„Ha nincs pénz, úgyis belemegy az ember valamibe”

Durst Judit [1]

Időközi választások Láposon, 2011. január végén. Kora délutántól forró a hangulat, Lufi a cigányok házait járja, mindenütt lázas számolgatások, hányan mentek eddig szavazni, hány szavazat várható még. Bár az urnákat este hétkor zárják, öt óra felé már érezhető, Lufi unokatesója, Kópi nyerésre áll. Rozikát – akit a faluban maradt néhány magyar mellé egyedüli cigányként beválasztottak számlálóbiztosnak – többen is elkapják a szavazóhelyiségből kijövet, hogy áll Kópi szénája, mire ő cinkos mosollyal jelzi, jól, a „hívek” mind leadták már voksukat.

Rozika pozíciója kényes. Lánya a Balogh családba házasodott, a kamatolók bandájába, ahogy a láposi cigányok mondják, akik most eddig kivívott helyzetüket érzik veszélyeztetve Kópi esetleges nyerésével. Rozika viszont Kópi támogatója, tőle várja saját meg a falu helyzetének jobbra fordulását. Kópi már a választási kampány során azzal nyerte meg a cigányok zömének támogatását, hogy alkalmi munkára vitte a férfiak egy részét. Lévén maga is borsodi cigány üzletember, mindenfelé vannak kapcsolatai roma vállalkozókkal, akik a jövőbeli viszonzás reményében azzal segítették őt a győzelem felé, hogy alkalmi munkát kínáltak néhány hétre, közel húsz ember részére.

Bár a választás eredményének kihirdetése csak este nyolcra várható, hat körül már kisebb tömeg kezd gyülekezni az iskola épületében berendezett szavazóhelyiség előtt. Jucus, akinek épp betértem a házába egy rövid beszélgetésre, ünnepi ruháját húzza fel – a múltkori félrelépése miatt Csita elégette legjobb ruháit, ez az egyetlen fehér melegítő maradt ünneplőnek –, engem pedig sürget, ha nem akarok lemaradni az ünneplésről, jöjjek, Csita, a felesége, úgysem mehet, az asszony helye a gyerekei mellett. Mire kiérünk az iskolához, már vannak vagy százan a cigányok, mind mackóban, papucsban, hiába a csípős hideg meg az olvadó latyak kint, többségüknek nem telik kabátra, sem téli cipőre, ha van is a családban valakinek csizmája, az csakis gyerek, nekik kell rendes cipő, hogy iskolába tudjanak járni.

A tömegben percek alatt elterjed, hogy Kópi beígérte: lehozza Nótári Mérit is, a híres roma énekesnőt, ha nyer. Többen azonban megjegyzik felém fordulva, nem a Méri miatt szavaztak rá, hanem a beígért munka végett. „Munka kell ide, nem akarunk segélyből élni.” Kópi munkát ígért, szociális boltot meg a kamatos pénz megszüntetését, az eddigi adósságok „kitisztázását”. A Balogh banda egy része, a „Kamatolók” ezért nem láthatók az ünneplő tömegben. Egyetlen ellenfelét, a szomszéd falu korábbi polgármesterét, a hetvenéves, a régi idők szellemét idéző, valamikori tanácselnök, magyar „Tibi bácsit”, a falubéli ellentábor kérte fel a jelöltségre. Azok, akiket talán úgy lehet legjobban jellemezni, hogy még a régi, paraszti környezethez való igazodás adta viselkedésük fő pillérét; akik az e világra jellemző patrónus–kliens viszonyok közepette, kliensi szerepben szocializálódva nőttek fel; és akiknek minden igyekezete mindig arra irányult, hogy a szomszéd parasztok viselkedéséhez orientálják a magukét, mert csak így tartották elképzelhetőnek, hogy egyről a kettőre jussanak, azaz valamennyire integrálódjanak a parasztok világába – még ha a helyi társadalom legalján is. „Ha kell, úgy pisálok, ahogy a polgármester fütyül”, mondta egyszer spiccesen egyikük. A magyar jelölt azonban még a körjegyzőség munkatársai szemében sem jelentett komoly alternatívát a sokkal esélyesebb cigány jelölttel, Kópival szemben. Nem volt igazi programja, azontúl, hogy „segíteni fog a falunak kilábalni a szegénységből”. Ráadásul már megválasztása előtt elkezdett kiskirálykodni a körjegyzőség dolgozóival szemben. Így hát ők sem bánták, ha a falu akarata győz.

Nyolc előtt pár perccel futótűzként terjedt el a hír: „Kópi bejutott, győztünk!” Először a történelemben cigány polgármestere lett a falunak. Míg azonban a majd százfős tömeg az iskola előtt ünnepelt, addig egy kábé húsz főből álló kis csoport, a tér másik oldalán, félrehúzódva várván az eredményre, lassan hazakullogott. A külső szemlélő számára már ekkor nyilvánvalóvá vált a falu megosztottsága.

Az iskola épülete előtt összegyűlt cigányok azonban továbbra is lelkesen várták hősként elképzelt megmentőjüket, a munkát hozó, a kamatos pénzt, na meg az addigra már jelentősen felhalmozódott kamatos tartozásokat megszüntetni ígérő, újdonsült polgármestert. Méri ugyan nem jött, de éjjel tízre befutott Kópi Audija az ünnepelttel, feleségével meg szüleivel. Na meg a kigyúrt testű unokatesóval. Az akkor már több órája papucsban, mackóban fagyoskodó tömeg boldogan özönlött be az ünneplésre kinyitó kocsmába, ahol Kópi sörrel meg valami harapnivalóval vendégelte meg a kiéhezett népet. Miután elmondta győzelmi beszédét, melynek lényege, hogy „meg fogjuk mutatni, hogy a cigányok is tudnak valami jót csinálni, valamit felmutatni... csak arra kérlek benneteket, adjatok nekem időt, és ne azzal kelljen kezdenem a munkát, hogy jöttök, és leszedtek, adjak nektek egy ezrest, vagy kettőt, mert azzal nem oldunk meg semmit. Időt adjatok nekem, hogy pályázati pénzeket hozzak a faluba, hogy munkahelyeket tudjunk teremteni, hogy megszüntessük azt a tarthatatlan nyomort, amibe itt a cigányok élnek.” És mielőtt Kópi megtáncoltatta volna az összegyűlt asszonyokat, még a Papa is rátromfolt az ünnepi beszédre, felszólítván a jelenlévőket: „mutassátok meg a magyaroknak, hogy nem állatok módjára viselkedtek, hogy a cigányok is tudnak dolgozni, tudnak előre jutni. Ezért is öröm ez a mai nap, hogy a falu akarata győzött, a cigányok végre kezükbe veszik sorsuk alakítását!”

Aznap este, lefekvéskor Szandi azzal fordult a falnak, hogy megjegyezte: „nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem annyira nem jött be, hogy Kópi Audival meg a testőrével jött ide ünnepelni.” Másnapra nem sok maradt az ünnepi hangulatból. Főleg, mert a gyerekek zömének úgy beázott az egyetlen lábbelije a többórás latyakban való ácsorgástól, hogy hiába szárították az anyák egész éjszaka a kályha fölött a cipőket, azok reggelre is csuromvizesek maradtak. A mi Szandink se ment iskolába, holott Rita gondosan ügyel arra, hogy mind az öt lányát rendesen küldje suliba – kivéve, ha nincs pénze, hogy ennivalót csomagoljon nekik.

Nemcsak a beázott cipők, de a pénztelenség is közrejátszott abban, hogy hamar véget ért az Obama-váró hangulathoz hasonló messiásvárás. „Majd meglátjuk, mit tud Kópi csinálni”, mondták már másnap egyöntetűen a cigányok.

Kilenc hónap múlva a falu egy része Kópit börtönbe juttatta. Láposi haragosainak feljelentése és tanúvallomása szolgált a vádalaphoz, mely végül e vallomásokat kiszínezve, uzsorázással: az általa működtetett „szociális boltban” kamatos hitelre történő árusítással, valamint hatalommal való visszaéléssel vádolta a nem is olyan régen még ünnepelt cigány polgármestert.

A Balogh banda régi kamatosai meg – akiknek kifejezetten kapóra jött Kópi eltávolítása a faluból – szép lassan újrakezdték pénzkölcsönzési tevékenységüket. Nem félvén már a polgármestertől, aki korábban folyamatosan rajtuk tartotta a szemét, most újra nyíltan csábítgatták vissza régi ügyfeleiket. Leginkább azzal buzdítván őket, hogy „ne add meg a boltba a tartozásod, most úgyis börtönben van, inkább gyere hozzám, majd én adok neked pénzt, hogy vegyél a gyereknek kenyeret”.

Ebben az írásban egyfelől azokat a társadalmi-gazdasági-szociális viszonyokat próbálom megmutatni Láposon, amelyekbe az uzsora, vagy ahogyan itt Borsodban nevezik az emberek: a „kamatos pénz” intézménye beágyazódik.1 Ezeknek a viszonyoknak az ismeretében érthetővé válik a láposi „kamatos pénzkölcsönzés”-történetének az a szála, hogy miért tűrte meg a falu több mint tizenöt éven át saját – közülük való – uzsorását, ugyanakkor miért juttatta börtönbe az idegen faluból származó, ám maga is cigány új polgármesterét? Miért nem működött a cigányok közötti szolidaritás, amely pedig oly sok más esetben működni szokott, és amit az arab közmondás olyan jól leír: „én a fivérem ellen, a fivérem és én az unoka­fivérem ellen, az unokafivérem és én az idegenek ellen”. (Münzel 1981, idézi Fleck–­Orsós–Virág 2000) Amire maga Kópi is számított, mikor azzal kereste meg feljelentőjét, hogy vonja vissza vallomását, hiszen ők rokonok. Amit a Kópit támogató láposi cigányok fájón-gunyorosan úgy fogalmaztak meg előttem, hogy: „milyen világ lett itten…  cigány jelenget fel cigányt. A magyarok most meg jót röhögnek rajtunk!”

Több borsodi település tapasztalatai alapján igyekszem megrajzolni a „kamatosok”, illetve ügyfélkörük portréját, megmutatva, hogy közülük csak azok tevékenysége esik a helyiek morális megítélése alá, akik a társadalmilag elfogadott mértéken felüli kamattal kölcsönöznek pénzt. Az pedig, hogy mi számít társadalmilag elfogadottnak, koronként és társadalmanként különbözik – mint erre az alábbiakban majd röviden bemutatott uzsorakritika története is felhívja a figyelmünket.

Elemzésem vezérfonala mindvégig az, hogy a kamatos pénz intézményét úgy érdemes felfogni mint egy „totális társadalmi tényt”,2 ami csak az őt körülvevő társadalmi-gazdasági-politikai viszonyokba beágyazottan, azok feltárásának függvényében érthető meg. A láposi kamatos történet értelmezésével az a célom, hogy bemutassam: miért nem érdemes a kamatolást „kriminalizálni” (vö. Szuhay 2008), és mint ilyet, „bűnügyi tevékenységként” kezelni, illetve ennek megfelelően büntetni.3 Ehelyett sokkal gyümölcsözőbb, ha egyfajta komplex, társadalmi-gazdasági intézményrendszerként tekintünk rá, és azt keressük, milyen funkciót tölt be a helyi társadalomban, ami miatt minden megszüntetésére irányuló kísérletnek képes ellenállni – nemcsak nálunk, de mint majd hamarosan látni fogjuk, a világ többi szegények lakta részén is. A különbség csak annyi, hogy a büntetőjogi szabályozás változásának megfelelően hol nyíltan, mindenki szeme láttára virul, hol meg rejtve, a színfalak mögött, de továbbra is a kereslettől ösztönözve él tovább a gyakorlata.

A láposi „kamatos pénz” története: régi és új „bankárok” harca a szociális transzferekért4

A falu cigány közössége alapvetően rokonsági alapon szerveződik, a helyi cigány társadalom gyakorlatilag négy kiterjedt nagycsaládból – vagy ahogy ők nevezik magukat: „bandából” – áll. Ezek a bandák – a beásoknál a „vigának” megfeleltet­hető egységek – ma már csak többé-kevésbé, de felfoghatók szolidaritási csoportnak. (Fleck–Orsós–Virág 2000)

A láposi cigányok társadalmában még nyomaiban fellelhető az együttélést szabályozó, egyenlőségen, reciprocitáson alapuló közösségi norma, amely lehetővé teszi a „javak” (élelmiszerek, gyógyszerek, de akár a családtagok, főként gyerekek szabad áramlását a közösségen – elsősorban is a kiterjedt nagycsalád alkotta szolidaritási csoporton – belül. Erre a normára szinte minden, a cigány közösségek társadalmi-gazdasági gyakorlataival foglalkozó antropológiai, szociológiai, illetve ön­­életrajzi írásban találhatunk utalást. (Stewart 1993, Lacková 2001, Fleck–­Orsós–Virág 2000) Ez a „romantikus képzetnek” ható gyakorlat, amire maguk az érintettek is inkább úgy utalnak, mint egy olyan régi eszményképre, amikor a „cigányok még egy lábosban főztek” (Horváth 2006), Láposon ma már leginkább csak az élelmiszerek megosztására igaz. Rozika például, ha éppen van mivel, rendszeresen megeteti a szomszédék gyerekeit, akik az övéinél sokkal gyakrabban éheznek.

Ez a reciprocitás – amelynek alapja az a tudat, hogy ma én segítlek ki téged, de holnap majd te engem – nemcsak hogy elviselhetőbbé teszi az életet, biztonságérzetet ad a szegények közösségének, de egyúttal legnagyobb társadalmi tőkéjük is. Az utóbbi időben azonban ezen a szolidaritási hálón is egyre nagyobb lyukak keletkeztek. Mari például mostanában gyakrabban sóhajt fel így testvéréről: „mán ez a lány is oly magának való lett!”5 Az osztozkodás egyre korlátozódik, mert egyre kevesebb az elosztható dolog.

A különböző cigány közösségek gazdasági tevékenységének egyik közös jellemzőjét az antropológusok „rugalmasságukban”, a környezethez való állandó alkalmazkodásban látják. (Prónai 2000) E kutatások szerint a cigányok majd mindenütt egy gazdasági rést, űrt, ún. „niche”-t töltenek be az őket körülvevő társadalmakban, és egyik fő jellemzőjük az identikus kapcsolat a gádzsókkal.

Láposon is ez volt a helyzet hosszú évtizedekig. Egészen tavalyig, amikor, paradox módon épp a Roma Integrációért Stratégiai Terv keretében, több millió forintos pályázati forrás segítségével végrehajtott telepfelszámolási program nem szándékolt következményeként, a parasztok megkapták az utolsó lökést az elvándorláshoz. Ezzel maguk mögött hagytak egy jól bebetonozott falusi társadalmi rendet, amelynek egyik alapja sokáig a magyarok és cigányok közötti patrónus–kliens viszony volt: az az aszimmetrikus viszony, amelyen belül minden parasztnak megvolt a „maga cigánya”, aki járt hozzá napszámba, takarítani, kerti munkákban segédkezni – és mindezeket a munkákat többnyire valamiféle természetbeni juttatás fejében végezte. Meg annak tudatában, hogy „patrónusa”, a paraszt kisegíti, ha bajba kerül, főleg, ha krízishelyzetbe. A segítség sokszor – kamatmentes – pénzkölcsönt is jelenthetett; igaz, ez a hitelforrás az utóbbi néhány évben már szinte teljesen megszűnt azzal, hogy maguk a parasztok is elszegényedtek.

A parasztok elvándorlásával a cigányok tehát többféle, eddig bejáratott lehetőségtől estek el: többek között nemcsak hogy megszűnt a paraszt „patrónus” nyújtotta pénzkölcsönzési lehetőség, de a cigány napszámos munkájának felvevőpiaca is eltűnt. A formális munkaerőpiacra pedig több mint húsz éve – alacsony iskolai végzettségük, lakóhelyüknek az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló munkahelyektől való földrajzi távolsága, na meg a cigányokkal szembeni munkaerőpiaci diszkrimináció miatt – esélyük sincs bejutni. Hiányos, túlnyomórészt a falubéli rokonsági, szomszédsági kötelékekből álló, gyenge kötéseket nélkülöző kapcsolathálójuk pedig gátolja őket abban, hogy viszonylagos rendszerességgel alkalmi munkához jussanak.

Ebben a beszűkült élettérben gyakorlatilag egyetlen mozgástere van a láposi cigányoknak, a szociálpolitika terepe, hiszen innen származnak kizárólagos jövedelemforrásaik, a segélyek, gyermekvédelmi juttatások, árvasági ellátások meg a lakásfenntartási támogatás. Ebben a helyzetben nagyon is számít, hogyan „okoskodnak” a rendszer keretein belül, mennyire rugalmasan alkalmazkodnak gyakori változásaihoz.

A legnagyobb szociális tőke a „jólinformáltság” a szociális törvények változásairól, az új lehetőségekről, valamint a megszorításokról. (Bourdieu 1999) Csak egyetlen példa: tavaly nyáron, az úgynevezett krízissegélyről szóló rendelet hatálybalépését követő első napon már három jól tájékozott cigány család pályázott is a segélyre. Ahogy megkapták a pénzüket – családonként harmincezer forintot –, szóltak a többi cigánynak, menjenek ők is szerencsét próbálni. Másnap a szomszéd falu körjegyzősége előtt kígyózó sorokban álltak: a láposi cigányok egy nap alatt százötven kérelmet nyújtottak be a szociális előadó segítségével. Bár a rendelet szerint krízissegélyre egyebek mellett akkor jogosult valaki, ha „a gazdasági válsághoz kapcsolódó, előre nem látható esemény következtében a családja mindennapi életvitelének fenntartását súlyosan veszélyeztető krízishelyzetbe került”, a láposiak ezt úgy értelmezték, hogy az ő örök krízishelyzetük mindannyiukat jogosulttá teszi a segélyre, melynek összege húsz­ezertől ötvenezer forintig terjedhetett. Legtöbbjük kérelmében szinte ugyanaz az indoklás olvasható az „egyéb ok” kategóriában: „tüzelőre, villanytartozásra, büntetésem van... kérem segícsenek.”

Ez a rendszer az elmúlt két évtizedben a tartós munkanélküliséggel, a létminimum szintje alatti, kizárólagosan szociális juttatásokból történő megélhetéssel és emiatt a polgármester kényszerű, folyamatos „krízismentő” akciói révén egy olyan habitust alakított ki az itteni cigányokban, hogy úgy vélik, a szegényeknek jár a segítség. A polgármesterek pedig úgy érzik, hogy az állam magára hagyta őket a krízishelyzetek kezelésében.

Tusu temetésének története mindezt jól illusztrálja. Tusut fahordás közben, váratlanul, viszonylag fiatalon érte a halál. A kórházban szívinfarktust diagnosztizáltak. A családot nemcsak Tusu hirtelen halála rázta meg mélységesen, de az is rettentő gondot jelentett, miből temessék el. Hónap közepe volt, pénz sehol, senkinek. Csonkát küldték el, hogy kérjen a polgármestertől segít­séget, annak kötelessége segíteni, ez a munkája. Csonka megkért, kísérjem el a polgármesterhez, Kópi elődjéhez, hátha segítőkészebb lesz a jelenlétem miatt. A köztük lezajló beszélgetés sokat elárul a láposiak helyzetéről és az ebben a helyzetben kialakult habitusukról.

Csonka egyik lábáról a másikra áll, míg nagy nehezen kinyögi, hogy „Főnök, arról lenne szó, hogy haza kellene hozni a bátyánkat a kórházból, leszóltak, hogy tovább nem tarthatják, segítsen már valahogy”. A polgármester erre odafordul hozzám: „Látja, jönnek, kiabálnak segítségért, aztán ha nem adok, mert miből adnék, nem vagyok én bank, hallom, hogy az önkormányzat előtt ordítoznak, hogy majd vasvillával leszúrom, megölöm, mer semmit nem segít.” Csonkának viszont odaveti, hogy megpróbálja korábban kifizetni a lakásfenntartási támogatásokat, de semmit nem garantálhat, különben is péntek egy óra, neki lejárt a hivatali ideje, viszi is már haza, a szomszéd faluba a hivatali kocsi. Mikor Csonka elhagyja a hivatali irodát, idegesen hozzám fordul a polgármester: „Gondolja, hogy azt fogja nekem mondani az államkincstár: »neked utalok előbb, Józsika, mert te olyan nehéz helyzetbe vagy, hogy megdöglesz vagy megölnek a cigány emberek« ...hát nem fogja ezt mondani. Úgyhogy muszáj leszek kölcsönt fölvenni, hogy ne legyen zendülés.” Így aztán a polgármester, immár többedszer, áthidaló kölcsönt vesz fel az önkormányzat számlájára – ötszázezer forintot, százezer forint szerződési költséggel – hogy egy héttel az államkincstári utalás előtt ki tudja fizetni a cigányoknak a lakásfenntartási támogatást, amiből aztán meg tudja kölcsönözni nekik a temetést, hogy majd a hónap elején érkező segélyből „lefogja” a cigányok tartozását. Ennek köszönhetően Tusu kedden, két héttel a halála után, már el is lett temetve, Tusu öt gyereke meg, akik közösen dobták össze a pénzt a temetésre, még további egy hétig éhezhetett, míg meg nem jött az újabb kifizetés, a családi pótlék. A láposiak pedig természetesnek találják a polgármester segítségét, egyfajta „elvárt ajándék” ez, mert erre lettek szocializálva: „még jó, hogy elintézte, az ő dolga, ő a polgármester, mink szegények vagyunk, mibül tudnánk kifizetni azt a százhetvenezret?!”

Láposon azonban van egy olyan szűk csoport a cigányok között, amelyik visszautasítja ezt a kliensi szerepet. Többen közülük – házasság révén – a faluba beköltözők közül kerülnek ki. Láthatólag kereskedői vénával rendelkeznek, folyamatosan üzletel(né)nek valamivel, mindig valami „okosságban” gondolkodnak, ahogy mondják: „gógyival kell játszani, mert ez így nem élet... Ha nincs mit adol a gyerekednek enni, akkor mán csak te is kitalálsz valamit...?!” Közülük néhányan, az itthoni helyzet reménytelensége miatt, Kanadába igyekeznek már jó ideje. De erről is lemaradni látszanak: azt hallják a kinti haveroktól, hogy Kanada lassan már nem jó üzlet, mert mióta megszüntette az ottani kormány a „menekülteknek” járó „diétapénzt”6 , nem éri meg oda menni. Most Svájc a jó hely. Töki avatott be az új buliba – ami ugyancsak egyfajta gazdasági stratégiaként fogható fel – legutóbbi ottjártamkor: „Figyeld ezt a gógyit. Színből, a haverjaim, ketten kimentek Hollandiába mint politikai menekültek. De az nem jött be, lett egy másik cím, Svájc. Százötven euró kellett, azt is felvették a kamatostól. Megéri, mert három hónap alatt megkapod a háromszorosát ott kinn, szociális segélyként. Meg ott elmennek alkalmi munkára, abbúl kifizetik az albérletet. Kártyát megcsináltatják, azt akkor a svájciak arra utalják a szociális segélyt. Ők meg jönnek haza. Ez is egy kis okosság. Van benne egy kis pénz. Most azt az államot is húzzák ugyanúgy le...”.

A kamatosok pénzkölcsöneire tehát minden csoport rászorul – lassan már mindennapi krízishelyzeteinek megoldása végett. Láposon Kópi polgármesterré választása előtt három helyi kamatos osztozott a piacon. A harc a falu cigányainak járó, összesen havi négymillió forintos – kizárólag szociális transzferekből származó – bevétel megszerzéséért folyt. Mindhárman testvérek, a Balogh „bandából”.

A láposi cigányok is (akárcsak a többi, rokonsági alapon szerveződő cigány közösség) minden, elsődlegesen a leszármazást jelölő bandához különböző, az egész csoportra kiterjesztett és jellemzőnek tartott magatartás- és karakterjegyeket rendelnek. (Szalai 1997) Ezek a karakterjegyek a szituációtól függően valamelyest változhatnak, de mégis van egy állandóságuk. A Baloghok például még akkor is a „magukat tevő” kamatosok voltak a Ficzuk szemében, amikor Kópi polgármestersége alatt – átmenetileg – kénytelenek voltak felhagyni a kamatos pénzkölcsönzéssel. A Ficzukról pedig korábban mindig a „pökhendi, gizda” jelzőkkel beszéltek a Balo­ghok, most ehhez Kópi támogatása miatt hozzájött a „nyalizós” kategória is. Ezekből az egymásra aggatott jelzőkből is látszik, hogy a két banda között – már régtől fogva – egyfajta hatalmi harc folyt. A másik két láposi cigány nagycsalád a hatalmi viaskodásban nem tudott labdába rúgni.

---

Ezekbe a helyi társadalmi viszonyokba csöppent bele Kópi, mikor januárban megválasztották a falu vezetőjének. Kópi kilenc hónapos polgármesterségének története dióhéjban a következőképp foglalható össze:

Gyakorlatilag első intézkedéseként megnyitotta az általa „szociális boltnak” nevezett élelmiszerüzletét. A borsodi vállalkozó már nem számított kispályás játékosnak, hiszen szép házat és több sikeres üzletet is magáénak tudhatott negyven-egynehány éves korára. Mégis rosszul kalkulált, nem mérte fel a láposi cigányok állandó, krónikus pénzhiányát, illetve jelenre orientált habitusát. (Durst 2007) Már a bolt meg­nyitását követő első hónapban ötmillió forintos kintlevőséget kellett volna behajtania: ennyivel tartoztak neki a cigányok, akiknek hitelbe árulta a bolt portékáit. Árai természetesen magasabbak voltak, mint a környékbéli, harminc kilométeres körzetben megtalálható kisvárosok szupermarketjeié, ám közel hasonlóak a másik, a faluban már húsz éve üzemelő, egykori láposi lakos – nem cigány ember, nevezzük Tamásnak – boltjáéhoz. A versenyképesség fenntartása végett. A cigányokat azzal sikerült átcsábítania Tamástól, hogy míg az csak a legmegbízhatóbb kuncsaftjainak adott hitelbe árut, addig Kópi gyakorlatilag mindenkinek hitelbe árult. Mármint a cigányok közül, merthogy ők voltak kizárólagos vásárlói.

Kópit a falubéli cigányok sokáig „jó embernek”, a falun sokat segítő polgármesternek tartották. A baj akkor kezdődött, amikor rájött, hogy ha így megy tovább, ha ilyen őrült mértékben – ahogy ő szokta volt mondani: „a takarójukon túlnyújtózkodva” vásárolnak, akkor soha nem lesz képes behajtani rajtuk a boltban felhalmozódott adósságaikat. Egyszerűen, mert nincs rá fedezetük. „Az alaphelyzet az, hogy kétszer addig nyújtózkodtok, mint amennyi pénzetek van” – próbálta több falugyűlésen is a „helyes pénzköltési szokásokra” okítani a népet. Rendesen kiakadt, mikor egy alkalommal egyikük azt találta neki mondani: „azt hittem, a [szociális] bolt az ingyen van...” És mivel az okítás nem használt, keményebb eszközökhöz folyamodott: újfajta hitelezési gyakorlatot vezetett be. És mert sokan nem adták meg a tartozásukat, újfajta behajtási rendszert is életbe léptetett. Az új rendszer lényege, hogy hónap elején, a „fizetés napján” – ekkor érkeznek meg az államkincstártól a szociális transzferek: a szociális járadék meg a közhasznú munkáért járó bér – maga, pontosabban üzlettársa „fogta le” a cigányok pénzét, adósságtörlesztésként. Az adósság behajtásának követelése jogos volt, ugyanakkor ennek következtében már a hónap elején több család gyakorlatilag pénz nélkül várta a következő havi „fizetést”. Pontosabban a hónap közepét, mert az új hitelezési gyakorlat alapja az volt, hogy minden hónap elején, fizetéskor meg kell adni az előző havi tartozást, csak akkor van újabb hitelre vásárlás, de az is csak hónap tizenötödikétől, napi kétezer forintos határig. E mögött az új rendszer mögött az a közgazdasági logika húzódott meg, amit Kópi maga így fogalmazott meg: „mondjuk, osztom a pénzt [a szociális transzfereket], mondjuk, tegyük elsejére. Elsejétől mondjuk számoljunk durván 28 napot. A huszonnyolc napot ha beszorzod, csak kettőezer forinttal, ugye, az ott van, hogy ötven­hat­ezer forint. És huszonnyolcezer forintot kapnak fizetést...”

Kópi bukását végül is, többek között, éppen ez a közgazdasági racionalitáson alapuló logika okozta. Az, hogy a falu korábbi kamatosaival ellentétben, nem forgatta a hiteleket, hanem azt a hónap első két hetében állni hagyta. Rozika ezt nagyon plasztikusan így fogalmazta meg: „Múlt hónapban, fizetés napján ezer forinttal jöttem haza. Mondom Dávidkának, fiam, életem, most nem tud neked Anya se egy cipőt venni, se egy zoknit, semmit. Kérdi a fiam, mi a’, Anya, most megint más rendszer van? Most hónap elején éhezzünk, hónap végén jóllakjunk? Tudod, eddig az szokott lenni, hogy hónap elején vártuk a fizetést, hogy menjünk vásárolni… Most meg Kópi hónap elején lefogja a fizetésünket, aztán tizenötödikéig nem mehetek a boltba, nem ad hitelt… Hát mostan, jó, azt is megértem, ingyen ki ad? Senki… De ha ad, adjon a [hónap] elejitül végéig, ne csak a közepítül a végéig. Itt senki nem lett volna fellázadva akkor.”

A bukás másik szembeötlő oka az volt, hogy az idegenből jött Kópi nem látta át a helyi társadalmi viszonyokat. Nem tudta, hogy azzal, hogy tovább mélyíti a falu két legnagyobb presztízsű bandájának, a Baloghoknak meg a Ficzuknak már évtizedekre visszamenő ellentétét, a falut egymással élesen szemben álló két táborra osztja. Ez egy olyan időzített bomba volt, ami bármikor felrobbanhatott. A kanócot végül is Csita lobbantotta lángra, aki csak néhány éve költözött be Láposra, az egyik Balogh fiúhoz menvén „feleségül”. Csita a nagy lázító, a korábbi zendülések mögött is mindig be lehetett azonosítani szerepét. Most éppen az hozta ki teljesen a sodrából, hogy Kópi, akivel mellesleg egy településről származnak, és akivel rokoni viszonyban van, kivételt tett: „az egyik családot [A Baloghokat] lenyomja, a másikat meg kiemeli”. Kópi alpolgármestere és egyik fő tanácsadója a Ficzu család egyik idősebb családfője volt – akit mellesleg a falu választott meg erre a tisztségre... A boltban is e család tagjai dolgoztak, közhasznú munkásként – ezt a munkát meg mellesleg Kópi másoknak is felajánlotta, arról meg nem tehetett, hogy a jelentkezők közül az alpolgármester fia, a Ficzu banda tagja, Jendő bizonyult a legalkalmasabbnak az árusítói munkakör betöltésére. A falu szerint a baj az volt, hogy Jendőnek természetesen a saját családja felé húzott a keze. „Jártunk Violával [Jendő testvére ] együtt a boltba, többet hozott el, mint mink. Minket nem engedtek, csak naponta egyszer, ő meg mehetett többször is. [Mégis] ő tartozott negyvennel [negyvenezer forinttal], én meg nyolcvannal. Ki tudta, nekem mennyit írtak hozzá?! Viola most is jár egész hónapba a boltba… Így megyen ez: az egyik családot lenyomja, a másikat meg kiemeli [Kópi]. Ők [a Ficzuk] jól élnek, mink [a Baloghok] meg nem. De most már nem lesz Viola urának kakaós tekercs, mert nem lesz bolt. Ha nem fogol neki küldeni, még enni se fog…7 [Kópinak köszönhetően] a falu kettészakadt Balogh meg Ficzu bandára. Eddig a Ficzuk voltak a királyok, a Baloghok meg az alján. Most a Baloghok a királyok, a Ficzuk meg az alján.”

Kópi másik nagy vétke az volt Csita szemében, hogy bár maga is cigány, mégsem érez együtt a láposi cigá­nyok­kal, akiknek pedig hatalmát köszönheti: „összekeverte, hogy boltos  vagy polgármester. Pedig ugyanaz a vér, mint mink. Cigány volt, aszt nem tudta elgondolni, milyen az, ha nincs. Pedig tudta ő azt, régebben ő is volt olyan helyzetben, hogy nincs.” Vagyis Kópi vállalkozói, pro­fitszerzésre irányuló érdekeit előbb­valónak tartotta, mint a polgármesteri feladatát.

Ez utóbbi pedig a láposi cigányok szemében nem merül ki másban, mint a nekik nyújtott segítségben.8 Csita anyósa így mondta ezt: „Mér’ nem úgy állt hozzá, mint egy ember, mint egy polgármester? Mint egy törvényesen. Akkor nem lett vón’ baj. Meg kellett vón’ kérdezni: mennyit tudol adni, tudod tisztázni a tartozásod? Nincs valami gond? Ennyi! Nem úgy, hogy fogom a szociálist, azt leveszem, nem adom a kezedbe.”

E feladat reménytelen volta miatt mondott le az előző két ciklust két szívinfarktussal lehúzó magyar polgármester, aki pedig nagyon jól ismerte az ittenieket, lévén harminc éven át a helyi iskola igazgatója volt. És akit persze hivatali ideje alatt átkoztak, most viszont visszasírnak a cigányok. És ezért lett egyre elgyötörtebb Kópi, aki még letartóztatása előtt, legutóbbi ottjártamkor azt mondta nekem, nagyon fáradt hangon: „nem lehet nekik megfelelni… Még a házamba is eljöttek, valamelyik hétvégén, hogy adjak nekik pénzt, nincs még kenyérre sem. Voltak vagy öten, asszonyok... Ezt a nagy szegénységet, ami itt van, nem lehet, csak államilag megoldani, én nem tudok velük mit kezdeni.”

Bár Kópi választási kampánya során munkaalkalmat ígért, pályázati pénzeket, amiből munkahelyeket lehet majd teremteni, végül is egy botrányba fulladó nyári ingyen étkeztetési akción meg a „Minden gyerek lakjon jól” kampány keretében a faluba szállított nyolcvan – azóta eladott vagy megdöglött – malacon kívül a falu nem látott sok fejlődést polgármestersége alatt.9 Ami nem feltétlenül az ő számlájára írandó. A hátrányos helyzetű falvak lakosságát megcélzó fejlesztési projektek pénzei sokszor éppen a leghátrányosabb helyzetű településeket kerülik el... Kópi kilenc hónapos polgármesteri hivatalának egyik nagy tapasztalatát így foglalta össze: „A pályázatokból min­denhol kiesünk. Legutóbb a vasútnál lehetett volna dolgozni, közmunkában, de láposit egyet se vettek föl. Mert megvolt a negatív vélemény Láposról [a cigányfaluról]. Úgyhogy most magunk próbáljuk megoldani a helyzetet.”

E megoldás pedig a „szociális” bolt lett volna, ami legalább abban segített volna, hogy „ne éhezzenek a cigányok”. Azok, akik rendesen megadták hónap végén a tartozásaikat, és nem költöttek többet, mint az összes havi jövedelmük, azok ma is visszasírják Kópit. Ezek a családok leginkább a Ficzu bandából kerülnek ki. Ők fogalmazták meg a letartóztatott polgármester védelmében azt a petíciót, ami aztán még jobban elmélyítette a két banda közötti ellentétet.10

A bolt azonban megbukott, elsősorban is azért, mert nem folyamatosan hitelezett. És mert Kópi, a kezdeti irdatlan összegű tartozáson beijedve, azonnal be akarta hajtani a kintlevőségeit, nem törődvén azzal, hogy a cigányok így minden hónapban legalább két hétre pénz nélkül maradnak. Csita, aki végül is Kópit – a szomszéd falu magyar polgármesterének buzdítására hallgatva – feljelentette, így indokolta tettét előttem: „Százháromezer forintomat mind lefogta, ott maradtam háromezer forinttal egész hónapra. Azt mondta, adjam meg a tartozásom, aztán majd ad megint a boltból. Ha nem megyünk be az Émászhoz, még a villanyórát is lekapcsolják. Mer’ levette az egész pénzünket. Két nap múlva mentem hozzá, mondom, most mi lesz? Nincs mit adnom enni a gyerekeknek. Azt mondja, a te dolgod, oldd meg. Hát én megoldottam. Ő most ül, most oldja meg ő. Én megoldottam egy hónapot, ő oldja meg a többit…” Csita azt is elárulja, ő nem mondta a vallomásában, hogy Kópi kamatos pénzt adott, azt a rendőrök számolták ki, a „könyv csinálta, nem én”.11 Aztán Csita, a revans felett érzett elégedettségében, összevissza csókol­gatva kisfiát, szinte kiabálva mondja a gyereknek – persze felém játszva el a performanszot: „Elmegyünk, igaz, inas, a tárgyalásra, ott is meg fogjuk mondani: »elvette a pénzünket, éheztünk végette«. Ilyen gyerekeket hogy lehet éheztetni, igaz, szerelmem?!”

Kópi tehát előzetes letartóztatásban, a falu polgármester nélkül, a Balogh banda régi kamatosai pedig újra elemükben érzik magukat. Zolika, akit kamatoló testvéreivel együtt Kópi eddig megpróbált ellehetetleníteni12, most szabadon kölcsönözhet újra.

A Ficzu bandán kívül – akiknek eddig még sikerült elkerülniük, hogy Zolikáéktól kamatos pénzt vegyenek fel, inkább üzletelnek, malacot mérnek ki hitelre, vagy egyéb módon próbálnak a szociális transzfereken felül plusz bevételhez jutni – a falu nagy része lassan visszaszállingózik régi kamatosaihoz. Mert meg van győződve arról, hogy az általuk működtetett régi rendszer jobb volt. Még Rozika is, aki pedig végig támogatta az új polgármestert, visszapártolt a régi kamatolók bandájához, lánya új családjához. Leginkább azért, mert az ő kölcsönzési rendszerük az „tiszta” volt: „Akkor leadtad a tartozást, de vissza is kaptál valamennyit... Mondjuk ötvennel [ötvenezerrel] tartoztam, de harmincötöt mindig visszakaptam. Akkor maradt a családi pótlékom tisztán. Azt visszakaptam, összetettem, villanyt kifizettem, vizet. De Szandi is szépen járt akkor iskolába… akkor egyre [értsd: csak az egyik „fizetésre”: a szociális segélyre] vettünk fel pénzt, a családi pótlékra nem szoktunk… Akkor mindent tudtunk rendezni, tisztázni, forgott az egész, most meg meg van állva, mint a darab fa.”

Gyakorlatilag ez a „tiszta” kategória az, amit az összes cigány hangsúlyoz, aki Zolika korábbi ügyfele volt. Csita ezt így fogalmazza meg: „Az tisztább ügy volt, ezt megmondaná neked az egész cigány. Ott elmentél, aszt vót.” Vagyis Zolika mindig és mindenkinek adott, aki hozzá fordult pénzért, kivételt nem tett. Még a rokonaival sem, nekik is ugyanolyan kamatra adott kölcsönt, mint mindenki másnak a faluban. (Kivéve a kilenc közül egy testvérét, aki rendre elvitte helyette a balhét, leülte neki a büntetéseket.) Csak annak nem adott, akit büntetni szándékozott, aki valamit ellene vagy a családja ellen tett. De ez is „tiszta”, mert átlátható szabályokkal rendelkező ügy volt, amit még maga a „büntetett” is elfogadott. Jucus felesége például legutóbb már úgy fakadt ki előttem, hogy „most, Jutka, már igazán dögös cigánynak érzem magam. Elpusztult egy szobánk13, a boltba is tartozok, és nézd, tizedike van, de már nincs kenyérre való sem. Most meg még Zolikához sem fordulhatok, mert tudod, abba a kategóriába tartozunk, aki nem kaphat.”14

A kamatosok egyébként nemcsak pénzt meg élelmiszert adnak hitelre, de hitelbe árulnak ruhákat, cipőket is a cigányoknak – a hitel fedezete pedig ebben az esetben is a családi pótlék, szociális járadék, gyes stb. És bár a cigányok idővel rájöttek arra, mennyivel drágábban jutnak így az áruhoz15 („két öltő mackóért meg két pár cipőért a gyerekeknek fizettem, várjál, huszonkétezer forintot. Most énnekem ha adnál tízezer forintot, azér’ Edelénybe mind a négy gyerekre vennék cipőt, sokkal olcsóbban”), mégis, mivel nincs készpénzük, megveszik a sokkal drágábbat is, mert azt hitelbe árulják. Ez a kiszolgáltatottság helyzete, a „kényszer visz rá” habitusa. „Most gondolj bele, hogyha jönnének, és azt mondanák, itt egy cipő, ötezerért16, most te is azt mondanád, ide vele, hogy hát ne menjen a gyereked mezítláb az iskolába. Megvennéd, érted?!”

Mellesleg éppen ez a kényszer, a mindennapi megélhetés szorító szükséglete az, ami miatt a Láposhoz hasonló aprófalvak szegény cigányainak kiadásai „irracionális fogyasztásnak” tűnnek, és rendre meghaladják bevételeiket. Ebben az élethelyzetben senki nem tud előre gondolkodni – az, hogy mi lesz másnap, nem is beszélve a következő hónapról, eltörpül amellett, hogy mi van ma, mi kerül az asztalra, hogyan lehet aznapra „kikeríteni a főznivalót”. Jól illusztrálja ezt a fajta habitust az az eset, amikor a falu cigányai még a nyáron Kópi ellen fordultak, csupán azért, mert a polgármester „előre gondolkodásra, beosztásra” akarta őket rávenni azzal, hogy azt javasolta: az akkoriban elnyert, ötszázezer forintos gyorssegélyt nem kiosztaná a családok között, hanem abból mindenkinek venne néhány köbméter fát télire. A piaci kereslet-kínálat törvényének megfelelően ugyanis nyáron sokkal olcsóbban lehet hozzájutni a télire szükséges fához. „Megfagyni, gondolom, senki nem akar közületek”, a falopást pedig, hansúlyozta Kópi, „egyre szigorúbban büntetik a rendőrök”. Mégis, a cigányok többsége azt követelte, nekik készpénzben ossza ki a polgármester a rájuk jutó segélyt17, az nekik jár, hadd döntsék el ők, mire akarják elkölteni. Ebben az ügyben még Rozika, Kópi helyi tanácsadója is a „zendülőkkel” tartott: „Ez a faötlet is jó dolog. Mer’ nyár után jön a tél is, igaza van. Aszt is bevallom, hogy mégiscsak Edéék úgy jártak fáér’, hogy dugva meg titokba’, éccaka kellett a hegyre menni, meg éccaka vagdalni a fát, hogy legyünk melegbe meg tudjunk főzni, mivelhogy gáz nincs, mer’ aszt is fizetni kell. Ebbe igaza van százszázalékosan, hogy a fa is kéne. De hát az most legyen már a mi problémánk, hogy majd valahogy lesz… jelen pillanatban [július volt] most más a problémánk, mint a fa dolog. Ez majd jön novemberbe’ meg decemberbe’. De viszont most attól nagyobb problémánk is van, hogy a mindennapi kaja meglegyen.”

Ennek a jelenre orientált habitusnak a cselekvést irányító erejével kalkulálnak a kamatosok, tudván, hogy ügyfeleik, a kényszerhelyzetben lévő szegény emberek, úgyis megtalálják őket, ha baj van. És akkor már ők diktálják a feltételeket. Zolika egyik „testvére”18, Pimis, aki volt idő, hogy maga is rászorult „bátyja” kamatos pénzkölcsönére, nemcsak azt magyarázza meg plasztikusan, hogyan lesz valakiből hitelfelvevő, hanem azt is megérteti velünk, miért nem ítéli el mégsem a kamatos pénzt kölcsönzőket. „Tudod, hogy működik ez. Ha van ki segítsen, van ki adjon neked munkát, mint ahogy te is hoztál nekem, akkor nem mész bele... Korábban inkább eladtam a tévét, vagy bevittem a fülbevalóm a zálogházba, hogy ne menjek bele. Mondjuk, belementem volna, ha nem lett volna mihez nyúlnom.” Pimis azt is elmeséli, hogyan kényszerült bele annak idején mégis a kamatos kölcsön felvételébe: „Akkoriban annyira nem volt semmink, hogy az embernek [korábbi férjének] el kelletett menni lopni, hogy legyen mit enni a gyereknek. Ha nincs pénz, úgyis belemegy az ember valamibe... Akkor már mégiscsak jobb volt Zolikához fordulnom… Tudod, hogy mentem ki belőle [a kamatos pénzből]? Mama [Pimis nagymamája, Zolika édesanyja] megsajnált, elkezdett neki sírni, hogy ne vegye el tőlem [a tartozást]. Hát így kerültem ki belőle. De azóta nem is adott nekem, mán’ akkor megmondta, ne is menjek többet oda hozzá pénzér.”

A kamatos pénzből „kimenni” – ahogy Pimis mondja – szinte lehetetlen. A legfőbb probléma azzal, hogy valaki folyamatosan adósságspirálban él, az, hogy „soha nincs egybe a pénz, hogy be lehessen osztani”. Hajni például ezért döntött úgy, hogy lesz, ami lesz, megpróbálja törleszteni az összes adósságát Zolikának. „Megéheztük”, mondta büszkén tavaly, még Kópi polgármestersége előtt, mikor azt magyarázta nekem, miért van úgy „kiszáradva”19. Hajni most újra Zolikához jár pénzért. Nem volt mit tenni, az ura kórházba került, nem volt ki menjen fáért, a testvérei hiába hordtak neki, azoknak a saját családjukra is kellett gondolni, hát muszáj volt Hajninak valamennyi fát megvenni.

Pimis mégis, mindennek ellenére, Zolika pártját fogja, ha bárki „bátyja” ellen fordul. Mint például a Ficzu banda vagy legutóbb Kópi. A Balogh banda összezárja sorait az „ellenséggel szemben”. Ahogy a már korábban idézett, „törzsi szolidaritásról” szóló arab közmondás mondja: „én a fivérem ellen”, de ugyanakkor ”…én és a fivérem és az unokafivérem a többiek ellen”.

Zolikának még azt is elnézik a testvérei, hogy nekik is kamatra ad kölcsönt. „Zolika azt mondja, már nála testvér nincs. Ha testvér, ha nem, ő kamatra adja a pénzt. Szerintem, ha pénzről van szó, ebbe a mai világba már nem nézik a testvért. Szerintem ezt a nélkülözés csinálja.” Meg tegyük hozzá, az a fajta racionalitás, amit Zolika kezdetben a maga bő­rén tapasztalt. Nevezetesen, hogy akinek kilenc testvére van, és megannyi unokatestvére, az egy ilyen, a pénzen kívül minden másban a reciprocitáson, „egyenlőségen”, a természetbeni javak cseréjén alapuló, rokoni kapcsolatok alapján szerveződő közösségben könnyen azon kapja magát, hogy a nagycsalád „szétgórta”20 a vagyonát (Durst 2007, Fleck–Orsós–Virág 2000).21

Pimis azt is Zolika javára írja, hogy kamatos ügyleteivel szerzett vagyonát saját [nukleáris] családja szükségleteinek fedezésére fordítja. A faluban már öt házat vásárolt – a bebukott adósok tartozásainak zálogaként megszerzett ingatlanok ezek. Ezzel mindegyik gyerekének biztosította a lakhatását. „Le a kalappal előtte, mert a gyerekeit bebiztosította belőle. Ha te is valamit csinálsz, azért csinálod, hogy annak értelme legyen, nem? Csak a családodra költöd, vagy aki bajban van a családodban.”

Zolika státuszát növeli a cigányok szemében az is, hogy gyakorlatilag egyfajta „Keresztapa” szerepet is felvállal a közösségen belül. Ha kell, egyetlen felnőtt kísérőként a faluból, saját költségén elmegy a láposi gyerekekkel az általános iskola szervezte nyári balatoni táborba, mert amúgy a cigányok nem engednék el féltve szeretett gyermekeiket, egy egész hétre, távol az otthonuktól, az idegen gádzsók közé. De mert Zolika velük megy, az összes kisiskolás táborozni megy… Vagy egy másik eset, amit szintén felemlegetnek a cigányok. Zolika úgy vélte, hogy az óvodában, ahová legkisebb lánya is járt, nem adtak eleget enni a gyerekeknek. Ezért egy héten át saját pénzén joghurtokat, kiflit meg tejet vásárolt az intézménynek, amit a többi odajáró láposi gyerek szülei is díjaztak. De a legtöbb kliense azt emlegeti leginkább vele kapcsolatban, hogy ő „amúgy jószívű ember: kifizeti egyből, ha le akarják kapcsolni a villanyod, vagy ha valakit el akarnak vinni börtönbe”. Persze, nehogy félreértés essék: ezekben az esetekben sem jótékonykodik, hanem kamatos kölcsönt ad a bajban levőnek. Valószínűleg mindezek a megmozdulásai is hozzájárultak ahhoz, hogy az előző, magyar polgármester, miután többszöri sikertelen próbálkozás után rájött, hogy Zolikát úgysem tudja a kamatolástól eltántorítani, mert a cigányok úgysem vallanak ellene, inkább lepaktált vele. Mondván, hogy Zolika „jól használható a közösség érdekeinek mozgósítására”. Ő volt, akivel a polgármester megszerveztette a nyári falusi búcsúkat vagy a „kultúrban” a cigány gyerekek részére rendezett „ki mit tud”-okat. Mert Zolika, maga is közülük való, jól értett a cigányok nyelvén. És mert „nemcsak félnek tőle az inasok, de tisztelik is”.

Zolika, sok borsodi társához hasonlóan, egy disznó levágásával, pontosabban a malac húsának kilónkénti, hitelbe történő kimérésével kezdte az „üzletét”22, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Akkor még többedmagával kellett hogy osztozzon a láposi piacon. Miután azonban legnagyobb vetélytársa, egyben mestere, akitől eltanulta az üzletet, a falu régi kocsmárosa meghalt, két testvérét is bevette a buliba. Testvéreinek azonban jóval kevesebb a kuncsaftja. Megítélésük is rosszabb Zolikáénál. Ennek pedig az az oka, hogy bár ugyanakkora kamatra adják a kölcsönt, mint ő, vele ellentétben az így szerzett profitot nem ruházzák be. „Nem jól költik el” a szegényektől kamatként elszedett pénzt, abból sokszor káros szenvedélyeiknek hódolnak. Cuna például azzal vesztette el a faluban a jó hírét, hogy kitudódott: Miskolcra jár a plázába gépezni. Egyik, nem kamatozó testvére is éppen vele volt, mikor Cuna négyszázezer forintot vesztett el egy este. A testvér ma így idézi fel az esetet: „Na, ezér’ mondjuk megöl az ideg... Inkább mind odaadta volna a testvérének. Belerakni a gépbe ennyi pénzt?!... Amúgy ez engem úgy felidegesít! Ez már nem testvériség, ami itt van. Amúgy az hülyeség, hogy abból él meg, hogy a testvérén nyerészkedjen. De az Isten elveszi tőlük duplányosan, nézd meg, hogy az én családomat hogy pukkra tette.”

A borsodi kamatosok különböző kategóriái: A „korrekt” meg a „pusztító” kamatos

Rajzoljuk fel néhány más borsodi uzsorás portréját, hogy megérthessük a kamatos pénz intézményrendszerének működését, illetve tágabb kontextusát. A szöveg ezen részének megírásához azok a „jegyzetek” szolgálnak alapul, amit Borsodban élő roma barátaim – mondjuk úgy, hogy e kutatásban munkatársaim – az általuk ismert és meginterjúvolt kamatosokról fogalmaztak meg.

Ez a módszertanilag talán kifogásolható ötlet kényszerből született, azután, hogy barátaim többszöri próbálkozás után is, de finoman visszautasították kérésemet, hogy vinnének el olyanokhoz, akik kamatos pénzzel foglalkoznak. A válasz mindannyiszor az volt, hogy talán fél évvel ezelőtt még meg lehetett volna csinálni, de ebben a mai helyzetben, amikor „annyira rajta vannak az uzsorásokon”, amikor naponta tartóztatnak le kamatolókat, ez annyira kényes téma, hogy senki nem fog nekem beszélni.

Magam is azt tapasztaltam többéves terepmunkám során, még jóval a nemrégiben megszigorított uzsora elleni törvény elfogadása előtt, hogy ez a téma tabu. Még azokban a ritka pillanatokban is, amikor valamilyen rendkívüli esemény miatt közelebb kerültem a láposi kamatolókhoz, és vettem a bátorságot, hogy feltegyek valami erre vonatkozó kérdést, rögtön, a kérdésemet követő néhány másodpercben megfagyott a levegő. Aztán valahogy mindig ilyen típusú választ kaptam: „ki mondta neked ezt, te lyány, hogy én kiadok kamatra pénzt?! Nincs nekem mibű’!”

Így hát maradnak azok a jegyzetek, amiket borsodi roma kutatótársaim készítettek23, és amiket egyfajta borsodi „közvélekedésnek” tekintek. A kamatosokat bemutató történeteik Menhelyről és Sajóbányáról származnak.24

Nézzük először a menhelyi szöveget. Eszerint a borsodiak a pénzkölcsönzők kétfajta kategóriáját különböztetik meg: a „korrekt-et”, ami gyakorlatilag elfogadható a szemükben, illetve a „pusztítót” , amit viszont maguk is elítélnek.

„Az uzsora az elmúlt években újra nagy jelentőségre tett szert,  főleg az elszegényedett, nagyrészt segélyekből élő aprófalvakban, néha városokban is. Nyílt titok volt az elmúlt húsz évben. Bár pár hónapja látványosan megszaporodtak az uzsorások letartóztatásáról szóló hírek, nem minden adós örül ennek. Mert mi lesz akkor, ha nem lesz kitől kölcsönkérni?! (...) Többségük rá van szorulva az uzsorára, nekik nem érdekük, hogy feladják azokat, akik segítenek rajtuk a bajban. A megkérdezettek szerint rendes emberek, persze köztük is vannak kivételek. Bármi baj van, adnak, ha halott, ha beteg van, akkor is segítenek...

Az érintettek többsége azt tartja korrektnek, aki havi ötvenszázalékos kamatra adja a pénzt, élelmiszert. Aki betartja az íratlan szabályokat és megállapodásokat. Ezzel szemben van a mindenre elszánt, pusztító kamatos, aki minden megállapodást felrúgva, csak a saját érdekeit nézi, leamortizálva ezzel az adósát. Ez a típus mindenfajta érzelmet és családi köteléket kizárva gondolkodik. Bárkinek ad magas kamatra, az alól a rokonság sem kivétel. A behajtott összeget nem befekteti, hanem káros szenvedéllyel teli életére költi. Ellenben a »korrekt kamatos« érzelmeire is hagyatkozik, főleg a rokonsággal kapcsolatban. Nekik úgy próbál segíteni, hogy mentesek a kamat alól, vagy minimális kamattal kell visszafizetni a kért összeget.

Összeségében mondhatjuk, hogy »kapitalista szellemű« emberek, a pénz a motiváló eszközük – de hát a mai világban kinek nem az? Gondolkodásmódjában azonban sokban eltér egymástól az a típus, aki az »egészséges, normál határokon belül« gondolkodik, és az, aki törtető, kisajátító életmódot folytat.”

Végül, a menhelyi jegyzet összefoglalásképp így értékeli a kamatos pénz intézményét: „Ez egy szükséges rossz, mivel ezek a mélyszegénységben élő emberek normál hitelintézetnél soha nem tudnának érvényesülni. Ezért kell egy ilyen ember, aki valamilyen szinten egy utolsó kapaszkodási lehetőség számukra. (...) Uzsorások voltak, vannak és lesznek, ameddig a szegénységben élő embereknek szükségük lesz rá!”

De lássuk a korrekt kamatosok profilját. A jegyzet így festi le egy tipikusnak ítélt „korrekt kamatos” karrierjét:

„A helyszín egy borsodi község, ahol a roma származású lakosság száma jelentős. Kiválasztott emberünk a kilencvenes évek végén kezdte el pályafutását. Eleinte a falu első uzsorásának pénzbehajtó megbízottja volt. Az ezért kapott fizetésből meggazdagodni nem tudott, de fedezte a megélhetését. Mígnem a főuzsorás elhalálozott, így az adósok őhozzá fordultak bizalommal segítséget kérni. Innentől lendült fel az üzlet, mert az ebből származó jövedelmet befektette. Hozzá kell tenni, hogy alanyunk mélyszegénységből származó, életerős, iskolázatlan férfiú. Észjárása ennek ellenére igen csavaros, és erről az is tanúbizonyságot tesz, hogy üzletei jól működnek, a roma emberek többsége is ezeket a kiszolgáló helyeket részesíti előnyben a faluban. Rendezett családi körülmények között él, gyönyörű háza, autói, szép családja van. Ezt a nem roma falubeliek igen szúrós szemmel nézik. (...) Üzleteiben mindenki vásárolhat hitelre, aki kéri, a visszafizetés pedig az előre megbeszélt kamattal együtt történik. A rokonság köreiben az élelmiszerboltban vásárolt termékekre nem számol fel kamatot, a készpénzben adott kölcsönre minimálisat kér.

Gondolkodásmódja megegyezik a hivatalos üzletemberével: a pénz és az üzlet előremenetele mozgatja életét. Mondhatjuk őt is kapitalista szellemű embernek, bár soha nem tanult róla, mégis a romákban kódolva van a jó üzleti érzék, leleményesség, furfangosság. Adósaival ritkán van konfliktusa, a három lépés távolságot mindenkivel megtartja. Kintlevőségeinek behajtására nem volt még példa, az emberek megadják neki tartozásaikat, mert tudják, hogy a következő hónapban is szükségük van rá.”

Ez a menhelyi dokumentum kis túlzással a borsodi „roma kereskedő szellemet” mutatja be.

A Sajóbányáról származó kamatos portrék a menhelyihez teljesen hasonló képet mutatnak a kamatos pénz intézményének működéséről.

„Egyszer tudtam venni egy disznót, kilónként kimértem és eladtam. De mivel hitelbe adtam el, ezér’ duplán, illetve többér’ adtam. Ebből a bevételből szegény családoknak adtam kamatra pénzt. Nekem az volt a hasznom, hogy a pénzt megdupláztam, és mindenre megvolt a pénzem, és közben gyarapítottam az összeget... Bár a szegény családokat még jobban elszegényítettem, mert a jövedelmük nem fedezte az adósságukat. Egy idő után, mer’az adósság csak halmozódott, nekem túl nagy haszon lett a százszázalékos kamatos pénzből... De nem hagyom abba, mer’ 28 ezer forintból nem lehet megélni, még a számlákat se tudnám kifizetni.”

A huszon-egynehány éves, kétgyermekes félcigány férfit Sajóbányán „rendes csávónak” tartják. „Rendes”, mert a rokonoknak ingyen adja, csak az idegeneknek ad duplán. Meg azért is, mert „ha mennek hozzá, nem mondja, hogy nem ad, mer’ ideadja, akármennyivel is tartozol neki”. Rendesnek vélik, mert „kisegíti” az embereket egy kis kamatos kölcsönnel mindenféle krízishelyzetben: ha éppen le akarja kapcsolni az Émász a villanyórát, a befizetetlen számlák miatt, ha kórházba kerül a gyerek, vagy ha csak gyógyszert kell neki kiváltani – és akkor is, ha már napok óta nincs mit enni.

Ugyanakkor, ha kicsit tovább faggatózik az ember a hitelfelvevőknél, kiderül, ennél ambivalensebb a kamatos figurájának a megítélése. Ugyanis mindenki tisztában van vele, hogy nemcsak segít szükséghelyzetben, de kiszolgáltatottságukat a saját hasznára fordítja. Ezért mondják többen róla, hogy „rendes is, meg kihasználja a cigányokat”. Mostanában már a magyarok is járnak hozzá kölcsönért: hitelbe vásárolnak tőle szalonnát, krumplit, zöldséget. Ők is rá vannak már szorulva a „segítségére”.

A huszonöt éves, egyedülálló fiatal nő négygyermekes unokatestvérével együtt bonyolítja kamatos ügyleteit. Úgy indult, hogy édesanyja nyugdíját kezdte megforgatni.25 Rokonoknak huszonöt, mindenki másnak százszázalékos kamatra ad kölcsönt. Üzleti „vállalkozásai” több lábon állnak: nemcsak élelmiszert meg ruhákat ad hitelbe, de albérletbe is kiad házakat – többnyire azokat, amiket megfizetetlen adósságok fejében zálogosított el.26 Az albérleti díj, helyi viszonylatban, igen drága: tizenötezer forintot kér egy szobáért, villannyal együtt.

Ügyfélkörét megválogatja: csak annak ad kölcsönt, akit ismer. Az adósságokat úgy tudja behajtani, hogy „nekik megyen, akik nem akarják megadni”. Amúgy a többség magától adja meg tartozását, részletekben – többnyire úgy, hogy minden hónapban újabb hiteleket vesz fel... Az ügyfeleknek érdeke a hitelezőjükkel való viszonylag jó kapcsolat ápolása: aki egyszer elveszíti becsületét, annak többet nem ad, aki viszont megadja tartozását, az mehet hozzá éjjel-nappal.

Mini takarékszövetkezeti bankár

A borsodi „korrekt kamatos” tehát olyan kereskedő, aki általában több lábon áll. Nemcsak pénzkölcsönzéssel foglalkozik, de árul különféle árukat is hitelbe: főleg élelmiszert és ruhaneműt. Haszna ez utóbbi esetben abból származik, hogy áruit a beszerzési ár közel kétszeresén értékesíti – vevői pedig azért vásárolnak tőle, még ezen az áron is, mert a kényszer viszi rá őket. Rokoni kapcsolatai révén be van ágyazódva a helyi közösségbe, annak egyik olyan tagja, aki gyakran még a – korábban a szomszéd parasztok által betöltött –  patrónus vagy inkább „Keresztapa” szerepét is felvállalja – a közösségben megszerzett, egyéni haszonszerző gazdasági tranzakciói miatt ambivalens pozíciójának erősítése végett. 

A „korrekt kamatos” gazdasági tevékenységét az itteni lakosság többé-kevésbé, de elfogadja. Ügyfelei azért, mert rászorulnak pénz(kölcsön)ére: „a kényszer visz rá, te is hozzá mennél, ha nem lenne más, nem?!” A maguk is kereskedői vénával megáldott cigányok meg azért, mert úgy tartják: „Valamiből meg kell élni. Ebből a huszonnyolc­ezerből [ennyi jelenleg a segély összege] úgysem tudnál megélni. És ha már az ember csinál valamit, annak legyen értelme. Ha dolgozol, ha befektetel valamibe pénzt, azért vársz valami hasznot, nem? Ebben a szegénységben most mindenki magának próbálja úgy csinálni, hogy jó legyen, annyira kevés lett az elosztható dolog... A másik meg, én most is azt mondom: nem kötelező oda menni [a kamatosokhoz kölcsönért]”.

Ugyanakkor, ahogy néhány idézetből már eddig is láthattuk, a korrekt kamatos és a pusztító/dögös kamatos kategóriája közötti határvonal elmosódott, nem rögzített, a pillanatnyi szituációnak megfelelően változhat a megítélés. „Korrektnek”, azaz viszonylag elfogadhatónak az számít, aki „módjával, ésszerűen” csinálja, úgy, hogy „neki is jó legyen, meg nekem is jó legyen”, ahogy errefelé mondják. Ezen logikával összefér, hogy az is relatív, melyik településen, hány százalékos kamatot tekintenek „korrektnek”. Elviekben az ötvenszázalékos kamatot mondják annak, de mint láttuk, különböző településeken, különböző kamatszint számít elfogadhatónak – a helyi kínálattól, illetve konkurenciától függően. Míg Sajóbányán megbékélnek azzal, hogy „idegeneknek egy a kettőhöz” – tehát százszázalékos – kamat jár, rokonoknak viszont csak huszonöt százalékos, addig Menhelyen az ötvenszázalékos kamat megy. Láposon viszont, ahol szinte az „egész cigány rokon”, hetvenszázalékos, mindenkinek, még a „testvérnek” is. És bár ez utóbbi váltja ki a legnagyobb ellenérzést a láposiakból („az mán hülyeség, hogy abból él meg, hogy a testvérén nyerészkedjen”), még ezt is elfogadják, mert ahogy mondják: „itt a cigányok ebbe vannak beleszokva”.

Ezek a borsodi kistelepüléseken, községekben élő „korrekt” kamatosok, maguk is az adott közösségből származván, valamikor régebben saját bőrükön is megtapasztalván a szegénységet, már csak azért is viszonylag „korrekten” kell „bankárkodjanak”, mert mindennapjaikat, családjukkal együtt, az adott településen élik.

A pusztító kamatosok ellenben, úgy tűnik, általában nem abból a közösségből származnak, amelyikből ügyfélkörük kikerül.27 Leginkább ők azok, akikről a média híradásaiban lehet olvasni, akiknek pusztító pénzkölcsönzési gyakorlata sokszor emberi tragédiákba torkollik. A „korrekt kamatost” ugyanis általában nem jelenti fel saját, pénzére rászoruló közössége. A „nagy halak” között ugyanúgy megtalálhatók magyarok, mint cigányok.

Borsodi roma vállalkozók körében nyílt titok, hogy az egyik legtőkeerősebb „dögös kamatoló” a megye fővárosában tevékenykedik, ráadásul a romák nem győzik hangsúlyozni, hogy „még csak nem is cigány”. Esete tipikusnak tekinthető, ha az ember csak kicsit is beleolvas az árnyékgazdaságról szóló szakirodalomba, vagy akár ismeri a Keresztapa című filmet. A „nagy halaknak” abba a csoportjába tartozik, akik – ellentétben a „kis halnak” számító „korrekt” kamatosok zömével – fél lábbal a formális gazdaságban tevékenykednek. Emberünknek is sikeres, bejegyzett üzleti vállalkozásai vannak, melyek fedezékül szolgálnak árnyékgazdaságbeli ügyletei elrejtéséhez. Jó kapcsolatokat ápol a helyi gazdasági, politikai elit több tagjával is – az egymásnak nyújtott kölcsönös szívességek, lekötelezettségek hálója az, ami a két felet egymáshoz fűzi. Gyakran vendégeli meg éttermében a helyi rendőrség vezetőit, cserébe ők meg szemet hunynak illegális üzletei fölött. Ügyfeleinek százszázalékos kamatra ad kölcsönt, amit megegyezés szerint egy hónap alatt kell visszafizetni. A harminc nap lejárta után viszont már napi tízezer forintjával ketyeg az óra. Így lesz az eredetileg szerény, mondjuk ötvenezer forintos kölcsönből két hónap alatt háromszázezer forintos tartozás.

Az uzsora kritikájában az egyik legáltalánosabb érv, hogy az „uzsorások gazdasági paraziták”, akiknek a „pénz munka nélkül fial még több pénzt”, vagy ahogy Marx mondotta volt az uzsoratőkéről: „pénz – befektetett munka nélkül – még több pénzre cserélődik”. (Marx 1988, 267) A kritikusok szerint az uzsorások végül is az ellen a „munka méltóságot ad” típusú, általánosnak tekinthető morális elv ellen vétenek tevékenységükkel, miszerint „az ember homloka verejtékével” dolgozik meg a megélhetéséért (Visser-MacIntosh 1998).

Ha azonban az általunk ismert és itt bemutatott kamatolók profilját megnézzük, ez a „munka nélkül szerzett haszon” típusú kritika érvényét veszti. A kamatos pénzzel foglalkozók is befektetnek egyfajta munkát tevékenységükbe – ez ugyan nem fizikai munka, hanem inkább „szellemi” , de mindenképp munka... Ahogy egy borsodi cigány vállalkozó nagyon pontosan megfogalmazta az itteniek viszonylag egy­öntetűnek tekinthető véleményét: „ez egy olyan dolog, amiben szellemileg nagyon ott kell lenni... Az ilyennek rálátása van, hogy kivel mit lehet, kivel mit nem lehet megcsinálni... hogy ennek lehet adni, mert ez vissza is fogja adni, a másiknak meg nem lehet... Van ebben olyan, amiért agyilag meg kell dolgozni... Végül is ez egy kis takarékszövetkezetes bankár.”

A kamatos pénzzel foglalkozó emberek ügyleteit Borsodban sokan hasonlítják a Provident pénzkölcsönzési gyakorlatához. Az összehasonlításból többnyire a Provident kerül ki vesztesen... Az előbb idézett vállalkozó már többször utasította vissza a Provident erőszakos hitelajánlatait. „Legutóbb épp egy hete kaptam egy telefonhívást a csávótól. Azt mondja nekem a telefonba, mondjam már el, milyen kiadósságaim vannak év végére. Kérdezem tőle, mi köze neki ahhoz. Mondja, mert nyolcvanezer forintot tudna adni, amit négyezer-hétszáz forintjával kellene törleszteni, minden pénteken. Tudod, az úgy működik, hogy minden pénteken jelentkezik egy autó, megáll a házad előtt, hogy behajtsa a pénzt... A végén meg mindent összeadva, lesz belőle száznyolcvanezer. Én nem szorultam rá, úgyhogy elküldtem a csávót, de aki meg pont ott van, hogy rászorul, az fel is veszi ezt a kölcsönt. Akkor most miről beszélünk?! Csak annyi, hogy ez törvényesen van csinálva. És ez hány százalék szerinted?!”

Az „uzsora” a nyugati gazdaság­történetben

Az uzsoráról szóló nemzetközi szakirodalomból kiderül:  a borsodiak uzso­rához való, a morális megítélés helyett a gazdasági logikát hangsúlyozó megközelítése nagyon eltérő a korabeli forrásokat feldolgozó nyugati gazdaságtörténészek, filozófusok, eszmetörténettel foglalkozók látásmódjához képest.

A nyugati társadalmak gazdaságtörténeti írásaiban az uzsora gyakorlatát egészen az ókori, mezőgazdasági termelésből élő közösségek pénzkölcsönzési ügyleteiig vezetik vissza (Mandel 1977). Mandel az antik Görögország szegény parasztjainak élelmiszerkölcsönző gyakorlatában már felfedezni véli az uzsora gyökerét: a „természetbeni javak uzsorahitelét” (Mandel 1977, 100). A szerző által idézett egyik korabeli forrás szerint a nincstelen parasztoknak, ha hitelezőiktől lisztet kértek kölcsön, akkor nemcsak a kölcsönkért mennyiséget, hanem annál mindig valamivel többet kellett visszaadniuk.

Az uzsorakritika történetének áttekintését nyújtó Visser és MacIntosh tanulmányából az is világosan látszik, hogy bár több ezer éve jelen van a világ különböző részein, az uzsora gyakorlatát mindenütt morális, etikai, vallási vagy jogi kritika övezte. Míg azonban a modernkori uzsorafogalomban szinte mindig benne van a kizsákmányolás, a kizsákmányoló–áldozat függőségi viszonyának konnotációja, addig a fogalom eredetének tekinthető, római korból származó terminus: usura („use”, „interest” angolul, „használat”, „kamat” magyarul), morálisan semleges volt. (Goddard 2005)

Az uzsorakritika történetét áttekintve azonban az is kiderül, hogy nemcsak itt és most, Borsodban, de különböző korokban, különböző népeknél, sokhelyütt megtörtént a terminus relativizálása, az egyértelmű morális elítélés felhígulása. Az indiai védikus iratokban például már csak az számított uzsorásnak, aki a társadalmilag elfogadott mértéken felüli kamattal kölcsönöz pénzt. (Goddard 2005)28

De ugyanez a relativizálás figyelhető meg a zsidók esetében is. A zsidó törvénykönyv, a Tóra ugyan egyértelműen tilt mindenféle, kamatra történő pénzkölcsönzést – kivétel ez alól a „külföldiekkel”, azaz az idegenekkel történő üzletelés.

Témánk szempontjából különösen érdekes felidézni a Deutoronómium: Mózes Ötödik Könyvének parancsolatai közül azt, ami az uzsoráról szól: „Ne végy kamatot atyádfiától se pénz, se élelem, se más egyéb után, amit kamatra szokás adni!” (23:20), ugyanakkor: „Az idegentől vehetsz kamatot, de atyádfiától ne végy kamatot!” (23:21).29 Mindez szabadon úgy is interpretálható, miszerint testvéreiden, értsd: rokonaidon ne nyerészkedj, a nyerészkedést tartogasd az idegenekkel való üzletelésre. Nemcsak a bibliai időkbeli régi társadalmak íratlan etikai szabálya ez, de hasonló társadalmi norma szabályozza az olyan, antropológusok által törzsinek nevezett társadalmak (Sahlins 2003) együttélését is, amelyek rokonsági alapon szerveződnek. Mint például a cigányok. (Vö. Fleck–Orsós–Virág 2000)

Visszatérve a judaizmus uzsorához való viszonyára: A kamatot jelölő héber szó, a neshekh szószerinti jelentése „harapás” – ez is úgy értelmezhető, mint a kamat  „kiszedése”, „kiharapása” az adósból. A vallási szövegek tiltásának ellenére azonban a korabeli írások arról tanúskodnak, hogy már a bibliai időkben is magától értetődő volt az egyiptomi zsidók között, hogy pénzkölcsön kamatra jár. (Encyclopedia Judaica, 1971, idézi Visser–MacIntosh, 1998). A kamat tiltása a zsidó törvények szerint az idők folyamán enyhült, alapvetően a társadalom gazdasági szükségletének megfelelően. Idővel egy olyan, a zsidó törvényekkel összhangban lévő jogi szabályozás szilárdult meg a zsidó közösségben, amelyben minden, kamatot magában foglaló tranzakció elfogadottá vált abban az esetben, ha ez a felek megállapodásán alapult. (Visser–MacIntosh 1998).

A judaizmus mellett a többi nagy világvallás is elsősorban morális alapon ítélte el az uzsorát, többek között a társadalmi vagyon igazságtalan elosztása okán (a hitelre történő pénzkölcsönzés révén a gazdagok még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lesznek), na meg az érdemtelenül, munka nélkül szerzett haszon miatt: („pénz – befektetett munka nélkül – fial még több pénzt”. Luther fiatal korában szintén vehemensen tiltakozott az uzsora ellen, úgy vélvén: „Nincs nagyobb ellensége az embernek, mint az uzsorás, aki kiéhezteti embertársait, aki Isten akar lenni a többi ember felett.” (Idézi Marx 1988, 740)

Az uzsora morális megítélése valamelyest enyhült az egyház és az állam szétválásával. A szekularizált világban a szisztematikusan, racionálisan megközelített gazdasági tevékenységek területén belül, a pénzkölcsönzés és az uzsorás tevékenység jogilag lett szabályozva.

A középkorral foglalkozó gazdaságtörténészek úgy látták, hogy az uzsora olyan ördögi tevékenység, amely kialakulásától fogva a társadalom „sötét szegleteihez tartozik, ahol évszázadokon keresztül túlél minden szabályozást, a rászoruló kisemberek rovására”. (Mandel 1977, idézi Goddard 2005). A híres történész, Braudel, a XII–XIV. századi Velencét tanulmányozó munkájában, ahol több példát hoz fel arra, hogyan kerültek az uzsorások kezére a középkori olasz város értékes részei meg nem fizetett adósságok zálogaként, így ír: „Az uzsora valószínűleg mindenütt a szükséges ördög szerepét töltötte be a modern bankrendszer megszületése előtt.” (Braudel 1984, 129)

Az uzsora azonban a modern bankrendszer megszületése után is fennmaradt.30 Többnyire azért, mert mindig is voltak, vannak és lesznek olyan rászoruló rétegek, akik számára a modern bankrendszer szolgáltatásai elérhetetlenek, akik kiesnek ezen szolgáltatások ügyfeleinek köréből – például azért, mert rossz adósok, nem lévén rendszeres munkajövedelmük. A keresleti oldal tehát többnyire adott. A kínálat pedig követi a keresletet. Az uzsoráról, az angol szakirodalomban néhol „loan sharking”-nak nevezett [talán „cápakölcsönnek” fordítható] gyakorlatról szóló szakirodalom elemzéseiben közös, hogy mind kiemeli: az uzsorások tevékenysége mindenütt egyfajta gazdasági űrt tölt be, a gazdasági élet egy hiányzó szegmensét, amennyiben a helyi igényekhez szabott, azonnali kölcsönt nyújt a rászoruló, krónikus pénzhiánnyal küszködő, zömmel szegény emberek számára (Kaplan – Matteis 1968).

Míg a filozófusok, eszmetörténészek, gazdaságtörténettel foglalkozók szinte kizárólag elméleti és morális síkon ítélik meg az uzsorát, addig az antropológusok másfajta megközelítésben: résztvevő megfigyelőként, egy adott közösség szempontjából értelmezik az uzsora intézményét, sokszor nem is uzsoraként, hanem pénzkölcsönzésként [moneylending] jelölve azt. (Goddard 2005, Perry 2002)31

Ezek az antropológiai írások a kamatra adott pénzkölcsönzés jelenségét annak funkcióján keresztül próbálják értelmezni, az adott közösség, illetve az azt körülvevő társadalmi-gazdasági változók kontextusában. Közös bennük az is, hogy úgy találják, mint mi Borsodban: az általuk vizsgált közösség nem stigmatizálja, nem ítéli el erkölcsi alapon a pénzkölcsönzőket, hanem azt egyfajta „üzletnek”, profittermelő tevékenységnek látja, amelyre a közösség tagjai közül sokan rászorulnak. (Goddard 2005, Perry 2002)

Meg lehet-e szüntetni a kamatos pénz intézményét?

Hogyan lehetne megszüntetni az „uzsorát”, segíthet-e ebben a mikrohitelezésnek a bangladesi Grameen Banktól kölcsönzött modellje32 – többek között ezek a kamatos pénzzel foglalkozó hazai szak­irodalom fő kérdései. (Béres–Lukács 2008)

A mikrohitelezésről szóló eddigi itthoni, de a nemzetközi tapasztalatok egy része is azt sejteti, hogy ez a – rászoruló közösségekben fejlesztési projektként működő – modell önmagában nem tudja kiváltani a kamatos pénz intézményét. Sőt! Egy mindennél beszédesebb, egy szenegáli kis faluból származó példa szemléletesen mutatja azt, amit az itthoni tapasztalatok is jeleznek: a sze­gények kreativitása határtalan, és amíg nem szüntetjük meg szegénységük okát, addig mindig ki fognak találni valamilyen stratégiát a megélhetésre. A kamatos pénz keresleti oldala tehát adott; a kérdés csak az, hogyan teremtődik meg a kínálati oldal. Korábban láttuk a borsodi példákat, most nézzük a szenegálit.

A szenegáli ún. falusi bankok (village banks) – egy radikálisan új szemléletű fejlesztési projekt részeként – manapság az egyetlen olyan szolgáltató intézmények, amelyek pénzkölcsönt ajánlanak az amúgy – megfelelő jövedelem híján – hitelképtelennek minősülő falusi szegényeknek. Célcsoportjuk a minden anyagi erőforrás nélküli nők, kizárólag ők lehetnek e bankok tagjai. Bár a falusi bankok azzal a céllal jöttek létre, hogy beruházási hitelt adjanak a szegényeknek, ezzel próbálván serkenteni a helyi gazdaságot, mérsékelni a szegénységet, az alapítók egy céljaikkal teljesen ellentétes, váratlan fejleménynek lehettek tanúi. A bank működésének nem szándékolt következményeként létrejött egy új társadalmi csoport: a női pénzkölcsönzők osztálya, az ottani „kamatos pénzzel” foglalkozó nők, akik havi tízszázalékos kamatra kiadva, folyamatosan forgatják a banktól ennél jóval alacsonyabb, évi harmincszázalékos kamatra kapott kölcsöneiket. (Perry 2002) A kölcsönök felvevői azok a szegény farmerek, akik még a falusi banknak sem lehetnek a tagjai, és akiknek, főleg a száraz évszakban, égető szükségük van készpénzre. Ezek a szegény farmerek a gazdasági struktúraváltás nyomán még jobban elszegényedtek, és ugyanakkor az „elit farmerek” profilváltása miatt elestek korábbi hitelezőiktől is. Ezt a megüresedett hitelezői rést töltötték be a – falusi bankok intézményének „segítségével” – a helybéli pénzkölcsönző nők. A falusi banki modell tervezőinek számításába ugyanis annyi hiba csúszott, hogy nem számoltak tagjaik – a bank eredeti szándékával nem egyező – kreativitásával. A Perry által kutatott szenegáli nők ugyanis úgy gondolták – nem lévén semmilyen üzleti tapasztalatuk, így ötletük sem, milyen kisvállalkozást is tudnának elkezdeni –, hogy pénzüket akkor tudják a legjövedelmezőbben befektetni, ha azt kamatra kiadják az arra kétségbeesetten rászoruló szomszédoknak, rokonoknak.33

E fentebbi példák mellett a láposi meg az egyéb borsodi településekről származó tapasztalatok is azt mutatják, hogy amíg nem szüntetjük meg a kamatos pénz intézményét létrehozó okot – az iskolázatlan szegények számára is elérhető munkalehetőségek krónikus hiányát (Kertesi 2005, Köllő 2009), az ebből fakadó mélyszegénységet, illetve krónikus pénzhiányukat –, és amíg a zömmel szociálistranszfer-függőségre szocializálódott habitusuk nem fog változni,34 addig nagy valószínűséggel mindig lesz kamatos pénz. Hasonlóan ahhoz, ahogy a sok egyéb, árnyékgazdaságba sorolható tevékeny­ség is – minden törvényi tiltás és büntetőjogi szankció ellenére – virágzik a szegénytársadalmakban, mondhatni átszövi azok szinte minden tagjának életét. (Venkatesh 2006) A szükséges rossz, ami nélkül a szegények egy része nem tudna megbirkózni szegénységével. És ami ugyanakkor még nagyobb szegénységbe taszítja őket.

A  tanulmány megírása alatt a Bolyai Kutatói Ösztöndíj támogatásában részesültem, köszönettel tartozom érte.

Jegyzetek

1    A borsodi romák az uzsorázás (kamatra történő pénzkölcsönzés) kifejezését mindennapi beszédhelyzetben nem használják, helyette „kamatos pénzről” meg „kamatosok”-ról (kamatos pénzt kölcsönzőkről) beszélnek. (Vö. Béres–Lukács 2008). Ezért a szövegben, ahol róluk írok, én is az ő terminusaikat használom.

2    Lásd Marcel Mauss (2002) klasszikus, az ajándékról szóló antropológiai munkáját.

3    Az országvédelmi akcióterv egyik elemeként hirdette meg még szeptemberben a miniszterelnök, hogy a kormány zéró toleranciát tervez és „hajtóvadászatot” indít az uzsorások ellen. Ennek szellemében az Országgyűlés módosította a Btk. uzsorára vonatkozó részét úgy, hogy ezentúl az is elítélhető, akit csak egyszeri alkalommal kapnak rajta kamatos pénz kölcsönzésén.

4    A tanulmány e fejezetének megírásához láposi terepmunkám szolgáltatja az empirikus alapot. Lápos természetesen kitalált név, az itt élők privát szféráját védendő. Az itteni cigány közösséggel 2000-ben egy több hónapos, intenzív terepmunka teremtette meg  kapcsolatunk alapját. E kapcsolat, kisebb-nagyobb megszakításokkal, illetve kisebb-nagyobb intenzítással, de azóta is élőnek nevezhető. Az írás folyamán végig, amikor a láposiakról van szó,  e helyi társadalom terminológiáját használom. Innen a cigány-magyar megnevezés (holott tudom, mennyire nem “píszí” ez  a kategória), hiszen az itteniek magukat mindig cigánynak mondják, a nem-cigányokat meg parasztnak, illetve mostanában inkább csak “magyarnak” (értsd: nem cigány), vagy nem ritkán gádzsónak (az oláhcigány nyelvben szintén a nem-cigány megfelelője) nevezik.

5    Legutóbb például az adott okot Marinak erre a mondatra, hogy Rita, a testvére, nem osztotta meg azt a munkát vele, amit tőlem kapott. „Pedig én is meg tudtam volna csinálni, én is tudok úgy írni, mint Mari... Oszt az ő lányai milyen szépen [öltözködve] járnak iskolába, az enyimeknek meg egy cipőre nem telik. Tudod, milyen rossz érzés a gyerekeknek, hogy látik így a másikat, oszt nekik meg nincs?!”

6    Gyerekek után járó húspénz.

7    Csita szemében az én vétkem is az, hogy a Fi­czu családot (az engem befogadó, ottlétemkor szállást adó, Ficzu bandából származó Rita családját) „nyomom” (segítem).

8    „Én jóba voltam P-vel (az előző, magyar polgármesterrel), mer’ vett nekem pelenkát, a recepteket elvette aszt’ kiváltotta nekem, tápszert osztott... azt mondta, ő pénzt nem ad, inkább megveszi a gyerekeknek, ami kell. Megmondta, aszt’ már hozta is. Ő adott ki a szociálisunkból is [előleget], de nem úgy, mint a Kópi, hogy olyan nagy összeget. Meg a saját zsebéből is adott, aszt csak vissza kelletett neki adni. Én nem szólhattam rá egy szót se... De ehhez [Kópihoz] nem lehet bemenni, mer’ már el van ijedve. Ha már látta, hogy a népek ott vannak a hivatalná’, má’ inkább ki se jött a kocsibó’, inkább visszafordult.”

9    Annyit viszont még sikerült megtennie, hogy az általában üresen álló kultúrházat rendszeres használatra megnyitotta a fiatalok számára, hangszereket meg pörgetős focit véve nekik, hogy legalább ne egész nap az utcán lógjanak. A védelmében írt petícióban ezt is megemlítik falubéli pártfogói.

10   A petíció szövege Kópi ártatlanságát, az ellene elhangzott vádak alaptalan voltát, illetve az ellene tanúskodók beszámíthatatlanságát hangsúlyozza. És azt, hogy Kópi maga nem kamatra adott kölcsönt, éppen hogy meg akarta szüntetni a falu kamatosainak tevékenységét.

11   Az igazsághoz hozzátartozik, hogy úgy tűnik, a rendőröknek – akik tizenöt éve futni hagyják a Balogh banda kamatosait, de akik már egy ideje fogást kerestek az – okirat-hamisításért korábban már néhány évet ült – cigány polgármesteren, kapóra jött Csita vallomása. Ami pedig Kópi „kamatolását” illeti: a cigányok egyik fele egyöntetűen állítja, hogy csak annyit kellett visszafizetni, amennyit hitelbe levásároltak. A másik felük viszont egybehangzóan azt mondja, hogy tízezer forint értékű hitelre ezer forintot kellett pluszban visszafizetni. Rozika szerint „mi nem tudtuk, hogy ez kamatnak számít, nekünk csak annyit mondtak, hogy ez a benzinköltségre megy”. Akármi is az igazság a kamat ügyében, Kópi mindenesetre már azzal is nagy haszonra tett szert, hogy áruit, a monopolhelyzetének köszönhetően, a beszerzési árnál jóval drágábban adta. A hitelre tett (ha igaz, tízszázalékos) kamat azonban jóval alacsonyabb, mint Zolikáék hetvenszázalékos kölcsönkamata...

12   „Küldtem az embereimet kamerával, vegyék őket, piszkálják, mozgassák. Én is mondom a falusiaknak, hogy »úgy menjetek hozzá, hogy ott vagyunk veletek, nem szabad megadni [a tartozásotokat]«.”

13   Mert Jucus eladogatta belőle a bútorokat, kályhát, mert hirtelen nagyon kellett neki készpénz.

14   Ebbe a büntetőkategóriába azok sorolódnak, akik azt a hétveretes bűnt követték el, hogy nem a saját bandájukhoz húztak: bár maguk is Baloghok lévén, mégis az „ellenséget”, Kópit támogatták.

15   Ezért tekinthető a kamatos pénz intézményéhez tartozónak az effajta hitelbe árusítás is.

16   Edelényben, a kínai boltban ugyanez a cipő kétezer-ötszázért is megvehető. De Edelény messze van, vonattal kell odautazni, és végül is az útiköltséggel meg az utazással elvesztegetett idővel együtt már nem jön ki sokkal olcsóbban az ember – ha az árat nem csak pénzértékben mérjük.

17   Azaz családonként ötezer forintot.

18   A „testvérem” megnevezés, a nyugat-európai családmodelltől eltérően, egészen tág rokoni kört jelöl: nemcsak az egy anyától származó édestestvéreket, hanem a közös nagyszülőtől származó összes rokont (unokatestvéreket, nagynéniket, nagybácsikat) is magába öleli.

19   lefogyva

20   széthordta

21   Ettől függetlenül azonban még akkor is megválaszolandó kérdés, hogy egy ilyen, rokoni szálakon keresztül szerveződő közösség, amely árgus szemekkel figyeli minden tagját, kinek mije van, azt honnan szerezte, hogyan és miért tűri meg a közösségi szolidaritás helyett az egyéni meggazdagodást választó kamatosát. A válasz túl egyszerű lenne, ha azt mondanánk, azért, mert a krónikus pénzhiánnyal küszködő közösségnek szüksége van rá. Persze, ez is része a magyarázatnak. Ahogy a magát „dögös cigánynak”, azaz végleg lecsúszottnak nevező Jucus felesége megjegyezte: „most, hogy Zolika nem ad nekünk, már tényleg nincs kihez fordulni...” A válasz azonban ennél összetettebb magyarázatban keresendő. Hiszen másutt is sok a rászoruló, az uzsorás mégis rokonainak kamatmentesen vagy legalábbis alacsonyabb kamatra ad kölcsönt, mint a nem rokonoknak. (Lásd az alább bemutatandó borsodi példákat vagy az ókori zsidók esetét, vagy éppen az antropológus Goddard [2005] által elemzett pápua új-guineai esetet.) A kérdés megválaszolása, a kamatos pénz és a rokonság intézményének viszonya azonban már egy következő kutatásunk tárgya.

22   Például mai árakon számolva, egy kiló hurkát adott nyolcszáz forintért, egy kiló szalonnát meg ezer forintért. A boltban ugyanezt fele áron árulták. Csakhogy a boltban (akkoriban) nem adtak semmit hitelre, és ha az embernek nincs mit ennie, akkor nem számít, hogy holnap vagy egy hónap múlva mennyit kell visszafizetnie, akkor is megveszi azt a kiló szalonnát, főleg, ha házhoz szállítják neki.

23   Akik nevüket nem szeretnék nyomtatásban látni, ezért nem tudom itt e hasábokon megköszönni értékes segítségüket.

24   Mindkét település neve természetesen kitalált név.

25   Az idősek nyugdíja ezekben a krónikusan erőforráshiányos, szinte kizárólag szociális transzferekből élő borsodi közösségekben nagy kincs – sok esetben ez a kiterjedt nagycsalád legnagyobb összegű, rendszeres havi bevétele.

26   „Amúgy itt nálunk is vannak olyan dögös cigányok, akik a házat is elveszik az adósságér” – mondják időnként róla a helyiek, ugyanakkor az esetek nagy többségében mégis „korrektnek” tartják, mert „viszont ha megadod neki, bármikor mehetsz hozzá, mindig ad”.

27   A pusztító kamatosok közül személyesen egyet sem ismerek– felőlük csak a helyiek elmondása alapján tudok, ennek megfelelően kellő óvatossággal és fenntartással kell olvasni a róluk szóló történetet. Az alábbi történet elmondását azonban mégis fontosnak tartom, mert nélküle félrevezető lenne az a viszonylag békés kép, ami az általam ismert, valamint roma „kutatótársaim” által bemutatott kistelepüléseken, illetve községekben élő helyi „korrekt” kamatosok profilját festi meg. A „nagy halak” nyilvánvalóan még a kicsiknél, a „korrekt kamatosoknál” is jobban rejtőzködnek a figyelő tekintet elől. Az ő körükbe bejutni ugyan nem lehetetlen, de az már egy másfajta terepmunkát igényelne – lásd például Vanketash, 2006. Itt szeretném megköszönni Pulay Gergőnek, hogy felhívta a figyelmemet erre az izgalmas, a chicagói gettó szegényeinek kreativitásról tanúskodó, a szegénységük túlélését lehetővé tévő, állandóan valamifajta „üzletelésben” gondolkodó, a legalitással köszönőviszonyban sem lévő, ám a szegény negyed szinte minden lakójának életét behálózó, mindennapi praxisra – azokra a megélhetési stratégiákra, amelyek nélkül az a fajta „mélyszegénység”, ami a borsodi aprófalvakban is jellemző ma már, nehezen lenne túlélhető.

28   Kérdés persze, ki határozza meg, mi a „társadalmileg elfogadott” mérték? Erről azonban nem szólnak az írások. Ugyanakkor a borsodi példa azt mutatja, hogy többé-kevésbé konszenzusos véleménye van a cigányoknak arról, ki számít „korrekt” kamatosnak és ki „pusztítónak”. Ugyanakkor a korrekt kamatolásnak nincs konszenzusos kamatplafonja: míg a megkérdezettek egy része számára az ötven százalék körüli kamat az korrekt (ezt tulajdonképpen a kölcsönbe vett pénz használati díjának tekintik), addig Láposon, nem lévén a kamatosnak versenytársa, még a hetven százalék is „elfogadott”.

29   Forrás: Az 1975. évi új fordítású Biblia javított kiadása (1990), a Vizsolyi Biblia megjelenésének 400. évfordulójára. Magyar Bibliatársulat, 2001.

30   Sőt, mint azt majd hamarosan látni fogjuk, van, ahol egyenesen e rendszer új fejlesztése teszi lehetővé a „kamatos pénzkölcsönzők” csoportjának kialakulását (lásd Perry 2002).

31   Ezt a megközelítést javasolta gyakorlatilag Szuhay Péter (2008) is, a hazai uzsoráról szóló irodalomhoz fűzött kritikájában.

32   A Grameen Bankot 1996-ban indította útjára Muhammad Yunus közgazdász, és azóta több mint hetven országban került bevezetésre ez az amúgy hitelképtelen szegények mikrohitelezésére szolgáló, új kisvállalkozások alakítását és ezzel a helyi szegény társadalmak gazdaságát serkenteni szándékozó modell. (A mikrohitelezés magyar tapasztalatairól lásd Béres–Lukács 2008 és Fleck–Szuhay 2009.)

33   A falusi bankoknál a hitel feltétele, hogy a felvett kölcsönnek bizonyos százalékú hozamot kell termelnie fél év alatt ahhoz, hogy a bank további kölcsönt folyósítson.

34   Ne feledjük: a gazdasági-társadalmi-szo­ciál­politikai rendszereknek maguknak is nagy szerepük volt abban, hogy arra szocializálódtak a láposi cigányok az elmúlt húsz évben, hogy szinte kizárólag szociális transzferekből kelljen megélniük, lévén ez az egyetlen rendszeres jövedelmi forrásuk. A tanulás mint mobilitási út ebben a faluban nem alternatíva, ennek több összetevőjéről más helyütt írtam. (Durst 2007)

Felhasznált irodalom

Béres Tibor – Lukács György (2008): Kamatos pénz a Csereháton. Esély, 5, 71–97.

Braudel, Fernand (1984): Civilization and Capitalism, 15th-18th Century, Vol. 3: The Perspective of the World. London, Fontana Press.

Durst Judit (2007): Kirekesztettség és gyermekvállalás. A romák termékenységének változása néhány gettósodó aprófaluban (1970–2004). PhD disszertáció. Kézirat.

Fleck Gábor – Orsós János – Virág Tünde (2000): Élet a Bodza utcában. In: Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 80–139.

Fleck Gábor – Szuhay Péter (2009): A Gramín bank ötletének fogadtatása néhány magyarországi szegény közösségben. Kutatási zárótanulmány.

Goddard, Michael (2005): Expressions of Interest: Informal Usury in Urban Papua New Guinea. Pacific Studies 28 (1–2), 42–67.

Horváth Kata (2006): Éhség-szövegek. A szociológia, a média és egy cigányközösség éhség-interpretációi. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Nyitott Könyvműhely Kiadó, 103–123.

Kaplan, Lawrence J. – Matteis, Salvatore (1968): The Economics of Loansharking. American Journal of Economics and Sociology, 27 (3), 239–252.

Kertesi Gábor (2005): A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. Osiris Kiadó.

Köllő János (2009): A pálya szélén. Osiris Kiadó.

Lacková, Ilona (2001): Szerencsés csillagzat alatt születtem. Egy cigányasszony élete Szlovákiában. Pont Kiadó.

Mandel, Ernest (1977): Marxist Economic Theory. London, Merlin Press.

Marx, Karl (1988): Capital. Vol 1. London, Pinguin Books.

Mauss, Marcel (2002): The Gift. Form and Reason for Exchange in Archaic Societies. Routledge Classics.

Perry, Donna (2002): Microcredit and Women Moneylenders: The Shifting Terrain of Credit in Rural Senegal. Human Organization, 61 (1), 30–40.

Prónai Csaba (2000): A cigány közösségek gazdasági tevékenységeinek kulturális antropológiai megközelítései. In: Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság. Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 176–198.

Sahlins, Marshall (2003): Stone age economics. Routledge Classic Ethnographies.

Stewart, Michael Sinclair (1993): Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. T-Twins Kiadó – MTA Szociológiai Intézet – Max Weber Alapítvány.

Szalai Andrea (1997): A „mi” és az „ők” határai avagy a beások belülről. Regio (1).

Szuhay Péter (2008): Megjegyzések Béres Tibor – Lukács György: Kamatos pénz a Csereháton című dolgozatához. Kézirat.

Venkatesh, Sudhir Alladi (2006): Off the Books. The Underground Economy of the urban Poor. Harvard University Press, Cambridge, London.

Visser, Wayne A.M. – MacIntosh, Alastair (1998): A short review of the historical critique of usury. Accounting, Business and Financial History, 8 (2), 175– 189.

• Roma-dosszié [7]