1
Kosztolányi valamikor a harmincas évek elején gyorsírással az alábbi regényötletet jegyezte föl: „Regény. A világ vége. Egy égitest közeledik. Az emberek csodálatos átalakulása. Menekülés. Szerelem. Család. Minden hazugság. Aztán mikor eloszlanak a félelmek, mindnyájan élhetnek. Végül minden visszatér, a régiben marad.”1 A jegyzet datálása bizonytalan, mert Kosztolányi ezt a jegyzetfüzetét is – mint regényeinek, novelláinak kéziratát – több korábbi darabból ollózta-ragasztotta össze, valószínű azonban, hogy az ötletet 1933-nál nem később írta le, ugyanis a közvetlenül előtte található – és eredetileg is vele azonos papírlapon szereplő – verssor-jegyzetet 1933-ban formálta verssé.
Az mindenesetre bizonyos, hogy Kosztolányinak világvége témájú regényét nem ismerünk, ellenben Világ vége címmel írt egy novellát, amely – 1935-ös sajtóbeli publikálása után – az Esti Kornél kalandjai ciklus hetedik részeként a Tengerszem című kötetben jelent meg.2 Ez a kronológiailag utolsó Esti-novella, amelyben Kosztolányi – egyik értelmezője szerint – „egy álom keretében Esti Kornél világának az elpusztítását tűzte ki célul […], talán ezért is különbözik olyan nagymértékben a ciklus többi darabjától”.3 A Világ vége arról szól, hogy három nap múlva vége a világnak, és hogyan reagálnak a hírre az emberek.
2
A regényötlet alapja nem új és nem eredeti: az apokalipszis-leírásokban központi szerepe van a Földet elpusztító csillagnak, meteornak, kisbolygónak stb., az ókori mitológiáktól egészen napjaink hollywoodi filmsikereiig. A Kosztolányi-korabeli kulturális közegben szintén jelen volt: Karinthy Frigyes például naplójában élőben tudósított az 1899-ben bekövetkezett világvégéről,4 melynél mindenképp jelentősebb világvége volt 1910-ben, amit a hetvenhat éves ciklusát bejáró, ekkor ismét a Föld felé közelítő Halley-üstökös hozott el. Ezt jóval többen megörökítették, novellában, versben, cikkben. Cholnoky Viktor a világ üstökösváró eseménysorozatának összefoglaló beszámolóját adta: a végül is továbbhaladó üstökös mérges gázok helyett „az új reneszánsz derűjét, a boccacciói pogány vidámságot” hozta magával, ugyanakkor „volt most is rémület, irtózás, halálvonaglásos félelem a világ végétől”, volt családirtás és vodkavedelés, Cholnoky pedig a tanulságot ekképp summázta: „Nem igaz, hogy ahol a babona elvégződik, ott mindjárt pont elkezdődik a tudás is. Van a kettő között átmenet, és ez – kövezzetek meg – a pogány derű.”5 Juhász Gyula az üstökösnek a kultúrára gyakorolt hatásáról írt: „Az asztronómia újra népszerű tudomány lett, Flammariont ismét olvasni kezdik a kis és nagy gyerekek. […] A csillagászatnak legalább a kométákról szóló fejezete érdekel most mindenkit. Különösen abból a szempontból, hogy mi lesz a világgal. A mi világunkkal természetesen, a földdel, annak is európai részével és legfőképpen kiváló énünkkel.”6 1910-ben a világvégéről egy esszében Bresztovszky Ernő ír,7 versbe Babits Mihály8 szőtte, és még Ferenczi Sándor egyik hölgybetege is a közelgő világvégére hivatkozott, hogy miért kell azonnal abbahagyni a kezelést: „Egyik nőbetegem – írta Ferenczi Freudnak –, akit az áttétel szakaszában már régebben ki kellett dobnom, most a fenyegető üstököskatasztrófát használta fel arra, hogy megejtő búcsút vegyen tőlem.”9 És már ekkor elkészült az első filmes adaptáció is: 1910-ben mutatták be Az üstökös című némafilmet, majd 1916-ban ennek folytatását Az üstökös visszatér címmel. (Előbbi „a »kinematográfia eszközeivel« pusztán azt akarta bemutatni, milyen következményekkel járna, ha egy üstökös földközelbe kerülne”, utóbbi azonban már „humorosabban dolgozza fel a szituációt”, hiszen „a közelünkbe tévedt üstökös ebben a filmben olyan gázokat szabadít fel, amelyek lelassítanak mindent és mindenkit”.10)
Ezt követően is rendre feltűnik a téma: magyarul 1926-ban jelent meg H. G. Wells Amikor az üstökös eljön című regénye (éppen húsz évvel az angol kiadás – In the Days of the Comet, 1906 – után, Rényi Artúr fordításában), 1928-ban Kertész Mihály (1888–1944) szolnoki ügyvéd Az üstökös című kisregénye látott napvilágot. És persze, aki egyszer már túlélte a világvégét, Karinthy is visszatért még a témához párszor. 1934-ben például – cikke szerint – szerkesztője így fordult hozzá: „külföldi jelentés szerint, hétfőn, tizedikén vége van a világnak, írhatna erről valamit, szombaton, de ne legyen hosszú. […] Mit lehet ilyenkor mondani? Utólagos kritikát? Hogy milyen érdekes volt, ugyebár, különösen az első fele, a szünetig, vagyis a középkor kezdetéig. Homérosz, Platón, Nagy Sándor… Jók voltak még: Napóleon, Hitler, Goethe és a düsseldorfi rém. Nekem különösen a Zeppelin tetszett, és a debreceni korhelyleves, nem tudom, önök hogy voltak vele.”11
Kosztolányi is több cikkében foglalkozott vele. Előbb 1909-ben írt egy közelgő üstökösről, melyet tévesen a Halleynek hitt.12 Egy évvel később azonban javította korábbi hibáját, s az égitestet „igénytelen üstökös”-sé minősítette át, éppen a Világ vége című cikkében, melyben arról szólt, hogy egy német tudós kiszámította, a Halley-üstökössel itt a világvége.13 Tizenkét évvel később, a Vége a világnak? című cikkben viszont már arról számolt be, hogy egy japáni tudós jósolta meg, hogy mindjárt vége a világnak.14 A két utóbbi írás gondolatvilága szoros rokonságot mutat, de ennél lényegesebb az eltérés: az utóbbiban Kosztolányi fölvázolja, hogyan lehetne reagálni egy ilyen hírre: „Sírnánk, nevetnénk? Nem tudom. Minden mozdulat egyaránt oktalan ilyen pusztulás előestéjén. Fiamnak az a véleménye, hogy a kamra összes befőttjeit egyszerre meg kellene enni. Bölcs előrelátás, melyet méltányolok, de nem egészen helyeslek. Mások kincseiket sajnálnák, melyet felhalmoztak, és nem tudnak elkölteni, izmukat, melyet nagyra növeltek, céltalanul, szellemi erőfeszítésüket, könyvüket, melyet a halhatatlanságnak írtak. Micsoda ostoba szó. Goethe és Courts-Mahler egyforma lenne ezen a napon. […] A felelet csak a teljes közöny.”
1922-ben tehát, nem árt külön kiemelni, a közelgő világvége hírére teljes közönnyel reagált volna.
3
Felvetődhet a kérdés, hogy a harmincas évek elején Kosztolányi miért akart regényt írni a témáról, s honnan származhatott a téma ismételt földolgozásának sebtében lejegyzett ötlete? Hiszen a Halley-üstökös csak 1986-ban jött legközelebb.
Nem lehetetlen, hogy olvasta Milkó Izidor A világ vége című novelláját, amely történetesen arról szól, hogy három nap múlva vége a világnak, és hogyan reagálnak a hírre az emberek.
Milkó novellájának megjelenési adatait nem ismerem (az azt közlő, hátrahagyott írásokból válogató kötet nem tünteti föl azokat), de csakis Kosztolányiénál korábbi lehet: Milkó ugyanis Kosztolányi novellájának megjelenésekor már nem élt. Milkó írása nem került bele életében megjelent köteteibe, melyek közül az utolsó (Ketten) 1928-ban jelent meg, tehát feltehetően ez után született. Így csak valószínűsíteni tudom, hogy 1929–32 közt keletkezett.
Kosztolányi pedig bizonyosan figyelemmel kísérte Milkó írásait, Milkó ugyanis nemcsak Kosztolányi földije volt, hanem ő volt a második író, akit Kosztolányi életében látott. (Az első Jámbor Pál volt, Hiador, Petőfi költői „vetélytársa”.) Szabadkán született 1855-ben, és itt is halt meg 1932-ben. Jogot végzett, majd újságíró lett, s 1875-től 1900-ig gyakorlatilag az összes magyar lapban megjelent írása. A századfordulón azonban visszavonult szabadkai magányába, viszont 1920-tól ismét sokat írt.
Kosztolányi maga számolt be arról, hogy nyolcéves korában miképp határozta el, hogy köszönni fog Milkónak, hogy később hogyan járkált háza előtt s lesett be ablakán, ment el a ritkaságszámba menő fölolvasásaira. Majd, immár írótársként, Milkó lakásába is bebocsáttatást nyert, melyre így emlékezett vissza: „öt nagy szobában mennyezetig érő polcok álltak, rajtuk könyvek, ritka kiadások, legalább tízezer darab. Nem volt tehát oly száműzetésben, mint képzeltem. Tízezer barátja volt. A beszélgetés során kiderült, hogy nem betegesen-szerény, csak bölcs.”15 Nem sokkal később egy interjúban azt is elmondta Milkóról: „Mindennap olvasom az írásait, elbámulok rajta, mily örökké friss szellem, mily tisztán lát!”16 Az persze kedves írói túlzás, hogy mindennap olvasta, de tény, hogy meglehetősen gyakran találkozhatott velük: a húszas években mindketten nagyon sűrűn publikáltak a Bácsmegyei Naplóban.
Milkó sem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel híressé lett fiatalabb írótársáról szólván. A Nero, a véres költő újraolvasásakor Kosztolányit „a magyar irodalom egyik ékessége”-ként jellemezte, aki „innen [ti. Szabadkáról] indult fényes irodalmi pályájának a hegycsúcsára”, „idevalósi születés, hús az ő [ti. a szabadkaiak] húsukból és vér az ő vérükből”,17 az Aranysárkány kapcsán írta, hogy Kosztolányi „kivételes tehetsége még folyton emelkedőben van”, ezért „a világirodalomban is […] jövőt jósolok neki”,18 az Alakokról írt cikke dicsérő kérdésfelvetésében azonban tévedett: „mért nem ír ez a különben is sokoldalú, majdnem egyetemes tehetségű költőnk drámai műveket is? És különösen: mért nem ír vígjátékot? Azt hiszem, ez idő szerint senki se írhatna finomabbat, mint ő.”19
Kosztolányi Milkóhoz írott levelei arról is tanúskodnak, hogy a korábbi egyoldalú tisztelet idővel kölcsönössé vált, letegeződtek. Kosztolányi, ha otthon járt, átmehetett Milkóhoz könyvet kölcsönkérni, megküldték egymásnak munkáikat, cikkeiket. Sőt a viszony később mintha meg is fordult volna: a már befutott fővárosi író próbálta meg, több-kevesebb sikerrel, egyengetni idősebb írótársának modern irodalmi lépéseit; ez csak részben sikerült: Milkótól közölt ugyan írást a Nyugat, de „csak” egy irodalomtörténeti tárgyú cikkét;20 novelláit azonban Osvát Ernő köszönettel visszaszármaztatta.21 Ugyanakkor Kosztolányinak édesapjával folytatott levelezéséből az is tudható, hogy a két szabadkai „öreg” gyakran beszélgetett az „ifjú” Kosztolányiról, illetve az ő kapcsán pl. a szabad versekről (melyeket Kosztolányi apja nem, Milkó viszont kedvelt) vagy éppen Ady költészetéről (melyet Milkó szintén kedvelt, Kosztolányi apja pedig – aki Adyban fia riválisát látta – nem).22 Sajnos Milkó Kosztolányihoz írott leveleit nem ismerjük, mint ahogy a Kosztolányinak dedikált köteteit sem (melyek egykori léte bizonyos), és a szabadkai könyvtárba került Milkó-gyűjtemény anyagában sem találni ma már dedikált Kosztolányi-művet, pedig bizonyosan volt nem egy.23
4
Kosztolányi és Milkó világvége-novelláinak rokonsága, illetve azok eltérései arra késztetnek, hogy – mint a textológiában – megkeressük a két „szövegváltozat” közös ősét, ahonnan kiindulva meg lehet rajzolni a szövegek leszármazási ágát.
A közös ősre nem nehéz rátalálni. Szerzőjét már Juhász Gyula is említette 1910-ben a Halley-üstökös kapcsán: a népszerű francia csillagász, Camille Flammarion (1842–1925) A világ vége (La Fin du Monde) című regénye volt mindkét novella ihletője; ez eredetileg 1893-ban jelent meg, Magyarországon pedig ekkoriban legalább három fordításban lehetett kapni.24
A regény arról szól, hogy egy tudós megjósolja, hogy egy üstökös miatt közeleg a világ vége, és az emberek miképpen reagálnak a hírre. Flammarion munkásságát Kosztolányi jól ismerte, többször cikkezett is róla (éppen a Bácsmegyei Napló Tere-fere rovatában25), a francia regény ráadásul éppen ekkor, a harmincas évek első felében került újra az érdeklődés előterébe: 1931-ben a filmvásznon kelt életre.
Kosztolányi pedig – bár fenntartásokkal – rendszeresen járt moziba.
A századelőn – Szabadkán, „egy szegényes teremben” – látott először moziképet,26 később maga is szerepelt mozgóképeken.27 Kezdetben külön cikkben üdvözölte örömmel a hangos filmet,28 később – éppen a Világ vége című novella ötletelésekor – azonban már kifejezetten elítélte: „a néma mozi is elkorcsosult, mióta nemcsak szemünket foglalkoztatja, hanem fülünket is”.29
Eleinte még őszintén és nagyon sajnálta, később azonban egy interjúban már megváltozott érzelmeiről beszélt: „Gyűlölöm az amerikai szellemet. Lenézem ezt a híres civilizációt. Higgye el, nem vagyok elragadtatva a XX. század szellemétől. Háború, mozi, rádió: ezt adta az egész civilizált század, s vele jár a roncsolás.”30
Kosztolányi tehát ez idő tájt gyűlölte és megvetette, azonban – levelezésének újabban előkerült darabjai szerint – mégiscsak élt vele, azaz: járt moziba. Mégpedig fiával, Ádámmal. Például egy délután együtt nézték meg az 1929-ben bemutatott Erős ember (Mocny Człwiek) című, Henryk Szaro rendezte lengyel filmet, amely egy művész erkölcsi széthullásának egymást követő szakaszait mutatta be.31
Így tehát egyáltalán nem kizárt, hogy látta Abel Gance A világ vége (La Fin du Monde, 1930) című „monumentális filmremek”-ét, amely az első olyan hangosfilm volt, amelyet „öt nyelven készítettek el”.32 A Párizs és Berlin után 1931-ben Magyarországon is bemutatott filmben egy fiatal tudós felfedezi, hogy egy ismeretlen égitest közeledik a Föld felé, és kiszámítják, hogy a világ meg fog semmisülni 92 nap múlva. Ezután „az élet vérkeringése megszűnik. Az üzletek bezárnak, a tőzsde csendes, a bíróság nem ítélkezik, a politika meghalt… Dúlt arcok merednek egymásra… Felfordult a világ rendje… Időközben feltűnik az üstökös, és szabad szemmel is látható. […] Az emberek vad orgiákban igyekszenek felejteni, a hívők azonban elözönlik a különböző vallású templomokat, és buzgó imával ajkukon nyugszanak meg a Mindenható akaratában. […] Végre elérkezik a végítélet éjszakája… […] A vész, a pusztulás, mindennek halála, a világ vége azonban nem következett be… Az üstökös tovaszáguldott…” S persze boldogság köszöntött újra a világra. A Pesti Napló kritikusa azt is észrevette, hogy „a magyar cenzúra bizonyára erősen belenyúlt” a vetítésbe, hiszen „vágások és törlések látszanak a filmen, amelynek feliratai sem kvadrálnak mindig teljesen a cselekménnyel”.33
5
Itt érdemes felidézni Kosztolányi regényötletét: „A világ vége. Egy égitest közeledik. Az emberek csodálatos átalakulása. Menekülés. Szerelem. Család. Minden hazugság. Aztán mikor eloszlanak a félelmek, mindnyájan élhetnek. Végül minden visszatér, a régiben marad.” Flammarion regényével, illetve az abból készült filmmel mégis Milkó Izidor novellája mutat több rokonságot.
Nála egy jós, aki „rendkívüli óvatossággal gyakorolta a mesterségét”, jelezte előre a közelgő világvégét: „három nap múlva elpusztul a halálra ítélt világ minden élőlénnyel”. De az emberek „nem szálltak magukba” s „hátralévő idejüket nem töltötték vezekléssel, hanem a korcsmákat és egyéb mulatóhelyeket keresték föl”, „a polgári munka megállt, a boltokat bezárták”, az „iskolákban nem volt se tanító, se tanuló – mindenki amerikázott”, ráadásul „szemérmetlen korhelytanya, botrányos tivornya-fészek lett az egész város”, hiszen „míg a férjek a korcsmákban dőzsöltek, az asszonyok pirulás és minden ellenkezés nélkül fogadtak idegen férfiakat”, „tanárok tanítványaikkal lumpolták végig a várost, a rendőrkapitányok zárórán túl is együtt duhajkodtak a rossz hírű lokálokban”. Ugyanakkor ez az anarchikus közösség némi utópikus színezetet is kapott, hiszen „megszűnt minden különbség gazdagok és szegények között”, és „senki se búsult, senki se sírt, mert hiszen nem egyes ember haláláról volt szó, hanem mindenkiéről, tömegpusztulás lesz, s együtt halni meg százezrekkel, milliókkal egy csöppet se fáj, sőt közelebb áll a gyönyörhöz, mint a bánathoz”. Eddig, bár nem túl eredeti, a novella egy tisztességesen megírt társadalomszatíra. Ezután azonban – egy uzsorás megjelenésével, aki nem hisz a világvégében, és rendületlenül be akarja hajtani a tartozásokat – didaktikussá válik, így maga példázza Milkó „nagy írói alkotások kihordására való képtelenségé”-t, hiszen, bár témájában és anyagában „egy Déry- vagy egy Camus-mű magvait” hordja, s „egy nagy alkotás megvalósulását” ígéri, végül „az író Prokrusztész-ágyában jellegzetes Milkó-írássá zsugorodik”, és örökre beletemetkezik „az elsuhanó pillanattal együtt a tegnapi újság érdektelenségébe”.34 Mindazonáltal nem kizárt, hogy egy jó Kosztolányi-novella egyik ihletője volt.
Kosztolányi áttételesen ír a világ végéről: az ő novellájában Esti Kornél álmodta csak az apokaliptikus eseménysort, amelynek kezdete az előzményekhez meglehetősen hasonlít: „egy párizsi tudós minden köntörfalazás nélkül tudatta a világgal, hogy itt az utolsó órája, s ha az égitest közeledése ilyen ütemben folytatódik, aminek ellenkezőjére semmiféle reménység sincsen, akkor három nap múlva megszűnik minden élet, s leghelyesebb, ha valamennyien elkészülünk az együttes és fönséges halálra”. Sőt: az emberek részben hasonlóképp is reagálnak a hírre, mint Milkónál: például a „szélhámos patikusok, akik egy életen át nem tudták eladni kotyvalékaikat, az utcán árusították idegcsillapító szereiket a »világ vége« nevű nyavalya ellen, s megitatták a hiszékenyekkel raktáron maradt hashajtóikat, hánytatóikat és hajszeszeiket”. Az emberiség morális züllése azonban ezen kívül nem jelenik meg a novellában – Kosztolányi Estije másképp álmodott. Ő hazament, és szembenézett a valósággal: itt a világ vége. Írni nem volt kedve. Ivott egy hollandi kakaólikőrt. Evett egy darab szalámit. Kidobott egy festményt a dolgozószobájából, amit mindig is utált. Levelet írt egy nőnek, hogy sosem szerette. Levelet írt egy másik nőnek, hogy mindig is őt szerette. Egy zsivány kiadónak visszaküldte a kétezer pengő előleget, s így már nem kell megírnia a húszíves könyvet, melyben egy politikai tökfilkót százada legnagyobb elméjének és jellemének kellett volna föltüntetnie. Esti tehát, ellentétben az 1922-es cikk véleményével, a teljes közöny és mozdulatlanság helyett nagyon is aktív: motiválója pedig az – a novella egy akadémikus értelmezője szerint –, hogy „a biztos vég közelében a tisztesség jelent meg, mint autentikus, emberi tartás”.35
Esti nem aggódik az emberiség sorsa miatt. Sőt kifejezetten nyugodt álmában. Szőke György A szegény kisgyermek panaszai elemzésekor a „pszichodiagnosztikában használatos – bár igen vitatott – módszert”, a Lüscher-féle színtesztet alkalmazta, s megfigyelte, hogy „Kosztolányinál a kék – Lüscherrel egyezően – a nyugalmat reprezentálja. Azonban ha verseit nézzük, azt látjuk, hogy minél sötétebb tónusú nála a kék szín, annál több izgató, irritáló, a halállal asszociálódó tartalmat hordoz.”36 Ezzel összhangban van a Világ vége színkezelése is: Esti álmában a Föld felé egy kék színű rejtélyes égitest közeledik, kék por száll az emberek arcára és homlokára, s éjjel, amikor Esti a dolgozószobájába vonul vissza, oda „oly éles kék fény nyilallt be, mint a capri Kék Barlangba a legragyogóbb napsütésben”. Erre erősít a novella korábban már idézett értelmezője, Kontra Ferenc is: szerinte – némiképp kategorikusabban fogalmaz – „Kosztolányinál kék a halál színe”, s példaképp a Kék gyász című novellából hoz idézetet, ugyanakkor utal arra is, hogy a kezdetben távoli, majd egyre közeledő kék fénypont megtalálható a klinikai halálból visszatértek közös halálközeli élményei között. Esti nyugalmának oka pedig az, hogy dolgai végeztével rájött: „Nem kell többé élnem, tehát élhetek. […] Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk.”
Végső soron kijelenthető: Kosztolányi Világ végéje azért lett más, mint a regényötlet, sőt egyáltalán azért novella, s nem regény, mert évekig nem írta meg. A lejegyzett történetváz még nagyon hasonlított a Flammarion-regényre és filmes adaptációjára, azaz nagyon is általános volt. A belőle kidolgozott novella azonban már nagyon is személyes, azaz egyedi. Kosztolányi életrajzának ismeretében ezen nincs mit csodálkozni: időközben ínyén fölfedezte a kezdődő daganat jelét, orvosi kezelések során volt túl, rádiumbesugárzást is kapott már ekkorra. Így lett a novella éppen olyan, mint Esti jellemzi elbeszélése elején saját álmát: „olyan valószerű, mint egy jó írásmű, mely a hihetetlent és túlvilágit hétköznapi keretbe helyezi, tények és adatok közé, s éppen ezzel teszi elfogadhatóvá, igazán megrázóvá”.
Ehhez viszont már nem kellett se Flammarion, se Milkó. De még üstökös se.
A Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján elhangzott előadás bővített változata.
Jegyzetek
1 Kosztolányi Dezső: Napló 1933–1934. S. a. rend. Kelevéz Ágnes és Kovács Ida. Bp., 1985, 33.
2 Kosztolányi Dezső: Világ vége. Pesti Hírlap Vasárnapja, 1935. okt. 13. In: uő: Tengerszem. Bp., 1936, 153–157.
3 Kontra Ferenc: „A világ vége pedig a világ kezdete”. Híd, 1985. okt. 1351–1355.
4 Karinthy Frigyes: Naplóm, életem. Szerk. Szalay Károly. Bp., 1964, 83., 119., 120.
5 Cholnoky Viktor: A pogányság derűje. In: uő: A kísértet. Válogatás Cholnoky Viktor publicisztikájából. Szerk. Fábri Anna. 261–265.
6 Juhász Gyula: Vasárnapi levél. Szabadság, 1910. máj. 15. In: J. Gy. összes művei. 5. köt. Prózai írások 1898–1917. S. a. rend. Grezsa Ferenc, Ilia Mihály. Bp., 1968, 360–362.
7 Bresztovszky Ernő: Makrokozmosz en Mikrokozmo. Nyugat, 1910. jan. 1.
8 Babits Mihály: Örök dolgok közé legyen hired beszőtt. Nyugat, 1910. ápr. 16.
9 Sigmund Freud – Ferenczi Sándor: Levelezés. I/1. kötet. 1908–1911. S. a. rend. Erős Ferenc, ford. Berényi Gábor. Bp., 2000, 277. (A levél kelt: Bp., 1910. máj. 18.)
10 Beregi Tamás: Armageddon és más katasztrófák. Tájkép Apokalipszis után. Filmvilág, 1998. szept.
11 Karinthy Frigyes: Hétfőn, tizedikén: világ vége. Az Est, 1934. szept. 8. In: uő: Szavak pergőtüzében. Szerk. Ungvári Tamás. Bp., 1981, 388–390. (Lásd még: Karinthy Frigyes: Az utolsó nap utolsó lapja. Színházi Élet, 1931. 52. sz. In: uő: Idomított világ. Szerk. Ungvári Tamás. Bp., 1984, 1. köt. 568–572.)
12 [Kosztolányi Dezső:] A vörös rém. A Hét, 1909. ápr. 4. Újrak.: In: uő: Innen-onnan. Írások A Hétből 1908–1906. Szerk. Lengyel András. Bp., 2010, 94.
13 Kosztolányi Dezső: Világ vége. Élet, 1910. január 16. Újrak.: In: uő: Álom és ólom. Szerk. Réz Pál. Bp., 1969, 404–407.
14 Kosztolányi Dezső: Vége a világnak? Pesti Hírlap, 1922. dec. 24. Újrak.: In: uő: Hattyú. Szerk. Réz Pál. Bp., 1972, 115–117.
15 Kosztolányi Dezső: Milkó Izidor. Nyugat, 1925. márc. 1. Újrak.: In: uő: Tükörfolyosó. Szerk. Réz Pál. Bp., 2004, 219–221.
16 Somlyó Zoltán: Kosztolányi Dezső házatájáról. A költő nyilatkozik regényeiről, otthoni dolgokról, Milkó Izidorról, Fenyves szerkesztőről, a mai fiatalságról, fiáról: Ádámról, a moziról és a rádióról. Bácsmegyei Napló, 1926. dec. 25. 40.
17 Milkó Izidor: A véres költő. Bácsmegyei Napló, 1924. jún. 28. Újrak.: In: uő: Harun al Rasid, 141–143.
18 Milkó Izidor: Kosztolányi új regénye. Kosztolányi Dezső: Arany Sárkány. Bácsmegyei Napló, 1925. máj. 5. Újrak.: In: uő: Harun al Rasid, 144–146.
19 Bedeker [Milkó Izidor]: Alakok. Kosztolányi Dezső új könyve. Napló, 1929. jún. 2. Újrak.: In: uő: Harun al Rasid, 147–149.
20 Milkó Izidor: Vadnay Károly és a Fővárosi Lapok. Nyugat, 1924. febr. 1. 179–190.
21 Kosztolányi Milkóhoz írt leveleit először közreadta: Scheiber Sándor – Zsoldos Jenő: Tizenkét Kosztolányi-levél. It, 1959. 1. sz. 103–109., illetve ugyanezek a Kosztolányi-levelezés (K. D.: Levelek – Naplók. A leveleket s. a. rend. Réz Pál. Bp., 1996) vonatkozó helyén.
22 A Kosztolányi-család levelezéséből. S. a. rend. Dér Zoltán. Szabadka, 1985, 186–187.
23 Kunkin Zsuzsanna: Milkó Izidornak dedikált könyvek a Szabadkai Városi Könyvtárban és azok szegedi vonatkozásai. Szegedi Műhely, 1993–1994. 1–4. sz. 107–110.
24 Camille Flammarion: A világ vége. Ford. Kenedi Géza. 6. kiadás. Bp., Légrády testvérek, 1899; Flammarion Kamill: A világ vége. Ford. Feleki József. Bp., Kostyál Jenő kiadása, 1900; Flammarion Kamill: A világ vége. (A huszonötödik században.) Népszerű kiadás. Ford. Endrei Zalán. Bp., A Magyar Kereskedelmi Közlöny kiadása 1903. – Ez utóbbi a Tolnai Világlapjának ajándékkönyve volt.
25 Lásd például Kosztolányi A csillagász és a titokzatos nő, a Flammarion szelleme vagy a Flammarion csillagvizsgálója című, 1925–26-ban született írásait. In: Kosztolányi Dezső: Tere-fere. – Kosztolányi Dezső írásai a Bácsmegyei Naplóból 1923–1926. Szerk. Botka Ferenc. Bp. – Újvidék, 2004. 297., 313–314. és 383. (A névtelenül közölt cikkek szerzőségének megerősítéséhez lásd: Bengi László: Kosztolányi (?) újságot ír. A névtelen cikkek azonosításának kérdéséhez. In: „Alszik a fény”. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete. Szerk. Bednanics Gábor. Bp., FISZ – Ráció, 2010, 201–270.)
26 Kosztolányi Dezső: Méltóságos mozi. Pesti Napló, 1918. márc. 31. Újrak.: In: uő: Füst. Szerk. Réz Pál. Bp., 1970, 448–449.
27 Kosztolányi Dezső: Néma mozi szívdobogással. Pesti Hírlap, 1935. júl. 21. Újrak.: In: uő: Sötét bújócska. Szerk. Réz Pál. Bp., 1974, 417–419.
28 Kosztolányi Dezső: Homonculus. A Hét, 1913. okt. 5. Újrak.: Álom és ólom, 650–653.
29 Kosztolányi Dezső: Óda a telefonhoz. Pesti Hírlap, 1933. márc. 4. Újrak.: Sötét bújócska, 32–34.
30 Szombathy Viktor: Kosztolányi Dezső az irodalomról, Európa csődjéről s a mai ember iránynélküliségéről. Prágai Magyar Hírlap, 1926. febr. 28. Újrak.: Hafner Zoltán: „Hiányzik az áhitat...” Válogatás Kosztolányi Dezső nyilatkozataiból 1926–1936. Üzenet, 2001. tavasz.
31 Az erről tanúskodó, Aczél György gyűjteményében található levél közreadása folyamatban (jelzete: MTAKK Ms 6181/55). Ismeretéért köszönettel tartozom az Aczél-hagyatékot gondozó alapítvány kuratóriumának, illetve Lengyel Andrásnak.
32 A világ vége. Miről szól Abel Gance új filmje? Az Újság, 1931. jan. 28. 11.
33 A világ vége. Pesti Napló, 1931. jan. 30. 15.
34 Szeli István: Milkó Izidor (1855–1932). In: Milkó Izidor: Gesztenyefám. Irodalmi emlékezések. Szerk. Szeli István. Újvidék, 1966, 7–17.
35 Király István: Kosztolányi. Vita és vallomás. Bp., 1986, 430.
36 Szőke György: „Mostan színes tintákról álmodom”. Egy Kosztolányi-vers irodalom-lélektani elemzése. In: uő: Az árnyékvilág romjain. Írások József Attiláról és Kosztolányi Dezsőről. Bp., 2003, 139–148.
- Kultúra [6]