[1]Magyarország kormánya politikailag megbukott. A gazdasági helyzet folyamatos romlása egyre szigorúbb költségvetési stabilizációs intézkedéseket tesz szükségessé. A forint gyengülése miatt az elmúlt évben nem csökkent, hanem nőtt a GDP-arányos államadósság, annak ellenére, hogy a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosítását követően a kormány névleges államadósság-csökkentést hajtott végre. A Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval kötött finanszírozási szerződés 2010-es felmondása után kevesebb, mint másfél évvel a kormány ismét hozzájuk fordult segítségért, hogy a bizonytalan világgazdasági helyzetben biztosítsák az ország számára nélkülözhetetlen forrásokat. Mind az államadósság elleni, mind a gazdaságpolitikai függetlenségért folytatott harc kudarcot vallott tehát, a gazdasági növekedés pedig nem indult be. Eközben a kormány nemzetközileg mindinkább elszigetelődik: gazdaságpolitikája mellett az alkotmányos berendezkedés átalakítását, a bírói hatalom függetlenségét, a jogbiztonság és a szabadságjogok garantálását, a minden bizonnyal a jelenlegi kormánypártoknak kedvező új választási rendszert is súlyos külföldi bírálatok érik.
A nemzetközi elszigetelődés, az életkörülmények romlásából fakadó népszerűségvesztés, az átlátszó demagógiával leplezni próbált kudarcok és a legkülönfélébb társadalmi csoportokkal szembeni, egyre látványosabb konfliktusok aláásni látszanak a kormány tekintélyét. A miniszterelnök közelharcot vív a frakciójával egy kormánya által előterjesztett törvényjavaslat általános vitára alkalmasnak minősítéséért. A gazdaságpolitika rögtönzésen és kényszermegoldásokon alapul; gazdasági kulcsminiszterének tevékenységét pártja szakértői holdudvarának prominensei fokozódó szkepszissel figyelik. A tavasszal önbizalommal teli hangon meghirdetett Széll Kálmán Terv vállalásai nem teljesülnek; a parlamenti többség módosítani kényszerül a még életbe sem lépett új alkotmány államadósságra vonatkozó rendelkezéseit. Magyarország devizában denominált államadósságát 1996 óta először bóvli kategóriába sorolja egy nagy nemzetközi hitelminősítő.
A közvélemény-kutatások szerint a Fidesz mára 2010-es szavazóinak mintegy felét elveszítette. A szavak és a tettek összhangjának hiánya, az autoritás erodálódása és a kormány problémamegoldó képességébe vetett hit gyengülése több puszta népszerűségvesztésnél: a 2010-ben meghirdetett nagyszabású tekintélyelvű ellenrendszerváltási kísérlet vált mára kivitelezhetetlenné. Társadalmi támogatottsága erodálódott, újraelosztási célkitűzései ellehetetlenültek, intézményi átalakítási törekvései káoszba fulladtak. Orbán Viktor kötcsei víziója szertefoszlott: a nagy centrális erőtér helyébe erőtlen, provinciális vergődés lépett. Magyarország hamarosan visszatér a többszereplős, plurális politikai berendezkedéshez. A kérdés csak az, hogy kik lesznek ennek a főszereplői.
Mindezt egy, a társadalmi szolidaritás iránt elkötelezett baloldali-liberális nézőpontból szemlélve a kérdés úgy merül fel, hogy lesz-e a jelenlegi kormánnyal szemben hiteles alternatívát állító, a jogállami normákat tiszteletben tartó, a piacgazdaság alapintézményeit azok nélkülözhetetlen korrekciós mechanizmusaival együtt fontosnak tekintő, a tekintélyelvű törekvésekkel határozottan szemben álló politikai erő. A Jobbik nyilván nem felel meg ennek a követelménynek, hiszen elutasítja az elemi demokratikus és jogállami értékeket. Az LMP sokkal közelebb áll hozzá, ám az autoriter kormányzati gyakorlatok megítélését és a piacgazdasági normák elfogadását illetően bizonytalan identitással rendelkezik. Az előbbi akkor mutatkozik meg, amikor a demokratikus normákat sértő kormány és az ellenzéki szocialisták között kell magát pozicionálnia: mivel alapítói annak idején az MSZP–SZDSZ-kormányokkal szemben határozták meg politikai azonosságtudatukat, identitásának feladása nélkül akkor sem választhatja partnerének a szocialistákat, ha tartalmilag inkább velük értene egyet. A piacgazdasággal szembeni mély szkepszisére jó néhány példa hozható a plázastop-javaslattól a mezőgazdasági kistermeléssel és a helyi gazdasági tevékenységek támogatásával kapcsolatos, a piaci verseny korlátozásán alapuló elképzelésekig.
Persze nincs azzal semmi baj, ha az LMP alapvetően a jobboldali térfélen szeretne a Fideszről leváló szavazók számára alternatívát nyújtani, sőt, csak bizakodni lehet a sikerében. Baloldali-liberális szempontból ellenben nehéz egy olyan alakulatot választani, amely politikájában eleve lemond a baloldallal kötendő, Fidesz-ellenes összefogásról. Pontosan ez történt ugyanis a közelmúltban a Budapest második kerületében megtartott időközi választáson: az LMP jelöltje előzetes jelzésével ellentétben nem lépett vissza az első fordulóban nála jelentősen jobban szereplő MSZP-jelölt javára, mivel szerinte ezzel nem az MSZP, hanem a Fidesz helyzetét javította volna. Azt gondolta tehát, hogy ha akarná, sem tudná meggyőzni szavazóinak nagy részét arról, hogy a második fordulóban a szocialista jelöltre szavazzanak. Ami lehet, hogy valóban így van, ez esetben azonban le kell róla mondani, hogy a Fideszt a két demokratikusnak tekinthető parlamenti párt, az MSZP és az LMP valamiféle szövetsége fogja leváltani. Ebben az összefüggésben válik különösen fontossá annak mérlegelése, hogy a baloldali-liberális közönség számára reálisan szóba jövő alternatívát jelent-e a Gyurcsány Ferenchez kötődő, nemrégiben létrehozott Demokratikus Koalíció Párt.
Gyurcsány Ferenc és társai a szocialista párt vezetésével vívott egyéves küzdelem után pártot ütöttek. A DKP a tekintélyelvű kormányzás elutasítása, a baloldal modernizációja és a ’89-es rendszerváltó hagyomány képviselete köré szerveződik – a baloldali-liberális politika legfontosabb feladatai köré tehát. Igen ám, de kérdés, hogy születhet-e ebből érdemi politikai cselekvésre képes, morálisan is vonzó politikai erő. Sokak szerint nem, mivel Gyurcsány és ex-MSZP-s politikustársai nagy részének személye súlyosan kompromittálja ezeket a törekvéseket.
A magam részéről nem osztom ezt a vélekedést. Egyrészt túlzónak és méltánytalannak tartom a Gyurcsánnyal szemben a politikai élet bal- és jobboldalán egyaránt széles körben megfogalmazódó fenntartásokat, másrészt nem tekintem Gyurcsányt olyan politikai hullának, aki képtelen számottevő választóközönséget maga köré gyűjteni. Éppen ellenkezőleg: azt gondolom róla, hogy a mai magyar baloldalon messze a legnagyobb mozgósító erővel és integratív képességgel rendelkezik. Ez egyrészt a személyes képességeiből, másrészt a jobboldal őt démonizáló, fő ellenségnek tekintő politikai magatartásából fakad. Ahogyan 2002 és 2010 között a baloldal Orbán-gyűlölete segítette a jelenlegi miniszterelnök pozícióinak stabilizálását a saját táborán belül, úgy ma a jobboldal Gyurcsány-gyűlölete teszi mintegy automatikus baloldali referenciaponttá a korábbi kormányfőt. Ettől azonban még nem válik morálisan vonzóvá.
Gyurcsány miniszteri, miniszterelnöki, pártelnöki pályája, noha számos mozzanatában volt problematikus és kritizálható, összességében mindvégig belül esett a liberális demokrácia politikai és intézményi keretein: Gyurcsány nem kívánta felforgatni az alkotmányos rendszert, elkötelezte magát a rendszerváltás közjogi berendezkedése mellett, és nyugatos fejlődési útra igyekezett terelni az országot. Mindezt gyakran rosszul és kontraproduktív módon, olykor pedig kifejezetten visszás, morálisan elfogadhatatlan eszközökkel tette. Nem volt sem szent, sem hibátlan, de törekvései nem jelentettek veszélyt a demokráciára, és politikai hatalmát nem kívánta személyes egzisztenciális érdekeinek szolgálatába állítani.
Ettől a következőkben sem kell tartani, és az sem tűnik valószínűnek, hogy új pártját politikai one-man-show-nak képzeli: feltételezhető, hogy tisztában van a vele szemben széles körben táplált társadalmi ellenérzések intenzitásával és következményeivel. Ugyanakkor, ha hiteles baloldali politikai vezetőként szeretne bevonulni Magyarország történetébe, nem megkerülhető, hogy számot vessen korábbi kormányzása néhány kulcsmozzanatával.
2004 ősze és 2006 tavasza között Gyurcsány mindent megnyert, amit megnyerhetett. 2004 szeptemberében a pártvezetés jelöltjének ellenében győzött a kormányfői posztért zajló küzdelemben. A 2004 decemberében megtartott népszavazáson a határon túli magyarok kettős állampolgársága ellen kampányolt: a javaslat nem kapta meg a kezdeményezés sikeréhez szükséges szavazatszámot. Noha a szociális ellátórendszer túlterhelésével riogató MSZP-kampány hagyott maga után demokratikus kívánnivalót, Gyurcsánynak igaza volt: a határon túli magyarok állandó magyarországi lakóhely nélküli kettős állampolgársága összeegyeztethetetlen az európai közjogi keretekkel és a politikai nemzetállamra vonatkozó demokratikus normákkal. Ezután, részben az általa folytatott fenntarthatatlanul laza költségvetési politika eredményeképpen, megnyerte a 2006-os választást.
Ami után viszont mindjárt meg is kezdődött a vesszőfutása: Gyurcsány 2006 nyarán nem kis társadalmi áldozatok árán megkezdte a megbillentett költségvetési egyensúly helyreállítását. A költségvetési stabilizáció mellett érvelő, az MSZP-frakció előtt megtartott őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése 2006 szeptemberében korábban nem látott társadalmi indulatokat szült. A tüntetők és utcai randalírozók elleni fellépés során a rendőrség súlyos jogtalanságokat követett el, amelyek súlyával Gyurcsány máig nem nézett nyilvánosan szembe. Legitimációja megingott, kormányzati cselekvőképessége korlátozottá vált.
A 2008 márciusában megtartott népszavazáson az ellenzék 3,4 millió voksot mozgósított kormánya ellen – többet, mint amennyit a rendszerváltás óta bármely kormánykoalíció pártjai együttesen szereztek. A megsemmisítő vereség után Gyurcsány az SZDSZ nélkül szervezte újjá kormányát, és az egészségügy és az oktatásügy további reformjairól lemondva folytatta a 2006 óta zajló, eredményes költségvetési konszolidációt. A világgazdasági válság kirobbanása után, 2008 novemberében finanszírozási megállapodást kötött az Európai Unióval és a Nemzetközi Valutaalappal, ami biztosította az államadósság finanszírozhatóságát és a nemzetközi tartalékok megnyugtató szintre emelését.
Noha kormányának gazdaságpolitikája elnyerte az EU és az IMF támogatását, 2009 tavaszán a gazdasági helyzet folyamatos romlása lemondásra kényszerítette. A kormányát váltó Bajnai-kabinet lényegében az általa folytatott gazdaságpolitikát folytatta, nem véletlenül: Bajnai gazdasági miniszterként 2008-tól minden fontos gazdaságpolitikai döntésben részt vett, így az EU-val és az IMF-fel kötött finanszírozási megállapodás kialakításában is.
Gyurcsány eredményes, de összességében sikertelen miniszterelnök volt: költségvetési stabilizációs lépései fenntartható pályára állították az államháztartást, és lehetővé tették a magyar gazdaság világgazdasági alkalmazkodását a 2008–2009-es világválság idején. Nevéhez számos előremutató társadalompolitikai kezdeményezés és modernizációs lépés fűződik, egyebek között a családtámogatások, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a munkaerőpiac, a közigazgatás és az adórendszer terén. Legfontosabb intézkedéseihez azonban nem sikerült megnyernie a közvélemény támogatását, elsősorban nem azok gyakran hátrányos rövid távú hatásai vagy az ellenzék demagóg ellenkampánya, hanem saját korlátozott politikai mozgástere, folytonos sarokba szorítottsága következtében. Ebben a személyével szembeni közbizalom megingása mellett az is fontos szerepet játszott, hogy a 2008-as népszavazásig az SZDSZ által követelt radikális egészségügyi reformok és saját reformhevületének foglyaként Gyurcsány nem helyezett kellő súlyt a reformok által közvetlenül érintett társadalmi csoportok megnyerésére.
A népszavazási kudarc ebben helyes irányú változást hozott: a kormány az egészségügyben visszavonta a több-pénztáras finanszírozási elképzelést, és békülékenyebb hangot ütött meg a szakmai elitekkel. Az erőltetett reformpolitika éthoszával szakító kormányfő jelentősen javította a megítélését a baloldali szavazók körében, és a világgazdasági válság első hónapjaiban politikailag is sikeres válságkezelést mutatott fel. Elindította a jelentős részben a fokozódó romaellenes indulatok leszerelését célzó, a tartós munkanélküliség által sújtott társadalmi csoportok számára évi több hónapnyi minimálbéres foglalkoztatást biztosító „Út a munkához” programot, és csökkentette az alacsony bérű foglalkoztatás közterheit. Intézkedései ugyan szakítottak a segélyezettek személyes autonómiáján alapuló liberális szociálpolitikai hagyománnyal, ám az adott helyzetben – a mind veszélyesebbé váló társadalmi indulatok és az elmaradott térségek krónikus alulfoglalkoztatottsága közepette – összességében helyeselhetőek voltak. A munkavállalásra kényszerített segélyezettek számukra másképp kevéssé elérhető, legális munkavállalási alkalomhoz jutottak, munkájukért pedig minimálbért kaptak. Ez az adott helyzetben fontosabb volt a piaci foglalkoztatási viszonyokba való beilleszkedés jól hangzó, de a gyakorlatban kivitelezhetetlen céljánál.
Igazuk van tehát azoknak, akik szerint Gyurcsány négy és fél éves miniszterelnöki ténykedése során több jelentős szakpolitikai fordulatot is végrehajtott, esetenként részben hátat fordítva saját korábbi politikájának. Valóban így van, ez azonban önmagában nem hiba: változnak a körülmények, a politikai mozgástér, a feladatok prioritása és időnként a szakpolitikai meggyőződések is. Magyar Bálint első, 1996–1998 közötti művelődési és közoktatási minisztersége idején a kormány külön fejkvótával támogatta a döntően roma gyerekek számára kialakított felzárkóztató osztályok működtetését, mivel az oktatási kormányzat úgy gondolta, hogy ez szolgálja a cigány gyerekek sikeres hosszú távú oktatási integrációját. Ehhez képest a kétezres évek liberális oktatási kormányzatának egyik legfontosabb, emblematikus jelentőségű célja a különböző képességű és családi hátterű gyerekek iskolai elkülönítésének megakadályozása volt – az előbbivel pontosan megegyező megfontolásból. Megkérdőjelezi ez Magyar Bálintnak a hátrányos társadalmi helyzetű gyerekek iskolai integrációja iránti elkötelezettségét? Aligha.
Gyurcsány 2004–2006 között választást akart nyerni, és saját bevallása szerint is ennek rendelte alá a kormányzati politikát. Lehet ezért kárhoztatni – én például annak idején kárhoztattam érte ezeken a hasábokon –, de ez a demokratikus világban bevett politikusi magatartás: a ciklus második fele a következő kormányzati ciklus elnyerésének lehetőségét szolgálja. A rövid távon politikailag előnyös, laza költségvetési politikának persze hosszabb távon gyakran súlyos politikai hitelvesztés az ára, mint azt 2006-ot követően Gyurcsány is megtapasztalhatta.
2006–2008 között Gyurcsány erőltetett reformpolitikát folytatott, nem minden eredmény nélkül. Csökkent a költségvetési újraelosztás, javult az államháztartási egyensúly, mérséklődött az állami foglalkoztatottak száma, kiszámíthatóbbá vált a gazdaságpolitika. Reformok valósultak meg a nyugdíjrendszerben, az egészségügyben, a közigazgatásban. Átláthatóbbá vált a jogalkotás: Gyurcsányt egy olyan jogalkotási klauzula alapján perelte be az LMP a Sukoró-ügyben, amit az MSZP–SZDSZ-többség iktatott törvénybe – és a Fidesz törölt el 2010 után.
A 2008-as népszavazás után viszont Gyurcsány megértette, hogy ha kormányon akar maradni, váltania kell. A társadalmi áldozatokat legitimáló reformista haladáseszmény helyett a konszenzuskeresést és a társadalmi integrációt kell politikája középpontjába állítani. A reformellenes retorikai fordulat ellenére ez nem jelentette, hogy Gyurcsány a továbbiakban nem javasolt reformintézkedéseket: a 2008 elején meghirdetett adó- és járulékreform előremutató, az alacsony státuszú munkavállalói csoportok társadalmi integrációját a foglalkoztatás bővítésén keresztül elősegíteni kívánó, helyes kezdeményezés volt. Ám Gyurcsány 2006 őszén megroggyant politikai ereje 2009 tavaszán, a világgazdasági válság eszkalálódásakor már nem tette lehetővé a folytatást.
Ha Gyurcsánynak ma, új pártjának megalapításakor valamilyen tehertétellel kell megküzdenie a saját politikai múltjából, az elsősorban nem a választói támogatás kétségbeesett keresése, az erőltetett ütemű reformok megvalósítása és a jól-rosszul kialakított kompromisszumok egymásra következő időszakainak politikai hullámverése a 2004 ősze és 2009 tavasza közötti négy és fél évben, hanem a 2006. őszi politikai összeomlás elhibázott kezelése.
2006 őszén nem egyszerűen utcai zavargások törtek ki Budapesten, az 1956 utáni magyar történelemben példátlan módon. Az alkotmányos rend megkérdőjeleződésének alapja a kormány társadalmi elfogadottságának – azaz politikai értelemben vett legitimációjának – elbizonytalanodása volt. A miniszterelnök által beismert politikai hazugság-stratégia fényében a társadalmi többség szemében a kormány elveszítette morális felhatalmazását a hatalom gyakorlására. A nem szándékolt – és ezért tisztességesnek sem nevezhető, noha nem kis retorikai teljesítménnyel párosuló – beismerés a drasztikus költségvetési stabilizációs lépések hatásával együtt Gyurcsányra nézve halálos tekintélyveszteség-elegyet alkotott.
A Kossuth téri randalírozók lármájával a háttérben zajló, Sólyom László és Kis János nyomására megtartott parlamenti bizalmi szavazást ugyan a kormány könnyedén megnyerte, politikai gyakorlatában azonban keveset tett tekintélyének helyreállításáért. Nem nevezték meg a 2006-ot megelőző hazugságpolitika személyes felelőseit, a legitimáció visszaszerzését pedig a költségvetési kiigazítással párhuzamosan zajló nagy rendszerreformoktól remélték. Az eredmény az volt, hogy rengeteg baloldali szavazó is úgy érezte, nem elég, hogy romlanak az életkörülményei, a kormány azt is igyekszik neki megmagyarázni, hogy ennek miért kellene örülnie. Ezért hozhatott a Fidesz népszavazási kezdeményezése messze a tradicionális jobboldali közönségen túlnyúló politikai sikert, és jöhetett létre 2008 tavaszán a négyötödös jobboldali fölény.
Gyurcsány ebből 2008 tavaszán azt a helyes következtetést vonta le, hogy a konszenzuális elemeket nélkülöző, erőltetett reformpolitika nem folytatható tovább. Ezt a koalíció felbomlása tette egyértelművé, ami a liberális választók szemében tovább gyengítette az elfogadottságát: hitelessége immár nemcsak morális alapon kérdőjeleződött meg, hanem ideológiai elkötelezettsége és kormányzásának szakpolitikai tartalma szempontjából is. Ez máig szembeállítja a liberális közvélemény nagyobbik részét Gyurcsánnyal, ami jelentősen korlátozza új pártjának növekedési esélyeit. Egy, a nyugatos politikai progresszió mellett elkötelezett párt számára ugyanis nem lehet közömbös, hogy az e célokat társadalmi eszményekké és ideológiai tartalmakká szervező értelmiségi elit elfogadja-e törekvései legitim politikai képviselőjeként. Gyurcsány esetében ez egyelőre nem mondható el.
Ahhoz, hogy ezen változtathasson, egyrészt arra van szükség, hogy pártja meggyőző közpolitikai programjavaslatokkal álljon elő, melyeket hiteles politikai szereplők tárnak a nyilvánosság elé. Tekintélyes szakértőket és hiteles politikusokat kell maga mellé állítania, ami ugyan nem lesz könnyű, de megoldhatatlannak sem tűnik. Gyurcsány szakpolitikai teljesítménye – megítélésem szerint – objektíve sokkal jobb annál, mint azt általában feltételezni szokás, és az idő előrehaladtával, a jelenlegi kormány válságkezelésének kudarca láttán egyre könnyebb lesz emellett érvelni.
A nagyobb nehézséget politikai tevékenysége morális alapjainak tisztázása jelenti. Ha Gyurcsány nem tudja hitelt érdemlően igazolni, hogy szemben áll a jogállami elvek megsértésével, nem lehet a jelenlegi kormány sikeres progresszív-baloldali ellenfele. Nem azonosulhat Gergényi főkapitány legrosszabb rendőrállami emlékeket felidéző 2006-os vállonveregetésével, és nem dicsérheti meg Facebook-oldalán a kínai miniszterelnököt fogadó Orbán Viktort, anélkül hogy szóvá tenné a gyülekezési jog és a magyarországi tibetiek mozgásszabadságának törvénytelen korlátozását. Amíg Gyurcsány nem érti meg, hogy mindez nem fér bele a ’89-es hagyomány általa fontosnak tartott képviseletébe, addig eleve hátránnyal indul majd a politikai preferenciáikat morális szempontok alapján (is) formáló választókért folyó versenyben. Nem válik ismét a magyar társadalom által elfogadott – ha nem is széles körben népszerű, de legalább legitim szereplőnek tekintett – politikussá. Politikai cselekvőképessége korlátozott marad, fellépése pedig erősíti a társadalmon belüli politikai törésvonalakat, gyengítve az alkotmányos demokrácia konszolidálásának esélyét. A Demokratikus Koalíció támogathatósága ezért elsősorban Gyurcsány politikai szerepvállalásának erkölcsi minőségétől függ.
Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy ez az erkölcsi minőség összességében negatív, vagy hogy Gyurcsány csakis megosztó szerepet játszhat a magyar politikában. Ahogy a Fidesz által feldúlt, legrosszabb hagyományai felé visszafordulni látszó magyar társadalom demokratikus konszolidációjára is látok esélyt, úgy a gyurcsányi politika morális deficitjeinek (ön)korrekcióját is reálisnak tartom. Enélkül Gyurcsány és pártja vereségre ítélt, mert nem nyerheti el a támogatottságának növeléséhez fontos fiatalabb generációk rokonszenvét és a politikai szerepét legitimáló liberális véleményelitek szimpátiáját. Ezzel együtt viszont a demokratikus konszolidáció egyik főszereplője lehet, amit a magam részéről a legígéretesebb politikai alternatívának tartok a mai Magyarországon.
- Folyamatos jelen [6]