Európában nem válság van, hanem súlyos válság – mondta láthatóan letörten Jean-Claude Juncker, az Európai Unió soros elnöke a júniusi csúcs kudarcát beismerő sajtótájékoztatón. A lisszaboni folyamat elakadt, ha egyáltalán beszélhetünk az elindulásáról, az alkotmányt két meghatározó alapító ország állampolgárai jelentős többséggel elutasították, a hétéves költségvetés zátonyra futott, és ma még nem is körvonalazódik az új konszenzus.
A válság persze nem csak veszély, amely Európa politikai és gazdasági marginalizálódásához vezethet, hanem egyben esély is egy új konszenzus létrejöttére. Belátjuk, ehhez a reménykedéshez ma jókora optimizmusra van szükség.
Az elbizonytalanodó, megosztott, önmagával vitatkozó Európa aligha képes betölteni a globalizálódó világban azt a szerepet, amelyre ambíciói ösztönzik. Mindez igaz a transzatlanti kapcsolatok megújítására is, amire pedig elengedhetetlenül szükség van az előttünk tornyosuló kihívások miatt. Ezen a téren azonban némi reménysugarat jelent, hogy a helyzet ma kedvezőbb, mint korábban. Ennek több oka is van, de ezek közül nem elhanyagolható szerepet játszik a londoni merénylethullám kiváltotta döbbenet és felismerés: a fundamentalista alapú terrorizmus elleni küzdelemben Európának – most már önvédelmi okokból is – nagyobb szerepet kell játszania, mint eddig.
Bár az Egyesült Államokat és Európát összefűző gazdasági kötelékek minden korábbinál erősebbek, a transzatlanti kapcsolatrendszert mégis komoly politikai nézeteltérések terhelik. Az Atlanti-óceán mindkét oldalán a demokratikus jogállam, az emberi jogok és a piacgazdaság hívei élnek, akik ráadásul még élénken emlékezhetnek az elmúlt évszázadot meghatározó véd- és dacszövetségre. Mégis, olyan alapvető kérdésekben, mint a terrorizmus elleni küzdelem, a globális felmelegedés, a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozása vagy éppen a megelőző fegyveres beavatkozás, eddig nem sikerült megtalálni a közös hangot.
2001. szeptember 11. óta az Egyesült Államok külpolitikájának egyértelműen a terrorizmus elleni küzdelem vált a rendező elvévé. Bár ennek fontosságát Európában sem vitatta senki, különösen Németországban és Franciaországban viszszatetszést váltott ki a hozzá kapcsolódó háborús és moralizáló retorika, illetve az Afganisztán és Irak lerohanását megelőző agresszív, szelektív szövetségesi politika. Amerika nem csupán a nyugat-európai politikai elit jelentős részének, hanem az utca emberének szimpátiáját is elveszítette, amit jól példáznak José Luis Rodríguez Zapatero és Gerhard Schröder Amerika-ellenes választási kampányának nem várt sikerei. Brüsszel, Párizs és Berlin utcáin a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon elleni merényleteket nem a liberális demokráciákkal szembeni hadüzenetnek, hanem elsősorban az Egyesült Államok nagyhatalmi státusa ellen irányuló demonstrációnak tekintették. Az Európai Unió nem a terrorizmus elleni háborúra koncentrált, hanem okainak és finanszírozásának felszámolására, illetve a megerősített, de mégis hagyományos nemzetközi bűnüldözési együttműködésben gondolkodott.
Az Egyesült Államok értetlenül és sértődötten reagált Európa vonakodó együttműködésére. A Fehér Ház külpolitikáját alapvetően meghatározó neokonzervatív elemzők szemében egy erkölcsileg igazolható katonai beavatkozással szemben a multilateralizmusra való hivatkozás csupán képmutatás, amely a szolidaritás hiányát leplezi. Különösen akkor, ha megítélésük szerint a nemzetközi szervezetek célja szemmel láthatóan nem a konszenzusteremtés vagy egyfajta globális kormányzás, hanem a világ jelenleg egyetlen katonai szuperhatalmának korlátozása. Amerika hűtlen szövetségesként tekintett Európára, amelyik mindig számíthatott rá szorult helyzetében, de most nem hajlandó viszonozni a segítséget. A 2003 márciusában meginduló második iraki háborúval a transzatlanti kapcsolatok soha nem látott mélypontra zuhantak. Az Egyesült Államokban felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint az európai egységfolyamat támogatásának hagyományos politikáját felül kellene vizsgálni. A „régi Európában” pedig hirtelen megnőtt az orosz és kínai stratégiai partnerség vonzereje, amelyet az érintett felek azóta is számos gesztussal igyekeznek megerősíteni.
Egy év elteltével, 2004. március 11-én azonban tíz robbantásból álló, összehangolt terrortámadást intéztek a madridi külvárosi vasúthálózat ellen, amely 191 életet oltott ki, és csaknem 1500 embert sebesített meg. Ez az esemény szimbolikus fordulópontnak tekinthető Európa és az Egyesült Államok viszonyának alakulásában. Bár látványos áttörésre nem került sor, és nagy valószínűséggel ez a jövőben sem várható, innentől számíthatjuk az apró lépésekből álló közeledési politika kezdetét. Néhány alapvető változásnak köszönhetően okkal bízhatunk abban, hogy ez a tendencia folytatódni fog.
A madridi és az idén júliusban Londonban elkövetett sorozatos robbantások az eddig bizonytalankodókat is rádöbbentették, hogy Európa a fundamentalista terrorizmus elsődleges célpontjai közé tartozik. A cselekmények elkövetői és kitervelői szemében kontinensünk nem szövetségesi kapcsolatai révén, hanem társadalmi-politikai berendezkedése és vállalt értékei miatt vált ellenséggé. Le kell vonni a megfelelő következtetéseket abból is, hogy az első londoni merénylethullám elkövetői második generációs bevándorlók, azaz olyan született brit állampolgárok voltak, akiknek radikalizálódását egy viszonylag toleráns bevándorlási- és társadalompolitikával sem sikerült megakadályozni. Ennek a körülménynek különösen drámai a hatása: a fundamentalista terrorizmussal kapcsolatos előfeltevéseinket alapvetően felül kell vizsgálnunk. Ha pedig igazak azok az értesülések, hogy a felhasznált robbanóanyag a Balkánról származott, az annyit jelent, hogy Európa mára kitermelte saját muszlim fanatikusait, akik eszmei iránymutatáson kívül nem sokban szorulnak a hagyományos terrorista központok támogatására.
Az Európai Unió tagállamainak egy-egy hasonló súlyú tragikus eseményt követően – legalább időlegesen – érezhetően megnő az együttműködési hajlandóságuk a nemzetközi színtéren. A bel- és igazságügyi miniszterek július 13-án tartott rendkívüli tanácsülésén elfogadott határozat hangsúlyosan szól az Egyesült Államokkal való szoros együttműködés fontosságáról. Túlzott optimizmusra azonban nincs ok, mint azt a német és lengyel alkotmánybíróság legutóbbi határozatai is mutatják. A két taláros testület egybehangzóan alkotmányossági aggályokat fogalmazott meg az európai letartóztatási parancsot végrehajtó tagállami szabályozással szemben. A német döntés eredményeként a szír–német Mamoun Darkazanlit, akit Hamburgban tartóztattak le, nem lehetett kiadni az ellene eljárást folytató spanyol hatóságoknak. Darkazanli egy videofelvétel tanúsága szerint találkozott két géprablóval, akik részt vettek a 2001. szeptemberi merényletek elkövetésében. Pénzügyi eszközeit az Egyesült Államokban már befagyasztották, mert feltételezések szerint vállalkozásai révén közreműködött a nemzetközi terrorizmus finanszírozásában. Hasonlóan éles csörték várhatók az unió és az Egyesült Államok között is, például a légi utasok adatainak átadása vagy a távközlési eszközökön továbbított adatok megfigyelése, rögzítése és rendelkezésre bocsátása ügyében.
Jacques Chirac annak idején, az iraki konfliktus kezdetekor úgy utasította rendre az akkor még tagjelölt kelet-közép-európai államokat, hogy nagy esélyt szalasztottak el a hallgatásra. A tagjelöltekből azóta tagok lettek, akiket már ennél otrombább udvariatlanság sem inthet csendre. Az új tagállamok többségében közvetlen tapasztalatokkal alátámasztott meggyőződés, hogy jelenleg az Egyesült Államok a biztonságuk egyetlen hiteles szavatolója. Régiónkban az elmúlt évtizedekben nem a demokrácia és az emberi jogok védelme érdekében indított fegyveres akciók elburjánzása, hanem éppen azok elmaradása jelentett komoly problémát. Az unió képtelen volt időben és önállóan fellépni a Balkán-háborúk vagy a koszovói válság idején, aminek következményeit még hosszú ideig fogja szenvedni Délkelet-Európa és annak szomszédsága. A nyolcak többek között ezért sem voltak igazán fogékonyak arra az érvelésre, amely a nemzetközi jogra hivatkozva próbálta tagadni az emberi jogok súlyos és tömeges megsértése ellen (is) irányuló fellépés jogosságát. Az újak többsége mindenképpen az Európai Unió atlantista irányultságát és a közeledést erősítő tényezőnek tekinthető a transzatlanti kapcsolatok alakításában.
Hasonló tendenciák azonban a „régiek” között is megfigyelhetők. Németország ősszel nagy valószínűség szerint kormányváltás elé néz. Angela Merkel, a kereszténydemokraták kormányfő-jelöltje a transzatlanti kapcsolatok szorosabbra fűzésének híve. Ugyanez mondható el Wolfgang Gerhardtról is, aki egy CDU/CSU–FDP koalíció esetén a liberálisok színeiben a legnagyobb eséllyel pályázna a külügyminiszteri posztra. Szó sem lehet természetesen radikális fordulatról, mert a közvélemény-kutatások szerint a német választók közül többen tekintik Franciaországot elsődleges partnernek, mint az Egyesült Államokat. Ehelyett viszont elképzelhető, hogy némiképp hűvösebbé válik a szívélyes német–orosz viszony, és párhuzamosan megerősödnek Berlin és London, illetve az új tagállamok kapcsolatai. Németország tehát nem közvetlenül az Egyesült Államok, hanem az atlantista európaiak felé nyitna, amivel talán megőrizheti a német–francia stratégiai együttműködést. Ezt a törekvést szinte biztosan siker koronázza, ha Nicolas Sarkozy befolyása tovább növekszik Franciaországban. Sarkozy már többször is kifejezte rosszallását Chirac merev Amerika-ellenes politikájával kapcsolatban. A francia trónkövetelő, aki nem mellesleg a jelenlegi belügyminiszter, az Egyesült Államok támogatásából persze nehezen tudna belpolitikai tőkét kovácsolni. A terrorizmussal szembeni határozott fellépésből azonban annál inkább, ami később jó alapot teremtene a két ország viszonyának normalizálásához. Ebbe az irányba mutat az a Sarkozy-javaslat is, hogy a francia–német tandemet bővítsék ki az ötök direktóriumává (brit, olasz és spanyol részvétellel), amely szintén segíthet a kölcsönös fenntartások és idegenkedések oldásában. Ha a német–francia metamorfózist kiegészítjük azzal, hogy az Európai Unió soros elnökségét Nagy-Britannia tölti be, annak a Tony Blairnek a vezetése alatt, aki komoly politikai kockázatot vállalt következetes atlantista elkötelezettségével, akkor úgy tűnik, hogy kedvező a csillagok állása a transzatlanti kapcsolatok megújítása szempontjából.
Az enyhülés azonban nem Európa egyoldalú igazodását jelenti. Apró lépések az Atlanti-óceán mindkét oldalán megfigyelhetők. Miután az unió állam- és kormányfői megbarátkoztak a gondolattal, hogy az Egyesült Államokat újabb négy évig George W. Bush fogja irányítani, érzékelhették az amerikai elnök személyi döntéseiben rejlő üzeneteket. Condoleezza Rice talán nem annyira multilateralista elkötelezettségű, mint elődje, Colin Powell, viszont az elnök bizalmasa, és így komolyabb ellensúlyát képezheti a Pentagon héjáinak. A külügyminisztérium második embere, Robert Zoellick korábban az Egyesült Államok kereskedelmi képviselője volt, aki megbízatása révén alaposan megismerhette az unió működését, felmérhette jelentőségét, és nem utolsósorban baráti kapcsolatot alakított ki Pascal Lamy volt kereskedelmi biztossal, a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) főtitkári posztjának várományosával. A harmadik legfontosabb beosztás betöltője pedig Nicholas Burns, korábbi NATO-nagykövet. A kinevezések eddigi krónikája szerint bár az ENSZ továbbra sem élvezi az elnök bizalmát, az Európai Unió, a NATO és a WTO fokozottabb szerepet kaphat az amerikai külpolitikában, ami mindenképpen biztató jel.
Hasonlóan pozitív volt George W. Bush februári európai látogatásának, illetve a júniusi EU–USA csúcsnak a végkicsengése is. Az amerikai elnök brüsszeli beszédében mindvégig a szövetség szükségességét, előnyeit hangsúlyozta, és konkrét megnyilvánulási formáit ecsetelte. Elismerte ugyanakkor, hogy a biztonság szűk értelmezése nem bizonyult elégségesnek. A nemrégiben lezajlott csúcstalálkozón közös nyilatkozatokat fogadtak el például a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozása, a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok védelme és a közel-keleti békés rendezés érdekében. A kínai textildömping, illetve a jüan alulértékeltsége elleni összehangolt fellépés pedig még a Boeing és az Airbus között zajló támogatási vitát is háttérbe szorította.
Az Európa és az Egyesült Államok közötti természetes stratégiai szövetség jelentőségét aligha lehet vitatni. Az egyenlő felek közötti, közös értékeken és érdekeken alapuló együttműködésnek nincsen alternatívája. Amerika és az unió számos kérdésben (pl. a Nemzetközi Büntető Bíróság vagy a kiotói jegyzőkönyv) gyökeresen eltérő álláspontot képvisel, ahol nagyon messze van még a konszenzus lehetősége. A nézeteltérések azonban nem homályosíthatják el látásunkat: tudnunk kell, kik Európa partnerei, kik a riválisai és kik az ellenségei.
A politikusok gyakran beszélnek arról eufemisztikusan, hogy súlyos kihívásokkal kell szembenéznünk. Ezek az állítások erősen szépítik a helyzetet: különösen veszélyes világban élünk. A fundamentalista terrorizmus világméretű hálózata, a tömegpusztító fegyverek terjedése, illetéktelen és felelőtlen kezekbe jutása, az energiabiztonság kérdése, a klímaváltozás, a szegénységben élők számának radikális növekedése mind olyan probléma, amely önmagában is árnyékot vet jövőnkre, nekünk azonban lehetőleg mindegyikre megoldást kell találnunk egy emberöltőn belül, mert a tét az emberiség, de legalábbis a mi civilizációnk jövője. Meggyőződésem, hogy ezekre a problémákra csak együtt, közös erőfeszítéssel találhatunk megoldást. Külön-külön Európa és Amerika is elbukhat, együtt és csakis együtt van esélyünk a sikerre. Az apró lépésekből álló közeledési politika folytatása nem hoz azonnal látványos eredményeket, de mindenképpen közelebb visz bennünket ahhoz, hogy az előttünk álló stratégiai kihívásokra sikeres választ adhassunk.
- Folyamatos jelen [6]