A néma olvasás és az e-book
Szent Ágoston a némán olvasó Szent Ambrust figyelve azon tűnődött, hogy az vajon „vigyáz, hogy valami tépelődő és figyelmes hallgatónak ne kelljen kifejtenie egy-két homályos dolgot az olvasott könyvből?” A néma olvasás ugyanis kivételnek számított. És ahhoz, hogy elterjedhessen, arra is szükség volt, hogy ne írják egybe, folyamatosan a szavakat (arra számítva, hogy az ember füle majd úgyis tagolja a hallottakat); meg arra is, hogy megjelenjenek a kis- és nagybetűk, illetve a központozás. Ekkor a dogmatikusok attól kezdtek félni, hogy az új olvasási szokások a restség, a fásultság és az éber álmodozás melegágyául fognak szolgálni.
A probléma valójában viszont az volt, hogy „az a könyv, amelyet az ember magában olvas, amely fölött eltöpreng, míg szeme kibontja a szavak jelentését, többé nem lehet magyarázat, útmutatás, ítélet vagy cenzúra tárgya”, mondja Alberto Manguel az olvasás történetét tárgyalva, és azt is hozzáteszi, hogy az egyik következmény az eretnekségek elterjedése lett. Bár már 382-ben halálra ítélték a vallási tévelygőket, az első kivégzésre csak 1022-ben, az olvasási szokások megváltozását követően került sor.
Lényegében hasonló változásokra számíthatunk az e-book elterjedésekor is. 1822-ben az angol Pickering kiadó Diamond Classics sorozatához a drága bőr helyett olcsó vászonkötést választott, és ez lehetővé tette, hogy megjelenjenek az illusztrált borítók. Meg azt is, hogy innentől kezdve a borítóknak köszönhetően tudni lehessen, hogy mit olvasunk nyilvános helyen, és ez bizonyos esetekben befolyásolta a könyvválasztást is. Most viszont egyes e-book kiadók szerint „a romantikus és erotikus művek azért olyan [szokatlanul] népszerűek elektronikus formátumban, mert az e-readerek diszkrétek”. (Motoko Ritch a New York Timesban.)
Ismeretlennek lenni az interneten, és ismertnek a valóságban
De a technikának ezzel ellentétes hatásai is lehetnek, és megtörténhet, hogy nem a korábbinál több szabadságot biztosítanak, hanem éppen ellenkezőleg. Amikor 2005-ben egy dél-korai nő öngyilkosságot követett el, a világ legbekábelezettebb országának internetezői úgy gondolták, hogy a barátja, Kim Myong Jae felelős, mert – állítólag – előbb abortuszra kényszerítette, majd pedig szakított vele. És amikor Kim Myong Jae neve mellett a fényképe, az e-mail címe és egyéb elérhetőségei is felkerültek a webre, akkor folyamatosan több tízezren blogoltak arról álnéven, hogy miként kellene őt megbüntetni; vitatkoztak erről névtelenül a fórumokon; a mobilját durva hangú sms-ek árasztották el; és a fenyegetések hatására a munkahelyéről is kénytelen volt kilépni. Bár 2005-ben minden tizedik dél-koreai arra panaszkodott, hogy érte már cybererőszak, ez akkor is szélsőséges példa, és témánk szempontjából elsősorban azért érdekes, mert az internetes anonimitás nélkül valószínűleg nem fajultak volna el ennyire a dolgok.
Ami önmagában persze nem elég. Arra is szükség van, hogy eközben a szenvedő alany a maga fizikai valójában is jól azonosítható legyen munkahelyének postai címével és létezésének minden más kézzelfogható vetületével együtt. Némi túlzással úgy fogalmazhatnánk, hogy az egyik oldalon a cybertér biztosította viszonylagos névtelenség, a másikon pedig a fizikai azonosíthatóság található, és miközben egyik sem magától adódó vagy éppen szükségszerű, aközben a számítástechnika éppen mostanában lép be a harmadik korszakába. És ez további változásokat fog eredményezni.
A tudománytörténész Alex Boese azon tréfálkozik, hogy „a cybertér anonimitása lehetővé teszi az emberek számára... hogy olyannak mutatkozzanak, amilyennek akarnak... Kevés módunk van megtudni, hogy azok-e, akiknek mondják magukat. Egy cinikus megállapítás szerint »az interneten a férfiak férfiak, a nők nők, a gyerekek pedig FBI-ügynökök«”, de ez a két terület a jövőben egyre inkább össze fog kapcsolódni egymással, és egyre inkább át fognak gyűrűzni a mindennapi életbe is a cybertér hatásai. Vagy legalábbis erre utalnak a számítástechnika fejlődési tendenciái.
A harmadik hullám
A programozás jobb esetben is két egymással ellenséges faj kommunikációja, tartja egy régi számítógépes mondás. Kezdetben az ember meg a számítógép közötti kapcsolatot tekintették az elsődleges problémának, és az 1950-es években a Pentagon számára még a gyors és tiszta információmegjelenítés jelentette a fő nehézséget (például amikor esetleges szovjet atomrobbanófejek kilövését kellett volna figyelemmel kísérni). 1960-ban J. R. C. Licklider amerikai számítógéptudós még azt írta, hogy a cél a humán értelem számítógépes augmentációja lenne. Egyes becslések szerint ugyanis ekkoriban az emberek az idejük 85 százalékát azzal töltötték, hogy azokat az információkat próbálták megszerezni, melyek birtokában majd dönteni tudnának. Eközben mi alkalmazkodtunk a géphez, ám Licklider szerint az lett volna a kívánatos, ha fordítva történik – például azáltal, hogy a komputerek megértik a kézírást, vagy felismerik a szóban kiadott utasításokat. Az azonban fel sem merült benne, hogy ne az ember-gép kommunikáció lenne a legfontosabb, és ennek az első, évtizedekig tartó korszaknak a legjellemzőbb képviselője előbb a Windows volt, a későbbiekben pedig a Google. Elvégre különbözőféleképpen és különböző szinteken ugyan, de mindkettőnél az adatok megfelelő felhasználói felületen keresztül való hozzáférhetőségének biztosításán van a hangsúly.
A jelenleg is tartó második korszak azonban egyre inkább a social networkingről szól, vagyis: a cybertérben is egyre inkább azt csináljuk, amit a mindennapi életben is, azaz kommunikálunk, figyeljük, hogy mi történik a másikkal, és így tovább. A Google ugyan nem veszítette el a jelentőségét, de azért egyre inkább az okostelefon és a Facebook tekinthető „korszimbólumnak”, és eközben – az első korszakkal ellentétben – a tartalmakat is egyre inkább a felhasználók hozzák létre. Ott van például a blogolás vagy éppen a Wikipédia, ahol nem néhány szakértő írja/szerkeszti a szócikkeket, hanem „mindenki”, akinek kedve van hozzá, és ez a megközelítés ugyanúgy visszahatott a Wikipédiára, mint ahogy általában véve is az interneten elérhető tartalmakra a kommentekig bezárólag (erre visszatérünk még).
Ráadásul Stephen Baker a Numerátorok című könyvben azt írja, hogy „a Google sok milliárd dolláros szenzációvá” vált az évek folyamán, viszont „mennyivel értékesebb [lenne]... bármelyik üzletágban a megfelelő személy megtalálása”. De amennyiben erre a felhasználók által közzétett információknak köszönhetően lehetőség van, illetve amennyiben akár üzleti, akár valamilyen más szempontok alapján rákereshetünk bárkire, úgy kérdés, hogy mi marad meg a privacyből.
A harmadik korszak pedig várhatóan az lesz, hogy a fényképekhez, blogbejegyzésekhez stb. csatolható geo tagek meg a különböző, fizikailag létező tárgyakhoz kapcsolható kétdimenziós vonalkódok (mint amilyen a pl. Németországban is használatos Azték Kód vagy a Japánban elterjedt és a legtöbb ottani fényképezőgép által is megértett QR [quick response] kód) össze fogják kapcsolni a fizikailag létező meg a virtuális teret. Míg korábban az olyan, általunk tudatosan létrehozott tartalmakat dolgozták fel a keresőgépek, mint amilyen a weblap is, ezt követően internetes cselekvéseink váltak meghatározóvá (gondoljunk csak arra a folyamatos „eseményáramlatra”, amely a Facebookon aközben jön létre, hogy az ismerőseink belinkelnek egy nekik tetsző képet, vagy „lájkolnak” egy eseményt).
A jövőben viszont bár feltehetően az „állampolgár-újságírás” is meg fog maradni, ugyanígy folyamatos adatáramot fog generálni, ahogyan az egyre inkább interaktívvá váló környezetben tevékenykedünk majd, és az erre vonatkozó információk ugyanúgy felkerülnek az internetre, mint most az, ha csatlakozunk egy Facebook-csoporthoz. Vagyis a szerkesztett és szándékolt tartalmat mind mennyiségben, mind fontosságban felül fogják múlni a nem szándékolt, hanem a különböző tevékenységek következtében létrejövő információk.
Gary Wolf, a Wired szerzője az utóbbi idők technikai fejlődésével kapcsolatban azt emeli ki, hogy az elektronikus szenzorok kisebbek, olcsóbbak és megbízhatóbbak lettek; hogy ma már szokványosnak számít, ha hordozható számítástechnikai eszközök (elsősorban okostelefonok) vannak nálunk; a „social média” pedig nem csupán elfogadhatóvá, de egyenesen normává tette, hogy minden adatot megosztunk magunkról a részeg bulis képekig bezárólag. A következő lépésben „a szexet, az élelmiszer[fogyasztás]t, a hangulatot, a földrajzi helyet, az éberséget, a produktivitást, sőt még a szellemi állapotot is nyomon fogják követni, és mérni fogják, meg fogják osztani és meg fogják jeleníteni” (ami persze nem lenne lehetséges az első két hullám eredményeinek felhasználása nélkül). Az internet pedig egyre kevésbé fog megfelelni a „tudássegítő technológiákkal” szemben támasztott elvárásoknak még akkor is, ha a könyvtári funkciói is meg fognak maradni. Csak éppen nem az lesz a meghatározó, hogy egyre újabb, tudománnyal, kultúrával stb. kapcsolatos információkat tesz mindenki számára elérhetővé, hanem az, hogy olyan adatbázisok gyűjtőhelyévé válik, melyekből többé-kevésbé közvetlenül az egyes emberekre tudunk következtetni.
Te is lehetsz Nagy Testvér!
Susan Greenfield brit agykutató azt kérdezi, hogy ilyen körülmények között fenntartható lesz-e egyáltalán az egyéniség mostani értelmezése, amely azon alapul, hogy az „én” és a „környezet” két, egymástól jól elkülönülő dolog. Számunkra azonban inkább az a kérdés, hogy mi történik, ha a cybertérben elérhető adatok „visszacsatolódnak” a valós életbe.
Erre jó példa volt Kim Myong Jae esete; de hasonlóképpen Dél-Koreában történt az is, hogy egy lány a metrón nem volt hajlandó letörölni az ülést, miután az ölebe odapiszkított. Egy utastársa a mobiljával fényképet készített róla, az felkerült az internetre, és hamarosan kinyomozták, hogy kicsoda is ő valójában. Aminek az lett a következménye, hogy a „kutyasz*r lányt” nem csupán elektronikusan kezdték zaklatni, de az utcán is belekötöttek, és végül arról az egyetemről is elüldözték, ahol addig tanult. Daniel J. Solowe amerikai jogász szerint ez az eset részben „a legtöbbünk által elfogadott normáról szól: takarítsd el a kutyád ürülékét”. Ám „az, ha egy normasértésről [állandóan elérhető] feljegyzés készül, a büntetést teljesen új szintre emeli”: mintha csak fizikailag is megbélyegeznénk az elkövetőt, akinek aztán egész hátralévő életében viselnie kell a következményeket.
A mobil technológiák hatásaival foglalkozó Howard Rheingold azt írja, hogy „megszoktuk, hogy félünk a Nagy Testvértől – az államtól –, de mostanra a szomszédaink meg a metrón velünk együtt utazók váltak Nagy Testvérré”. Innentől kezdve bizonyos értelemben olyan a helyzet, mintha csak bármelyikünk az egyik pillanatról a másikra celeb lehetne – az előnyök nélkül, de minden, ebből származó hátránnyal. David Buss amerikai pszichológus arra, hogy „mi volt az utóbbi kétezer év legfontosabb találmánya”, azt válaszolta, hogy a televízió, mivel „megváltoztatta a státusz és a tekintély kritériumait azáltal, hogy egy pillanat alatt hírességeket kreált.... Egy ismeretlen pincér vagy pincérnő egy csapásra szenzációvá válhat a médiaszereplés következtében – ilyesmi aligha fordulhatott elő az emberiség korábbi evolúciós története folyamán”, és az internet bizonyos értelemben ezt a folyamatot viszi tovább. Az eredmény pedig az, hogy valaki az egyik pillanatról a másikra a leggyűlöltebb vagy a leginkább megvetett emberré válhat.
Amihez tegyük hozzá, hogy bár a dél-koreai példák önmagukban eléggé riasztóak, a névtelenségnek elvileg lehetnek pozitív vetületei is. A nemzeti hősnek számító Hwang Woo Suk dél-koreai klónszakértő leleplezésében például komoly szerepet játszottak kollégái névtelen posztjai. Ám ez inkább a kivétel, és ma inkább az azonosíthatóság a norma, amely nélkül még a modern tudományosság sem volna lehetséges.
A névtelenség enciklopédiája
Szent Ambrus még kézzel másolt könyvet olvasott. A könyvnyomtatás első lépésben a textuális stabilitáshoz vezetett el: a nyomdászok már a XVI. század elején azzal hirdették magukat, hogy – ellentétben a kódexmásolókkal – képesek egymás után akárhányszor ugyanazt a szöveget pontosan reprodukálni. A tudománytörténész Adrian Johns szerint ez volt a mai értelemben vett tudományosság kialakulásának egyik előfeltétele, elvégre amíg nem lehet pontosan reprodukálni az adatokat, addig nem jöhet létre a mérési adatokra épülő kísérletezés sem.
Defoe a XVIII. század elején amellett érvelt, hogy a cenzúra helyett az anonim publikációk felszámolása jelentené a megoldást, és a szerző nevesítése a másik tényező. A szöveg megbízható sokszorosítása mellett ma ugyanilyen fontos a szerző személye akkor is, ha nem megbüntetni akarjuk: az egész tudományos hírnév, illetve szakmai hitelesség is ezen alapul. És egyáltalán nem mellékesen ez a kétféle azonosíthatóság vezet el a copyright kialakulásához is.
Az internetes korszak „enciklopédiája”, a Wikipédia azonban e kettő közül egyik feltételnek sem tesz eleget. Ugyanis egyfelől nem lehetünk benne biztosak, hogy a szöveg holnap is ugyanúgy fog kinézni, mint ma (vagyis nemhogy a másolat, de még az eredeti szöveg sem biztos, hogy változatlan marad); másfelől azt sem tudhatjuk, hogy ki az adott szócikk szerzője, és így megbízhatunk-e benne. Vagyis per difinitionem teljesen más, mint amihez Gutenberg óta hozzászoktunk. Ráadásul jelentős részben más területekkel is foglalkozik, mint amit egy enciklopédiától el szokás várni.
D’Alembert a XVIII. század második felében abban bízott, hogy a Nagy Francia Enciklopédia, ha a tudósok könyvtárát nem váltja is ki, azért képes lesz helyettesíteni a művelt emberét, és ennek megfelelően az általános műveltség szempontjából fontos témákat dolgozták fel benne. Ehhez képest a Wikipédia három nagy témakört ölel fel: a hagyományos enciklopédiák törzsanyaga mellett a populáris kultúrát és az aktuális eseményeket is. Ugyanis nem néhány szakértő, hanem az internetezők tömegei szerkesztik, és ennek megfelelően más dolgokat találnak érdekesnek/fontosnak, mint a hagyományos enciklopédiaírók. Ráadásul – ismét csak a hagyományos, papír alapú összefoglaló művekkel ellentétben – itt nincsenek terjedelmi korlátok (és emellett mindenre van kapacitás is); végezetül pedig nem kell az egyszer leírtaknak hosszú időn keresztül érvényesnek maradniuk. Tehát megtehetjük, hogy az aktualitásokat is belevesszük, és legfeljebb majd ha változik valami, akkor frissítünk rajta.
Azaz a Wikipédia teljesen eltérően működik, mint a hagyományos enciklopédiák, és két területen is behozhatatlan előnnyel rendelkezik velük szemben. Valószínű tehát, hogy a Nagy Francia Enciklopédiára emlékeztető, nyomtatásban megjelenő, a felvilágosodás gondolatköréhez köthető és általános célú referenciaművek meg fognak szűnni, és a Wikipédia mellett az egy-egy területet felölelő „szakértői enciklopédiák” maradnak majd fenn.
Te is lehetsz szakértő, mert senki sem az
Azért foglalkozunk ennyit a Wikipédiával, mert egy, a témánk szempontjából kiemelt fontosságú jelenségre példa. Korábban csupán néhányan fértek hozzá a szűk keresztmetszetet jelentő véleménynyilvánítási, cikkírási, enciklopédiaszerkesztési stb. lehetőségekhez (és ennek egyáltalán nem mellékesen az volt az egyik következménye, hogy aki mondjuk a televízióban „szakértőként” nyilatkozott, az ennek köszönhetően szakértőnek is számított). Némiképp leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatjuk, hogy most viszont elég hozzá egy internetkapcsolat, hogy bárki elmondja a véleményét (illetve az bárki számára hozzáférhető legyen), és innentől kezdve a hozzáértőt a dilettánstól nehéz, sőt, megfelelő tudás nélkül szinte lehetetlen is megkülönböztetni. Elvégre eddig sem a teljesítménye, hanem kitüntetett helyzete alapján gondoltuk úgy, hogy különbözik tőlünk – most viszont ez a megkülönböztetés megszűnt.
Tehát inkább fogjuk (vagy legalábbis a mai fiatalok inkább fogják) a korcsoportjuk tagjait, az ismerőseiket vagy akár a Google véleményét „kikérni” az őket érdeklő kérdésekben, és ez komoly kihívást jelent az oktatás számára. Az újkori modell akkor jött létre, amikor jelentős mértékben Humboldt elképzelései alapján megalapították az egyszerre kutatási és oktatási feladatokat ellátó Berlini Egyetemet. Itt az volt a cél, hogy első lépésben a szakértők bevonásával a nemzeti irodalom fogalmának mibenlététől az atomok szerkezetéig bezárólag mindenről kiderítsék az „igazságot”; második lépésben pedig továbbadják ezt az állampolgároknak. Az, hogy néhány egyetemi oktatót kiemeltünk a hallgatókkal szemben, akkoriban azért volt elfogadható, mert különben is a szakértők és nem szakértők szembeállítása számított normálisnak. Kérdés azonban – mondja Susan Greenfield –, hogy ez mennyire lesz elfogadható a jövőben, ha az egyetemen kívül egyre inkább a „kérdezd a többieket” válik előírássá.
Az anonimitás határvidékei
A bárki által „névtelenül szerkeszthető” internet bizonyos értelemben mintha csak a Wikipédia elképzelhetetlen mértékben felnagyított verziója lenne, és ennek megfelelően, miközben hiba az itt megtalálható szövegektől állandóságot elvárni, az esetek jelentős részében ugyanígy hiba az is, ha jól azonosítható szerzőkre számítunk.
Ami többek között azért is különös, mert a modern társadalom története mintha csak az egyre pontosabb azonosíthatóság története lenne. Igaz, csupán a legutóbbi, kevesebb mint százötven évben: Defoe érvelhetett ugyan a névtelenül közzétett írások ellen, de egészen 1871-ig, a különböző biometrikus azonosítószámokon (mint amilyen pl. a bal középső ujj hossza meg a bal fül nagysága) alapuló Bertillion-rendszer megjelenéséig a hatóságoknak gyakorlatilag nem volt módjuk a visszaeső bűnözőket azonosítani – hacsak az nem ugyanahhoz a rendőrtiszthez került, mint korábban (talán még azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy ez a kiszabott büntetéseket is befolyásolta, hiszen nem volt nehéz mindenkiben potenciális visszaeső bűnöst látni). Vagyis amennyiben valaki elhagyta azt a meglehetősen szűk környezetet, ahol ismerték, akkor bárkinek kiadhatta magát – akárcsak ma az interneten.
De ismerünk más példát is az „anonimitás határvidékeire”. Amikor az USA-ban megjelentek a gépkocsik, akkor ez újfajta szállodák kialakulását eredményezte. Korábban a városközpontban, a pályaudvar közelében építették őket (tehát viszonylag nehezen voltak megközelíthetők kocsival), és ahhoz, hogy valaki megszállhasson bennük, nem csupán egy nagyobb összegre, de sokszor megfelelő öltözékre is szükség volt. Az autósok számára viszont kezdetben a töltőállomások mellett húztak fel bódékat, és ezekből lettek a 20-as évekre a házasság nélkül is korábban soha nem látott szexuális szabadságot biztosító „Ne Mondjad El Senkinek Motelek”.
Az új technológia (vagyis az autók) mellett persze az is elengedhetetlen volt ehhez, hogy az amerikaiaknak ne kelljen valamiféle személyazonosító okmánnyal igazolniuk magukat (illetve azt, hogy tényleg férj és feleség) a szoba kivételekor, és így anonimok maradhattak.
Generatív internet helyett iPhone
Akárcsak ma egy fórumozó azon az interneten, amelyre Jonathan Zittrain amerikai internetjogász szerint mindeddig kétféle rugalmasság volt jellemző. A hálózaté, illetve a hálózatba köthető számítógépeké, mivel mindkettő olyan, „generatív” technológiákon alapult, melyeket módosítva a felhasználók hozzáadhatták a saját tudásukat is a rendszerhez. Az Xbox, az iPhone meg legújabban az iPad azonban zárt alkalmazások: legfeljebb a beépített funkcióikat tudjuk használni, de a bütykölést nem engedik. Az alapdilemma az, hogy „ha az emberek ellenőrzésük alatt tartják a számítógépükön futó [szoftver] kódját, akkor hibákat követhetnek el, és azt is megtehetik, hogy ártó szándékú programokat hoznak létre”, miként a vírusírók is.
Tehát amennyiben a biztonság az elsődleges, úgy eljuthatunk arra a pontra, hogy teljesen zárttá tesszük a rendszert. Az eredmény az lesz, hogy a „generatív internet” helyett „alkalmazások hálózata” jön létre, ahol nagyjából annyi szabadságot élvezünk, mint egy kábeltévé-előfizetésnél, és ez Zittrain szerint egyáltalán nem lenne jó.
Teljesen máshogy hangzana viszont, ha az autót állítanánk párhuzamba az internetes technológiákkal: néhány évtizeddel ezelőtt még magunk javítottunk, most, a XXI. században azonban szerelőre bízzuk, mert már nem értünk hozzá. De azért feltehetően nem érezzük úgy, hogy baj, amennyiben nem nekünk kell küszködnünk vele. Azaz: nem biztos, hogy ma is ugyanannak a megközelítésnek van létjogosultsága, mint az internet hőskorában.
Különösen, hogy jelenleg nem azért generatívak a számítógépek, illetve a hálózatok, mert így „jó”. A virtuális realitás fejlesztésével foglalkozó Jaron Lanier szerint „a ma könnyű szívvel leírt számítógépprogram az elkövetkezendő évszázadok mélyen beágyazódott szabványa lehet”, mondja. És bár nyilvánvalóan túlzás ilyen időbeli távlatokról beszélni, az azért biztos, hogy az internet esetében is sokat számít a történelem, és egyes meghatározó tulajdonságai ma azért vannak jelen, mert örököltük őket. Annak idején mindkét rendszert: a komputert is meg a netet is akadémiai-tudományos közegben kezdték fejleszteni, és senkinek nem jutott eszébe, hogy korlátozásokra lehetne szükség. Ma viszont nem csak tudományos kutatók és számítógépes szakemberek dolgoznak vele (éppen ellenkezőleg: ők vannak elenyésző kisebbségben), és ha megváltozik a felhasználók köre, akkor elképzelhető, hogy indokolt a szabályozást is megváltoztatni. Ez az internet esetében nem is lenne nehéz, és az egyelőre jelen lévő rugalmasságnak köszönhetően választhatnánk például a fokozott nyomon követhetőséget is.
Jó példa az efféle lehetőségekre a Wikiscan. Egy Virgil Griffith nevű MIT-s diák 2007-ben arra gondolt, hogy mivel a Wikipédia eltárolja névtelen szerkesztői IP-címét, ezért meg lehet nézni, hogy mely cégek, szervezetek, kormányok stb. alkalmazottai vagy tagjai változtattak meg egy-egy szócikket a CIA-tól a nagy kémiai cégeken keresztül a Vatikánig. És bár itt még csak a komputert azonosítjuk (minden, az internetre csatlakozó gépnek van IP-címe), elvileg annak sem lenne akadálya, hogy az egyének szintjére bontsuk le az azonosítást.
Mint ahogy az internet egyébként sem a „szabadság technológiája”, és így egy, a Kalathil–Boas-szerzőpáros által a 2000-es évek első felében készített tanulmány szerint a diktatúrákra nézve még akkor sem jelent automatikusan fenyegetést, ha vannak olyan technológiák vagy használati módok, melyek nem csupán kihívást jelentenek, de hosszabb távon befolyással lehetnek a rezsim jövőjére is.
A cenzúra diszkrét bája
De persze a dolog a másik irányba is működik, és a rezsim is képes megváltoztatni a technológia használatát. A török kormány 2009-ben jelentette be, hogy amellett, hogy a muszlimok igényeit kielégítő keresőgépet fejleszt ki (mivel a Google sok esetben olyan találatokkal is bombázza őket, amelyek sértik a vallási érzékenységüket), létrehozza az Anaposta nevű szolgáltatást, ahol a török állampolgárok fejenként 10 GB tárhelyet kapnak a levelezéshez – meg egy olyan e-mail címet, amely a személyazonossági kártyájukra is rákerül. Vagyis ha azt akarjuk, hogy valaki hozzászólásai, internetes tevékenysége stb. tökéletesen ellenőrizhető legyen, akkor innentől kezdve nem kell mást tennünk, mint a hivatalos e-mail cím használatához kötni a regisztrációt.
Nem mindegy persze, hogy miért akarhatjuk ezt. Mint ahogy az sem mindegy, hogy adott esetben miért akarjuk korlátozni a véleménynyilvánítási szabadságát. John Christian Laursen amerikai politológus azt mondja, hogy „azok, akinek módjuk van rá, a legtöbbször anélkül cenzúráznak [egészen a XXI. század elejéig], hogy részletesen megindokolnák” eljárásukat, és így inkább az ellenzők érveit ismerjük.
Az angol polgárháború idején Hobbes még úgy vélte, hogy a túl sok antik köztársaságpárti könyv olvasása vezetett a vérfürdőhöz, és a hatalomnak az lenne a feladata, hogy ellenőrzése alatt tartsa a megnyilvánulásokat – miközben persze túlzásokba sem célszerű esni, mert az energiapazarlás lenne. Milton viszont azzal érvelt az 1644-es Aeropagiticában a cenzúra ellen, hogy segít az igazsághoz való eljutásban, ha ismerjük a hibákat is – bár a katolikus, illetve istentagadó nézetekre mint a társadalomra nézve veszélyesekre azért ő sem terjesztette volna ki a védelmet. És gyakorlatilag ma „sincs olyan, aki hinne a teljes és korlátozás nélküli véleménynyilvánítási szabadságban”, mondja Laursen, és aki mondjuk a becsületsértést vagy a rágalmazást erre hivatkozva akarná megvédeni.
Anonimitás az interneten?
Az előzetes cenzúra, vagyis az, ha meggátoljuk mondjuk egy könyv megjelenését, mindig hatékonyabb az utólagosnál, vagyis annál, ha a már meglévő könyv olvasását tiltjuk meg, miként a katolikus egyház próbálta tenni az 1559 és 1966 között létező tiltott könyvek jegyzékével, az Indexszel. Ironikus módon azonban ennek a forgalmazását a XVIII. századi Ausztriában be kellett tiltani, mert az emberek ez alapján választottak maguknak olvasmányokat. Ami azért tanulságos a számunkra, mert ma az interneten – ritka kivételektől eltekintve – ez a cenzúrázási típus a jellemző: ennek feleltethető meg, amikor egy ország elérhetetlenné tesz bizonyos külföldi weblapokat – vagy éppen olyan véleménynyilvánítási fórumokat, mint amilyen a Facebook meg a Twitter.
A tiltás viszont nem azonos azzal, mint hogyha nem teremtjük meg a véleménynyilvánítás/hozzászólás stb. lehetőségét. A hagyományos, egy adótól sok vevő felé közvetítő médiában (sajtó, rádió, televízió) mindig is az volt az elfogadott, hogy akinek nem a tartalom létrehozása a munkája, az csak az olvasói leveleken és néhány más hasonló megoldáson keresztül szólhatott hozzá, és ebben persze szerepet játszott az is, hogy az újságokban véges számú oldal, a televízióban korlátozott idő stb. állt a rendelkezésre.
Az interneten azonban nem voltak ilyesfajta terjedelmi korlátok, és különösen a felhasználók bevonásán alapuló felfogás elterjedését követően ez rendszerint az anonim véleménynyilvánítás lehetőségét is jelentette (vagy tényleg névtelenül, vagy egy könnyen eldobható nicknév mögé rejtőzve). A nagy híroldalak azonban a New York Timestól a Huffington Postig bezárólag az utóbbi időben azt kezdik fontolgatni, hogy az anonim kommentelés, sőt, általában véve a kommentelés lehetőségét is meg fogják szüntetni, mert William Grueskin, a Columbia újságíróiskolájának dékánja megfogalmazásával élve, „számos véleményoldal leginkább a [részeg] kocsmai vitákra hasonlít”, és persze szó sincs a Milton által elképzelt, a hibák megismerésén keresztül az igazságig vezető útról.
Éppen ellenkezőleg: még az is elképzelhető, hogy az emberek azért nem írnak meg és nem tesznek közzé bizonyos dolgokat, mert tartanak tőle, hogy a kommentelők hogyan fognak rá reagálni, és ezzel már ott is vagyunk a cenzúra egy speciális válfajánál, az öncenzúránál. Meg az olyan, az anonimitás által kínált lehetőségekből fakadó problémáknál, mint amilyennel példának okáért Kim Myong Jae-nek kellett szembenéznie. Nem véletlen tehát, hogy Dél-Koreában 2009 óta a napi több mint százezer látogatóval rendelkező, nagy site-oknak kötelező egyértelműen azonosítaniuk a felhasználóikat, mielőtt azok blogolni kezdenének, vagy megjegyzést fűzhetnének valamihez. Úgy tűnik tehát, hogy erős érvek szólnak a névtelen internetes véleménynyilvánítás ellen – méghozzá több, különböző szinten is.
Ami a cyberteret illeti, a végeredmény itt leginkább a céltalan handabandázásra fog emlékeztetni, és jellemző, hogy a hirdetők már nem szívesen látják kommentoldalakon a termékük reklámját. A sokszor alpári hangvételnél azonban súlyosabb gondot jelent, hogy ennek a hatásai egyre inkább befolyásolják a valós életet is. Ha nem tartjuk elfogadhatónak a névtelen leveleket, akkor igencsak kérdéses, hogy elektronikusan miért értenénk velük egyet. Még egy szinttel feljebb lépve pedig azt is érdemes mérlegelni, hogy az „anonimitás kultúrájának” terjedése következtében a hagyományos textuális stabilitáson és a szerző azonosíthatóságon alapuló modell visszaszorulóban van, és ez akár azt is eredményezheti, hogy vele együtt a modern tudományosság is el fog tűnni.
De persze nem szükségszerű, hogy ez történjen, hiszen az is elképzelhető, hogy az internetes névtelenség ugyanúgy átmenetinek fog bizonyulni, mint ahogy az is átmeneti volt a XX. század eleji USA-ban, amikor bárkit mikrofon elé engedtek, aki besétált az utcáról.
A másik véglet persze az lenne, ha a Zittrain által említett, zárt és egyáltalán nem generatív megoldásoknak köszönhetően a jövőben nagyjából annyi beleszólásunk lenne abba, hogy milyen tartalmak legyenek az interneten, mint abba, hogy milyen témákról legyen szó a vasárnapi mellékletben. Ráadásul az azonosíthatósággal legalább annyira vissza lehet élni, mint a névtelenséggel. Csak éppen az egyik esetben a felhasználó, a másikban pedig a hatalom él vissza vele, és attól, hogy nem akarom az egyiket, még nem kell rábólintanom a másikra sem.
Felhasznált irodalom
Andreson, Chris: Ingyen! A radikális árképzés jövője. HVG Könyvek, 2009.
Baker, Stephen: Numerátorok. Geopen, 2009.
Biuso, Emily: Wikiscanning. New York Times, December 9, 2007. http://www.nytimes.com/2007/12/09/magazine/09wikiscanning.html [2]
Bodó Balázs: Szükség törvényt bont. 2010. Megjelenés előtt.
Boese, Alex: Hippo Eats Dwarf! Pan Publishing, 2010.
Briggs, Asa – Burke, Peter: A média társadalomtörténete. Napvilág Kiadó, 2004.
Brockman, John (szerkesztő): Az elmúlt 2000 év legfontosabb találmányai. Vince Kiadó, 2001.
Franda, Marcus: Regimes, Cartels, and the Remapping of Information Space. http://www.politicalreviewnet.com/polrev/reviews/gove/R_0952_1895_073_1004157.asp [3]
Greenfield, Susan: Identitás a XXI. században. HVG Könyvek, 2009.
Greenfield, Susan: Tomorrow’s People: How 21st-Century Technology is Changing the Way We Think and Feel. Penguin, 2004.
Johns, Adrian: The nature of the book: print and knowledge in the making. Univeristy of Chicago, 1998.
Krim, Jonathan: Subway Fracas Escalates Into Test Of the Internet’s Power to Shame. Washington Post, July 7, 2005. http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2005/07/06/AR2005070601953.html [4]
Laursen, John Christian: Censorship. New Dictionary of the History of Ideas. Ed. Maryanne Cline Horowitz. Vol. 1. Detroit: Charles Scribner’s Sons, 2005.
Lohr, Steve: Go to: the story of the math majors, bridge players, engineers, chess wizards, maverick scientists, and iconoclasts, the programmers who created the software revolution. Basic Books, 2001.
Miller, J. Hillis: On Literature. Routledge, 2002.
Manguel, Alberto: Az olvasás története. Park Kiadó, 2001.
Morozov, Evgeny: Turkey tests new means of Internet control. November 30, 2009 http://neteffect.foreignpolicy.com/posts/2009/11/30/turkey_tests_new_means_of_internet_control [5]
Pérez-Peña, Richard: News Sites Rethink Anonymous Online Comments. New York Times, April 11, 2010. http://www.nytimes.com/2010/04/12/technology/12comments.html?th&emc=th [6]
Rich, Motoko: In E-Book Era, You Can’t Even Judge a Cover. March 30, 2010.
http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html#http://www.nytimes.com/2010/03/31/books/31covers.html [7]
Sang-Hun, Chloe: In South Korea, online rumors can hit hard. Asia-Pacific International Herald Tribune, August 14, 2006. http://www.nytimes.com/2006/08/14/world/asia/14iht-korea.2481503.html [8]
Smith, Robert Ellis: Ben Franklin’s Web Site: Privacy and Curiosity from Plymouth Rock to the Internet. Privacy Journal, 2004.
Szerző nélkül: Free Speech and Cyberviolence. MCDM, Flip the Media, may 2nd, 2009.
http://flipthemedia.com/index.php/2009/05/free-speech-and-cyber-violence/ [9]
Wolf, Gary: The Data-Driven Life. Wired, April 26, 2010. http://www.nytimes.com/2010/05/02/magazine/02self-measurement-t.html?pagewanted=all [10]
Zittrain, Jonathan: The Future of the Internet and How to Stop it. Yale, 2008.
http://yupnet.org/zittrain/ [11]
- Játéktér [16]