Mindig megosztó színész-rendező voltál, de olyan Nemzeti Színházat vezetsz, amelynek a szakma nagy része elismeréssel adózik. Minden rendezésedet, kijelentésedet ugyanakkor árgus szemmel figyeli a szélsőjobb, többször már a „fejedet” követelték. Szerinted hol tart most a karriered? Hegynek felfelé vagy már a csúcson?
Hát most felfelé, de nem a csúcson. Az, hogy én most a Nemzeti Színházat vezetem, főnök vagyok, az nem egy karriercsúcs. Ez azt feltételezné, hogy az ember azt gondolta kiskorában: először kis színházat szeretnék igazgatni, majd nagyot, végül a legnagyobbat. De hát ez nem erről szól. Annyiban szól mindez a felfelé ívelő karrierről, hogy – szerencsés csillagzat alatt – sikerült összehozni egy rendkívül erős társulatot. Igazság szerint én nem foglalkozom a karrierrel.
Ezt nem hiszem el.
De tényleg nem. Mit jelent az, hogy karrier?
Egy bejárt szakmai út, amit például tudatosan épít az ember.
Az szakmai út, de nem karrier.
Mi a különbség a kettő között?
A karrier sikerorientáltságot feltételez. A szakmai útban meg sokkal erősebben benne vannak a véletlenek és a szerencse. Akárcsak az, hogy az ember tud-e élni az elé sodort helyzetekkel, kihasználja-e azokat.
Mit nem használtál ki az eléd pakolt vagy gurult kínálatból?
Szerintem kevés dolgot nem használtam ki, de ez alkat kérdése. Elképesztően szerencsés vagyok, mert az a rettentő sokféle dolog, amit csináltam – közte néhány olyan is, amelynél sokan értetlenkedtek, hogy miért vállaltam el –, az elmúlt időben összeérett. Mondjuk, sikerült remekül kihasználnom a tévés ismertséget, a közszereplést. Lehiggadtam, vagy ha tetszik: színházcsinálóként helyreállt a belső békém. És most tényleg azzal foglalkozom, ami lényeges.
A nagy szerencsében melyek voltak a kedvezőtlenebb időszakok?
Amikor elkezdtem rendezni, az első négy-öt évben rendesen kaptam a pofámra.
Miért?
Hogy az előadásaim üresek, hatásvadászok, felszínesek…
És így visszanézve: mennyire volt igazuk a kritikusaidnak?
Nem gondolom, hogy igazuk volt, egyszerűen egy skatulyába préseltek be. Minden előadásomat vállalom a „mostani fejemmel” is, lett légyen az tíz vagy tizenöt évvel ezelőtti. Nekem ugyanúgy hiteles volt a Szentivánéji álom akkor is, mikor Szegeden rendeztem színes, szagos előadásban, és a Besh-o-Drom játszott benne, mint a későbbi, a Bárkában. Egyszerűen más közlendőm volt a szegedivel, mint a pestivel. De mindkettő minőséget képviselt.
És ha téged a Vígszínházban a helyén kezelnek színészként, mármint azon a helyen, ahol szeretted volna, akkor is elindultál volna a rendezői pályán?
Természetesen. Engem abszolút a helyemen kezeltek. Kezdő színészként talán soha nem volt olyan jó dolga senkinek a Vígben, mint nekem.
De mégsem érezted ott jól magad valamiért.
Azért nem éreztem jól magamat, mert annyira fantasztikusan viselkedtek velem, hogy azt gondoltam: ez most így lesz hatvan évig? Én ettől megőrülök.
Szerettél volna egy kicsit nyomorogni? Szerepért kuncsorogni?
Nem nyomorogni, hanem nem ennyire kiszámíthatóan élni. Tudni lehetett, hogy évente megkapom azt a minimum egy, de inkább két főszerepemet. Abszolút a tenyerükön hordoztak. Akkor jöttem el, amikor azt kezdtem el nézni, más mit játszik, nem azt, én mit kaptam.
Mikor eljöttél, noha beugrott egy-egy szerep is, főleg rendeztél. Sikerült az említett skatulyából kikerülnöd?
Igen, de átkerültem egy másikba.
Mi a felirata a mostaninak?
Hát az a baj, hogy mára népi hős lettem, aki vagdossa a sárkány fejét. De én ezt nagyon nem szeretem.
Melyik figura lennél szívesen a népmesében?
Egyik sem. A királyfi, aki nézi messziről, hogy a hős levagdossa a sárkányfejeket.
Olyan mese nincs. Egy mesében általában a királyfi vagdos. Vagy nem vagdos, hanem megszökik.
Hát legyen! Én mindig olyan színházat szerettem volna csinálni, amelyik erősen reflektál arra az időszakra, amelyben létrejön. De hogy a „barikád tetején állok” – ez nem jó.
Most hősnek tartod magad, vagy áldozatnak?
Jaj, mit tudom én.
De mégis hogy látod onnan, a barikád tetejéről?
Akár hiszed, akár nem, én nem foglalkozom evvel, mert kevés közöm van a helyzethez, amibe kerültem. „Mindössze” csinálom a dolgomat. Fontosnak tartom, talán a legfontosabbnak, hogy olyan ügyekről beszéljen a színház, olyan ügyekbe nyúljon bele, esetleg olyanokat hozzon felszínre, amelyeket problémásnak lát – társadalmilag, politikailag, történelmileg.
A támadóidat ez a fajta reflektív színház, gondolkodás, előadástípus irritálja, vagy a személyed?
Ha nem ilyen típusú lenne a mostani Nemzeti, nem ilyen hatást generálna, akkor valószínűleg a személyem sem irritálná őket ennyire.
Félnek-tartanak tőled vagy az előadásaidtól?
Szerintem igen. A „félés” biztosan erős szó itt, de hogy hatnak, az valószínű. Mert ezek az előadások nagyon erősen az ellenkezőjét képviselik annak, amit ők, és ami szerintem hazugság. Engem sokszor ért az a vád az elmúlt hónapokban, hogy magyarellenes és hazaáruló vagyok. Én meg azt gondolom, hogy sokkal magyar érzelműbb vagyok, mint ők. Én ugyanis nem kritikátlanul nézem az életet és magamat. És ezzel sokkal inkább elfogadom önmagamat, a történelmet, a hazámat, a környezetemet. Mert ők csak egy szeletét vállalják ennek az országnak, és a történelmének egy részét egész egyszerűen megtagadják. Könnyű a mazsolákat kienni a kuglófból. Tessék lenyelni a fullasztó tésztát is, és nincs hozzá kakaó!
Másik színház igazgatójaként is ugyanígy irritálnád a jobb- vagy szélsőjobboldalt?
Erre nem tudok válaszolni. Azért a Nemzeti jó ürügy. Mert őszintén, azt azért nem hallottam még senkitől, hogy milyen lenne az ideális Nemzeti. Még Vidnyánszky Attilától sem, aki aztán sokat ócsárolta az előadásaimat. Itt kapcsolódik össze, amit kérdeztél, hogy ez az egész felfordulás a személyemnek vagy a színháznak szól. És ne felejtsük el azt sem, engem ismernek, engem lehet anyázni.
Akkor Vidnyánszkyt nem anyáznák? Vagy most már őt is ismerik, bár nem látták a tévében?
Nagyon elcsodálkoznak majd, ha esetleg egyszer majd Vidnyánszky Attila csinál itt Nemzetit. Mert szerintem, akik harcolnak a színházam ellen, nem járnak az ő debreceni előadásaira sem. És hát ennek – ugye – a legszebb története az, hogy a Lúdas Matyijára ugyanazokat a jelzőket kapta, mint én a János vitézre. Sőt, pechére még azt is hozzávágták, hogy Alföldi nyomdokaiba lépett, aminek biztos nem örült.
Akkor mit éreztél, kárörömöt?
Naná. Azért éreztem kárörömöt, mert független alkotóként Vidnyánszky nem folyhat bele ilyen támadás-kampányokba. Ezzel ugyanis hitelteleníti önmagát. Ő nem nyilatkozhat az én előadásomról úgy, hogy nem látta, és nem mondhatja ugyanazt, mint az X. Y. politikai szervezet.
Ezt megmondtad neki is?
Nem fogom felhívni.
Beszélgettetek egyáltalán?
Azóta? Nem.
És előtte?
Előtte? Persze.
Teljesen korrekt volt a viszonyotok?
Miért ne lett volna korrekt?
Akkor honnan indult el ez a támadás? Ambícióból?
Azt gondolom, hogy egy ambíció miatt, igen. Csak itt a sok macsó, gerinces férfi, aki ugye folyamatosan buzizik meg zsidózik… de egy sem volt közöttük, Vidnyánszky sem, aki kiállt volna, hogy: nem érdekel, milyen a mostani Nemzeti, igazgató akarok lenni, és a barátaim ezt el tudják nekem intézni. Alföldi meg menjen a francba.
Miért ne tenné meg, ha tényleg akarná?
Mert gyáva, ezért elkezdte szakmai köntösbe bújtatni a vágyait.
Ebből a hét hónapból mi fájt a legjobban? Mert azt nem hiszem el, hogy nem fájt semmi.
Nézd, annyi minden ellensúlyozza, és annyi fantasztikus dolog történt.
Jó, mondd el azt is, de előbb erre vagyok kíváncsi.
Megdöbbentő helyzetek voltak. Amikor áll az ember a színház erkélyén, és a harmincas-negyvenes éveket idéző röpgyűlést lát az esőben, és azt üvöltözik, hogy ki zsidó, ki buzi, és mit kéne velük csinálni a Duna-parton, az nyomasztó.
Féltél?
Soha nem féltem.
Attól sem, hogy amit a Jobbik-szimpatizánsok produkáltak a Duna partján, a színház előtt, az gyakorlatilag a megsemmisítésedről szólt?
Arról szólt, de nem féltem. Nem tudom megmondani, hogy miért nem.
Azt gondoltad, hogy ez a XXI. században nem fordulhat elő?
Nem, ezt egyáltalán nem gondoltam és nem is gondolom, sajnos. Valahogy azt éreztem, kikerülhetetlen, belekeveredtem ebbe a helyzetbe, és ezt végig kell játszanom – lesz, ami lesz. Azzal kell inkább foglalkoznom, hogy innentől kezdve aztán még inkább menni, csinálni kell a színházat.
Bepereled őket?
Már bepereltem.
Leülnél velük? Tehát leülnél Pörzse Sándorral egy asztalhoz?
Nem, most már nem.
És Novák Előddel?
Vele korábban sem ültem volna le, mert fasisztának tartom.
Pörzsét nem?
Pörzsét nem tartom fasisztának. De most már mit üljek le velük? Leveleztünk, Pörzsével például akkor e-maileztem, amikor a János vitéz kapcsán Iluska helyett Juliskázott a Parlamentben. E-mailben elnézést is kért tőlem.
De csak a Juliskáért, nem?
Persze. Aztán kijelentette: be se tenné a lábát a Nemzetibe, ha én vezetem. Verbális erőszakkal vádolt engem a kereszténydemokrata Pálffy István, vele is leveleztem, aztán amikor föltettem neki négy-öt kérdést, arra már nem kaptam választ. Amikor a fasiszta honlapon kirakták az elérhetőségeimet, akkor bárkinek válaszoltam, aki címmel írt nekem.
Tényleg? Az anyázóknak is?
Persze.
Ha buziztak, zsidóztak, mit lehetett arra válaszolni?
Nem tudom, mit írtam, de mindegyiknek válaszoltam. Értelmesen, egyáltalán nem indulatosan. Soha nem kaptam viszontválaszt. Egyébként megtiltottam a munkatársaimnak, hogy bármit is eltitkoljanak előlem.
Merthogy ennyire mazochista vagy?
Nem vagyok mazochista, hanem nekem képben kell lennem. Hiteltelenné válok, ha én, aki arról pofázom folyamatosan, hogy nem lehet homokba dugni a fejünket, nem olvasom el ezeket. Ha az ember nagyon messziről jön, vagy nagy dolgot akar véghez vinni, ami nagyon távolinak tűnik, akkor nem lehet hátat fordítani a tényeknek. Konfliktuskerülő soha nem voltam, erre mondom az alkati hátteret. Az fontos, hogy lásd, mi történik, miben vagy, te mit hibázol, és hogy bele tudj nézni a tükörbe bármilyen helyzetben.
Rendezés közben sem jutott eszedbe egy pillanatra sem, hogy legközelebb mit vágnak a fejedhez a Parlamentben?
Nem, képzeld, egyszer sem.
És az sem, hogy például ez a jelenet lesz majd az, amelyet a jobbikosok előráncigálhatnak Az ember tragédiájából?
De, eszembe jutott, és nagyon röhögtem rajta. És aztán ehhez képest egyáltalán nem azt a jelenetet vették elő, mert azt nem veszik észre.
Melyiknél számítottál rá?
Hát azt nem mondom meg... Azok az erős képek, amelyek a mai politikai hamisságnak vagy vallási képmutatásnak a jelzései – fel sem tűntek nekik. Azt vették észre, hogy fürdőruhában úgy csinálnak, mintha szexelnének.
Ha nem verik a habot körülötted, akkor is fürdőruhában imitálják a szexet a római színben?
Persze, persze. Tehát nem azért nincsenek meztelenül, mert hogy mit fog szólni Pálffy István.
Mit gondolsz arról, hogy gyakorlatilag a Jobbik támadásai tartanak a posztodon, mert a Fidesz amúgy valószínűleg már leváltott volna?
Lehet benne valami.
Beszéltél politikusokkal, megkerested őket?
Én nem.
Ők megkerestek téged?
Igen.
Azt firtatták, meddig akarsz a székedben maradni?
Igen.
Megkérdezték, minek a fejében mondanál le?
Pontosan.
Semmi sem tűnt elég csábítónak?
Már elmondtam, mit kérek cserébe: üres gyárcsarnokot színháznak felszerelve, és évi egymilliárd forintot – öt évig.
És erre azt mondták, hogy...
…ez most nincs. Kínáltak más színházat, de nem megyek olyan helyre, ahol társulat van. Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy innen magamtól elmenjek. Nincs miért. Tisztességgel végzem a munkát, amit elvállaltam. Bármikor letölthető a pályázatom az internetről. Abba pont ezt írtam, amit csinálok, szó sincs meglepetésről, nem vertem át senkit. Arról lehet beszélgetni, hogy vajon ez-e a Nemzeti Színház.
Miért, mi a Nemzeti Színház? Definiálható?
Nagy kérdés, hogy a XXI. században mit jelent a Nemzeti Színház. Visszafelé forduló színházi intézménynek kell lennie, vagy éppen előrenézőnek – ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni.
A kettő kombinálható?
Szerintem igen. Előrenézni csak úgy lehet, ha visszanézel, megvizsgálod, hogy mi történt. De visszanézni lehet úgy is, hogy nem nézel előre, nem akarsz azzal foglalkozni, mi lesz a jövőben.
Miért gondolják azt olyan sokan, hogy ennek kőkonzervatív múzeumi vitrinnek kell lennie?
Mert ez történelem. Tessék megnézni, hogy miről szólt a Nemzeti Színház léte vagy nemléte. A kezdeteknél arról: lehet-e magyarul beszélni, színházat csinálni. Aztán az „átkosban” felrobbantották a Blaha Lujza téri épületet, akkor is valahogy egy függetlenségi jelképet tüntetett el a szovjet hatalom által bitorolt uralom. A nemzeti függetlenségnek egy intézményét. Tehát Gobbi Hilda nem véletlen tudta azt az elképesztő összefogást megszervezni az új Nemzetiért, mert ez a hely akkor is rendkívül fontos jelképe volt a nemzeti identitásnak. Csak ezek mind eltűntek, hál’ istennek. Most kivel szemben kell a nemzeti identitásunkat védenünk? Lassan önmagunkkal szemben. Eltűnt mindenféle történelmi, társadalmi talaj, kiment mögüle ez az eszmeiség. Ráadásul: annyira szeretném, ha egyszer valaki elmondaná, hogy mik azok a magyar színházi hagyományok, amelyeket, például akár a Comedie Francaise-t vagy a Royal Shakespeare Companyt nézve, ápolnunk kellene? A magyar színházi hagyományok a legavantgárdabb és alternatívabb, „erkölcstelenebb” és „hazafiatlanabb” színdarabban is ott vannak, mert arra épülnek. Abszurd az egész, fogalmak zűrzavara, nem létező ügyek összekapcsolása. És akkor visszatérve Vidnyánszky Attilára: miről beszél? Nem Kárpátalján csinál már színházat, hanem Magyarországon – Kossuth-díjjal kitüntetve.
Tényleg, amikor Réthelyi Miklóssal leültetek beszélgetni – és megkaptad az „igazgatói rovót”, mert beszóltál egy provokáló újságírónak –, nem beszélt arról a miniszter, hogy milyen Nemzeti Színházban gondolkodik?
Erről a beszélgetésről nem nyilatkozom, hiszen elmondtuk, hogy a magunk részéről ezzel lezártnak tekintjük ezt az ügyet.
Más alkalommal beszéltél erről Réthelyivel?
Nem, de szívesen elbeszélgetnék vele, mert nagyon kulturált embernek tartom. De kevéssé befolyásolna, hogy ő mit gondol.
Akkor a fenntartó csak annyit mondhat szerinted: kedves Alföldi Róbert, ennyi pénz van, tessen szíves lenni jó színházat csinálni belőle?
Igen. De ez nagyon egyszerű ügy. Itt lehet bármilyen pályázatot írni, a kinevezésnél úgyis az emberekről döntenek, az addigi szakmai életükről, hitelességükről. Furát fogok mondani: amikor itt volt nálunk a nemzeti színházak konferenciája, az derült ki, hogy mi vagyunk talán az egyetlen volt szocialista ország, ahol nem szól bele a hatalom a műsortervbe. Nem művészileg természetesen, hanem műfajilag.
Zavarna, ha ezt kikötnék? Befolyásolná a művészi szabadságod, ha meghatároznák, hogy legyen, mondjuk, három tragédia és két komédia?
Picit zavarna, de azt hiszem, a lényeget nem érintené.
És ezt miért nem teszik meg? Ennyire nem érdekli őket a színház vagy nincsenek tisztában a színházi műfajokkal?
Nem értenek hozzá, viszont ezt ők tudják.
Akkor ez szép dolog a politikától, nem?
Ezt mondom! Engem le lehet váltani, de csak akkor, ha azt mondják: mi nem ilyen színházat akarunk.
De nem mondják meg, hogy milyet akarnak.
Így van. Azzal viszont nem lehet leváltani, hogy erkölcstelen, hazaáruló, perverz vagyok. Csak föl kell vállalnia valakinek tökösen, férfiasan, gerincesen, hogy másfajta színházat akarnak. Nálunk senki nem vállalja a saját véleményét, nem merünk igeneket és nemeket mondani. Én nagyon egyszerű, falusi környezetből jöttem, és ott valahogy ezek az iszonyú egyszerű szabályok működnek. Tehát akik földeken dolgoznak, nem mismásolnak. Ott csak igenek és nemek léteznek, különben nem lesz kaja.
A támadások alatt mennyire érezted a szakma szolidaritását?
Az elején nagyon nem. Az első ellentüntetésen meglepett, hogy olyan kevesen jöttek össze.
Csalódott voltál?
Kicsit, mert ez nem rólam szól… De azóta abszolút erősen érzem a szolidaritást. És ehhez nagyon kell az a művészi háttér, amit a Nemzeti most nyújt.
Amúgy meglepett, hogy három előadást elhívtak a Nemzetiből az idei POSZT-ra? Mit gondolsz, ebben mennyi volt a szolidaritás?
Az is biztos benne volt, ezen is sokat gondolkodtam. Azért amennyire objektíven tudom megítélni a saját munkánkat: mind a három előadásnak helye volt ott.
Tavaly is meghívták volna ezt a hármat vagy két évvel ezelőtt?
Tavaly nem hívtak meg semmit, tavalyelőtt meg csak A parkot. Ennek nagyon sok összetevője van. Az idei nagyon erős és fontos évad volt.
De például érzed azt, hogy a kritikusok sokkal megengedőbbek az előadásaitokkal vagy veled szemben, amióta támadnak?
Nem.
Merthogy akkor, úristen, ha én most ócsárolom a Tragédiából a római színt, azzal ártok nekik...
Hát igen, ez Csáki Juditnak is a vesszőparipája – és igaza lehet. Nem lehetett csak esztétikáról írni, mert akkor azonnal fölhasználható más kérdésekben. De én nem nagyon érzem azt, hogy a kritika túl megengedő lenne. Nézd meg a Tragédiáról a kritikákat. Egyáltalán nem hozsannázóak. Sőt, inkább szájhúzogatósak.
Mikor sajtótájékoztatót tartottál a hét hónapos támadássorozat után, a közismerten jobboldali színész, Blaskó Péter is szót kért. Tartottál attól, hogy mit fog mondani, egyáltalán tudtál arról, hogy fel akar szólalni, és kiáll melletted, valamint az általad vezetett Nemzeti mellett?
Nem.
Azért mintha szorongtál volna, hogy mi következik.
Hogyne szorongana az ember ilyen helyzetben? Az nem volt valami kellemes, amikor hat oldalt felolvastam azokból a trágárságokból, amit nyilatkoztak vagy kinyilatkoztattak rólam. Másrészről, tényleg nem lehetett tudni, hogy másnap hogyan alakul a sorsom vagy az életem.
Miért, most lehet tudni, hogy holnap hogy alakul?
Most legalább azt lehet tudni, hogy szeptemberig maradok. Remélhetőleg.
Mert nyári szünet van. Amúgy sokan mentek politikusokhoz az ügyedben?
Ez annyira abszurd ügy volt, hogy még azok is megmozgatták a kapcsolataikat, akik egyébként nem feltétlenül szeretik azt az irányt, amit én képviselek. Vagy nem szeretnek engem.
És ha most állna elő az a provokáló helyzet, ami ott, a 40 fokos hőségben, a sajtótájékoztatón, hogy a római színről faggat felháborodottan egy újságíró, akkor megint azt mondanád neki, hogy az előadáshoz hasonló orális szexet kívánsz neki egész életére?
Azt hiszem, igen.
Felidegesített?
Nem azért mondtam ezt, mert elvesztettem a türelmemet hét hónap után, hanem riposztoltam pont abban a stílusban, hangulatban és ugyanolyan hozzáállással, mint ahogy az újságírónőnek nevezett hölgy kérdezett. Ha én elveszítem az agyam, akkor ennél sokkal durvábbat vágok oda. Ez egy korrekten, pontosan, valóban nagy adag élccel megfogalmazott mondat volt. És nem volt benne egyetlenegy trágár kifejezés sem.
A személyiségeden amúgy mennyit változtatott ez a nemzeti színházas történet?
Ezt én nem tudom. Erről a munkatársaimat kellene megkérdezni.
Szívesen megkérdezem őket is, de te hogy érzed?
Hogy a személyiségem mennyit változott? Szerintem lényegében nem túl sokat. Talán higgadtabbá tett, vagy megtanított arra, hogy nem árt néha hallgatni, nem felvenni a kesztyűt. Szerintem az is végtelen irritáló lehetett, hogy hallgattam nagyon hosszan.
Ez volt az egyetlen, amit csinálhattál.
Én nem mentem ezekbe bele.
Korábban, mondjuk, ilyenkor kiálltál volna a barikádra, és elküldesz mindenkit a jó édesanyjába?
Lehet, igen. Habár nem, mert a Nemzeti előtt a Bárka Színházban ugyanezek mentek kicsiben, és akkor sem küldtem el soha senkit sehová. Azért ott nekem szegezték a kérdést az önkormányzatnál, hogy milyen jogon „furulyáznak” a Szentivánéjiben? A hölgy természetesen nem látta az előadást.
Ezeket miért csak nálad vetik föl? Másnál is imitálják az orális szexet vagy utalnak rá. Mi az, ami benned ennyire irritáló számukra?
Nem tudom. De valahogy azt gondolják, hogy én ezt azért csinálom, hogy őket idegesítsem. Annyit foglalkozom velük, hogy nekik készítem az előadásokat.
De hiszen úgysem nézik meg ezeket az előadásokat.
Valóban nem. Álmomban nem gondoltam azt, hogy például Pörzse letölt két fotót az internetről, és azt mutogatja a Parlamentben. Úgy, hogy nem is látta az előadást. Hát ez abszurdum!
Az előbb azt kérdeztem, ez a hercehurca hogy hatott a személyiségedre. És a művészetedre?
Szerintem pozitívan. Azért a jelenlegi társadalmi pillanatban van miről beszélnie a színháznak. Szó sincs arról, hogy a magyar színház toporogna, nem tudná, mi a dolga, miről beszéljen, mint mondjuk a rendszerváltást követő években. Újraalakul a második titkos nyelv, amit annak idején is értett a színpad, értett a nézőtér.
Azért régen éreztem a színházi szakmában ekkora félelmet, bizonytalanságot.
Azt látom a szakmában, hogy sokan azt hiszik, ha megpróbálnak igazodni és bugyuta módon ügyeskedni, akkor megúszhatják.
És nem?
Nem. Most az a cél általában, hogy minél kevésbé legyen valami hangos, és faroljon hátra az előtérből. Kizárólag művészetről beszélek, színházművészetről. Ilyen helyzetben az a dolga a színháznak, hogy minél hangosabban kiabáljon, és minél előrébb álljon.
A Nemzetin kívül melyik az a színház, amelyik ezt felvállalja? Nyilván nézel máshol is előadásokat.
Jobb lenne, ha többen vállalnák föl. Jó, ekkora balhé senki körül nem lesz, mert ugye, ez a Nemzeti, ott sokkal jobban cseszegetik az igazgatót. Egyébként azt mondják, ha végignézi bárki Magyarországon a Nemzeti Színház direktorainak az életpályáját, akkor amit eddig kaptam, az kismiska. Valahogy ez mindig kardinális kérdés volt. Mindenki azt gondolja, hogy ért ahhoz, milyennek kell lennie a Nemzetinek. Azt hiszem, a mi szakmánk sosem fog úgy összefogni, mint teszem azt: a rendőröké. Mert más típusú emberek vannak benne. De ez nem jó vagy rossz, így alakult.
Ugorjunk vissza az időben. Kevés a direktornak alkalmas színházi ember. Már kész voltál a társulatvezetésre, mikor a Bárka Színház igazgatója lettél?
Nem, szerintem a közepénél váltam azzá.
Mikor elmentél a Bárkából, sokan vádoltak azzal, hogy magaddal vitted például a szponzorokat.
De hát arról én nem tehetek. Engem a Bárkába nemcsak azért hívtak, mert annyira erősen kötődtek hozzám művészileg, hanem mert szükség volt a nevemre. Ezt be is vallották, meg is beszéltük, ebben semmi titok nem volt. Amikor én eljövök, és a nevemhez kapcsolódó ügyek elmennek, engem nem lehet vádolni semmivel.
Mikor elvállaltad a Bárka igazgatását, tudtad, hogy megpályázod majd a Nemzetit?
Dehogy tudtam! Persze ezt sem hiszi el nekem senki.
Akkor egy reggel úgy ébredtél, hogy pályázni kéne a Nemzetire?
Nem, nem reggel.
Akkor egy délután. Esetleg mondták neked, hogy pályázz?
Nem, amikor Jordán Tamás bejelentette, hogy nem pályázik többet, akkor kezdtem el ezen gondolkodni. Érdekes, kevert helyzet volt a Bárkán. Ott egy erősen összetartó csapat hívott, amelynek a színházeszménye nem biztos, hogy passzol az enyémhez. Engem igazándiból egy krízishelyzetben keresett meg a társulat. Ugyan szabad kezem volt, de mégsem. Teljesen világossá vált, ha ők hívnak, akkor nem fogom szétcseszni az egészet. Azt akarták, hogy próbáljam valahogy egyrészt megmenteni, átmenteni, másrészt színházilag fölpörgetni.
Sikerült?
Szerintem aránylag igen.
És mennyire tudtál kommunikálni az önkormányzattal? Mínusz az a hölgy, aki fájlalta a Szentivánéji álmot...
Azért ott elég jó helyzetből indultam, hiszen amikor igent mondtam a felkérésre, akkor Csécsei Béla, az akkori polgármester kijelentette: kiírnak egy pályázatot, és én fogom megnyerni. Erre meg azt mondtam, hogy akkor pedig nagyon sajnálom, nem pályázom. Nevezzenek ki! Miattam még a kinevezési alapszabályt is megváltoztatták. Tehát nekem nem volt igazán politikai konfliktusom senkivel. Azért azt el kell mondanom: ha nincs a Bárka, biztosan nem kapom meg a Nemzetit.
Mennyire mérted fel a Nemzetinél, hogy esélyes vagy-e?
Ha nem gondoltam volna, hogy esélyes vagyok, akkor nem indulok.
Mert ugye, azt mondtad egy korábbi pályáztatási procedúra után, mikor gyakorlatilag a fővárosi önkormányzat neked ígérte az Új Színházat, mégsem te nyerted: többet nem pályázol.
Erre szoktam azt mondani, hogy csak az ökör következetes.
Most is megpályáznád a Nemzetit?
Persze. Ha kitöltöm a mostani időszakomat, újra megpályázom. A Nemzeti a végtelen lehetőségek tárháza volt, mikor megpályáztam. Az akkori lehetőségekről beszélek! Egyrészt anyagilag, másrészt fontos összetevője volt ennek, hogy milyen társulata volt. Arra a fajta nemzetköziségre, amit olyan lényegesnek tartok, más színháznak nem lenne lehetősége. Harmadrészt, izgatott az is, hogy mi a Nemzeti, hogy tud működni. Jordán Tamás egyáltalán nem csinált rossz színházat, ez egy nagyon erősen és jól működő intézmény volt, amikor átvettem. Csak azt gondoltam, hogy lehetőségem van arra, hogy rizikósabban csináljak bevállalósabb színházat.
Azt mennyire bírtad elviselni, mikor azt mondták, hogy a kinevezésed politikai alapú volt?
Én erre azt válaszoltam: tessenek elolvasni a pályázatokat, fönn vannak az interneten.
Most egyébként, legyünk őszinték, a pályázattól teljesen függetlenül, nem tud bárki egy olyan pályázatot beadni, amilyet akar? Egyrészt soha nem kéri számon senki, másrészt...
De be tud, abszolút.
A pályázat gyakorlatilag olyan, mint a politikai kampány.
Igen, de azon pontosan lehet látni, hogy mi az, amit komolyan gondoltak, és mi az, amit nem.
A tiedben egyáltalán nem volt olyan, ami nem volt...
Blöff?
Aha.
Nem volt benne blöff. Kérd rajtam számon sorról sorra. Nem volt blöff. Ezért mondom azt, hogy vádoljanak azzal, hogy politikai kinevezett vagyok. Tessék elolvasni az összes pályázatot, amit beadtak a Nemzeti Színház igazgatói posztjára. Jó, ott volt Hudi Lászlóéké, akik nagyon fontos és erős dolgot akartak, társulat nélküli, projekt alapú színházat, de ez teljesen más típusú koncepció lett volna. Az nagy kérdés volt, hogy ezt bevállalja-e a kulturális kormányzat.
Arra nem gondoltál, hogy akár be kéne hívni Hudiékat a Nemzetibe?
Nem, de nem elvből, hanem mert nem gondolom, hogy a kettőt lehet egyesíteni, mert az hibrid.
A függetleneket egyáltalán nem lehetne behívni a Nemzetibe?
Miért ne lehetne? Ezt pont nekem mondod, aki a krétakörös A jéggel nyitott, és a Krétakörből odaszerződtetett embereket? A jövő két évnek egy újabb feladat: hogyan lehet jobban tágítani a Nemzeti struktúráját. Beleférjen az, hogy egy félfüggetlen vagy független félcsapattal létrehozzunk egy előadást. Ez most nehéz, mert nekünk beállt repertoár-rendszerünk van. De erre kísérlet a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból a festőműhelyben.
Amúgy abban sosem gondolkodtál, hogy egy független, struktúrán kívüli műhelyben építs társulatot? Mint például Schilling Árpád, Pintér Béla, Bodó Viktor vagy Balázs Zoltán?
Nem. Egyrészt engem nagyon sokáig a struktúrán belüliek sem nagyon fogadtak el, hát még a struktúrán kívüliek.
Mégis kaptál megbízásokat.
Hát igen, mert azért általában sikeresek voltunk.
Az eredményt tekintve teljesen mindegy, hogy elfogadták-e vagy sem.
Én a hagyományos kőszínházi struktúrában és közegben nőttem föl, erre vágytam, ezt ismerem, itt lettem színész. Nekem nincs annyira rossz véleményem róla, hogy kivonuljak belőle. Az indulat és a düh nem tud hajtani, másrészről pedig szorongok az afféle bizonytalanságtól, ami másokat iszonyúan hajt és inspirál.
Mikor beléptél a Nemzetibe, elkezdtél társulatot építeni – a meglévőre alapítva.
Azért ennél jobban szétszedtem, elküldtem húsz embert, a társulat felét.
De nem különösebben egységesítetted az ad hoc módon összekerült csapatot.
Igen, a magot hagytam.
Jobb szeretted volna, ha üres színházba – a vágyott gyárcsarnokba – válogathattál volna színészeket?
Erre nem tudok válaszolni.
És arra, hogy mennyire társulat a mostani Nemzeti?
Most elég rendesen, de ehhez sok minden kellett. Például a működésem elején az a sokk, amit, mondjuk, az emberek elküldése jelentett. És az nagyon kemény munka. Aztán jött sokféle rendező, kavarogtak a balhék, és iszonyúan kellett hozzá az a fajta siker, ami a hétköznapokban tapasztalható vagy akár az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyébe három előadást hozott. Hogy a színészek rácsodálkoztak Andrei Serbanra vagy rám, vagy helyzetekre, ügyekre. Meg hát a szerencse. Ezt elmondom, mert hatalmas dolognak tartom: odajött hozzám a POSZT-on Mertz Tibi, akit én küldtem el a társulatból, és ebből rendes sajtópolémia lett. Szóval odajött hozzám, és gratulált a színházhoz. És abszolút őszintén – ez rendkívül fontos volt.
Sokan gratuláltak már?
Az elküldöttek közül?
Nem, úgy általában, és nem a rajongókról beszélek.
Igen, sokan.
Például a világhírű Serban mit gondolt erről a társulatról, mikor a Három nővért rendezte a Nemzetiben?
Serban először igent mondott arra, hogy nálunk dolgozik, aztán mindent elkövetett, hogy ne kelljen jönnie. Nem volt túl jó véleménye a magyar színészekről, és ezt más külföldi rendezők tapasztalatára alapozta. Ezért olyan feltételeket támasztott, amelyekről azt gondolta, hogy már biztosan teljesíthetetlenek. Tehát ő ebből a helyzetből jött, és elképesztően boldog lett a munkától. De én is örültem mint társulatvezető, mert tény, hogy a nagynevű külföldiek rendezései nem mindig sülnek el jól.
Mit gondolsz, jól sült el a Három nővér? Azért eléggé megosztotta a nézőket és a kritikusokat is.
Teljesen jól. Vegyes a visszhang, de hát elképesztő módon dolgoztak a legkülönbözőbb helyről érkező és ízléssel rendelkező színészek. Fontos lépés volt abban, hogy együtt hogyan tud működni a társulat. Andrei visszajön dolgozni jövőre is, mert olyan impulzusokat, erőt, kitekintést, nyitottságot, nyitást adott neki ez a próbafolyamat. Az, hogy ezt vagy azt írták róla, azt jelenti, hogy valamilyen az előadás. És nézik az emberek.
Az említett Három nővérben Versinyint játszod. Mennyire erősödött meg a színészi éned az elmúlt években?
Talán már sokkal többet tudok arról, hogy lehet jól játszani, mint húsz éve.
Jobb színész lettél?
Persze, miért ne lennék jobb? Ha ugyanolyan lennék, mint húsz éve, az elég szomorú lenne.
De lehetnél, mondjuk rosszabb is.
Az is kétségbeejtő lenne. Most pont annyit játszom, amennyi jólesik, amennyi hiányzott vagy hiányzik. Azt gondolom, hogy nagyon nekem való szerepeket kapok, miközben életemben nem gondoltam volna, hogy Versinyint fogok játszani.
És miért volt szükséged olyan pótcselekvésre, mint a Madách színházas bulvárszerepek? Dolgoztál eleget, még külföldön is rendeztél operákat.
Jaj, hát mert mámor volt bennük szerepelni!
Sosem rendeznél ilyet!
Az sem biztos.
Egy jó Neil Simont megrendeznél?
Kötelezővé tennék minden színművészetis osztálynak egy féléves Neil Simon-kurzust Szirtes Tamással. Tamás nagyon magas szinten tudja ezt a műfajt. Elkezdtük próbálni, és én két hét után azt mondtam neki: tanár úr, ezt nem tudom megcsinálni, úgyhogy inkább visszaadom. Nem tudom, mi az, hogy ritmus, poentírozás, nem érzem a technikáját. Erre azt mondta: nyugi. Nekem az nagy és fontos iskola volt, amit erősen tudok hasznosítani a Versinyintől kezdve mindenben, még a rendezői munkáimban is.
De ahhoz, hogy egy nemzetis színész ilyenben lubickoljon, oldódjon vagy tanuljon, ahhoz azért el kéne menni egy másik színházba, nem? Azért a Nemzetiben bármilyen zseniálisan rendez Neil Simont Szirtes Tamás, nem hívnád meg.
Nem, mert nem Neil Simon-előadásokat játszunk. Nem ezt a fajta színházat képviseli a Nemzeti.
Nem férhet bele?
Nem. Meg miért kéne, hogy beleférjen?
Miért ne? Mert jó a színésznek, te mondtad, és adott esetben jó lehet a nézőnek.
Igen, csak szerintem más a dolga a Nemzetinek.
És az mennyire zavart, amikor akár a madáchos szerepekért, akár a tévés celebségért gyilkoltak?
Életemben nem kaptam olyan fantasztikus kritikákat a színészetemről, mint a Madáchban. A tévénél tényleg zavart. De aztán az ember elfogadja.
Ezt ma is megcsinálnád?
Meg.
Miért? Kellett az a hírnév?
Kellett. Mindenhez.
A Nemzetihez is?
A Nemzetihez is.
Akkor ez tudatos volt?
Akkor és ott teljesen.
Tehát ez tudatos karrierépítés volt?
Abból a szempontból igen, hogy amikor jött ez a lehetőség, akkor azt mondtam, oké. De amikor elkezdett nagyot változni ez a reggeli műsor, akkor fölálltam. A Heti hetest akkor hagytam ott, mikor kineveztek a Nemzeti élére. Nem lett volna elegáns maradni.
Szakítottál a bulvármédiával is. Korábban, ha fölhívtak, hogy mesélj az életedről, meséltél?
A bulvárral kötöttem egy kvázi hallgatólagos megállapodást: hagytam, hogy megírják, hány cipőm van, aranyos a kutyám, eljöhettek fotózni, és tudtam, akkor nem kezdenek el mindenféle állatságokat írni rólam. Nem kimondva, de nagyon normálisan tiszteletben tartottuk egymást, és amikor felrúgták a szabályokat, onnantól kezdve nem állok velük szóba.
A média nagy része most kiállt melletted, a bulvár is. Erős lett a píárja a Nemzetinek azzal, hogy a politika állandóan foglalkozott veled. A reflektor annyira a Nemzeti Színházra fókuszált, hogy akinek eszébe sem jutott volna megnézni, az is kíváncsi lett – teszem azt – Az ember tragédiájára.
Igen, de a Tragédiára például a bemutató utáni második napon elfogytak a jegyek.
A következő évadot ismertető sajtótájékoztatón azért elmondtad, hogy a János vitézt viszont tönkretették.
Talán ma már a János vitézt sem tudnák tönkretenni, mert az volt az első nagy balhé.
Az is elképesztő sikeresen indult, ugyanúgy nem lehetett jegyet kapni rá.
Igen, de most talán már nagyobb erő van bennünk.
A színészekben vagy a nézőkben nagyobb a kíváncsiság?
Is-is. Az utolsó Tragédián 650 ember fölállva tapsolt az előadás mellett, a társulat mellett, a művészi szabadság mellett, és a butaság meg a primitívség ellen. Erről azt gondolom, hogy évtizedek óta nem volt ilyen Magyarországon.
Meddig maradhatsz független?
Amíg a helyemen ülök. Mert ha olyan helyzetbe kerülnék, amely kockáztatja a függetlenségemet, akkor én nem maradok. Ez teljesen világos.
Minek kéne ahhoz történnie, hogy azt mondd: na jó, ezt már nem?
Most azt gondolom, hogy nincs az a pont, azért ott van mögöttem az egész színház és sok tízezer néző.
És mikor készült az évadterv, a darabok kiválasztása, nem válogattál úgy, hogy majd odadobhasd Pálffynak a műsort, hogy mutasson ennél klasszikusabbat?
Bevallom, volt ilyen. Oké, jó, legyenek klasszikusok, legyen Sütő András.
De amúgy eszedbe sem jutott volna?
Nem, nem azt mondom. Mindent azért veszünk elő, mert azt gondolom, hogy remek színdarab, lehet vele beszélni a jelenlegi helyzetről. Az, hogy miként csoportosítjuk, lehetne fricska. Hogy magyar darab kell, Sütő András kell? Tessék: A lócsiszár virágvasárnapja, tessék elolvasni! Klasszikus kell? Itt van Szent Johanna, vizsgáljuk az egyház és a hit viszonyát.
De olyan még véletlenül sem fordult elő, hogy vegyünk elő egy jó Szőcs Gézát vagy kis Wass Albertet, hogy csönd legyen?
Tudsz jó Szőcs Gézát és jó Wass Albertet? Én minőséget szeretnék képviselni. Látom, hogy mindenki próbál lavírozni. Mert nincsenek játékszabályok. Csak szabályok mentén lehetne úgy gondolkozni, hogy mit kell ahhoz csinálni, hogy kapj egy jó pontot. Ha folyamatosan változnak a játékszabályok, akkor nem lehet mihez képest jókat lépni.
Dehogynem! Van játékszabály: aki nincs velünk, az ellenünk van.
Hát, köszi!
Pedig ez van!
Igen, ezt viszont nem ismerem el. Tehát számomra ez nem létező játékszabály.
De elismered, hogy eszerint kéne működni?
Igen, sajnos.
Korábban jobban lefektetett játékszabályok voltak?
Nem tudom. Korábban nem vezettem színházat.
De a szocialista kormány idejében már vezettél.
Ott az volt a játékszabály, hogy nincs szükség játékszabályokra.
Hát akkor ez ugyanaz.
Nem, nem gondolom. Igaz, az előző kormány sem kedvelte jobban a színházat, minden hatalomnak púp a hátán úgy nagyjából a művészet is. Nagyon sok pénzt visz el, hangos, nem lehet kézben tartani, és kiszámíthatatlan, hogy mi a franc bajuk van, és éppen miért hőbörögnek. De legalább azt a tiszteletet megkaptuk: oké, nem értünk hozzá, nem akarunk érteni hozzá, itt a pénz, csináljátok. Sok rosszat el lehet mondani az elmúlt húsz évről, de azt nem, hogy ne lett volna elképesztő színes, sokrétű, sokféle, kulturális és művészi élet Magyarországon, Budapesten. Pláne, ha csak a színházat nézzük. Budapesten esténként minimum 60-70 helyre el tud menni az ember.
Ez egyelőre még így van.
Egyelőre még igen. De hát látod, hogy nincsenek játékszabályok, hiszen aki velünk volt, az egyszer csak ellenünk lesz, és leváltják.
Azt is kárörvendéssel veszed?
Nem, az szomorúsággal tölt el.
Szomorúság? És azt gondoltad például, hogy Koltay Gáborból egyszer mártír lesz? Nemrég leváltották a József Attila Színház éléről mint megbízott igazgatót.
Nem.
Arra számítottál, hogy a kormány elkezdi lecserélni a saját embereit?
Nem, de… én ezeket mind kívülről mondom. Nem szabad ugyanabba a hibába esnem, mint ők, hogy nem ismerek egy helyzetet, és arról nyilatkozom. De a vidéki leváltásokat tökösebbnek tartom, mint ami itt megy a Nemzetivel. Azt mondják ott, nem ilyet akarunk, és valószínűleg látták, hogy nem biztos, hogy értenek hozzá azok, akik ott vannak.
Na, de honnan értenének?
Például szerintem Cseke Péter Kecskeméten ért hozzá. Kérdés, hogy az emberhez mennyire állt közel az a színházi eszmény. De róla mint igazgatóról nagyon fontos jelzés, hogy mer maga fölé hívni rendezőt. Pontosan tisztában van azzal, mit tud, mit szeret, és semmi más nem érdekli, csak hogy megpróbálhatja a saját színházeszményét megvalósítani. Őt is a jobboldali kultúrpolitika nevezte ki Bodolay Géza helyébe, akiért vertük az asztalt. De Péter megpróbál normális színházat csinálni, ő ezt az utat választotta.
Létezik ma olyan is a színházban, hogy valaki pártállása alapján kap szerepet?
Szerintem van olyan színház. Miért, a POSZT-on mi történt? Beraktak egy plusz embert a zsűribe és a válogató bizottságba, hogy a jobboldali Magyar Teátrumi Társaság embere is szerepet kapjon. Az indok: politikailag kiegyensúlyozott legyen egy szakmai szervezet. Hangsúlyozom, egyáltalán nem Bicskei István ellen beszélek. Ő saját művészi jogon is lehetne zsűritag, nem pedig azért, mert jobboldalian gondolkozó ember. Akkor jövőre úgy válogatnak, hogy a jobboldali meg a baloldali színházakból ugyanannyi előadás jöjjön? És majd meg kell mondani vagy beosztanak bennünket, hogy melyik oldalhoz tartozunk? És ez a Márta Pistának a nagy reformja a POSZT-ról, így akar békíteni?!
És miért nem mondtad neki, hogy ez nem jó?
Mondtam neki nyilvánosság előtt is, meg négyszemközt is folyamatosan.
Kiss Imrének, a Művészetek Palotája korábbi igazgatójának is „beolvastál”, mikor a Magyar ünnep című előadásotokat nem engedte bemutatni? Persze, technikai okokra hivatkozott.
Kiss Imre azt mondta a bemutató előtt, hogy szerintük ennek nem itt kell lennie. Elmondtam Imrének, hogy ez gyávaság, öncenzúra, a kommunista időket idézi, és hogy nem feltételeztem ezt róla. Azt is hozzáfűztem: nem véletlen küldtem át másfél évvel ezelőtt a darabot, nagyon sajnálom, hogy senki nem olvasta el. Pontosan lehetett tudni, miről szól.
Miért engedted, hogy úgy jöjjön ki a közlemény, hogy technikai okok miatt nem mutatja be a Müpa az előadást?
Hát mindenki tudta, hogy mi történt. Nagyon szomorú voltam, mert én nagyon kedvelem, tisztelem Imrét.
A Müpa új igazgatójával, Káel Csabával tárgyaltatok?
Még nem. Ott vagyunk egymás mellett, jó szomszédként működünk. Teljesen jó lenne tényleg együtt dolgozni. Mind a kettőnknek jót tenne.
Látod már előre, hogy melyik jövő évi bemutató lesz az, amelyik...
…botrányos lesz?
Igen.
Nem tudom. Szerintem az ifjúsági darabbal biztos lesznek gondok, mert csak azt a nagyon egyszerű ügyet próbálja egy tizenévesnek elmagyarázni, hogy mi az, hogy zsidó, keresztény meg muszlim, és ezeknek mi bajuk van egymással. De a fene sem tudja, hogy éppen miből lesz megint balhé, és miből nem.
Mennyit konfrontálódsz a gazdasági igazgatóval, Hegedűs Judittal, mikor hatalmas összegeket zárolnak, és neked évadot kell tervezned? Elterjedt év elején, hogy jövőre nem lesznek nálatok bemutatók.
Erről szó sem lehet. Megpróbáljuk megtalálni a megoldást, hogy ne az előadások rovására menjen a pénzmegvonás. Például nem hívunk vendégszínészt, és sokkal kevesebb pénzből csinálunk produkciókat.
De ez a politikának nem azt jelenti, hogy tök mindegy, mennyi pénzt adunk, úgyis meg tudjátok valósítani az elképzeléseiteket?
Persze, jelentheti ezt is, de jelentheti azt is, hogy ezzel igazolod a létedet. Azt gondolom, hogy amikor nagyon nehéz helyzet van, akkor nagyon-nagyon kell dolgozni. Mert különben azt mondhatják, hogy hát minek ez a színház? Ráadásul, az emberek nagyon könnyen megszokják, ha valami nincs. Inkább mondja azt a politika, hogy akkor ugyanennyiből is meg tudod csinálni, de nem tudja megszüntetni, és nem adsz neki igazolást arra, hogy miért szüntesse meg.
Nyilván a Nemzeti Színházat nem szüntetik meg.
Nem, persze. De hát én nem fogom nekik megadni, hogy kivéreztessenek.
Pedig, ha jól látom, azért ez történik.
Én még azt gondolom, hogy ez sem. Mindenkitől elvettek pénzt.
És hol vannak azok a támogatók, akik jöttek veled a Bárkából?
Nagyon nehéz most támogatót szerezni, és biztos többen meggondolják, hogy kifizetődő-e Alföldi mellé állni. Tavaly ilyenkor a színházi törvény által lehetővé tett támogatás már megvolt. Már mindenki várja a sporttörvényt, mert pontosan tudja, hogy a kormány a sportot favorizálja. A sportba ugyanúgy lehet majd pénzt rakni, mint eddig a színházba. Tehát kíváncsi leszek, hogy össze tudjuk-e majd szedni azokat az összegeket, amelyeket tavaly. Továbbá: csomó pluszköltsége lett a nagyvállalatoknak, amelyek miatt nem fognak kultúrát támogatni.
Mit gondolsz, kitöltöd az öt évet?
Most azt gondolom, hogy igen.
- Kultúra [6]