„Az ember éppen annyit ér, amikor már a koporsójához van közel, mint amikor még a bölcsőjétől nincsen távol” – írta Cholnoky Viktor, aki negyvennégy éves korában végkimerülésben halt meg. Másnap, 1912. június hetedikén lőttek rá Tisza Istvánra a Parlamentben, a közvélemény tehát alapvetően másra figyelt. Mégis esemény volt a halála, igazi kultúrdöbbenet. A mából visszatekintve, a jelenlegi értékítéletek ismeretében mindez meglepőnek tűnhet, magyarázatként az szolgál, hogy kortársai, a tízes évek irodalmi véleményformálói lényegesen nagyobbra tartották őt, mint aztán az utókor. Utóbbi elismeréséhez talán a kétkedéseket elsöprő, egyértelműen nagy művek hiányoznak, vagy legalábbis egyfajta kiteljesedés; eldönthetetlen, hogy Cholnokyt túl korai halála akadályozta-e meg ebben, mármint a kiteljesedésben, mint ahogy eldönthetetlen az is, jó-e egyáltalán a kérdésfelvetés. Feladata-e egy alkotónak, hogy befussa a pályát széltében-hosszában, vagy elég egy-egy zseniális villanás? Ha nagyon fiatalon következik be a halál, elnézőbb az irodalomtörténet. Cholnoky Viktor ebből a szempontból határeset. Tény, hogy emblematikus alkotás nem fűződik a nevéhez. Ahogy az egyik korabeli nekrológ fogalmazott: tipikus magyar tehetség volt, amennyiben nagyszerűt és csonkát alkotott. Temetésekor érdemének megfelelően búcsúztatták, hogy aztán a feledés majdnem teljes homályába merüljön.
Ady, Krúdy, Kosztolányi tisztelte és szerette, utóbbi egyenesen mesterének tekintette, mégis durva túlzás lenne azt állítani, hogy szakmai szempontból bármiféle módon hatott volna az említettekre. A teljes különállás, a magyar irodalom áramkörébe semmilyen módon nem illeszthetően egyedi alkati vonások, gondolkodásbeli stíluselemek mint írót és mint jelenséget is valamiféle egzotikus érdekességkategóriába sorolták és sorolják a mai napig. Sánta Gábor igen pontosan úgy fogalmaz: „homályosak a kapcsolódási pontjai”. Valóban, nem követője és nem is igazi előképe senkinek. Egyik öccse, László, szintén író – még neki se. Ő ugyancsak kisbetűs tananyag. Ötvenévesen ugrott a Dunába. A másik testvér, Jenő híres földrajztudós, fiatalon bejárta a világot – ő a valóságban, míg Viktor bátyja fejben és írásaiban.
Gyakorta lumpoló joghallgatóként kezdte, mint oly sokan. Már fiatalon sokat ivott és dohányzott. Önpusztító életmódján akkor sem változtatott, amikor megnősült, majd apa lett. Az alkoholfogyasztás azonban mindössze az egészségére gyakorolt káros hatást, fantáziájának határbővülését inkább elősegítette. Nem züllött, hanem belső kapukat nyitogatott. Rengeteget dolgozó hírlapíróként jelent meg első kötete, a meglehetősen „ködlovagszerű” Füstkarikák címmel. Később gyönyörű szavakkal emlékezett meg, nem annyira életének ezen korszakáról, inkább úgy általában a névtelen újságírók gyötrelmeiről: „…mindent hírül adnak a publikumnak, csak a saját maguk mivoltát nem, mindenről értesítik az olvasót, csak arról nem, hogy ők is vannak a világon, és az utolsó, tépéssé foszlott kis idegszálukkal is kábító szenzációnak éreznek meg hétköznapi eseményeket csupán csak azért, hogy az első nagy átérzésnek nyomtatásban úgy is elhalványuló éclatjából valami frissességet, valami idegizgalmat bele tudjanak vinni abba az emberbe is, aki ólmon, papíron és a pusztuló agyvelő láthatatlan rothadásán keresztülment újságlapon olvassa mérsékelt unalommal a reggeli kávé mellé az előző nap eseményeit.”
Veszprémből Budapestre költözve pillanatok alatt bekerült az irodalmi vérkeringésbe, kedvelt, tényleg kedvelt tagja lett a legfontosabb műhelyeknek: A Hét és a Nyugat munkatársaként elsőként párosította össze egymással a tudományt és a szépírást. Semmi meglepő nincs ebben, tudható, hogy kedvenc olvasmányai a lexikonok voltak. Megállás nélkül figyelte a világ eseményeit, folyamatosan érdeklődött a találmányok, a felfedezések iránt, leste az etnográfia, a természettudományok híreit, legújabb eredményeit. A Hétben „A tudomány jegyében” címmel indított rovatot. Kevés konkurense akadt kollégái között. Gyakorlatilag egy se. Itt megjelent cikkeinek olvasgatása közben nyilvánvalóvá válik, hogy a szó jó értelmében volt polihisztor. A tudás, amit lelkes tanítóként osztott meg olvasóival, a legrosszabb indulattal sem nevezhető felszínesnek. Fogyaszthatóvá, populárissá tette, emberi nyelvre „fordította” az alapállapotukban alig vagy nagyon nehezen emészthető információkat; nem pót-, hanem főcselekvésként téve mindezt, ami mellett, ami közben szorgalmasan írta fikciós műveit is.
Néhol a tartalom és a forma szétválásában érhető tetten a kettősség, a tudós és a szépíró találkozása. Hiába száraz a téma, a stílus mindig nedvdús. Amikor az összehasonlító nyelvkutatásról beszél, Itália egyszer csak „boldog, tengerlocsolta félsziget” lesz. A kőszénről, a bányákról szóló írásban így ír a fákról: „az elsüllyedt rengetegnek nemcsak mérges lehellete és gyilkos tüze van, hanem őrzi még most is a lombok halk suttogásának hangját, a madárdal poézisét, az árnyék és menedékadás kötelességét.” Ugyancsak a szénnel foglalkozik egy másik cikkben: „A fák, tele napsugártól délceg fák, lefeküdtek, elárasztotta őket az iszap, és elkezdtek lent korhadni, megfeketedni. Vitték magukkal síri álmukba azt a napsugarat, amit fiatal szívük örök szerelemmel magához ölelt. Így raktározódott be az égi lovag szerelme: a nap sugara és heve. És most, ahol az őserdők hajdanának a helyén az ember megnyitja a földet, onnan visszaárad rá a nap aranyos sugara.” A vándormadarak repüléséről úgy értekezik, hogy a téma iránt legkevésbé sem érdeklődő olvasó is egy életre megjegyezze, miért éppen nyolc kilométeres magasságban repülnek a fecskék, miközben – ha éppen nem költöznek – soha nem emelkednek egy kilométer fölé. Annyira élvezetes módon osztja meg tudását, hogy lehetetlen nem megérteni. A fenti levegő ritkasága csökkenti az ellenállást, amelyet a kis állatoknak le kell küzdeniük; a hideg tökéletesen levezeti a hőfelesleget, miközben az oxigén ritkasága az elégéstől menti meg a madártüdőt. De a darvak V alakú repülésével kapcsolatos felfedezések is világosan érthetők az ő közvetítésében, itt ugye arról van szó, hogy a leghatalmasabb szárnyú madár halad elöl, az általa keltett léghullámok ék alakban terjednek tovább, ez segíti a többiek utazását – satöbbi, satöbbi.
Kedélyesen, kedvesen kritikus, finoman szólva nem ájuldozik mindentől és mindenkitől, Jules Verne érdemeit például elismeri, de íróként nem tartja nagyra. Csokonait annál inkább. Az emberi természettel kapcsolatban hatásoskodás nélkül tesz enyhén patetikus megállapításokat, arról ír, mennyire nevetségesen kicsi a földgömb, amelyért nem érdemes civakodni, „hiszen van olyan nagy, hogy mindnyájan elférünk rajta”. Makkos Vendel, a pápai rablógyilkos kapcsán a Bakonyról áradozik, olyan érzékletesen, hogy legszívesebben azonnal útra kelne az ember, ha nem lenne száz év késésben. Konkrét eseményekből kiindulva jut el összegző általánosításokig, ez a specialitása. Példának okáért: tizenöt amerikai milliomos halt meg az első légi tömegkatasztrófában Oakland környékén. A cikkben nem csupán a tragédia részletei szerepelnek, hanem a következtetés is, miszerint „minden vértanú biztosan hisz az igazában, és meghal érte, ahelyett, hogy kivárná az eljöttét”. Persze irodalmi témák is be-beszűrődnek az írásokba, Shakespeare-rel kapcsolatban például érdekes megállapítást tesz, mely szerint alapvetően mindig családi témájúak a darabjaiban előforduló tragédiák, igazi tragédia nem is lehet más. Ahogy az Antigoné vagy a Médea, úgy Shakespeare-nél a Lear, a Hamlet vagy a Julius Caesar lényege is ez. Utóbbi esetben kissé erőltetett a magyarázat, de fogadjuk el, hogy a darab alapvetően nem Caesar tragédiája, inkább a népé, ilyenformán ez is családi gond, a nép ugyanis felfogható egy nagyobb családnak. Ezzel lehet vitatkozni, de mint problémafelvetés – érdekes gondolat.
Cholnoky újságíróként és íróként mindenre nyitott, impresszionista megfigyelővé fejlesztette magát, valamint romantikus álmodozóvá, akinek szépirodalmi munkáiban a finom költőiség vaskos fantasztikummal, a szecessziós fogalmazás- és látásmód humorral ötvöződött, miközben soha nem zavaró módon be-beszűrődtek a már említett tudományos eszmefuttatások is. Kivételes arányérzékkel és szerkesztőképességgel dolgozott, olvasmányos, közérthető, elegáns stílusban.
A kedély és a líraiság alapvető szervezőelv a Trivulzio-novellákban is, és ebben mégiscsak előkép, Esti és Szindbád jut eszünkbe óhatatlanul, de a különös, a misztikus olyan erősen szövi át ezeket az írásokat, hogy ebből a szempontból már más; ebben a vonatkozásban több, gazdagabb és mindenekelőtt szabadabb azoknál.
A tárcanovellák örök, egyetlen hőse, Trivulzio, a félszemű dalmát kalandor csupa felesleges történetet mond el az írónak, hallgatójának, közvetítőjének. Aki minősíti is a mesélőt és a mondottakat egyaránt. Azt írja: olyan történetek ezek, amelyekre senkinek nincs semmi szüksége, de amelyeket neki mégis muszáj továbbadnia. Ami első olvasatra azonnal feltűnik, az valóban a feleslegesség: tanulság nélkül valók, sokszor befejezetlenek a történetek, ilyenformán nemegyszer a novellák is. Trivulzio egy-egy italért cserébe mesél, igazi barterüzletről van szó, a történetek és az elfogyasztott grogok egymás jutalmai. Trivulzio fantáziája rögtön beindul, amint alkoholhoz jut. Nem kérdés: nyilvánvalóan hazudik, de ez teljesen mindegy, nem a hitelesség, a történetek igaz volta a lényeg. Inkább Trivulzio, azaz hát Cholnoky agyának működése, az ötlethalmazok burjánzása, hömpölygése. A történetek a hihetőség határán mozognak: még akár elképzelhető is lenne minden, kivéve talán a farkasember átváltozását, de az sem totális hülyeség, legfeljebb valami kis álomszerű valószínűtlenség. Cholnoky tudomány iránti érdeklődése tartja a földön a történeteket, amelyeknek a lényege nemegyszer egy-két mondatban összefoglalható, ilyen például az az eset, amely a főhős tigris előli menekülését meséli el. Mégis olyan ez az írás is, mintha a történet többet jelentene önmagánál. Nem biztos, hogy így van, hogy volt efféle cél, mindenesetre az egzotikus, varázslatos helyszíneknek már a leírása élményszámba megy, néha épp ettől válnak mesebelivé az elmondottak, élénk színek ezek, túlzások, amelyeken ugyanolyan megbocsátó mosollyal lép túl az író, mint amilyennel olvassa krónikáját az olvasó.
A lehengerlően áradó, valamilyen értelemben majdnem minden alkalommal fantasztikumba hajló, humoros, érzelmes, egyben nyomasztó sztorik kerete minden esetben maga a találkozás. A mesék közreadója jellemzően valamelyik budapesti, azon belül legtöbbször ferencvárosi kocsmában fut össze a világcsavargóval, bár Velencében és Marseille-ben is találkoznak, és a grogot is helyettesíti egyszer-egyszer bor vagy pezsgő. Ezeknek a találkozásoknak különösebb okuk nincs, „valami megmagyarázhatatlan akarat rendszeres működésének” eredményeként jönnek létre. Trivulzio szomjas, a szerző meghívja. A fizetség „hallgatag megegyezés szerint felhívás volt részemről az elbeszélésre” mondja Cholnoky, aki időnként „kiszól”: érdeklődik, vajon fizette volna-e az olvasó is a negyedik italt, vagy sem. Páros meccs minden novella, de csak a főszereplőről tudunk meg valamit, hallgatójáról soha, ő a háttérbe vonul. Nincs rá szükség, ő ugyanúgy hallgatóság, mint mi.
Trivulzio „szláv beszélőképessége, olasz fantáziája” magát a kalandot, a világból való kiszakadás ünnepét hirdeti. Szecessziósak a novellák nemcsak a feldíszítésük, hanem a kivonulás értelmében is. A mesélés helyszínei, a lepukkant kocsmák világa éles ellentétben áll a történetekével: Trivulzióval elképesztő helyeken esnek meg a dolgok, az egykori fiumei írnok és fűtő a novellák során többek között ceyloni gyöngyhalászati vállalkozóként, új-zélandi cukornádspekulánsként, a hawaii királyné megbízott miniszterrezidenseként, egy skót lord komornyikjaként, afrikai herceg fővadászmestereként lép elénk, egy ízben császárrá is kikiáltja magát a bennszülöttek között, míg ki nem tör a kunyhóforradalom. Mindig megtörténnek vele a dolgok, ugyanakkor elébük is megy, megteremti a lehetőségeket. Semmi elől nem tér ki, örül mindennek.
Lényeges elem a félszeműsége. Mindjárt az első novella erről szól, abban tudósít Trivulzio a verekedésről, amelynek során kiverték a szemét. És amelynek következtében megváltozott az élete. Ahogy fogalmaz, „a félvak ember perspektíváján az egész világot kezdtem a valóságos mivoltában látni”. Lehetne ez egyszerű közhely, ostobácska szimbolika, kicsit az is. De Trivulzio innentől mégis más dimenziókban mozog, globálisan más aspektusból látja az eseményeket, máshová helyezi a hangsúlyokat, mást vesz észre. A nézőpont egésze megváltozik, a főhős szabaddá válik a történtek következtében. Korlátok szakadnak le, görcsök foszlanak semmivé, a lényeglátás képessége születik meg benne.
„Ólomlábú mondanivalóimnak szárnyas szavú pilótája” – így becézi Trivulziót Cholnoky. Szóvivője, szócsöve a rongyos matrózruhában is elegáns hős: „rugalmas, férfias testének az ereje individuális ráncokra, egyéni hajlásra tudta kényszeríteni a ványadt zekét is”. Ahogy Szindbád Krúdy, Esti pedig Kosztolányi, úgy természetesen Trivulzio is Cholnoky bizonyos értelemben. A szárnyaló fantázia, az ironikus és önironikus életszemlélet mind-mind jellegzetes Cholnoky-vonás, a link életművész, a mulató ember attitűdje elválaszthatatlan tőle.
Sokféle módon kezdődnek Trivulzio-írások. A legtöbb novellát egyszerű mondat vezeti be, amely tényszerűen tudósít a találkozásról. Akad olyan eset is, amikor a szerző azonnal a dolgok közepébe vág, és mi egyből a sűrű forgatagba kerülünk. A Bambuan katasztrófája nyitómondata a következő: „Trivulzio keresztbe vetette az ijesztően hosszú és vékony két póklábát, a jobb könyökére dőlt, és az orosz bombákról kezdett velem beszélgetni.” A Taddeusz lovag vacsorája pedig már egy harmadik típusba tartozik. Az előbbieknél aprólékosabb, kedélyesebb a kezdet, mintha sokkal nagyobb lélegzetet vett volna az író, vagy mintha jobb kedvvel készülne elmesélni a történetet: „Skabieszky Taddeusz lovag felébredt, kellő óvatossággal megmosakodott, az orra töve mellől kinyomott két fekete pontot, azután pedig felöltözködött, és végül be is fejezte toalettjét a nagy papírvágó olló segítségével, amellyel lenyirbálta a nadrágja szélére naponta kellemetlenül odafeslő rojtokat. Szerencsére abban az időben mindenki kurtára kötve viselte a nadrágját. Ezek után a lovag azon esett gondolkodóba, hogy ebédeljen-e vagy pedig uzsonnázzék. A szíve szerint jobb szerette volna az utóbbit csinálni. De viszonyai ma az előbbire kényszerítették rá. Tudniillik déltől, a lovag rendes felkelőidejétől kezdve délután öt óráig könnyű és kellemes az időt egy kifli és két Sport cigaretta társaságában eltölteni, hogy azután beülhessen az ember a kávéházba, és ott családfájának az ő személyében összpontosított minden ragyogásával költse el a habos kávét három kaláccsal, és olvassa az esti lapot, diplomataránccal a homlokán, állandóan fenyegető tekinteteket vetve a pincérek felé.”
A humor a stílusban, a megfogalmazásban a legerősebb, de konkrétan jelen van mindig a kis részletekben is. A Trivulzio szeme című novella főhőse kiveszi üvegszemét, hogy távolléte alatt az figyelje helyette a veréstől rettegő, ugyanakkor borzalmasan lusta maorikat, akiket neki kell felügyelnie. Távozása után elered az eső, mire az egyik asszony bögrével letakarja az üvegszemet. Itt kivételesen tanulság is van: „csak azzal a néppel lehet boldogulni, amelyik félig babonás. Azzal is csak úgy, hogyha a hívést is meg a nem hívést is a kellő alkalommal tudom felkelteni benne.”
Trivulzio a létező legkellemesebb beszélgetőtárs. Ahogy az egyik írásban olvasható: „ha megindult a szava árja, felmentette partnerét a beszédnek nemcsak a kötelessége, hanem a lehetősége alól is”, ami az író igen nagy örömére szolgál. Aki egyébként egyszer mintha kicsit elárulná hősét: a Kökküregén kán fogai című írás végén a kalandor kocsmából történt távozása után a közös ismerős fogorvos elmondja, nem az egykor élt lovag fogait ültette be Trivulzio szájába, ahogy azt ő hiszi és hirdeti, de hát hadd higgye és hirdesse, „mindenki a maga hite szerint boldogul”. Cholnoky ebben a műben gyakorlatilag kedélyes, ártalmatlan elmebetegnek ábrázolja főszereplőjét, még ha szeretettel teszi is mindezt. „Hitte maga is szentül, amit hazudott”, írja másutt, de csak Trivulzio, a szerző természetesen nem, őt egyszerűen szórakoztatják a történetek. Pontosan ez a funkciójuk. És nem kerülhet semmi szóba, se szó, se motívum, amelyről ne születne ott helyben egy személyes történet. Akár a mesélő, akár a háttérben pakolászó kocsmáros dob be hívószót, Trivulzio mesélni kezd. Részletesen és nagyvonalúan.
Gyakoriak a visszautalások előző novellákra, és tetten érhető az idő múlása is. Az utolsó történetben (Glossina Palpalis) a főhős már deresedő hajú, idős ember. Még mesél, még mindig van miről. Mert ahogy A farkasban mondja: „az én nyelvemen mindenki számára van húr”. És hát amíg tart a grog, tartanak a történetek is.
A máltai láz című novellában a csavargó kórházba kerül. Arab betegtársa a Göncöl-szekeret mutatja neki az égen. Nem szekér az, mondja, hanem négy szöggel lezárt koporsó, amelyet három siratóasszony követ. Ennek a történetnek nincs igazi vége. Trivulzio kiissza a grogját, megböki kalapja peremét, abbahagyja a mesét, és kimegy a kocsmából. Mintha megunná magát. Úgy hagyja ott az írót, ahogy a novellában szereplő kórházban hagyták ott őt a matróztársai. Búcsúzás nélkül, mert nem szerettek sírni.
Másfél deci forró vízben hat centiliter rum, citromlé, cukor, szegfűszeg, fahéj, citromhéj. Nagyjából ez a grog, a Cholnoky-féle varázsital, amitől megered a nyelv, feltámad a mesélőkedv. Budapesten nyilván kedvelt ital lehetett úgy száz évvel ezelőtt. Nem kis problémát jelentett felkutatni, manapság hol mérnek ilyesmit. Idényjellegű ritkaság. Végül nem bizonyult eredménytelennek a nyomozás. Nemrég a Cook kapitányról elnevezett, rendkívül kellemes helyen sikerült megkóstolnom a forró nedűt, sőt, úgy alakult az este, hogy fizettem is valakinek egyet.
Azonnal mesélni kezdett.
Elhangzott a Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján.
- Kultúra [6]