forditotta-meg-a-felminositesek-sorat.html

8    „Először is, nem szeretem Polányi Károlyt. Szerintem nagyon rossz könyveket írt… egész életében gyűlölte a piac gondolatát is, és vonzódott azokhoz a dolgokhoz, amelyek viszont bennem váltottak ki haragot… Ha most magát a redisztribúciós elméletet nézzük, akkor lehet, hogy elfogult voltam. Nem láttam mást ezekben a redisztribúciós teóriákban, mint a nem nagyon régi totalitárius elméleteket. Ezek a totalitárius elméletek mondták ki azt, hogy nincs külön politika, gazdaság, kultúra stb., hanem mindezeket egy központ irányítja. Ezt elég világosan fejtették ki, és én nem látom, hogy a redisztribúció szó ehhez mit tesz hozzá” – jelentette ki Kemény egyik kötetének záró interjújában. (Kemény 1992) Az éles elutasítás ellenére nemcsak ő, de tanítványai is evidenciának tekintették a redisztribúciós elmélet fő gondolatmenetét, és abból eredeztették későbbi szociálpolitikai vagy településpolitikai koncepciójukat.

9     Szelényi elméletének talán legfontosabb empirikus bázisa az állami bérlakáselosztás egyenlőtlensége. Az elmélet korabeli és rendszerváltás utáni kritikusai rámutattak arra, hogy a korszakban összességében és a bérlakásépítés csúcsidőszakában is a lakáscélú állami dotáció nagyobb hányada fordítódott a magánlakások építésének támogatására, mint bérlakásépítésre. Egy vizsgálat szerint az 1952 után, a szocialista korszak végéig bérlakásokba költözők 35 százaléka kvázi-piaci úton vásárolta bérleményét, és a tanulmány szerzői szerint ez a tény megkérdőjelezi azoknak a vizsgálatoknak a módszertanát, amelyek a bérlakások bérlőinek szociális összetételét közvetlenül az állami politika eredményének tulajdonították. (Hegedűs– Mark– Struyk–Tosics 1993)

10     Társadalmi Szerződés. In: Beszélő-összkiadás. II. kötet. AB-Beszélő Kiadó, 1992.

11     Mózer Péter megvizsgálta, hogy a visegrádi országok körében a csak alapfokú képzettséggel rendelkezők aránya milyen mértékben marad el a legfejlettebb 15 EU-tagállam átlagától. Csehországban az elmaradás 3,5, Szlovákiában 5,5, Lengyelországban 5,7, míg Magyarországon 6,7 százalékpont. Ha csak a 15–24 éves korosztályt nézzük, Magyarország ott is sereghajtó.

12   Az aktív korú nyugdíjasok száma az 1990-es 284 ezerről az ezredfordulóra 518 ezerre növekedett, és 2007-ben is 427 ezer volt. 1993-ban a 15–49 éves roma férfiak és nők 8,7 százaléka, tíz évvel később pedig a roma férfiak 9,3 százaléka, a roma nők 7,9 százaléka volt nyugdíjas. 1993-ban a 45–49 éves roma férfiak és nők között a nyugdíjasok aránya több mint 35 százalékos volt. (Kertesi 2005)

13   A gyermekgondozási díj reálértékének devalválódása 1996-ig folyamatos volt; 1996-ban az ellátás reálértéke már csak a hat évvel korábbi érték 78,7%-a volt. A gyermekgondozási segély devalválódása szintén 1996-ban érte el a mélypontját; ekkor az ellátás reálértéke az 1990-es szintnek már csak 74,7%-a volt. A következő években a gyes reálértéke kismértékben emelkedett, jórészt azért, mert 1998-ban és 1999-ben szünetelt a gyed folyósítása. Legnagyobb mértékű értékvesztést a családi pótlék szenvedte el; a családi pótlék reálértéke 1990-től kezdve folyamatosan romlott: a devalváció mélypontja 2001, amikor az ellátás reálértéke az 1990-es szintnek mindössze 35,7%-a volt.

14   A munkanélküli ráta 2000-ben Csehországban 8,7 százalék, Lengyelországban 16,1 százalék, Szlovákiában 18,8 százalék, Magyarországon 6,4 százalék volt. Ugyanakkor az inaktivitási ráta Csehországban 26,3 százalék, Lengyelországban 28,9 százalék, Szlovákiában 24,4 százalék, Magyarországon 37,3 százalék volt.

15     1991-ben az akkor végzett általános iskolásoknak csak 48 százaléka folytathatta tanulmányait valamilyen érettségit adó középiskolában (21 százalékuk gimnáziumban), míg 42 százalékuk szakmunkásképzőbe iratkozott be. 2003-ban az általános iskolát végzetteknek már 71 százaléka mehetett érettségit adó középiskolába (33 százalékuk gimnáziumba), 25 százalékuk pedig érettségit nem adó szakiskolába. A középfokú expanzió a legrosszabb helyzetű tanulói csoportokat, így a romákat is magával húzta. 1993-ban az általános iskolát végzett roma korosztályok 10 százaléka, 2010-ben már 27 százaléka folytatta tanulmányait középiskolában. A romák körében a tovább nem tanulók aránya 1993 és 2010 között 49 százalékról 6 százalékra csökkent.

16     Fragmentált rendszer működik Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, illetve a posztkommunista országok közül Csehországban és Magyarországon. A szlovákiai és a lengyelországi szisztéma is alapvetően fragmentált, de az önkormányzatok hatalma jóval gyengébb. A legtöbb európai országban viszont integrált szisztéma működik, és az önkormányzatok számát a hatvanas-hetvenes- nyolcvanas évtizedekben drasztikusan csökkentették.

17   Csak egyetlen, a koncepciót átfogó módon kifejtő cikkre hivatkozunk: Bokros Lajos: A reformok kritikus tömege. Élet és Irodalom, 2009. január 23. http://www.es.hu/?view=doc;21946

18   A rászorultság elvének érvényesítése részben a hozzáférésről, részben a hatékonyságról is szól: az univerzális rendszerek hívei szerint a jövedelemteszt (means test) alkalmazása során általában több rászoruló veszíti el jogosultságát, mint ahányan magas jövedelmük miatt esnek ki az adott ellátásból. Az 1995-ös Bokros-csomag következtében a legtöbben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, míg a legkevesebben Győr-Moson-Sopron megyében veszítették el családi pótlékukat. A másik érv modellszámításokra hivatkozva azt állítja, hogy az univerzális rendszer szegénységenyhítő hatása erősebb, mint a jövedelemhatárhoz kötött ellátásoké. (Havasi 2005) Félreértés ne essék, a jövedelemarányos gyed és a családi adókedvezmény nem horizontális újraelosztás, hanem negatív irányú – az alacsonyabb jövedelmi csoportoktól a magasabb jövedelmi csoportok javára történő – jövedelemátcsoportosítás

19     2000–2007 között a GDP Lengyelországban 4,3 százalékról 6,6 százalékra; Csehországban 3,6 százalékról 6,5 százalékra, Szlovákiában 1,4 százalékról 10,4 százalékra nőtt, Magyarországon viszont az éves növekedési ütem 5,2 százalékról 1,3 százalékra zuhant.

20   Az ingamozgás már 1995-től kimutatható, ám a Bokros-csomag jelentős összeggel csökkentette a jóléti jövedelemtranszferek finanszírozását; 1998-tól kezdve azonban a jövedelemszerű ellátások összege növekszik, vagy legalábbis nem csökken,.

21     2007-ben a gimnáziumoknak 201 ezer nappali tagozatos tanulójuk volt. A keretszám 40 százalékos csökkenése tehát mintegy 80 ezer tanulót szorít ki ebből az iskolatípusból.

22   „A közoktatási reform a középfokú szakképzést oda szeretné visszavinni, ahonnét egyszer már sikerült elszabadulni. A pontos vállalati igényfelmérésen és céltudatos »pályairányításon« alapuló, rövid idejű, az általános kompetenciafejlesztést felesleges nyűgnek tekintő, nem konvertálható szakismereteket nyújtó államszocialista szakmunkásképzés árát milliók

fizették meg munkanélküliséggel és súlyos bércsökkenéssel a rendszerváltás idején, közvetlenül és közvetve: a torz szakképzésnek ugyanis nagy a felelőssége abban, hogy a volt szakmunkások tömegei segédmunkássorba csúsztak, kiszorítva onnét azokat, akikkel még náluk is mostohábban bánt a szocialista oktatási rendszer. Az akkori oktatáspolitikusok mentségére szóljon, hogy nem tudták, merre tart a világ, vagy ha tudták is, nem az volt a dolguk, hogy ennek megfelelően cselekedjenek. A mai döntéshozókat semmi sem akadályozza abban, hogy a szakmunkáshiányról szóló panaszok és vándoranekdoták helyett a tényekre és a sikeres szakoktatási rendszerek tényleges tapasztalatára támaszkodjanak.”  Köllő János: Kudarcismétlő szakoktatás. Élet és Irodalom, 2011. május 20.  http://www.es.hu/kollo_janos;kudarcismetlo_szakoktatas;2011-05-18.html

23   A Hoffmann-terv titkos részletei. Fn 24, 2011. október 27. http://fn.hir24.hu/itthon/2011/10/26/a-hoffmann-terv-titkos-reszei/~~belfold#comments

24   Radó Péter kalkulációi szerint az új közoktatási szisztéma 2012–2014 között 119,76 milliárd forint megtakarítással és 442,06 milliárd forint többletköltséggel jár. Lényegesen nagyobb mérvű többletköltségekkel járnak a 2015-re, tehát már a következő ciklusra ütemezett feladatok, nem beszélve a rákövetkező négyéves időszakról. Radó Péter: Tandem: a titkos törvénymelléklet (röpködő százmilliárdokról). OktpolCafé, 2011. november 1. http://oktpolcafe.hu/tandem-a-titkos-torvenymelleklet-ropkodo-szazmilliardokrol-3201610

Irodalom

Cs. Czachesz Erzsébet – Radó Péter (2003): Oktatási egyenlőtlenségek és speciális igények. In: Jelentés a magyar közoktatásról. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2003. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=Jelentes2003-Egyenlotlensegek

Dániel Zsuzsa (1996): A bérlakások privatizációs paradoxona. Közgazdasági Szemle, 1996. 3. sz.

Ferge Zsuzsa (1986): Zsörtölődő megjegyzések Szelényi Iván és Manchin Róbert tanulmányához. Medvetánc, 1986. 2–3. sz.

Gábos András (2008): Családtámogatási rendszerek és a családok helyzete. In: Társadalmi riport.

Havas Gábor – Kemény István – Liskó Ilona (2002): Cigány gyerekek az általános iskolában. Oktatáskutató Intézet – Új Mandátum Kiadó.

Havas Gábor – Liskó Ilona (2006): Óvodától a szakmáig. Felsőoktatási Kutatóintézet – Új Mandátum Kiadó.

Havas Gábor – Zolnay János (2011): Sziszifusz számvetése. Az integrációs oktatáspolitika. Beszélő, XVI. évfolyam 6. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/sziszifusz-szamvetese

Havasi Éva (2005): A transzferjövedelmek szerepe a szegénység csökkentésében. Esély, 2005. 4. sz.

Hegedűs József – Mark, Katharine – Struyk, Raymond – Tosics Iván (1993): Privatizációs dilemma a budapesti bérlakásszektorban. Szociológiai Szemle, 1993. 2. sz.

Kertesi Gábor (2005): Roma foglalkoztatás az ezredfordulón. A rendszerváltás maradandó sokkja. In: Uő: A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. Osiris.

Kemény István (1992): Szociológiai írások. Replika, Szeged.

Kovács János Mátyás (1984): A reformalku sűrűjében. Valóság, XXVII. évfolyam 3. sz.

Köllő János (2009): A pálya szélén. Iskolázatlan munkanélküliek a posztszocialista gazdaságban. Osiris.

Ladányi János – Szelényi Iván (2004): Az underclass, mint a kirekesztés specifikus formája. In: Uők: A kirekesztettség változó formái. Napvilág.

Lelkes Orsolya (2008): Szegénység az Európai Unió országaiban 2005-ben. In: Társadalmi riport.

Manchin Róbert – Szelényi Iván (1986): Szociálpolitika az államszocializmusban (Piac, redisztribúció és társadalmi egyenlőtlenségek a kelet-európai szocialista társadalmakban). Medvetánc, 1986. 2–3.

Mózer Péter (2008): Jóléti alternatívák és szegénység. In: Törzsök Erika – Paskó Ildi – Zolnay János (szerk.): Cigánynak lenni Magyarországon. Jelentés 2007. EÖKIK.

Neumann Eszter (2011): Az állam kiszorítása az iskolából. anBlokk, 5. sz.

Pálné Kovács Ilona (2001): Regionális politika és közigazgatás. Dialóg Campus, Budapest– Pécs.

Radó Péter (2011) Őfelsége, az állam. Az oktatáspolitika elszabadult hajóágyúi. Beszélő, XVI. évfolyam 10. sz. http://beszelo.c3.hu/cikkek/ofelsege-az-allam

Stewart S., Michael (2001): Depriváció, romák és underclass. Beszélő, VI. évfolyam 7–8. sz. http://beszelo.c3.hu/01/07_08/11stewart.htm

Virág Tünde (2010): Kirekesztve. Falusi gettók az ország peremén. Akadémiai.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges