A VII. kerületi rendőrkapitányság ostroma
A VII. kerületi rendőrkapitányság (Hársfa utca 38.) támadását már október 23-ról 24-re virradó éjszaka megkísérelte egy mintegy 150 fős tömeg, kb. 30 puskával. Mivel a Hársfa utca viszonylag szűk, az ostromlók nem tudtak itt tüzelőállást foglalni, így a Wesselényi utcai kereszteződésnél helyezkedtek el. A kapitányság védelme 20 főből állt, köztük két rendőrnő. Nekik pisztolyaik és füstkézigránátjaik mellett géppisztolyaik is voltak, ám igen kevés lőszerrel. Hat nyomozó a szemközti ház I. emeletén foglalt tüzelőállást. A tömeg ekkor nem kockáztatta meg a támadást.
Reggel, 9 és 10 óra között két ismeretlen katona vezetésével már mintegy ezer ember – köztük 100-150 fegyveres – két-három oldalról támadta meg az objektumot. A rendőrök vaktában, célzás nélkül tüzeltek, egyikük könnyebb sérülést szenvedett. Az ostromlók közül hárman sebesültek meg, három járókelőt halálos találat ért az épületből, mire megérkezett a Mosonyi utcai laktanyából a kért erősítés. A riadóautó segítségével – amelyben húsz géppisztolyos rendőr utazott, és amelynek láttán a támadók hátrább húzódtak – a Hársfa utcai kapitányság összes beosztottját kimentették.
A betóduló tömeg a bútorokat összetörte, képeket, egyéb tárgyakat dobott az utcára, a fogdából az ott lévő öt rabot kiengedte. A vizsgálati anyagok egy részét elégették. Az operatív dossziékat nem találták meg, ezeket a 27-én visszatérő beosztottak – köztük Csabai László főhadnagy és Winkler Pál – semmisítették meg. E rendőrök ugyanis azt az utasítást kapták, hogy térjenek vissza, és mentsék, ami menthető.
A Hársfa utcai nemzetőrség megalakulása
Az ostrom után a civilek elhagyták a kapitányság épületét, de 28-án ismét megjelentek. Ekkor azonban már nem alakult ki fegyveres konfliktus, mert Kopácsi Sándor ezredes, Budapest rendőrkapitányának parancsa értelmében be kellett őket engedni. Hamarosan a rendőrök és a civil fegyveresek – Süveg László alhadnagy, közrendvédelmi parancsnok irányításával, a közrend fenntartása érdekében – együtt szolgáltak.
A Hársfa utcai kapitányság szoros kapcsolatban állt a VII. kerületi tanácsházán (Csengery utca 11.) megalakult Nemzeti Bizottsággal, amelyet voltaképpen az MDP hozott létre, s amelynek fegyveres parancsnoka ekkor Molnár Sándor (korábban rendőr főhadnagy) volt. 29-én a kapitányságon – felsőbb utasításra – a civilekkel együtt Forradalmi Bizottságot hoztak létre, amelynek elnökévé Csabai főhadnagyot választották. Az öttagú bizottság megválasztásában is részt vettek a civil fegyveresek. Tagjai: Süveg alhadnagy, Szűcs őrnagy, a pártfőiskolát végzett Bajusz Rezső, valamint a 25 éves Szántó Nyihon István segédmunkás, aki állítólag részt vett az október 24-i ostromban, és egyedül ő maradt ott, mint a „forradalom küldöttje”; úgy nyilatkozott, hogy társai őt bízták meg a kapitányság vezetésével. Tehát a kapitányság vezetője, Győri Antal őrnagy igen csekély befolyással rendelkezett. A bizottság november 4-éig működött, de konkrét tevékenységét csak kevéssé ismerjük. Azt azonban tudjuk, hogy a rendőrök a kerületben rendre kudarcot vallottak a rendfenntartásban, különösen a Baross téri felkelőcsoporttal szemben.
A hivatásos állomány – talán a sűrű frusztrációélmény miatt is – sosem tudta elfogadni a „csavargókat”, esetenként megtagadták velük a szolgálatot arra hivatkozva, hogy rabolnak. Ez azonban nem bizonyosodott be. Az viszont tény, hogy soraikból a 18 éves Burgermeiszter József és a 23 éves Lachky Albert szerszámkészítők, valamint a 20 éves Vass Lajos segédmunkás és egy másik azonosítatlan felkelő részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában, az azt követő atrocitásokban (Burgermeiszter és Lachky ezt követően a Corvin köziekhez csatlakozott).
Az egyre nagyobb létszámban érkező „huligánokkal” a rendőrök nem konfrontálódtak, úgy akartak megszabadulni tőlük, hogy (október 30-án vagy 31-én) elhelyezést biztosítottak számukra a kapitánysággal szemben lévő Kesztyű, Bőrdíszmű és Övkészítő KTSZ (továbbiakban: KTSZ) helyiségében (Hársfa utca 43.). Vezetőjükké, azaz századparancsnokukká Bajusz Rezsőt jelölték ki, akit a BRFK-tól mint pártfőiskolást vezényeltek oda, vagy – ami még valószínűbb – a BM II/5. osztálya (belsőreakció-elhárítás) küldte. „Tudtuk, hogy hároméves pártiskolát végzett, ezért döntöttünk úgy, hogy vegye át a fiatalok irányítását” – mondta az egyik pártfunkcionárius. Helyettese Sarkadi Imre korábbi rendőrtiszt vagy Gábor Miklós rendőr százados lett. A korábbi állampárt embereinek a fegyverszünet idején döntő részben sikerült megőrizni a befolyásukat – ellentétben a közeli tanácsháza MDP-s vezetőivel, akik a hatalmi játszmát egy-két napon belül elvesztették Steiner Lajos felkelőparancsnokkal szemben.
A „politikai irányításban” részt vett a Petőfi Akadémiáról érkező mintegy nyolc tiszt is, Szatmár István alezredes vezetésével. Ők szervezték meg a szakaszokat, rajokat, és kijelölték a megfelelő vezetőket, tehát katonai mintára alakították át a gyakran fluktuálódó, öntörvényűen működő csoportot.
A honvédtisztek három szakaszt, azokon belül kb. tízfős rajokat szerveztek.
A szakaszokhoz egy-egy hivatásos katonát rendeltek, kiképzőnek. Az első szakasz parancsnoka a 20 éves Németh Attila díszítő, helyettese a 19 éves Vermes Tamás lett. Vermes egyben rajparancsnok is volt, akárcsak Lier György és Grünfeld Tibor. E szakasz azonosítható tagjai: Bérczi József, Galambos Miklós, Krausz György, Rozencweig Róbert, Vermes Péter.
A második szakaszt a 27 éves, egyre jelentékenyebb befolyást elérő Bencze Ferenc villanyszerelő, a harmadikat a 25 éves Meló Sándor (november 2-ától az NSZK-ból a forradalom kitörésének hírére hazaérkező 25 éves segédmunkás, Gyulai Lajos „Cukrász”) vezette.
E szakaszok tagjai között volt Beck István, Kiss János, Marosi Károly, Mihálovics Géza, Mohilla József, Nagy György, Peisz Tibor, Perczel Gyula, Petrov Ferdinánd, Polgár Tibor, Rátai Gábor, Sándor Antal, Szabó József, Szuszki Edit, Szuszki Géza, Szűcs Antal és Tollinger István, a KIOSZ gépkocsivezetője, Varga Györgyné, Vida József, valamint a fentebb említett Gyulaival együtt emigrációból érkező Breznyán János és Karácsonyi Szilárd.
Megalakították az ún. operatív csoportot is. Bajusz egy sorkatonát, Földvári Györgyöt bízta meg a vezetésével. Ezen alegységnek a feladata volt az ÁVH-sok előállítása, kihallgatása, az elrejtett fegyverek összeszedése, a fosztogatások, valamint a kerületben történő összetűzések megakadályozása. A szakaszoktól eltérően ez a csoport nem a KTSZ helyiségeiben, hanem a kapitányságon helyezkedett el.
Az operatív csoport tagjai: Andrási Tibor, Balogh Géza, Domby Sándor, Galambos Miklós, Gáspár Tibor, aki a rendőrség gépkocsivezetője volt, Gép Győző, Grünberger Viktor, Grünfeld Tibor, Gyúró Géza, Héjja Béla, Horváth György, Janicsek István, Kósa Ferenc, Mihály Antal, Nádasdi János, Németh József, Radd Jenő, Radd Miklós, Recska Kálmán, Rozencweig Róbert, Sass Vilmos, Solymosi József, Szabó József, Varga Sándor, Vecsernyés László, Vermes Péter. (Közülük Galambos, Rozencweig és Vermes az I. szakaszból került ide.) 11 rendőrt is az operatív csoporthoz osztottak be, köztük Mucsi József alhadnagyot, Hoffmann és Zámbó Elemér őrmestert, Kocsis és Réz törzsőrmestereket, valamint Sepsei János, Szerdahelyi Sándor és Ancsi nevű nyomozókat.
Noha a háttérben a tényleges szervező Nagyajtai Sándor honvéd főhadnagy lehetett, mégis Földvári tizedes irányította az osztagot, így a rendőrtiszteket, katonatiszteket is, sőt egyes vélekedés szerint az egész nemzetőrségnek, kapitányságnak a munkáját irányította.
A „gh-s főnök” a 25 éves Felkai László betanított munkás lett, helyettese Kovács Károly. A 26 éves Witt Ervin segédrendőr tartotta a kapcsolatot a környező csoportokkal, e feladatban osztozott vele később a már említett Gyulai Lajos, de ő volt az is, aki az operatív csoport élén – mint Földvári helyettese – a legtöbb akciót irányította. Az adminisztrációt állítólag Valter Tibor és Várkonyi Ilona vezette.
A Hársfa utcaiak két bázishelyén a nemzetőrség összlétszáma a katonákkal, rendőrökkel együtt mintegy 150 fő lehetett, az összetétel is gyakran változott, de 18 év alatti jelentkezőket nem vettek fel.
A csoport tevékenysége a tűzszüneti időszakban
Megszervezték az őrséget, a járőrözést. A Dob utca és Hársfa utca, valamint a Hársfa utca és Wesselényi utca kereszteződését állandóan megfigyelés alatt tartották. Az emeleti ablakokból rátüzeltek azokra a járművekre, amelyek felszólításra sem álltak meg. A kapuban is állandóan fegyveres őrség posztolt, a jövevényeket csak akkor engedték be, ha szerepelt a névlistán a keresett lakó, de még a házbelieket is felkísérték.
A Hársfa utcai nemzetőrség – hasonlóan más nemzetőrségi csoporthoz – igyekezett lefogni a korábbi rendszer fő vétkeseinek tartott ÁVH-sokat, valamint a pártfunkcionáriusokat. A kapitányság civil nemzetőrei nehezményezték, hogy a közrend védelmére szakosodott rendőrök teljesen kivonják magukat e munkából. Így ez a feladat az operatív csoportra hárult. Bajusz meghagyta Földvárinak, hogy „nehogy valami bajuk legyen” az ÁVH-soknak, „mert ha bűnösök, majd ítélkezik a törvény felettük”.
Természetesen más alegységek is végrehajthattak ilyen akciókat, mint például október 30-án (vagy november 1-jén) is, amikor Németh Attila szakasza Orbán Miklós ÁVH-s ezredes Damjanich utcai lakását kereste fel, ám a főtisztet nem találták meg. Később e nemzetőröket vádolták kb. 30 000 forintnyi ingóság elrablásával, bár a rablást sokan elkövethették: ekkorra már önkényesen beköltözött oda egy család, de Orbán ezredest naponta keresték itt (hiábavalóan) szerte a városból. Bencze Ferenc ki is küldött két fegyverest a fosztogatás megakadályozására.
Az operatív csoport kisebb részlege Gerő Ernő titkárnőjét, Vadász Frigyesnét kutatta fel október 30-án a Rákóczi úton. Egy erősebb corvinista osztag azonban megelőzte őket, és már készen álltak az előállítására. Földvári György igyekezett jobb belátásra bírni őket azzal, hogy az ügy hozzájuk, a kerületi kapitánysághoz tartozik. De nem járt eredménnyel, mert vezetőjük nem tágított: „ne ugrálj, majd mi elintézzük a nőt.”
Másnap Földváriék Egri Miklós ÁVH-s őrnagyot keresték Barcsay utcai lakásában, sikertelenül. Amikor anyósa azzal próbálta védeni, hogy Egri csak kultúros volt, Földvári ezt válaszolta: „annál rosszabb, annál nagyobb a bűne, mert félrevezette az embereket.” Majd a házkutatás közben így folytatta: „…az apámat ávósok dobták ki a rendőrségtől, és meghalt.” „Az ávósoknak könnyű, mert 10 000 forintos fizetésük van.” Egrit a továbbiakban is hasztalanul keresték.
November 2-án Gyulai Lajos három-négy fegyveressel kereste fel a közelben lakó Tegze Sándor ÁVH-s hadnagyot (Dohány u. 58–62.), miután feljelentették. A gyermekek sírása közepette a felesége arra kérte a nemzetőröket, hogy ne vigyék el Tegzét. Féltek ugyanis a tömegtől, amely a kísérés közben ráronthat az államvédelmi tisztre. „Beleegyeztek abba, hogy magam menjek be a VII. kerületi rendőrkapitányságra” – emlékezett vissza Tegze. „Figyelmeztettek, hogy távolról figyelni fognak...” Földvári fogdába záratta, majd tíz fogollyal együtt a Kozma utcai börtönbe akarták átszállítani. Ott azonban a nagy tömegben sikerült megszöknie.
Ugyanezen a napon (vagy még 1-jén) Gyulaiék a budai Tárogató út 79-es házat is átkutatták, amelyben BM-esek laktak. Az alagsor kivételével minden lakást átkutattak, egyiket feltörték, innen néhány tárgy el is tűnt. De az ÁVH-sok közül csak Dragovecz Jánosné alhadnagyot találták meg. Miután az alhadnagynő elismerte, hogy a kandallóban talált három ÁVH-s tárgy az övé, az autóhoz kísérték, ám ekkor a fegyveresek rövid vita után elengedték.
November 3-án délelőtt, ismét Gyulai vezetésével, a nemzetőrök a Benczúr utca 50.-ben elfogták a szovjet állampolgárságú, BM-es Kupper Róbertet, akit fegyverrel fenyegetve vallattak. Kupper elmondta, a Csepel Vas- és Fémművek területén október 27-én együtt harcolt édesapjával, Kupper Béla honvéd őrnaggyal együtt a felkelők ellen, és az apja ekkor kapott halálos lövést. A nemzetőrök épp azt kérdezték tőle, hogy miért harcolt a felkelők ellen, amikor megjelent az édesanyja: „mit akarnak az elvtársak itt?” Gyulai ezt visszautasította, s egyben közölte vele, hogy előállítják. Kupper Béláné tiltakozott: „…szovjet állampolgár vagyok, nincs joguk letartóztatni.” Ekkor Gyulai megerősítést kért a parancsnokságtól, majd bekísértette mindkettőjüket, miközben megtartották a házkutatást is.
A kapitányságon a Forradalmi Bizottság elé kerültek, Földvári hallgatta ki őket
– Kupperné szerint „nagyon fölényeskedve” –, a csepeli harcokra fókuszálva. Kupper Róbertet kérdezte, hogy lőtt-e a tömegre. Igenlő válaszára legyilkosozta, mivel a „dolgozó nép” ellen fogott fegyvert. Hamarosan Gyulai bevitte az idősebb Kupper iratait és önéletrajzát, sapkáját, valamint a házaspár kitüntetéseit, amelyeket mint szovjet partizánok kaptak. Ezt követően némi vita támadt, hogy Kupper Béla ÁVH-s volt-e, végül elfogadták, hogy nem volt az. Többen amellett érveltek – sikeresen –, hogy Kuppernét (és fiát) el kell engedni, mivel a fasizmus ellen harcolt. A szovjet nő Földváritól kért és kapott igazolást, hogy a kapitányságról engedték el. Állítása szerint 3000 Ft-os anyagi kár érte, ez azonban nem kellően bizonyított. „A Sztálin szobrom is hiányzott. A házban tudtam meg, hogy az ellenforradalmárok ledobták az udvarra.” Ez utóbbit viszont senki sem cáfolta.
Lényegesen több ÁVH-s jelentkezett önként, mint akiket a nemzetőrök előállítottak. Őket is rendszerint Földvári hallgatta ki (összesen állítólag 100-150 embert, ez azonban valószínűleg erősen túlzó adat), aki erre a Forradalmi
Bizottságtól kapott megbízatást. Néha a nyomozók is segítettek a kihallgatásban. A 15 nyomozó közül Mucsi Józsefet, Sepsei Jánost és Szerdahelyi Sándort jelölték ki, hogy gépeljék az ÁVH-sok vallomásait.
Az elfogott ÁVH-s beosztottak mindnyájan igen kedvező véleményt formáltak Földváriról és társairól. Frankó Lajos államvédelmi szakaszvezető például így emlékezett vissza: „…nagyon rendesen bántak velem, bár minden ellenforradalmár olyan lett volna, mint Földvári, illetve csoportja.” A foglyok jelentős részét – Bajusz Rezső parancsnok hozzájárulásával – a Gyűjtőfogházba szállították.
A szintén önként jelentkező Lestár Jánost és feleségét kihallgatásuk után kérésükre közös cellába zárták. Kupperéken kívül többeknek is – így egy Sugár nevű államvédelmi századosnak, aki a Korvin Ottó Kórházban volt orvos – Földvári menlevelet adott, és elbocsátotta. Senkit nem ért semmiféle atrocitás, ebben a szemtanú rendőrök is mindnyájan egyetértettek, sőt Földvári inkább nyugtatta, olykor cigarettával kínálta őket.
A szakaszok fő feladata az utcai rend és közbiztonság fenntartása, a fosztogatás megakadályozása volt. Ehhez karhatalmi, fegyverkezelési és harci képzést is kaptak. Bencze Ferenc intézkedése folytán több gyanúsnak minősített felkelőt lefegyvereztek, fosztogatókat, részegeskedőket fogdába zártak és a főkapitányságra kísértek. Röpcédulákat is terjesztettek, amelyek a forradalmi rend fenntartására, a személyes bosszú megfékezésére és a munka felvételére szólítottak fel (vagy egyszerűen csak dicsőítették a forradalmat).
Rendszeresen járőröztek, ők adták a fontosabb objektumokhoz – pl. Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium, a Majakovszkij utcai Vöröskereszt, Dob utcai élelmiszerraktár – a fegyveres őrséget. Ha kellett, a tanácsházán is segítséget nyújtottak, a tömeget sorba állították, és felügyeltek, hogy rendben folyjon az ügyintézés.
Állítólag Bajusz Rezső november 1-jén vagy 2-án fosztogatásokról kapott híreket, s ezekben az Almássy téri csoportot vélte vétkesnek. Utasítást is adott felszámolásukra, „ez azonban nem sikerült, mivel jóval erősebbek voltak nálunk” – vallotta Földvári György.
Miután a Csengery utcai tanácsházán lévő csoport felfedezte a Kürt utcai ÁVH-s objektumot, a Hársfa utcai osztagokat is odavezényeltek, hogy a rombolást, a fosztogatást megakadályozzák. Földváriék szét is zavartak egy gyújtogató csoportot, valakit előállítottak, aki gramofont akart lopni, majd őrséget állítottak fel ott. De a titkos dossziék egy része a kapitánysághoz került, részben így jutottak a nemzetőrök az ÁVH-sok adataihoz. A rendőrök azonban igyekeztek minél több titkos anyagot megsemmisíteni.
A Hársfa utcai nemzetőrség – ahogy az eddigiekből is kiderült – mindvégig a Steiner Lajos parancsnoka alatt tevékenykedő Csengery utcaiakkal tartotta legszorosabban a kapcsolatot – a tanács épületéből hordták az élelmet is. November 3-ától többen csatlakoztak hozzájuk (például Mohilla József), néhányan pedig az Almássy téri, Kovács Dezső vezette csoport tagjai lettek (például Marosi Károly). A tűzszüneti időszak végére a Hársfa utcaiak is egyre nagyobb tekintélyt vívtak ki maguknak. Összekötőjük, Witt Ervin képviselte a csoportot a fontosabb nemzetőrségi értekezleteken, november 3-án pedig már a kerületi csoportok vezetői a kapitányságon vitatták meg a felmerülő problémákat, és tettek javaslatot az egységek összevonására. Bajusz Rezső főparancsnok pedig elsősorban a főosztállyal tartotta a kapcsolatot, onnan kapott utasításokat.
A csoport radikalizálódása, a vezetők távozása
Mint láttuk, a Hársfa utcai rendőrkapitányság elöljárói – katonatisztek és pártfunkcionáriusok támogatásával – a tűzszüneti időszakban megőrizték befolyásukat a
civil erők felett. A szovjet intervenció fenyegetésében megváltozott a helyzet. 4-én, kora reggel a Hársfa utcai körzetben a csoport hallgatta Nagy Imre rádióbeszédét.
A civil fegyveresek álláspontja ez volt: „Nagy Imre segítséget kért a szovjet beavatkozás ellen, ezért [...] nekünk fegyvert kell fogni a szovjetek ellen.” Világossá vált az is, hogy a vezetés ezzel ellentétes állásponton volt, a legkevésbé sem akartak küzdeni a forradalomban kiharcolt vívmányokért.
Mi több, Bajusz Rezső oszlásra szólította fel a teljes Hársfa utcai nemzetőrséget. Bencze Ferenc, a II. szakasz parancsnoka – aki a gyakran távol lévő Bajusz helyett már addig is részben átvette irányító szerepét – élesen szembefordult vele: kijelentette, hogy „senki nem megy el, felvesszük a harcot”. Bajusz a gyors távozás mellett döntött, legfőbb segítői, Sarkadi Imre, Gábor Béla pedig követték a példáját. A harcok kibontakozásakor a „nyomozó elvtársak” is elhagyták a körzetet, csakúgy, mint a katonatisztek („a túlerő ellen nem érdemes harcolni”).
Benczét többen vádolták agresszív fellépéssel, sőt gyilkossági kísérlettel is. Egyik utalás szerint Bajuszt, másik szerint Csabai főhadnagyot, a harmadik szerint Felkai Lászlót és egy Fényes nevű nemzetőrt akarta kivégezni, de ezekből valószínűleg csak az valós, hogy Benczében felébredt a gyanú Felkaival szemben, ráfogta a géppisztolyt, elvette az igazolványát, és hazazavarta. (Felkai később visszajött.)
De az operatív csoport vezetőjének, Földvári Györgynek sem volt ott maradása: „Bencze szidta a zsidókat, és mivel az én apám is zsidó, november 4-én kiváltam a nemzetőrségből…” Bencze antiszemitizmusát más forrás nem erősíti meg. Földvári nyilván nem helyeselte a vezetők cseréjét, és harcolni sem akart, hiszen más ellenálló csoporthoz is átmehetett volna. Az operatív csoport vezetését Gyulai Lajos vette át. Egyik résztvevő szerint Szántó Nyihon István is – aki már az október 24-i ostromban részt vett – Benczéhez hasonló keménységgel szállt szembe a korábbi vezetéssel. Ez azonban nem kellően bizonyított, és nem is valószínű.
A civil ellenállók létszáma is alaposan megcsappant, noha újabb csatlakozók is akadtak, például Török Sándor 29 éves betonmunkás. „Azért fogtam fegyvert, mert [...] a szovjetek azért jöttek Magyarországra, hogy visszaállítsák a Rákosi-rendszert” – vallotta fél évvel később. Megtették az előkészületeket az ellenállásra, 200-300 darab, a lakóktól begyűjtött üveget is feltöltöttek benzinnel. Németh Attila egy nyolcfős osztaggal felderítő útra indult, de a Hungária körút és Kerepesi út sarkánál elfogták őket a szovjetek.
„Én mindjárt közöltem a forradalmi bizottságunkkal, hogy ne üljenek fel a Szabad Európa Rádió ígérgetéseinek, mert az ő általuk terjesztett hírek nem fedik a hivatalos nyugati körök véleményét” – vallotta Gyulai Lajos. „Ezt nem hitte nekem senki, továbbra is buzgón hallgatták a Szabad Európát.”
Harcok az intervenciós erőkkel
A Hársfa utcai vezetők előírták, hogy senki ne kezdeményezze a harcot, így csupán védekezésre rendezkedtek be. Ám hamarosan megkezdődött az összecsapás: a szovjet csapatok megtámadták a Hársfa utcai nemzetőrök bázishelyét, és a szabadságharcosok felvették a harcot. Valószínűleg csak Molotov-koktélt és kézigránátokat vetettek be, mivel a parancs értelmében kézifegyverekkel nem lőhettek a szovjetekre, nagyobb tűzerő viszont nem állt rendelkezésükre. A szovjetek gyorsan érvényesítették tűzfölényüket, belőtték az épületet, valószínűleg a kapitányság körúti részén.
A csoport ekkor átmenetileg szétszóródott, többen a Royal Szálló védőihez csatlakoztak. Közöttük volt Vass Lajos is, aki még a kapitányság megtámadása előtt részt vett a Nyugati felől érkező páncélosok elleni harcban a Majakovszkij utcánál, amelyben megsemmisítettek egy harckocsit, mielőtt még azok szétlőtték volna a barikádokat, és menekülésre késztették a felkelőket. Állítólag a szabadságharcosok közül ekkor többen meghaltak és megsebesültek.
Másnap, amikor Steiner Lajos Csengery utcai csoportja a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumba (továbbiakban: KPM) települt át, lényegileg a Hársfa
utcai nemzetőrség összeolvadt velük, de a Royal szállóbeliekkel is igen szoros kapcsolatot tartottak. A Hársfa utcai KIOSZ udvarából létrával közvetlenül is be lehetett jutni a KPM épületébe, ez is megkönnyítette az együttműködést.
A Dohány utca másik oldalán a Barcsay utcai rész felőli osztagok Bencze Ferenc vezetésével kerültek tűzharcba az átvonuló szovjet páncélosokkal.
Az első két napi harcokban Grebenár (Grebnár) Ferenc szabósegéd (4-én) és Földesi László, valamint Virányi József (5-én) esett el azok közül, akiket meg tudunk nevezni. A szovjet áldozatokról még ennyit sem tudunk.
November 6-án, a Hársfa utca–Wesselényi utca sarkán, Vass Lajos két társával felrobbantott egy szovjet lőszerszállító kocsit. Az egyik szovjet katona szénné égett, egy megsebesült, a harmadikat fogságba ejtették, és a KPM-ben lévő fegyvereseknek átadták.
Ekkoriban jelentékeny erősítés érkezett a corvinisták soraiból: a megszálló csapatok már 4-e hajnaltól a legnagyobb erőkkel támadták a körzetüket, több szabadságharcost menekülésre kényszerítve. Egy részük a Hársfa utcai nemzetőrség bázisán helyezkedett el. Az egyik résztvevő szerint „a corvinisták mindig együtt voltak, és a többiekkel nemigen vegyültek össze. [...] Az én meglátásom szerint szerettek mindenütt kiskirálykodni.” Ezt más forrás nem erősíti meg, de a 42 éves, csendőr múltú Sipőcz Józsefet erélyes vezetőnek tartották, nem véletlenül lett a Hársfa utcaiak egyik parancsnoka. A vele érkező csoport a korábbi – a Corvin közhöz közeli – Vajdahunyad utcai felkelőcsoport tagjaiból és az útközben hozzájuk csatlakozókból (Varga János, Bérczi Miklós „Jampec”, a gödöllői „Sanyi”, és az újabb csatlakozók, a Práter utcai Kludsky Géza, valamint Ferenczi János „Sanyi” tűzoltó és rajtuk kívül még kb. öten) állt.
Petrovics György mintegy tucatnyi társával érkezett, mint a Corvin köz 10. szakasza. A Corvin köziek közül még Herold József is e csoporthoz csatlakozott, akárcsak Varga Rezső a Szabad Nép székházában lévő felkelőktől.
Mintegy tízfőnyi osztag (köztük Gyulai, Kludsky Géza és Sipőcz) a Wesselényi utca 56. épületet elfoglalta, és a Hársfa utca–Wesselényi utca sarkán egy szovjet tehergépkocsit kilőtt. Lehetséges, hogy ők gyújtottak fel több autót a Csengery utca–Wesselényi utca sarkánál.
A harcok következtében a Hársfa utca–Wesselényi utcai sarki közért kigyulladt. Az árut a Hársfa utcai csoport áthordta egy másik helyiségbe, ezt fegyveresen őrizték, később kiosztották a lakosságnak.
Ezekben a napokban elterjedt, hogy a rendőrkapitányságon ÁVH-sok rejtőzködnek, és Sipőcz parancsára tűz alá vették, majd át is kutatták az épületet. Az ÁVH-sok, a gyanúsnak talált személyek begyűjtése egyébként még a harcok alatt sem szünetelt. Három foglyot őriztek, akiket Sipőcz ki is hallgatott. Egyiküket ÁVH-snak tartották (valószínűleg Váczi rendőr őrnagyot), a másikat árulással vádolták, a harmadikat azzal, hogy kommunista. Mindhármukat a pincébe zárták, és ott is felejtették őket. Amikor már a szabadságharcosok elhagyták a bázist, akkor szabadította ki őket a házmester.
A Hársfa utcaiak a bázisukon rádió adó-vevővel rendelkeztek, állítólag ezt korábban a Divatcsarnokban, majd a Hársfa utcai kapitányságon és a Royal Szállóban működtették. Az adó-vevő települési helyeinek megváltoztatása minden esetben azért történt, mert az adást a szovjet csapatok bemérték, és a telephelyül szolgáló épületeket tűz alá vették. A Hársfa utca 43.-ban Tollinger István kezelte. Ez volt a „Rákóczi adó”, amelyet november 7-éig lehetett hallgatni.
November 7-étől annyira erősödött a szovjetek nyomása, hogy állítólag a parancsnokok is levonultak a pincébe, mások pedig 8-án letették a fegyvert, többek között Beck István, Peisz Tibor és Petrovics György a corvinistáival. A szovjetek ekkor már a Hársfa utcából, a Dob utcai sarokházból tartották tűz alatt az épületet. Bencze ekkor kijelentette, hogy sötétedéskor ki kell törni, és ahol szükség van, oda kell menni, segíteni.
A Hársfa utcai szabadságharcosok – akiknek jelentős része a harcok idején a KPM-ben tartózkodott – Steiner Lajosékkal együtt november 10-én úgy döntöttek, hogy befejezik a körzetben az ellenállást, és leteszik a fegyvert. Közülük mintegy tucatnyian át is mentek Budára (Sipőczék még maradtak, de már nem harcoltak), hogy Király Béla parancsnoksága alatt folytassák a harcot, de a tábornokot már nem találták ott, és szétszéledtek.
Epilógus
1957-től a Hársfa utcai nemzetőrség – csakis civil – tagjaival szemben elindították a bírósági eljárásokat. Közülük Gyulai Lajost a katonai bíróság Csohány László százados vezette tanácsa 1958. október 9-én halálra ítélte, s ezt a verdiktet a Sömjén-tanács jogerőre emelte (1958. december 1.). December 3-án kivégezték. Hasonló sorsra
jutott Burgermeiszter József, Lachky Albert és Vass Lajos 1958. november 28-án, elsősorban a Köztársaság téri ostromban játszott szerepükért. (Felettük egyöntetűen a Tutsek- és a Borbély-tanács ítélkezett 1958. szeptember 4-én, illetve november 24-én.)
Földvári Györgyöt jogerősen szintén Sömjén György tanácsa ítélte el két évre. Török Sándorra a Borbély-tanács hat és fél évet szabott ki, Gép Győzőre a
Cieslár-tanács nyolc évet, Németh Attilára a Simor-tanács, szintén jogerősen, egy évet.
Szántó Nyihon István ellen is megindították az eljárást, de az ügy – nem tudjuk, miért – csak az ügyészségi szakaszig jutott. A többi itthon maradt résztvevőt is csak rövidebb ideig tartották fogva. A nemzetőrség egyes rendőrségi tagjait 1957-ben eltávolították a testülettől.
A csoportból többen emigráltak, közülük Bencze Ferenc volt halálos veszélyben.
Források
1956-os gyűjt. HL 7. őe. 374. f.
Bazsó József és tsi ÁBTL V-141308
Ellenforradalom Budapesten. ÁBTL V-150386/6.
Felkai László ügye B-91170.
Fodor László és tsi ÁBTL V-141310/1.
Földvári György pere ÁBTL V-141385.
Galgóczi Zoltán és tsi BFL 8068/58., ÁBTL
V-144360.
Kemenesi Béla őrnagy jelentése TL V-143163.
Kludsky Géza és tsi ÁBTL V-143140.
Németh Attila pere BFL 3595/57.
Petrov Ferdinánd: A szabadság parazsa. 1956, Püski, 2010.
Rátai Gábor-interjú. 1956-os Intézet, OHA, 1991. 360. sz.
Steiner Lajos és tsi BFL 8009/58.
A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu [2].