Nukleáris patthelyzet?

Ablaka Gergely [1]

Az iráni atomprogram már lassan egy évtizede áll a nemzetközi figyelem középpontjában, de ezen idő alatt mégsem kerültünk közelebb a probléma megol­dásához. Sőt a teheráni vezetés engedetlensége és határozottsága, valamint a nemzetközi közösség gyengesége és tehetetlensége egyfajta patthelyzetet eredményezett. A nukleáris állóháború feloldására számos forgatókönyv létezik, de korántsem biztos, hogy azok bármelyike is megoldaná az iráni válságot. A jövőbeli stratégia ugyanis csak akkor lehet igazán eredményes, ha megszabadulunk az iráni atomprogramot övező mítoszoktól és sztereotípiáktól.1

Kik hozzák a döntéseket az iszlám köztársaságban?

Az Iráni Iszlám Köztársaságot illetően a legnagyobb félreértés – amit mindenképpen tisztázni kell – a politikai-hatalmi rendszert illetően alakult ki, vagyis sokszor helytelenül ítélik meg, hogy ki is hozza a döntéseket Teheránban: a sokat és hangosan szereplő Mahmúd Ahmadinezsád, a köztársasági elnök, vagy pedig a színfalak mögött trónoló Ali Khamenei ajatollah, a legfőbb vezető? Noha Iránban az elnök közvetlen megválasztásának eredményeként komoly legitimációval bír, és kétségkívül fontos szerepet játszik a politikai napirendi pontok alakításában, valamint az ország nemzetközi képviseletében is, de a végső döntéseket mégsem ő, hanem (1989-es megválasztása óta) Khamenei ajatollah hozza.2 Különösen így van ez a nemzetbiztonságilag és politikailag releváns ügyekben, amelyek közé a nukleáris kutatások és fejlesztések kérdése is tartozik. A technológiai áttöréseket és ceremoniális eseményeket az elnök jelenti be, illetve vezényli le, de a főbb irányvonalakat a sokszereplős (például az illetékes miniszteri és a nemzetbiztonsági tanácsi) konzultációkat követően a legfőbb vezető határozza meg. Így aztán, amíg Khamenei ajatollah vallásjogi rendelkezése („...az iszlámban tilos a nukleáris fegyverek gyártása, felhalmozása és használata, és az Iszlám Köztársaság soha nem fog ilyen fegyvereket szerezni…”3) érvényben van, addig nem sokat számít, hogy mit is mond Ahmadinezsád a nyugati világ ellen intézett kirohanásai során.

Polgári vagy katonai célú programról van-e szó?

Miután Irán a világ egyik legnagyobb kőolajtermelőjének és exportálójának számít, sokakban merül fel a kérdés, hogy vajon mi szüksége lehet a fosszilis energiahordozókban bővelkedő Teheránnak a nukleáris energiára? Hogy eloszlassuk a gyanú árnyékát, célszerű áttekinteni, hogy tulajdonképpen miről is szól az iráni atomprogram. Nos abban, akárcsak a sah rendszerében, most is a gazdasági megfontolások játszanak leginkább szerepet, azonban amíg annak idején az iráni gazdaság fejlődési üteme indokolta a nukleáris kutatásokat, addig manapság az energiaellátás biztonsága játszik döntő szerepet (Teheránban még ma sem ritka, hogy időről időre kimarad az áram). A nukleáris program lényegében egy kényszer szülte választás eredményének tekinthető, hiszen a kőolaj- és földgázszektor átfogó felújításánál sokkalta olcsóbb alternatívának tűnik a teljes nukleáris fűtőanyagkör kiépítése, amelyhez ráadásul az országnak meg is van minden adottsága.4 Az atomprogramnak azonban nemcsak gazdasági motivációi vannak, hanem abban a regionális hatalmiság és vezető szerep deklarálásának igénye s a perzsa nacionalizmus és „fejlődés-mentalizmus” is megjelenik. Az atomenergia olyan presztízst jelenthet, amelynek birtokában az iszlám köztársaság valóban az öböl legbefolyásosabb szereplőjévé léphetne elő. Az iráni atomprogram alapjában véve polgári célokat szolgál, de a biztonsági fenyegetésekre válaszul könnyen meglehet, hogy a jövőben a védekezésben is szerepet kap majd.5

Miért akarhat atombombát az iszlám köztársaság?

Az iráni nukleáris vita leegyszerűsítve arról szól, hogy vajon az iszlám köztársaság törekszik-e az atomenergia katonai célú felhasználására, vagyis atombomba előállítására, vagy sem? Az iráni nukleáris fejlesztéseknek mindig volt katonai komponense, de a biztonságpolitikai megfontolások csak újabban kaptak jelentősebb szerepet. Amennyiben a teheráni vezetés valóban nukleáris fegyver kifejlesztésén dolgozik, úgy abban a következő indokok játszhatnak szerepet: Az első magya­rázat szerint az iráni atombomba Izrael ellensúlyozására szükségeltetik.6 S noha az iráni–izraeli viszonyrendszer számtalan gyűlölködő megnyilvánulást tartalmaz, valójában a felek között nincsen stratégiai konfliktus. A forradalmi rendszer szemében Izrael léte talán ideológiai sértés vagy civilizációs kihívás, de nem elemi fenyegetés, ami indokolná az atomfegyverek beszer­zését. A második érvelés alapján a perzsa bomba az országot körülölelő amerikai katonai gyűrűvel szembeni elrettentési potenciált kívánja erősíteni, amiben bőven van is igazság, de ha tovább gondolkodunk, akkor beláthatjuk, hogy akárcsak a zsidó állam esetében, úgy a „Nagy Sátánnal” szemben is sokkal kedvezőbb és kifizetődőbb a regionális kapcsolati hálón keresztül fenntartani a kis intenzitású konfliktust, mintsem nukleáris fegyverkezésbe kezdeni. Indokként végezetül, de nem utolsósorban az iraki háborút követő stratégiaváltást említhetnénk, amely szakított a forradalmi lelkesültséggel,
s a technikai képességek fokozására helyezte a hangsúlyt.7

Vajon mikor készülhet el az iráni atombomba?

Manapság legfőképpen az amerikai és izraeli „héják” ismételgetik, hogy kifuthatunk az időből, s hogy az iszlám köztársaság napról napra egyre közelebb kerül az atomfegyver előállításához. Ha, tegyük fel, Irán valóban atombomba előállításán dolgozik, vajon tényleg karnyújtásnyira lenne a nukleáris „áttörés”? Aligha, hiszen atomfegyvert nem olyan könnyű „összeeszkábálni”. Noha Ahmadinezsád folyamatosan nukleáris sikerekről beszél, s Irán valóban sokat lépett előre a kutatások (így például az urándúsítás) terén, de jelenlegi fejlettségi szintje mellett a dúsítás, majd a szükséges átalakítás minimum egy évbe is beletelik, de az időközben felmerülő technológiai korlátok és pénzügyi akadályok miatt akár három évig is elhúzódhat. Ezt követően pedig további öt esztendőre is szükség lehet (többek között a tesztelésekhez), amíg Irán valóban képes lesz egy ún. „hirosimai” atombombát előállítani, s azt egy ballisztikus rakétára felszerelni. Mindez tehát azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz sikeresen bevethető perzsa bomba.8 Az iráni nukleáris program vontatottságát pedig mi sem példázza jobban, mint a busheri atomerőmű, amelynek ünnepélyes átadása évről évre csúszik. Az Oroszország támogatásával zajló építkezéseket ugyanis több technológiai akadály és gazdasági nehézség is hátráltatja.9 Nem beszélve a tavaly június óta tartó belpolitikai válságról s a kiéleződő frakcióharcokról, amelyek tovább lassíthatják az iszlám köztársaság nukleáris munkáját, illetve döntéshozatali folyamatát.

Eredményes lehet-e a katonai megelőző csapás?

A keményvonalas táborban hangzik el szintén, hogy Iránt fegyverrel kellene jobb belátásra bírni, mivel a teheráni vezetés nem ért másból, csak az erőpolitikából. Csakhogy egy esetleges bombázás nem vetne véget az iráni nukleáris engedetlenségnek, sőt a külső agresszió csak még eltökéltebbé tenné a rezsimet, amely ezt követően már nyíltan és fokozott erőbedobással törekedne a katonai potenciál kiépítésére. Ráadásul mindez a nemzet egységes csatasorba állásához, valamint a keményvonalasok hatalmának megszilárdulásához is vezetne.10 A nukleáris létesítmények pedig olyannyira szétszórtan és védetten helyezkednek el az ország területén, hogy azokat aligha lehet egyetlen csapással felszámolni. A többhetes légi bombázás kivitelezése ugyan lehetséges, és a technikai feltételek is adottak, de a katonai akció minden bizonnyal komoly veszteségekkel járna. Irán ráadásul ezután minden bizonnyal válaszcsapást mérne az amerikai és izraeli érdekeltségekre, s bár konvencionális fegyverzete kevésnek bizonyulhat, közel-keleti szövetségesi hálózatát felhasználva mégis komoly bizonytalanságot kelthet a térségben. A megelőző csapás pedig nem csupán az iráni atomprogram ellenőrzését és felügyeletét tenné lehetetlenné a jövőben, hanem súlyos károkat eredményezne a nemzetközi nukleáris non-proliferációs rendszerben is.11 S ki tudja, talán az iráni ügy ezt követően nagyobb támogatást és szimpátiát kapna a szélesebb – különösen az iszlám és az Európán kívüli – világban is.

Vajon Irán lezárja a Hormuzi-szorost?

Az esetleges katonai lépésekkel szemben, mint láthattuk, az iszlám köztársaságnak számos lehetőség áll a rendelkezésére, de ezek közül egyik sem kecsegtet olyan sikerekkel, mint a Perzsa-öböl bejáratának a lezárása. A Hormuzi-szoros iráni blokádja fájdalmas világgazdasági következményekkel járhat, mivel nap mint nap itt áramlik keresztül a világ kőolaj-kereskedelmének közel negyven százaléka. Ezért bármiféle öbölbeli fennakadás azonnal a világpiaci árak emelkedéséhez vezethet, az pedig komoly gazdasági nehézséget teremthet a közel-keleti energiahordozóktól függő országokban. S ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy az iráni fegyveres erők leg­ütőképesebb ereje a haditengerészet, akkor elkezdhetünk aggódni. De: noha az iráni flotta minden tiszteletet megérdemel (tűzerejét és felszereltségét tekintve az öbölbeli államok legjobbjának számít, s aszimmetrikus hadi képességei is kimagaslóak)12, azért a majd száz kilométer széles szorost korántsem lehet olyan könnyen lezárni. Ráadásul az iszlám köztársaság számára a Perzsa-öböl szabad és biztonságos hajózhatósága legalább annyira létfontosságú, mint nyugati és keleti társainak, hiszen az iráni olaj, amely az exportbevételek tetemes részét adja, más úton nem kerülhet el a távoli felvevőpiacokra. Iránnak nincsen kiterjedt, nemzetközi kapcsolódási pontokkal bíró csővezeték-hálózata, s éppen ezért nincs más lehetősége, mint tengeren szállítani a fekete aranyat. Így a szoros bejáratának blokádja legalább akkora öngól lenne, mint amekkora siker.13

S mi a helyzet a szigorúbb szankciók elfogadásával?

A katonai fellépéssel szemben sikerre vezethet a szankciópolitika, gondolják sokan a másik táborban. Noha a gazdasági jellegű büntetőintézkedések valóban okozhatnak némi fejfájást Teheránnak, azok alapjaiban mégsem fogják megváltoztatni a legfőbb vezetés gondolkodását és magatartását.14 Az iszlám köztársaság fennállása alatt már hozzászokott az efféle büntetőintézkedésekhez. A szankcionálás pedig csak akkor lehet sikeres, ha kicsiny és a külvilágtól erősen függő országról van szó. Irán viszont nem ilyen: egyfelől népes lakossággal bír, amelyet fűt a perzsa nacionalizmus és büszkeség, másfelől pedig fontos természeti kincsekkel rendelkezik, amelyeknek köszönhetően – páriaság ide vagy oda, de – vonzó kereskedelmi partnernek számít. Az iráni gazdaság Achilles-sarkát, a benzinfüggőséget támadó szankciók pedig nemcsak a kínai és orosz vétókon bukhatnak el, hanem az európai és ázsiai vállalatok – üzleti érdekből fakadó – deviáns magatartásán is.15 A szankciók erőltetésével ráadásul az érzékeny nemzetközi egység is felbomolhat. A fogyasztási cikkek korlátozása pedig könnyen kontraproduktív lehet, mivel az éppen a középosztályt, az iráni társadalom legprogresszívebb szegmensét állítaná nehéz helyzet elé, miközben a radikálisok hatalmát tovább erősítené. Ahogyan mondják: „Minél hatékonyabb az embargó, annál nagyobb a hiány, és annál nagyobb a Forradalmi Gárda Csapatok profitja.”16 (Ne feledjük, a csapatok uralják az iráni feketegazdaság döntő részét!)

Mennyire mély az orosz szövetség és a keleti kapcsolat?

A szankciós politika Irán esetében azért nem működhet sikeresen, mert az iszlám köztársaságnak mind Moszkva, mind pedig Peking fontos szövetségese és támogatója: amíg előbbi az atomprogramban, addig utóbbi az iráni kőolajtermelésben érdekelt. De vajon mennyire lehet stabil és hosszú távú a felek közti érdekbarátság? Oroszországnak az iráni nukleáris és katonai megrendelések már a 90-es évek óta komoly bevételi forrást jelentenek, az iszlám köztársaság azonban mégsem a kereskedelmi ügyletek miatt fontos Moszkvának, hanem geopolitikai és geostratégiai jelentősége folytán. Az újjáéledő orosz birodalmi aspirációk közepette az iráni nukleáris program felkarolása nem másról, mint az Egyesült Államokkal folytatott közép-ázsiai birkózásáról tanúskodik.17 Moszkvának egészen addig, amíg az USA terjeszkedni próbál a szomszédságában, nem áll érdekében, és esze ágában sincs, hogy az amerikaiak Irán-problémáját megoldja. Azonban az amerikai–orosz rivalizálás enyhülésével a helyzet megváltozhat, s előtérbe kerülhetnek a konfliktusos kérdések is, így például a Kaszpi-tenger rendezetlen státusza vagy a felek versengése a földgáz-kereskedelemben. S mi a helyzet a távol-keleti kapcsolatokkal? Peking energiafüggősége okán ápol szoros kapcsolatokat Teheránnal, amit a felek technológiai együttműködése és kereskedelmi forgalma egyaránt bizonyít.18 Ám a Kína által folytatott költséghatékony üzletelésben komoly akadály lehet a jövőben, hogy az iráni kőolaj regionális viszonylatban igen drágának számít.

Vajon mennyire sebezhető az iráni gazdaság?

Az Irán elleni szankciópolitika sikeressége – az elemzők egy része szerint – abban áll, hogy az most az iszlám köztársaság sérülékeny gazdaságát veszi célba. Az amerikai törvényhozás által elfogadott döntés értelmében Washington minden olyan vállalatot büntetéssel fenyeget, amely Iránnak feldolgozott kőolajterméket vagy finomítókapacitást elősegítő berendezést ad el, szállít, vagy ilyen ügyletben részt vesz.19 S mindez miért lehet kellemetlen a teheráni vezetésnek? Nos, azért, mert bár Irán bővelkedik az energiahordozókban, az olajszektor leromlott állapota, az új fejlesz­tések hiánya, a külföldi befektetések elmaradása, valamint a gigantikus méreteket öltő hazai fogyasztás és elképesztő pazarlás miatt (majd 40 százalékban) benzinbehozatalra szorul. Szó, ami szó, az egyoldalú amerikai szankciók akár komoly kínt is okozhatnak a forradalmi rendszernek, mivel a nemzetközi pénzügyi nyomás eredményeként sokan vélekedhetnek majd úgy, hogy túlságosan drága üzletelni Teheránnal. Csakhogy a büntetőintézkedések eleddig még soha nem érték el a céljukat, csak mellékes hatással voltak Irán gazdasági teljesítményére. S noha az ország gazdasága több sebből is vérzik, a vezetésnek, akárcsak korábban bármikor, most is megvan a vészforgatókönyve.20 Teherán energiasérülékenységét számtalan úton-módon igyekszik ellensúlyozni, legyen szó az olajfinomítási képességek bővítéséről, a tárolási kapacitások növeléséről, a benzinár állami támogatásának csökkentéséről vagy éppenséggel a gázüzemű autók preferálásáról.

Rezsimváltás egyenlő stratégiaváltás?

Mások úgy okoskodnak, hogy a teheráni rezsimváltás lehet az egyetlen járható út, amely hosszú távon rendezheti a nukleáris problematikát.21 Egy demokratikusabb berendezkedésű Irán minden bizonnyal nagyobb betekintést nyújtana kutatásaiba (az ellenzék szerint „a nukleáris jogok és ellenőrzések kéz a kézben járnak”), valójában azonban semmilyen biztosíték nincs arra nézve, hogy a rendszerváltás egyben nukleáris stratégiaváltást is eredményezne. A (polgári és katonai) nukleáris törekvések mindig is jelen voltak a modern Irán történetében, legyen szó a sah abszolutista monarchiájáról vagy az iszlám köztársaság rendszeréről. Az iráni atomprogramot – mint láthattuk – egyfelől a regionális ambíciók, másfelől a gazdasági megfontolások motiválják, éppen ezért aligha várható a jövőben lényeges elmozdulás a teheráni magatartásban. Az iráni társadalom körében pedig különösen nagy támogatottságnak örvend a nukleáris energia ügye, szinte nemzeti szimbólummá vált. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legújabb, ötven­ezer riálos bankjegyen az államalapító Khomeini ajatollah képmása mellett az atomenergia jelképe is helyet kapott. Az összeesküvés-elméletekre hajlamos iráni psziché ráadásul egy rendszerváltozást követően sem fogja elfogadni a nemzet­közi közösség által alkalmazott ún. „kettős mércét”.22 S bár a rezsimváltás ked­vezően is befolyásolhatja az iráni nuk­leáris problematikát, de annak a kieszközlése roppant nehéz feladatnak tűnik.

Vajon forradalmi hangulat van-e Iránban?

A tavaly júniusi eseményeket, az elnökválasztást követő tiltakozásokat és tüntetéseket látva sokan vélik úgy, hogy az iszlám köztársaság rendszere súlyos legitimációs válságban van. Az apátia korának véget érését (Teheránban milliók mozdultak meg, s sokan forrongnak azóta is) és a radikális rendszerkritikák (így például: „iszlám helyett iráni köztársaságot”) megjelenését pedig sokan úgy értelmezik, hogy Irán ismételten a forradalom szélére sodródott. Noha a társadalmi elégedetlenség igencsak széles, s akárcsak 1979-ben, a háztetők éjszakánként most is hangosak, ám valójában mégsem beszélhetünk forradalmi „hangulatról”.23 A rendszer komoly legitimitásvesztésen esett át a júniusi elnökválasztást követően (így a kritikusok közvetlen ostrom alá vették a legfőbb vezetőt, amire korábban még nem volt példa), de a vita továbbra is az iszlám köztársaság „keretein” belül folyik, igaz – a frakcióharcok kiéleződését látva – elég hangosan. S bár az elégedetlenkedők tábora kétségkívül igen népes, a vezetésnek azonban továbbra is van valós népi támogatottsága (miként azt a népes állami tömegrendezvények is bizonyítják!), s mi több, rendelkezik a túléléshez szükséges gazdasági és katonai pillérekkel is. Az ellenzéki mozgalom ráadásul a szerteágazó vágyaknak, a karizmatikus vezető hiányának és nem utolsósorban az állami erőszakszervezet sikeres fellépésének eredményeként gyengülni látszik.24 Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy a mai Iránban korántsem adottak a feltételek egy újabb forradalomhoz.

Irán mint nukleáris fenyegetés a Közel-Keleten?

A nemzetközi közösség, legfőképpen pedig a nyugati vezető hatalmak és szövetségeseik úgy vélik, hogy Iránnak az atomklubhoz való csatlakozása egyfajta „rémálom-szcenáriót” eredményezne: az iszlám köztársaság nukleáris fegyver birtokában dominálni fogja a Perzsa-öböl térségét, valamint veszélyeztetni a Közel-Kelet stabilitását és biztonságát.25 De vajon mennyire jelenthet fenyegetést az iráni rezsim? Noha a teheráni vezetésnek kétségkívül vannak regionális ambíciói, a nukleáris program mégis az elrettentő potenciál fokozását szolgálja, az amerikai katonai gyűrű ölelésében. Így valójában nem is Irán, hanem inkább a non-proliferációs rendszer összeomlása jelentheti a problémát, mivel egyfajta nukleáris láz lett úrrá az iszlám országokon. Az elmúlt esztendőkben olyan államok kezdtek civil kutatásokba, mint például Törökország, Egyiptom, Líbia, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok.26 Többségüket azonban korántsem a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, mint inkább az iráni befolyás ellensúlyozása és a technikai felzárkózás motiválja. A kérdés csupán az, hogy vajon ezeknek az atomtörekvéseknek véget vethet-e, ha a nemzetközi közösségnek sikerül majd megálljt parancsolni az iráni engedetlenségnek? A megoldatlan területi, gazdasági és politikai konfliktusokkal küszködő Közel-Keleten a nukleáris fegyverkezés igazán komoly problémát jelenthet. Éppen ezért precedens értékű megoldás szükségeltetik, amely azonban rendkívül nehezen lesz megvalósítható.

Meddig lesz még Irán regionális hegemón?

Irán nemzetközi szerepe és regionális befolyása jelentősen megnőtt az elmúlt esztendőkben, de arra, hogy hosszabb távon az öböl térségének hegemón ura legyen, valójában nincsen sok esélye. Az iráni regionális hatalomnövekedés lényegében három tényező együttes kölcsönhatásának az eredménye: az Egyesült Államok hibáinak és sérülékenységének; a regionális helyzet megváltozásának, a Perzsa-öböl felértékelődésének; valamint az olajbevételek hatására felbátorodott és aktivizálódott keményvonalas iráni vezetés hatalomra kerülésének. Azonban ezek a faktorok nem állandóak, sőt mi több, korántsem visszafordíthatatlanok.27 Az iráni olajbevételek már most apadóban vannak, mint ahogyan a jelenlegi vezetés támogatottsága is csökkent, az USA pedig mindeközben mintha rehabilitálódott volna. Iránnak a regionális hatalmisághoz („magállamisághoz”) szinte minden geopolitikai adottsága megvan, így a nagy lakosságszám, a stratégiai jelentőségű fekvés, a természeti és ásványi kincsekben való gazdagság, valamint a történelmi meghatározottság és a kulturális kiterjedtség. Ám a belső társadalmi problémák, a gazdasági félretervezések, a nemzetközi elszigeteltség, valamint a jelentős külső katonai ellensúlyok miatt mégsem valószínű, hogy Irán a jövőben túllépjen a regionális középhatalmi státuszon. S persze ne feledkezzünk meg az iráni külpolitikai gondolkodás és közvélekedés azon paradoxonjáról sem, amely szerint az irániak magukat a régió középpontjában látják, miközben valami olyasmin szeretnének uralkodni, amellyel szemben elképesztően bizalmatlanok, és amelyet nagymértékben lenéznek.28

Van-e kiút a nukleáris patthelyzetből?

Az iráni nukleáris diót kétségkívül nem lesz könnyű feltörni. A jelenlegi vezetés számára az atomkérdés komoly jelentőséggel bír, és egyfajta legitimációs eszköznek számít. A megalkuvást pedig a gyengeség jelének tekintik, ezért aligha fognak visszakozni. Az iszlám köztársaság mindezek ellenére mégsem tekinthető irracionális és apokaliptikus szereplőnek. Egy összetett stratégiával pedig lehetségesnek tűnik az ajatollahok vezette Irán megrendszabályozása: egyfelől határokat kell szabni a nukleáris fegyverek elterjedésének, másfelől a háttérben álló iráni motivációkat szükségeltetik gyengíteni.29 A katonai fellépés és gazdasági szankcionálás csak részsikereket érhet el, de bizonyos erődemonstrációra és célzott szankciókra mindenképpen szükség van annak érdekében, hogy Teherán túlontúl költségesnek találja a nukleáris devianciát.30 De legalább ugyanennyire fontos a nukleáris fejlesztések katonai aspektusainak és összetevőinek pontos definiálása is, amely aztán az egész nemzetközi közösség számára mérvadó lehetne a jövőben. Továbbá nélkülözhetetlennek tűnik az érme másik oldalával, az atomfegyverek leszerelésével is érdemben foglalkozni. Hiszen, mint mondják, a nukleáris arzenál csökkentése növeli a bizalmat, s emellett a támogatást is, amelyre az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásában égető szükség lenne.31 Végezetül a stratégia alkalmazása során mindvégig figyelő szemeket kell vetni az iráni politikai fejleményekre, valamint a belső társadalmi változásokra, s azokhoz kell igazítani a mindenkori taktikát. Nehogy elszalasszuk a történelmi pillanatot...

Jegyzetek

1 Joseph Cirincione: Five Myths about Iran’s Nuclear Program. The Washington Post, October 18, 2009, http://www.washingtonpost.­com/­wp-dyn/content/article/009/10/­15/­­AR­2009­101503476.html [2]
2 Wilfried Buchta: Who Rules Iran? The Structure of Power in the Islamic Republic. The Washington Institute for Near East Policy, Washington, 2000, pp. 46–57.
3 Karim Sadjadpour: Reading Khamenei. The Worldview of Iran’s Most Powerful Leader. Carnegie Endowment for International Peace, Washington, 2008, pp. 22–24.
4 Paul Rivlin: Iran’s Energy Vulnerability. Middle East Review of International Affairs, Vol. 10, No. 4, December, 2006, pp. 112–113.
5 Jahangir Amuzegar: Nuclear Iran: Perils and Prospects. Middle East Policy, Vol. 13, No. 2, Summer, 2006, pp. 95–100.
6 Shahram Chubin & Robert S. Litwak: Debating Iran’s Nuclear Aspirations. The Washington Quarterly, Vol. 26, No. 4, Autumn, 2003, pp. 102–108.
7 Ray Takeyh: Iran’s Nuclear Calculations. World Policy Journal, Vol. 20, No. 2, Summer, 2003, pp. 21–28.
8 Joseph Cirincione & Elise Connor: How Iran Can Build a Bomb? Foreign Policy, July 1, 2010,
http://www.foreignpolicy.com/articles/2010­/07­/01/­how_iran_can_build_a_bomb [3]
9 Katya Golubkova: Russia Delays Iran's Bushehr Nuclear Power Station. Reuters, November 16, 2009,
http://www.reuters.com/article/idUSTRE5AF1MF20091116 [4]
10 Scott D. Sagan: How to Keep the Bomb from Iran? Foreign Affairs, Vol. 85, No. 5, September-October, 2006, pp. 54–55.
11 Economist Debates: Iran. The Economist, January 11–18, 2010, http://www.economist.­com/­debate/overview/161 [5]
12 Fariborz Haghshenass: Iran’s Asymmetric Naval Warfare. The Washington Institute for Near East Policy, Policy Focus #87, September, 2008, pp. 12–25.
13 Closing Time. Assessing the Iranian Threat to the Strait of Hormuz. International Security, Vol. 33, No. 1, Summer, 2008, pp. 82–117.
14 Suzanne Maloney: Sanctioning Iran: If Only It Were So Simple. The Washington Quarterly, Vol. 33, No. 1,
January, 2010, pp. 131–147.
15 Special Series: Iran Sanctions. STRATFOR Global Intelligence, September 2009, http://www.­stratfor.­com/theme/special_series_iran_sanctions [6]
16 James Dobbins: Iran Sanctions: Options, Opportunities, and Consequences. RAND, December 15, 2009, http://www.rand.org/­pubs/testimonies/­2009/RAND_CT337.pdf [7]
17 George Friedman: Hypothesizing on the Iran-Russia-U.S. Triangle. STRATFOR Global Intelligence, August 10, 2009, http://www.­stratfor.­com/weekly/20090810_­hypothesizing_iran_russia_u_­s_triangle [8]
18 Manochehr Dorraj & Carrie L. Currier: Lubricated with Oil: Iran-China Relations in a Changing World. Middle East Policy, Vol. 15, No. 2, Summer, 2008, pp. 70–73.
19 David Lawder: U.S. Targets Bank, Shipping in New Iran Sanctions. Reuters, June 16, 2010,
http://www.reuters.­com/article/idUSTRE65F5Q620100616 [9]
20 Suzanne Maloney: Sanctioning Iran: If Only It Were So Simple. The Washington Quarterly, Vol. 33, No. 1,
January, 2010, pp. 142–143.
21 Richard N. Haas: Why We Can No Longer Remain on the Sidelines in the Struggle for Regime Change in Iran. Newsweek. January 22, 2010.
http://www.newsweek.com/2010/01/21/enough-is-enough.html [10]
22 Mustafa Kibaroglu: Good for the Shah, Banned for the Mullahs: The West and Iran’s Quest for Nuclear
Power. Middle East Journal, Vol. 60, No. 2, Spring, 2006, pp. 221–222.
23 Fred Halliday: Iran’s Tide of History. Counter-revolution, and After. Open Democracy, July 17, 2009, http://www.opendemocracy.net/article/iran-s-tide-of-history-counter-revo... [11]
24 Juan Cole: Iran’s Green Movement: One Year Later. Middle East Online, June 11, 2010,
http://www.middle-east/­online.­com/­english/­opinion/?id=39513 [12]
25 Frederic Wehrey: Dangerous, but not Omnipotent. Exploring the Reach and Limitations of Iranian Power in the Middle East. RAND, Santa Monica, 2009, pp. 1–7.
26 Amir Taheri: Iran Has Started a Mideast Arms Race. The Wall Street Journal, March 23, 2009, http://online.wsj.com/article/SB123776572203009141.html [13]
27 Shahram Chubin: Iran’s Power in Context. Survival, Vol. 51, No. 1, February-March, 2009, pp. 180–181.
28 Arshin Adib-Moghaddam: Iran in World Politics, The Question of the Islamic Republic. Columbia University Press, New York, 2008, pp. 43–54.
29 Joseph Cirincione: The Clock’s Ticking: Stoping Iran before It’s too Late. Arms Control Today, November, 2006, pp. 18–19.
30 Marina Ottaway, Nathan J. Brown, Amr Hamzawy, Karim Sadjadpour & Paul Salem: The New Middle East. Carnegie Endowment for International Peace, Washington, 2008, pp. 31–33.
31 Joseph Cirincione: Five Myths about Iran’s Nuclear Program. The Washington Post, October 18, 2009,
http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/­content/article/2009/10/15/AR2009101503476.html [14]

• Játéktér [19]