[1]2011. január 1-jén, a sajtótörvény hatályba lépésének a napján rendezvényt tartottunk a Stúdió K-ban A törvény szövedéke címmel (az estről készített videók itt tekinthetők meg [2]). Kerekasztal-beszélgetésünk résztvevői vitatkoztak a sajtótörvényről, és szerzői felolvasások hangzottak el a sajtószabadság védelmében. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Kukorelly Endre író, költő, országgyűlési képviselő (LMP), Majtényi László, az Eötvös Károly Intézet igazgatója, az ORTT volt elnöke, Simon Éva, politikai szabadságjogok programvezető (TASZ) és Szilágyi Ákos költő, lapszerkesztő voltak. A vitát Mink András vezette.
Mink András: Nagyjából két héttel ezelőtt, Petri-emlékestünkön már szó esett a sajtószabadság ügyéről. Részben annak az eseménynek a sikere inspirált bennünket arra, hogy azt a napot se hagyjuk szó nélkül, amelyen Magyarország átveszi az európai uniós elnökséget, és hivatalosan életbe lép a december 22-én elfogadott új médiatörvény.
Orbán Viktor karácsony táján adott egy interjút a Magyar Nemzetnek, amelyben a médiatörvényről valami ilyesmit mondott: csak nem képzelik a bírálók, bárki is komolyan gondolja ebben az országban, hogy a politikai véleményeket el lehet fojtani, hiszen ez kávéházi ország erős kuruc hagyományokkal. Természetesen megnyugtató, hogy Magyarország miniszterelnökének van némi realitásérzéke. Szaván fogjuk a miniszterelnököt, mert mi nem fogjuk befogni a szánkat, és a mai este is ezt kívánja demonstrálni.
A mai beszélgetésünkhöz két civil szervezettől hívtunk meg szakértő jogászokat, Majtényi Lászlót, az Eötvös Károly Intézet igazgatóját, volt adatvédelmi ombudsmant és az ORTT volt elnökét. A másik szakértő vendégünk Simon Éva, a Társaság a Szabadságjogokért civil szervezet médiaügyekkel foglalkozó jogásza, és itt van két író, költő szereplő is, akik az este előző részében is már megszólaltak. Annál is inkább helyük van egy ilyen szakmaibb és kevésbé esztétikai beszélgetésen, hiszen Szilágyi Ákos nagyon jó ismerője Kelet-Európának és a posztszovjet térségnek, Kukorelly Endre pedig parlamenti képviselő, muszáj politikusként megszólalnia, hiszen ott ült a parlamentben a törvény elfogadásakor is.
Az első körben nem kérdezek, hanem arra kérem a résztvevőket, hogy röviden fogalmazzák meg, mit tartanak problematikusnak a törvényben, miért is fontos, hogy mi itt összejöttünk, és miért tartották fontosnak, hogy eljöjjenek.
Majtényi László: Én úgy értettem, hogy ez a Petri-est folytatása, és minden szereplőt megkértek egy Petri-vers elmondására, vagy legalábbis lehetővé teszitek ezt neki. Azonnal megvolt az én versem, erre a kérdésre meg nagyon jó válasz, úgyhogy most szavalni fogok. A vers a Fidesz szólásszabadsághoz való viszonyának történetét írja le.
Petri György: Dramolett
– Kéremszépen!
+ Kuss!
– Kéremszépen, én...
+ Kuss!
– Kéremszépen, én csak...
+ Kuss!
– Kéremszépen, én csak azt...
+ Kuss!
– Kéremszépen, én csak azt szeretném...
+ Kuss!
– Kéremszépen, én csak azt szeretném mondani...
+ Kuss!
– Kéremszépen, én csak azt szeretném mondani, hogy...
+ Kuss!
– Kéremszépen, én csak azt szeretném mondani, hogy KUSS!
Kukorelly Endre: Jó, én nem fogok szavalni. Rendesen elolvastam a törvényt, nem mondom, hogy könnyen ment, elképesztő az a metanyelv, amelyen a jogászok írnak. A véleményemet is leírtam egy csomó hellyel kapcsolatban, ezt az első körben mellőzném. Valóban ott voltam a szavazáson, ez magától értetődik. Számomra nagyon érdekes volt, meghökkentő, meg nagy tanulság, hogy azok az emberek, akik ott ülnek a patkóban, miként viszonyulnak egy ilyen dologhoz. Az a tapasztalatom, hogy a Fidesz-KDNP képviselőinek hatvan-hetven százaléka nem is érti, miről van szó, tehát egyáltalán nincs a horizontján ez a probléma. Egyébként a kultúra sincs jobban. Ez nem azt jelenti, hogy hülye emberekről lenne szó, sok nagyon okos szakember ül a patkóban, tehát nem szabad elintézni őket avval, hogy zoknik, de kétségtelen, hogy bizonyos dolgok egyszerűen nincsenek a homlokterükben. Veszélyes, hogy igazából a szabadság problémája az utolsó húsz évben kikopott a közbeszédből, túlzottan is evidenssé vált főleg az újabb korosztályoknak, hogy szabadság van, természetesnek veszik, nem nagyon érzik, hogy valami probléma van e körül a törvény körül. A parlamenti képviselők nagy része is, ahogy én láttam, igazából nem fogja fel, hogy ez a törvény nagyon gáz, illetve veszélyes. És van olyan 30-35 százaléka a társaságnak, akik nagyjából tudják, hogy miről van szó, de cinikusan viszonyulnak hozzá. Mosolyognak, bólingatnak, beszólnak: öreg, most ez a helyzet, nem kell ugrálni, most mi vagyunk, mi csináljuk. És van az a három-négy százalék, akik effektíve csinálják a dolgot. Nem arra a három szerencsétlenre gondolok, akik névlegesen benyújtották a törvényt, hanem a kemény magra, a döntéshozókra. Ők pedig teljes mértékben a saját hatalmi aspirációikat foglalják törvénybe. Érdekes nézni ilyen közelről. Szerintem ez a tévéből nem jön át.
Simon Éva: Azt hiszem, kicsit optimista az a becslés, hogy 30 százalék érti a kérdéskört. Amikor a sajtó- és kulturális bizottságban jeleztük maguknak az előterjesztőknek azt a problémát, hogy a blogok regisztrálását is megköveteli a törvény, akkor kiderült, nem is tudták, hogy ezt ők maguk beleírták a törvénybe. Szóval még a sajátszöveg-értéssel is van egy kis probléma. Arról is meg kell emlékeznünk, hogy nem egy törvény lép ma hatályba, hanem van egy másik törvény is, aminek sokkal kisebb visszhangja volt, egy idő után meg össze is keveredett ez a két törvény a fejekben. Tehát volt egy törvény, amit már júniusban a parlament elé terjesztettek, ez az ún. médiaalkotmány – ilyen visszafogottan nevezték el. Ez az a törvény, amely azokat a konkrét tartalmi követelményeket írja elő tulajdonképpen minden médiaszolgáltató számára, a televízió, a rádió, az internetes sajtó, a nyomtatott sajtó számára egyaránt, hogy mondjuk a közerkölcs követelményének mindenkinek meg kell felelnie, vagy hogy sem nyíltan, sem burkoltan nem sérthető sem kisebbség, sem többség, sem egyház. Tehát elég határozott tartalmi kritériumok szerepelnek ebben a törvényben, aminek a hatósági hátterét egy másik, szankciórendszerét és szervezeti felépítését a december 21-én elfogadott harmadik törvény határozza meg, merthogy itt három törvényről van szó összesen. Az első probléma, hogy nem értik, hogyan működik a média. Akik ezeket a törvényeket írták, egyszerűen nem értik, hogyan működik az internet, és nem értik, mit válthat ki akár a gazdaságra nézve is egy ilyen jogi környezet: mi történik akkor, amikor elkezdenek elvándorolni televíziók, rádiók, hogy külföldről szolgáltassanak. A legfontosabb probléma pedig az, hogy nem értik, mi az állami feladat a szabadságjogok tekintetében. Az „állam tartózkodása versus az állam beavatkozása” kérdéskört egyáltalán nem értik. A sajtószabadság konkrét tartalmi beavatkozásokkal való biztosítása nonszensz. És bármilyen kritikát fogalmazunk, teljesen megalapozatlan válaszokat kapunk. Például azt, hogy a törvény minden szakasza benne van az Európai Unió más tagállamainak a jogszabályaiban, ami egyszerűen nem igaz. Így nagyon nehéz vitatkozni, nagyon nehéz érdemi vitát folytatni.
Szilágyi Ákos: Én nem tudok sem jogászi szakszerűséggel, sem pedig a parlamenti képviselő tárgyilagosságával szólni. Én Esterházy Péterrel tudok szólni, hogy nem találok szavakat. Nem találok szavakat, sem arra, ahogyan ezt a törvényt elfogadták, sem arra, amit ez a törvény tartalmaz, jóllehet én, ellentétben Kukorelly Endrével és még annyi más állampolgárral, nem olvastam el a teljes szövegét, nem is fogom soha, bőségesen elegendő volt nekem megtudnom azt, hogy körülbelül jó esetben a Kádár-korszakbeli alattvalói státuszomra süllyedek vissza mint lapszerkesztő, mint szövegeket bárhol közlő ember. A jogászok megerősíthetnek vagy cáfolhatnak ebben, de tudtommal sehol Európában nem szabályozzák a nyomtatott sajtót, mióta a cenzúrahivatalok megszűntek, és amióta vannak általános törvények. Az általános jog bünteti a jó hírnévhez fűződő jog megsértését, a becsületsértést, a rágalmazást, a személyi adatok jogosulatlan kezelését. Ezenkívül ott volt a televízió, amit – mindenki tudja, miért – Nyugaton is bizonyos határok között elég precízen szabályoznak, amivel kapcsolatban rengeteg probléma, vita van. A sajtószabadság nem egyszerű dolog, de elvenni rendkívül egyszerű. Most elvették a sajtószabadságot. Az a duma elképesztő, hogy tessék előbb megnézni, hogyan fognak ezzel élni. Még örüljek is annak, ha esetleg nem fognak ennek a törvénynek az alapján megbüntetni?
Ha eddig olyat tettem, amit a Btk. vagy a Ptk. nem szankcionál, nem történhetett semmi bajom, mert jogállamban mindent szabad, amit törvény nem tilt. De most itt van a Médiahatóság, és ami számomra a legelképesztőbb, a médiabiztos. A médiabiztos azt mondhatja, hogy beérkezett egy névtelen feljelentés a 2000 ellen, miszerint az egy más irányultságú folyóiratra, a nemzetre, a Jóistenre nézve kellemetlen információkat publikált, nem volt kiegyensúlyozott. A biztos ennek alapján adatokat kérhet tőlem, titkos adatokat korlátlanul. Ha nem adom 15 napon belül ezeket az adatokat oda, akkor 50 millió forintos bírsággal is sújthat. Ez téboly! Ez tényleg a jogállam vége, ez tényleg az alkotmányos demokrácia vége. Ehhez képest keveslem az őrjöngést, amit a parlament, az utca és általában a magyar társadalom produkált. Majd lesz, amikor már mindenkinek le fogják fűrészelni itt-ott a testéből a megfelelő részeket. De akkor meg már nem lehet kinyilvánítani. Világos, hogy a sajtószabadságnak ez a fölgöngyölítése, mert nem lehet már puszta beszűkítésről beszélni, ennek a mostani rendszerváltoztatásnak a szerves része. Nem lehet másképpen fölfogni. Tényleg nem jogállamban élünk már egy ideje, amióta ötpercenként lehet módosítgatni azt az alkotmányt, amire felesküdtek. Most még átalakulnak alkotmányozó nemzetgyűléssé nemsokára, és új alkotmányt hoznak létre, de nem oszlatják fel a parlamentet, mert a kétharmad arra is jó, hogy így döntsön. Egyébként normális esetben egy alkotmányozó nemzetgyűlés, ha megvan az alkotmány, föloszlatja magát.
Hosszú lenne mindazt fölsorolni, ami történik, velünk történik, asszisztálásunkkal történik. Tulajdonképpen mindegy, hogy ez az asszisztálás néma asszisztálás, tudatlanságból fakadó asszisztálás vagy hülyének tettetés. Meg persze ott van az egzisztenciaféltés, mint a Kádár-rendszerben: mindenki fogja meg jól az egzisztenciáját, mert esetleg a következő pillanatban már nem lesz neki, hiszen mindenki egzisztenciája már a mi kezünkben van.
Kukorelly Endre: Talán nem teljesen jó a Kádár-rendszerrel való párhuzam, mert ott úgy működött a dolog, hogy hivatalosan nem volt cenzúra, aztán mégiscsak volt. Amikor a Jelenlét című lapot szerkesztettük, tisztán irodalmi, lila irodalmi lap volt az 1980-as évek elején, ott ötlépcsős cenzúra volt. Először is kellett választani egy főszerkesztőt, aztán az egyetemtől valakit, utána még egy lépcső az egyetemről, és be kellett vinni a KISZ Központi Bizottságába a lapot, ahol Lendvai Ildikóék bele sem néztek, mert nem érdekelte őket. Mellesleg volt az öncenzúra. Emlékszem, az első kötetem szerkesztésénél a szerkesztőm mondta, hogy két verset vegyünk ki, mert olyan áthallásosak. Tehát mi úgy szocializálódtunk, hogy evidens módon öncenzúrát kell gyakorolni. A mostani helyzet azért nagyon gáz, mert adott esetben még az öncenzúra sem biztosíték, hiszen a Médiahatóságnak vagy a médiabiztosnak jogosítványa van arra, hogy bemenjen egy szerkesztőségbe, és ott bármilyen iratba belenézzen, teljesen magánérdekű iratokba is. Akkor megy be, amikor akar – elképesztő jogosítványai vannak –, tehát a törvényben leírtak gumijellege miatt bármire rámondhatja azt, hogy nem stimmel.
Szilágyi Ákos: Akkor mi a különbség a Kádár-rendszer és a mai helyzet között? Azt csinál, amit akar, teljesen ki vagy szolgáltatva.
Kukorelly Endre: Én másképp érzékelem ezt, szerintem több szempontból is veszélyesebb most a helyzet. Megmondom, miért. Azért, mert akkor létezett az az evidencia, hogy ez van, ha nem tetszik, húzzál el az országból. Voltak, akik elmentek, és akik itt maradtak, azok valamilyen szinten kollaboráltak. Lehet, hogy erős a kifejezés, én még idáig is elmennék. Azzal, hogy belementem, hogy azt a két verset hagyják ki a könyvemből, valami módon legitimáltam a rendszert szerintem. Ez a véleményem. Amikor megtörtént a rendszerváltás, arra gondoltam, és szerintem ezzel enyhén szólva nem voltam egyedül, hogy ennek vége van. Az én szabadságfrusztrációm ugyan nyilván meg fog maradni, mert úgy szocializálódtam, viszont majd mindig röhöghetek ezen, mert mindig fölülírhatom. Tehát tulajdonképpen játszhatom azzal, hogy most szabad vagyok, vagy ahogy Ottlik írta az Iskola a határon-ban: én már mindig szabadságon leszek. És most visszahozzák ezt a fenyegetettségérzést. Elképesztő dolog, hogy a nyomtatott médiumokra is vonatkozik ez a törvény. Ez minket tényleg nagyon fog nyomasztani, illetve lehet, hogy engem nem fog, de biztos lesznek, akiket fog, hiszen bele van építve egy kőkemény fenyegetettség ezzel a 25 milliós büntetési potenciállal.
Majtényi László: Csomó izgalmas dolog fölmerült. Sokan azt mondják, hogy nincsenek meglepve. Én azok közé tartozom, akik meg vannak lepve. Egyrészt ismerem a törvényt, másrészt ismerem a helyzetet, és azt gondolom, hogy van egy bizonyos általános tájékozottságom is. Most ennek alapján azért vagyok alapvetően meglepve, mert nagyon jól ki lehet számítani, hogy melyek azok a politikai eszközök, amelyek a meghatározott politikai célokhoz illenek. Amit most a magyar parlament csinál, egyáltalán nem kapcsolható megfogalmazható politikai célhoz és a megfogalmazható politikai célhoz illeszthető politikai eszközhöz. Mert mi lenne az érdeke a kormánynak? Az, hogy létrehozzon egy olyan médiahatóságot, amelyikben megvan az enyhe politikai fölénye, aminek révén meg tudja hozatni évente azt a három-négy fontos döntést, amit a maga javára meg akar hozatni. De egyébként a Lánchíd Rádiót is időnként megbüntetik.
Hogy a médiahatóság hatáskörét kiterjesztik az írott sajtóra, átvezet a következő problémára, amit már Simon Éva is jelzett. Van ez a médiaalkotmány nevű remeklés, amelyiknek az az iszonyatos furcsasága, hogy egységes elvek alapján próbálja szabályozni az írott sajtót, az elektronikus sajtót és az online sajtót. Csakhogy ez ellentmond annak a struktúrának, amely az európai történelem során kialakult. A modern polgári Magyarország 1848. március 15-én ezzel a mondattal kezdődött: „kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését”. A polgári nemzetek a XIX. században szerte Európában kivívták az írott sajtó szabadságát, és azóta is van a szükséges korlátozásnak egy nagyon egyszerű, szimpla menete, amely nagyon jól működik. Ha úgy érzem, hogy valamelyik újságban olyat írtak rólam – nagyon sokszor írtak, és mindig a vállamat rántom meg –, ami nem igaz, vagy sért engem, elballagok az ügyvédhez, és elmegyünk a bíróságra. A bíróság van erre kitalálva, nem pedig egy médiacárság, ami itt most Magyarországon van. Tehát van olyan médium, amelyiknek fő szabálya a teljes szabadság vagy a majdnem korlátlan szabadság, ez az internet, ehhez képest az írott sajtó viszonylag korlátozottabb, de nem hatóság, hanem bíróság által, és van a leginkább korlátozott médium, ez az elektronikus sajtó, ami praktikusan a rádiók és a televíziók, ezeket a médiumokat szerte a világon ilyen obskúrus hatóságok nyaggatják alkotmányos jogokkal és egyebekkel. Ezt a hármat egységesen szabályozni teljesen abszurd, ahogy eleve képtelenség ezt a hatóságot ráereszteni az írott sajtóra.
Simon Éva: Nagy a különbség azért a Kádár-rendszer cenzúrája és e között a cenzúra között. Nem feltétlenül azért, mert jobbak a szándékaik, mert nekem afelől nincsenek kétségeim, hogy ez a hatóság hogyan fogja alkalmazni a rendelkezésére álló szankciórendszert. A Tilos Rádió ellen még az előző törvény alapján megindított eljárás is jól mutatja a szándékokat. Eddig még nem volt rá példa, hogy idegen nyelvű dalokat kezdjen el a hatóság fordítani, és ez alapján indítson eljárást. És akkor most még az új törvény hatályba lépése előtt már megteszik. De a médiakörnyezetben lényeges különbség van, és ez valamennyire mégiscsak optimizmusra adhat okot. Létezik online televízió, online rádió, a nyomtatott sajtónak online verziója, több mint ötszáz magyar nyelvű rádiócsatorna hallgatható, és több mint 300 magyar nyelvű tévécsatorna nézhető. Ebben a médiakörnyezetben azt a fajta cenzúrát nem is tudják alkalmazni, amilyet a Kádár-rendszerben alkalmaztak. Akárhány embert vesznek fel a hatóságok, egyszerűen nem lehet megcsinálni. Az Európai Unióban, ahol a szolgáltatások szabad áramlása a szabály, nagyon könnyű elmenni az egyik országból a másik országba szolgáltatni. Azt az EU nem fogja megengedni, hogy olyan hatályú maradjon a törvény, amely külföldről szolgáltató médiára is vonatkozik, ezen a ponton be tud avatkozni. Nekem úgy tűnik, mintha a cél egy olyan médiavilág létrehozása lenne, amelyet nem lehet létrehozni, merthogy ez véglegesen megváltozott.
Szilágyi Ákos: De nemcsak ez a probléma, hanem az, hogy a médiacárnőt közvetlenül a miniszterelnök nevezi ki, akinek ő pártlojalitással tartozik; hogy a médiatanács minden tagja egyetlen párt delegáltja. Azért ez eléggé emlékeztet a Kádár-korszakra, mert ez pártállami konstrukció. A hatalom képviselői azt mondják, várjuk meg, amíg ennek a konstrukciónak kialakulnak a kontúrjai, mert akkor majd csodálkozni fogunk, hogy milyen jó. De mi itt most kerékkötőként, hisztérikusan, mondjuk ki, hogy ez nonszensz.
A másik, amit mondani akarok, Magyarország putyinizálódásával kapcsolatos. Állandóan fölmerül a nyugati sajtóban is, hogy Magyarország putyinizálódik, hogy nálunk ugyanaz van vagy lesz, ami Oroszországban. Nagyon nincs ugyanaz. Oroszországban nincs ilyen hatóság, és nincs ilyen jogkörökkel felruházva semmiféle hatóság. Putyint csak a televíziók érdeklik, ezeket saját emberein keresztül ellenőrzi, akiket beépített a néhai oligarchák által tulajdonolt nagy tévécsatornákba. A nyomtatott sajtót nem lesz hülye szabályozni, amikor pár ezer, legfeljebb pár tízezer ember olvassa még az online változatokat is. Az orosz netnél szabadabb formációt keveset ismerek a világon. Elképesztő a gazdagsága, a sokfélesége. Az interneten Putyint családjával, kutyájával, mindenével együtt mindennap, a nap 24 órájában folyamatosan lehet gyalázni, megtaposni, leköpni. A Szabadság Rádió, a megszűnt Szabad Európa hajdanán Szovjetunióba sugárzó párja ma is ad, és a moszkvai konyhákban olyan minőségben lehet fogni, mint Pesten a Kossuth rádiót. Tehát nem kapcsolta ki az orosz hatalom ezeket az átjátszókat – természetesen online úgyis bármikor meghallgatható lenne. Hallgasd meg. Nem érdekes. Van ellenzéki sajtó, sajnos icipici, anyagi gondjai vannak, kevés az olvasója, mint tudjuk, nálunk is csökkennek az eladott példányszámok.
Tehát a médiatörvény szakmai őrület; így nem lehet szabályozni, ez úgyis csődöt fog mondani, eleve halálra van ítélve. De ennek ellenére bőven elegendő a károkozáshoz az, hogy megfélemlítő ereje van, hogy függő helyzetbe hozza a média munkásait, a szövegek íróit és gondozóit. Én sem gondolom azt, hogy a következő tíz évben ez a törvény egyre félelmetesebb lesz, és végül egy nagy orwelli világban találjuk magunkat. Én ebben egyáltalán nem hiszek. Persze, hogy vége lesz ennek, de ezért tennünk kell. Tehát a sajtószabadság korlátozását akár ebben a formában, akár más formában, akár civil szervezetek létrehozásával, mindennap és a nap minden órájában és újra meg újra szóvá kell tenni, üvölteni kell, ezt nem lehet annyiban hagyni, ez nem lehet eltűrni, mert tényleg alattvalókká válunk egy pillanat alatt.
Mink András: Szeretném, ha most megpróbálnánk konkrétabbak lenni. A kormány több érvvel veszi védelmébe ezt a jogszabályt. Az egyikről már tulajdonképpen esett szó, hogy mit is jajong és sikongat hisztérikusan az értelmiség, hiszen még senkit sem büntettek meg, és egyébként sem ellenük irányul ez a dolog. Nem a politikai vélemények elnyomásáról vagy korlátozásáról vagy ennek a szándékáról van szó. Erről az érvről én is azt gondolom, amit már itt többen mondtak: ha a puskát kiakasztják a falra, akkor az el fog sülni. Nem fogják tudni megállni a hatalom gyakorlói, hogy ezt a puskát ne használják. Másrészt én is úgy vélem, önmagában is bőszítő, hogy egyáltalán létezik ilyen virtuális póráz, amelyet rángatni fognak, vagy nem fognak rángatni, de akkor is ott van mindenkinek a nyakában. De van még két érvük. Az egyikről Éva már tett említést, és talán jó lenne, ha ebbe konkrétan is belemennénk. Arra hivatkoznak, hogy ennek a törvénynek minden egyes passzusa megtalálható különböző európai országok törvényeiben. Ha ez így is lenne, még ez sem jelentene semmit, mert én is könnyen tudnék egy olyan törvényt összeállítani, amelynek minden mondata létezik másutt, az egész mégsem olyan szellemiséget fejez ki, ami elfogadható. De azért érdemes lenne konkrétan is reagálni. A másik érvük pedig az, hogy az új médiaszabályozás voltaképpen egyrészt a közerkölcsök védelmére, tehát a pornográfia és egyéb tartalmak korlátozására szolgáló fegyvertár, másrészt pedig a szélsőjobboldali, szélsőséges politikai uszítás, gyűlöletbeszéd ellen lenne hasznos eszköze a kormánynak.
Majtényi László: Az egyik kérdés tehát az, mennyi igazság van abban a propagandaállításban, hogy a civilizált európai országok valamelyikében mindaz a szabályozási pont megvan, amit a magyar törvény tartalmaz. Ezzel kapcsolatban Szilágyi Ákos fordulatával szeretnék élni: se ne tetessük magunkat hülyének, se ne nézzük egymást hülyének. Egyrészt igaza van Andrásnak. Egyszer alkotmányjogász barátaimmal sörözés közben összeraktuk azt az alkotmányt, ami csupa civilizált ország alkotmányainak a legbornírtabb rendelkezéseiből állt, és kijött kb. az iráni alkotmány. A norvég alkotmányban az állam és az egyház nincs elválasztva, a francia alkotmánytanács idétlen intézmény, az osztrák ombudsmanokat a pártok jelölik, stb. Ha ezeket egy alkotmányban összerakjuk, idiotizmus jön ki. Tehát ez eleve nem érv. Ráadásul nem is igaz, tehát még hazugság is. Hiszen ennek a törvénynek van egy csomó olyan rendelkezése, amilyen sehol a világon nincs. Egyik cikkemben a médiabiztost Hekus Döncinek neveztem. Ilyen pervertált ombudsmani intézmény a világon nincs. Szalai Annamária gyakorolja felette a munkáltatói jogokat, de még a titkárnője felett is ő gyakorolja a munkáltatói jogokat. Ha a gyakorlatilag mindenható médiahatóságnak – és mindenható: gyakorlatilag akkor büntet, amikor akar – nem lenne valamire hatásköre, akkor ott van a Szalai Annamária által kinevezett médiabiztos, aki azzal a felkiáltással, hogy valakinek, akárkinek az érdekét sérti egy médiavállalkozás valamilyen tevékenysége, a médiavállalkozás összes aktáját elkérheti, és az összes fiókot kinyitogathatja, és a vizsgálatáról közvetlenül Szalai Annamáriának jelent. Nagyjából ismerem az európai média-ombudsmanok szabályozását, ilyen sehol sincsen.
Az is a propaganda része, hogy azok bírálják a médiatörvényt, akik nem ismerik. Mint Endre is beszélt róla, ez regény terjedelmű szöveg, ráadásul hipertext, tehát minden második sorában különböző helyekre – hol önmagára, hol más törvényekre – utal. Először is nyugodtan megtehették volna, hogy lefordítják világnyelvekre, és szétküldik, és akkor kaptak volna az arcukra még nagyobbat, mint amekkorát így kaptak. Másodszor pedig még magyarra sem fordíttatták le több szempontból. Egyrészt silány a szöveg, másrészt pedig a jogalkotási szabályokat mélységesen semmibe véve a nyilvánosságról szóló törvényt a legnagyobb titokban készítették elő, és egyszerűen a nyakunkba zúdult. Két éjszakán át olvastam, Évával időnként e-maileztünk is, hogy melyikünk érti ezt a passzust, mit akarnak vele, hogy van ez. Egyetlen újságíró-szervezettel nem egyeztettek, a magyar társadalom egyetlen rétegét nem kérdezték meg. Miközben a kormány a multik ostorozójaként lép fel, erről a törvényről egyetlen csoporttal egyeztettek, a nagy műsorszolgáltatókkal. Tele is van a törvény a reklámmal, a termékelhelyezéssel és a kereszttulajdonlással kapcsolatban igen-igen vitatható engedményekkel. Meg is van az eredménye: mélyen hallgatnak a multik.
Azt mondják, várjuk meg, hogy mi lesz belőle. Ha elénk tesznek egy törvényjavaslatot, amely a halálbüntetés visszaállításáról szól, nem gondolnám, hogy ebben az esetben az lenne a helyes magatartás, ha megvárnánk az első akasztást, és csak utána tiltakoznánk. Ha elfogadnak egy törvényt, amely elveszi a média szabadságát, akkor ne várjuk meg az eredményt. Ráadásul már megvan az eredmény. Nézzük meg a kereskedelmi televíziók hírműsorát, kétfejű kecskékről van hír, az alkesz agyonverte az élettársát, lezuhant a repülőgép, összeütköztek a vonatok, és a legutolsó percben esetleg szó van arról, hogy az Alkotmánybíróság is mondott valamit. A közszolgálati műsorszolgáltatók pedig kormánypropagandát folytatnak.
Kukorelly Endre: A törvénynek van preambuluma, amelyben az összes demokratikus lózungot szépen felsorolják. Utána jön egy-két rövidebb paragrafus. A harmadik paragrafus két mondatból áll, négyszer fordul elő benne a „szabadon” szó és egyszer a „szabad”. A második mondat nagyjából így hangzik: a médiaszolgáltatás és a sajtótermék tartalmának meghatározása szabad. Szerintem ennyi elég is lenne. De jön még olyan ötszáz oldal, amelyben fokozatosan visszavonják. Már a 7. §-ban jóhiszeműségről és tisztességről írnak. Tehát van egy hatóság, amelynek jogosítványa van arra, hogy egy szövegről eldöntse, jóhiszemű és tisztességes-e. Ez abszurd. A fideszesek meg a folyosón és amikor bekiabálnak, olyanokat mondtak, hogy nyugi, nyugi, ez a Jobbik, illetve a Barikád és a Kurucinfó ellen irányul. Szerintem ez a legvérlázítóbb, mert én speciel kikérem magamnak, hogy a jó szándékukban kelljen bíznom, és abban kelljen reménykednem: a kegyes hatóság, mint egy jó király, majd megengedi nekem, hogy esetleg olyat is mondjak, ami nem feltétlenül illik bele az ő paradigmájukba.
Simon Éva: A tévéhíradó már nem is úgy fog kinézni, ahogy Majtényi László leírta, mivel a törvény előírja, hogy valamennyi televízió köteles a magyar nemzet számára jelentőséggel bíró eseményekről tájékoztatni. Ki dönti el, hogy mi a jelentős, kit fog megbírságolni a hatóság, mert elmulasztotta tájékoztatni a magyar nemzetet egy jelentős eseményről? Vannak tehát konkrét tartalmi előírások, és ezek azok, amik tényleg példa nélkül valók. A közerkölcsre való obskúrus hivatkozások benne voltak a ’86-os sajtótörvényben is, bár szerencsére eddig senki nem használta ezeket, de tartalmi követelmények, mint a magyar nemzet számára jelentőséggel bíró eseményekről való beszámolási kötelesség, eddig nem voltak előírva, és mostantól elő vannak.
Lehet azt mondani, hogy senki sem olvasta a törvényt. De ne feledjük el, hogy tegnap jelent meg a Magyar Közlönyben, és ma lépett hatályba. A törvény elfogadásakor a legéberebb megfigyelőnek sem lehetett világos, hogy hajnal kettőkor a képviselők melyik módosító indítványra melyik gombot nyomták meg. Én most átfutottam ezeket a pontokat, de a törvény végleges változatát egészében meg tényleg senki sem olvasta. Legfeljebb Schmitt Pál.
Az is probléma a törvénnyel, hogy nincs valódi indokolása, ami egyébként jellemző az elmúlt fél év egész jogalkotására. A törvényekhez indokolást szoktak fűzni, mivel a törvényekben nagyon röviden kell nagyon absztrakt dolgokat megfogalmazni, és az indokolás nyújt támpontot arra, hogy mire gondolt a törvényhozó. Most az indokolások úgy néznek ki, hogy a médiaszolgáltatás nem sértheti a közerkölcsöt. Indokolás: a médiaszolgáltatás nem sértheti a közerkölcsöt. Ott fogunk állni mi is, a hatóság is, a bíróság is, és nem lesznek kapaszkodóink.
Én is úgy gondolom, hogy az öncenzúrára késztetés a törvény legnagyobb veszélye. A legtöbb televízió, rádió, online és nyomtatott sajtó azért nem szokta sem nyíltan, sem burkoltan sértegetni a kisebbségeket, de most majd kétszer is meg fogják gondolni, hogy egy megjegyzés sérti-e valamelyik egyházat. Attól tartok, az öncenzúrára késztetés a 200 millió forintos bírságok kilátásba helyezése révén nagyon sikeres lehet.
Ami azt az állítást illeti, hogy a törvény minden passzusa megtalálható valamelyik EU-tagállam törvényei között, ez – ahogy Majtényi László mondta – egyszerűen nem igaz. Például egyetlen európai országban sem kell regisztrálni a blogokat. Egyébként is lehetetlen vállalkozás különböző országok törvényeit mondatonként összevetni. Ha más a kontextus, mást jelent a mondat. Nagyon nehéz így vitatkozni.
Majtényi László: Az előkészítők erkölcséről is érdemes szót ejteni. A magyar sajtó vállrándítással ment el amellett, hogy a törvény első változatában benne volt a válaszadási jog, amire hatalmas felzúdulás volt a válasz. Az előterjesztők erre úgy reagáltak, hogy hát értik a problémázást, de sajnos van egy európai uniós előírás, ami miatt a válaszadási jogot bele kell tenni a törvénybe. Majd egy hétre rá kihúzták. Valaki vagy nagyon buta, vagy nem mondott igazat. Egyébként az audiovizuális irányelvben tényleg benne van a válaszadási jog, pontosan abban az értelemben, ahogy a magyar polgári törvénykönyv korábban is tartalmazta, tehát nem úgy, ahogy a jogalkotó elképzelte. Tehát tisztességdeficitről is kell beszélni. Nyilván nem lepek meg ezzel senkit.
Simon Éva: Szóba került a médiabiztos intézménye. Azt hiszem, hogy a köznyelvben a biztos és az ombudsman összemosódik, de fontos leszögezni, hogy közjogilag ez a médiabiztos nem ombudsman, hanem egy hatóságon belüli ember, akit azért hívnak biztosnak, hogy könnyebb legyen elfogadni. Az elnevezés azt a szemfényvesztő látszatot kelti, hogy a közönséget kell megvédeni a médiától, hogy a közönség érdekei és a sajtószabadság között kell egyensúlyozni. Ezzel az ürüggyel teremtenek jogi alapot arra, hogy súlyosan bele lehessen avatkozni a sajtó működésébe. Mert súlyos dolgokat tehetnek meg. Szalai Annamária adatokat minősíthet, meghatározzák, hogyan lehet közvetíteni az Országgyűlésből, szükséghelyzetben minden indoklás nélkül be lehet tiltani bizonyos adásokat. Gondoljunk bele: három hónapon keresztül három megyében volt szükséghelyzet Magyarországon a vörösiszap-katasztrófa miatt. Szóval van sok gyönyörűség ebben a törvényben. Jogászként egyetlen lehetőségünk, hogy az Alkotmánybírósághoz forduljunk.
Mink András: Mik a perspektívák, mik a kilátások? Van az Alkotmánybíróság mint elvi lehetőség, vannak a civilek mint egyfajta erő, van maga a sajtó, hiszen az sem mindegy, hogy maguk az újságírók hogyan fognak viselkedni. Minél kevésbé próbálnak alkalmazkodni, annál kevésbé lesz alkalmazható ez a törvény. És van az Európai Unió is, amelyik mondott ezt-azt, különösen csúnyákat még nem, ámbár a diplomáciában az is elég erős, ami eddig elhangzott. Tehát mi lesz?
Majtényi László: A végén kezdem. Az Európai Unió mond csúnyákat, igen erős szavakat is használnak időnként. De abban egészen biztos vagyok, hogy saját problémáinkat nekünk magunknak kell megoldani. Bízom benne, hogy a Fidesznek csalódottan kell majd tudomásul vennie, hogy nem érvényes az a kép, amelyet magában a magyar társadalomról dédelget. A magyar társadalom időnként elég csattanós választ ad, mikor a szabadságát el akarják venni.
Amíg van Alkotmánybíróság – és nem csak egy épület, amelyre fel van írva, hogy Alkotmánybíróság –, addig az nem tehet mást, mint hogy hatályon kívül helyezi a médiatörvényt. 1992-ben az Alkotmánybíróság olyan döntést hozott, amely kimondta, hogy az is alkotmányellenes, ha a médiairányításban a társadalom politikai képviselete ismétlődik meg. Tehát a parlamenti pártok által arányosan vagy paritásosan uralt médiairányítás is alkotmányellenes. Ez az alkotmánybírósági döntés hatályban van. Az Alkotmánybíróság a most előállott helyzetre még csak gondolni sem mert, de a döntés kiváló szövegéből teljesen egyértelműen következik, hogy a törvénynek a szervezeti része is alkotmányellenes, a jogok elvonása is alkotmányellenes, és a különböző médiumok egységes elven való szabályozása is alkotmányellenes, tehát a szabályozásnak minden eleme alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság, ha szolgálni akarja a kormányt, egyet tehet: azt, hogy nem dönt, ezt viszont megteheti.
Ami a sajtó ellenállási lehetőségeit illeti. Terjengenek hírek polgári engedetlenségről. Ennek két iránya lehet, az egyik egy túlbuzgósági polgári engedetlenség, amelyben a sajtótermékek, de akár a rádiók, televíziók is a rögzített anyagaikat előre megküldik a médiahatóságnak, és kérik, hogy nyomja rájuk az engedélyezési pecsétet. Erre persze a médiahatóságnak nincs igazán hatásköre, de hallom, hogy van, aki ezt tervezi. A másik típusú polgári engedetlenség nagyon kockázatos. Nekem nagyon nagy reményeim igazából nincsenek, de néha kellemes meglepetések érnek. Lekvárból elég nehéz kardot kovácsolni. Ha valaki az Origo mai vezércikkét elolvassa, akkor abból teljesen egyértelműen kiderül, hogy a tiltakozásnak semmilyen formáját nem óhajtják.
Kukorelly Endre: Sto gyelaty? – ahogy egy nagy dekabrista kérdezte. Az életben folyamatosan kihívásokkal kell szembenézni, de én ezzel a kihívással már nem számoltam. Úgy éltem le a fél életemet, hogy az volt, ami volt, és azt gondoltam, hogy a következő felét szabad viszonyok között fogom leélni. Most megint agyalni kell, kalkulálni kell. Felnőtt egy új generáció, sokan itt ülnek közülük, most nekik is meg kell tapasztalni ezt. Illetve nem tudom, mit fognak megtapasztalni. Én legszívesebben provokálnék: ceterum censeo, menjetek a francba. Csak az a probléma, hogy más kontójára provokálnék, mert nem engem fognak megbüntetni, hanem az újságot. Ha mindenki elkezd normálisan viselkedni ebben az ügyben, akkor ez a törvény végrehajthatatlan lesz, mert olyan abszurditások következnek belőle, amelyeket nem hiszem, hogy felvállalnak. Az igazi probléma az, hogy egyáltalán van ez a törvény, hogy egyáltalán beszélni kell róla, és hogy egyesek azt képzelik magukról, hogy fenyegethetnek másokat.
Simon Éva: Az Európai Uniótól viszonylag keveset várhatunk ebben az ügyben, mert az Európai Uniónak az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelvét csak néhány szempontból, például a származási ország elve szempontjából sérti a törvény. Tehát abból a szempontból, hogy a hatóság más állam joghatósága alá tartozó magyar nyelvű tartalmak fölött is valamilyen módon befolyást kíván gyakorolni. Ezt kifogásolni fogják. Van még egy rész, a közszolgálati műsorszolgáltatók finanszírozása, ami eddig sem volt megoldva, most sem lett megoldva, ezért Magyarország eddig is kapott, majd ezután is kapni fog. De az unió azt nem fogja kimondani, hogy a homályos tartalmi követelmények vagy a forrásvédelem gyengesége uniós irányelvekbe ütközik, mert nincsenek erre vonatkozóan uniós irányelvek. Amibe ütköznek ezek az előírások, az az Európai Emberjogi Egyezmény tizedik cikkelye. Tehát egyéni jogsérelmek esetén lehet majd Strasbourgba menni, de ez borzasztóan hosszú folyamat, évekig eltart, hiszen először itthon kell kimeríteni minden jogorvoslati lehetőséget. De az sem garantálja a törvény megváltoztatását, ha Strasbourgban a magyar államot elmarasztaló döntés születik. Gondoljunk csak a Vajnai-ügyre, a vörös csillag viselésére vonatkozó strasbourgi határozatra.
Az Alkotmánybíróságnak a szólásszabadsággal kapcsolatos határozatai valóban nagyon jók, és azokra lehet is támaszkodni. A rádióra és a tévére vonatkozó szabályokkal kapcsolatos AB-határozatok már kevésbé jók. Mindenesetre a nyomtatott és az online sajtóra vonatkozóan a törvényről biztosan kimondják az alkotmányellenességet, csak kérdés, hogy mikor. Az Alkotmánybíróságnak hatalmas restanciái vannak. A tényleges életfogytiglanról tíz év alatt nem sikerült döntenie. Én is azt gondolom, hogy végrehajthatatlan ez a törvény. A probléma az, hogy ha mindenki ellen nem tudnak is majd eljárást indítani, elég az az egy-két eljárás, melyet azok ellen indítanak, akiktől el akarják venni a frekvenciát. Tehát ez pont elég. Öncenzúrára késztetés szempontjából is meg a magyar médiavilág átalakítása szempontjából is.
Szilágyi Ákos: Én is bízom – mint Orbán Viktor, bár kicsit másképpen – a magyar társadalom kurucos, rebellis, ellenállási tradíciójában, mert ez van neki. Demokratikus tradíció talán kevésbé, de ez van.
Strasbourg, az Európai Unió, az Alkotmánybíróság, esetleg a parlamenti ellenzék itt már vajmi keveset tehet a dolog lényegét illetően. A dolog lényege pedig az, hogy a Fidesz a kétharmad birtokában azt a demokráciát, azokat a szabadságintézményeket, azokat a szabadságjogokat göngyölíti fel és veszi el, amelyek 1989–90-ben – ha nem is érdemtelenül, ha nem is a magyar társadalom részvétele nélkül, de mégiscsak – egyfajta ajándékként az ölünkbe hullottak. Nemzedékileg nekem nehéz megélnem, sőt, személyesen is rosszul viselem, hogy olyan emberek képviselik a szabadságintézményeket korlátozó és felszámoló hatalmat, akikkel én sokáig nagyjából egy csapatban játszottam. Nem voltam a csapat csatára, de mindenesetre ott voltam. Nehéz ép ésszel elviselni, hogy azok, akikkel a demokráciáért vívott mérkőzést sikerült egyszer megnyerni, azok most elveszejtik, mert ez történik. De ez a személyes része a dolognak. A nem személyes része pedig az, hogy a magyar társadalom, mi, akik itt ülünk, az állampolgári közösség tagjai vagy visszavesszük szabadságunkat, újra kiharcoljuk a demokráciát és a szabadságjogokat – és ezzel megszűnik ajándékjellegük –, vagy – ha erre nem leszünk képesek – ennyi volt az egész, ez a húsz év.
Mink András: Molnár Péter jelentkezik szólásra, a Fidesz alapító tagja, egykori parlamenti képviselője, médiakutató.
Molnár Péter: Általában egyet szoktam érteni az itt ülőkkel, de azzal nem értek egyet, hogy a szabadság az ölünkbe hullott volna, és azzal sem, sajnos, hogy az Alkotmánybíróság következetesen érvényesítette volna a par- lamenti pártok média feletti közös befolyásának tilalmát. A ’92-es AB-döntésben a legfontosabb rész viszont az, amely a médiafelügyeletbeli meghatározó befolyás tilalmát mondja ki, és ennek alapján egyértelműen alkotmányellenes az a szabályozás, amely médiafelügyeletbeli kizárólagos befolyást biztosít a kormánytöbbségnek.
Az Európai Uniótól azért nem várhatunk túl sokat, mert részben az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv adta a lovat a párt alá, amit a liberális Fidesz egyik alapítójaként nem hívok Fidesznek. Ahogy Majtényi László már beszélt róla, van egy olyan hagyományos különbségtétel, hogy a rádiózást és a televíziózást nagyobb mértékben lehet szabályozni, mint a nyomtatott sajtót és az internetet. Ezt alkotmányosan azzal lehet indokolni, hogy a rádió és a televízió fogyasztói szerepbe helyez bennünket, tehát az államnak lehet fogyasztóvédelemként is értelmezhető feladata. A nyomtatott sajtó és az internet viszont aktív használói szerepbe helyez minket, ezért esetükben egyszerűen nincs alkotmányos indoka a szabályozásnak, az internet esetében különösen nincs. Ehhez képest a következő történt: Az Európai Uniónak volt egy ’89-ben alkotott, ’97-ben módosított irányelve a határokat átlépő televíziózásról, amely ennek a hagyományos különbségtételnek megfelelően kimondta, hogy az irányelv kizárólag a hagyományos televíziózásra vonatkozik. Ez a speciális tartalmi szabályozás tehát nem vonatkozott az internetre. Ezzel szemben az új audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv kiterjeszti a hagyományos médiaszabályozást az interneten közzétett tartalmak egy növekvő részére. Félreértés ne essék, ez az irányelv, bármennyire is elhibázott szerintem, természetesen nem ad felhatalmazást olyan mértékű szabályozáskiterjesztésre, mint amilyet a kormánypárt Magyarországon törvénybe foglalt, de nagyon zavaros helyzetet teremtett. A Miniszterelnöki Hivatal honlapján megtalálható egy 21 pontos válasz, amit a kormány a külföldi kritikákra adott. Azzal kezdik a tárgyi hatály kiterjesztésével kapcsolatos kifogásokra adott választ, hogy erre az irányelvre hivatkoznak. Ember legyen a talpán, aki a széles közvélemény számára érthető módon, meggyőzően el tudja mondani, hogy az unió is kiterjesztette ugyan a hagyományos médiaszabályozás tárgyi hatályát, de messze nem annyira, mint a magyar kormány. Azért persze ezt is világossá kell tennünk.
A CEU Médiakutató Központjának szólásszabadságjog-kutatójaként Haraszti Miklóssal mint az EBESZ médiaszabadság-biztosával közösen több, az irányelv tervezetét bíráló eseményt szerveztem, az egyiket az Európai Parlamentben. Sajnos nem sikerült megakadályozni a televíziós irányelv hatályának kiterjesztését, csak szűkíteni tudtuk azt. Az egyik fő érvem éppen az volt, hogy a kiterjesztett hatályú irányelv hivatkozási alap lesz az interneten zajló kommunikáció szabadságát korlátozni akaró kormányok számára. A posztszovjet köztársaságok egy részének vezetése tűnt erre a rossz szerepre legesélyesebbnek. Nem hittem volna, hogy Magyarország kormánya rukkol így előre, különleges bravúrral. Azt akarom hangsúlyozni, hogy muszáj uniós kontextusban és szélesebb nemzetközi kontextusban is nézni az új médiatörvényeket. Egy barátom, aki szerintem Amerikában a legjobb szólásszabadság-szakértő alkotmányjogász professzor, a diáktüntetésről írott levelemre válaszul nem azt írta, hogy büszke vagyok rátok, amiért felléptek a magyarországi szabadságkorlátozás ellen, hanem azt, hogy büszke vagyok rátok, amiért felléptek Magyarországon a világon végigsöprő szabadságkorlátozások ellen. Tehát amikor mi föllépünk a szólásszabadságért és annak magyarországi hagyományáért, akkor nemcsak Magyarországon kell föllépnünk e szabadság és hagyomány tiszteletben tartásáért, hanem az Európai Unióban is, és akkor lehet esélyünk arra, hogy az Európai Unió valóban védelmet jelentsen a szólás és a sajtó szabadságának korlátozásával szemben.
Végül azt szeretném mondani, hogy szerintem a kormánynak nincs esélye, ha a szólás szabadságát akarja korlátozni, mert a szólásszabadságnak erős hagyománya van Magyarországon, amelynek a Beszélő az egyik kincse. Ironikus módon azért sincs esélye – és félreértés ne essen, itt nem a diktatúra viszonyaival akarok párhuzamot vonni –, amiért a Fidesz megalapítása után két héttel az állampártnak sem volt esélye korlátozni a szabadságunkat. Többen javasolták, hogy függesszük fel a Fidesz tevékenységét az ellenünk irányuló pártállami fenyegetések miatt. De nem tettük, mert felismertük, hogy ezek üres fenyegetések, amelyeket nem tudnak valóra váltani. Biztosak lehettünk ebben? Nem. És most biztosak lehetünk abban, hogy az új médiaszabályozásba foglalt, önkényesen kiszabható, teljesen aránytalan büntetések esetében üres fenyegetésről van szó? Nem, ebben sem lehetünk teljesen biztosak. Ebből születik a félelem, abból, ha nem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy nincs veszély. De ha nem ijedünk meg, akkor a fenyegetés nem fog hatni. Természetesen tüntetnünk is kell, és gyűléseket szerveznünk, de a szólás és a sajtó szabadságát korlátozó szabályozás elleni tiltakozásnak a leghatékonyabb formája egyszerűen az, ha mindenki szabadon beszél. Ha csak néhányan szólalnak meg szabadon, és a többiek befogják a szájukat, akkor a néhány szabadon beszélőt sokkal inkább fenyegethetik szankciók. De ha mindenki szabadon beszél, akkor az önkényesen kiszabható, teljesen aránytalan büntetések fenyegetése szertefoszlik, mint egy rossz álom.
Mink András: Nagy Boldizsárnak adom meg a szót, aki nemzetközi jogot tanít a Közép-európai Egyetemen.
Nagy Boldizsár: Én megrögzött optimista vagyok, és szeretnék biztató üzenetet megfogalmazni, hogy ne lógó orral menjen mindenki haza.
Először: a szólásszabadság terjedelme nem a magyar jogszabályoktól függ. A szólásszabadság terjedelme az Emberi Jogok Európai Egyezményétől függ. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye kanonizált értelmezését Strasbourg megadta az elmúlt évtizedekben meghatározta, hogy mi az, ami nyilvánosság előtt mondható és nem mondható, ezt Magyarország nem tudja beszűkíteni. Tehát lehet, hogy megbüntetik a médiumot, lehet, hogy a magyar bíróság is helyt ad ennek, bár én bízom abban, hogy nem. De ha a magyar bíróság elveszti is a tisztánlátását, és helybenhagyja a szólásszabadság korlátozását, Strasbourg súlyos büntetéseket tud kiszabni a magyar államra. Tehát, hölgyeim és uraim, szerintem a szólásszabadság hároméves távlatban nincs veszélyben. Másfél évig lehetnek kellemetlenségek, de hároméves távlatban annyiszor megbüntetik a magyar államot, hogy a hatalmon lévők rájönnek, nem érdemes.
Másodszor, az emberi jogi európai bíróságnak lehetősége van, hogy ún. ideiglenes intézkedéssel szólítson fel egy kormányt arra, ne hajtsa végre azt az intézkedést, amely a vita tárgyát képezi. A bíróság ilyenkor néhány nap alatt jár el, és szólítja fel a kormányt, hogy tartózkodjon az intézkedés végrehajtásától, ha úgy látja, hogy megalapozott az ideiglenes intézkedéskérés. Ezt az eszközt simán tudjuk alkalmazni. Öt darab bírságot kiszab a hatóság, abban a pillanatban öt ideiglenes intézkedéskérés van Strasbourgban, mert azt gondoljuk, hogy ez jogsértő.
Harmadszor, a lisszaboni szerződés kimondja, hogy az Európai Unió csatlakozni fog az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Tehát az egyezmény uniós joggá is válik, vagyis nemcsak Strasbourgban lehet majd perelni, hanem Luxemburgban is.
Arról, hogy a strasbourgi bíróságon milyen esetben indítható az állam ellen eljárás, lásd Mink Júlia írását e lapszámunkban [3].