Szabadesés
A Tádzs Mahal egyik pillanatról a másikra tűnt el. Két isteni tehén, néhány tucat koldus és egy népesebb turistacsoport szeme láttára.
Különösnek kell tartanunk, hogy a császárné mauzóleuma, ez a drágakövekből emelt apokrif szentély – díszkertestül és tükörmedencéstül – képes levegővé válni. Ám még különösebb, hogy egyáltalában megépülhetett.
Az építőmester a legenda szerint szeme világával fizetett a pompázatos műért. Vigasztalta talán, hogy jutalmul vakíttatott meg: alkotása túl szépnek bizonyult; a császár a puszta lehetőségtől is meg kívánta fosztani, hogy valaha hasonlót ötöljön ki s tornyozzon az égbe.
De most, hogy a négyszáz év titkos és ádáz és fenséges és rémisztő történelmét őrző síremlék semmivé lett; most, hogy a gyász és a gyönyör palotájából egyetlen jáspistörmelék sem maradt; most, hogy nincs, ami volt:
még véglegesebben és még megingathatatlanabbul és immár örökre romolhatatlanul és elpusztíthatatlanul áll rendelt helyén az uralkodó szomorú büszkesége, a Tádzs Mahal, a két isteni tehén és a koldusok és a turisták elméjében mindenképpen;
mert elméjük játéka csupán a kasztok és az elefántösvények és Buddha mosolya és mind a tengerek és sivatagok és a csoportos repülés szárnyak nélkül déli főtereken és az út mentén térdeplő jezsuita bokrok és az iránytű és a pergamen és a bűnbánó tigrisek;
és ha elméjük játéka is csak játék, más elméké vagy más elmék kigondolta elméké, vagy játék, de nem gondolat fundálta ki, vagy nem is játék, nem is gondolat, nem is elme –
a Tádzs Mahal, ez a márványból kelt, balvégzetű csoda, a kristályok és türkizek és zafírok tömör és ragyogó rendszere akkor is örök, mivel öröknek szánta a halálos kétségbeesés, közkeletűbb nevén a szerelem, amely hatalmasabb a szabadesésre kárhoztatott képzeletnél, s úgy lehet, a hitetlen Tamás hiténél is;
alleluja vagy ámen.
A hitetlen
Nem akarom tudni a történetem végét. A kezdet is oly bizonytalan; mintha mindahány égtáj felől egyszerre támadna szél: lehetséges okok és előzmények sereglenek körénk, s fogják gyűrűbe a ködből emelt a tornyot, ami az igazság (vagy csak köd és torony?). Egy voltam a tizenkettő közül, de az egyedüli, aki nem hitt a csodában. Kettősnek, azaz Ikernek hívtak: Tamás volt a nevem. Talán a szülővárosomról kaptam. Talán mert Jézus ikertestvérének születtem. De az is lehet, hogy a legendák kétszeri hitetlenségemre utalnak ily módon: előbb Jézus feltámadásában, majd Mária mennybevételében kételkedtem. Meg kellett érintenem Urunk testén a sebet, és látnom kellett a Szűz egekből aláhulló övét, hogy bennük már ne, csak magamban kételkedjem. Simára borotvált arcomat égette a júdeai nap. Vagy szakállam volt, mint a rabbiknak és az útonállóknak. Ha most az Indus vizébe nézek, a fodrozódó tükörben szertefutnak vonásaim. Ha az égre tekintek, idegen orca mosolyog vissza rám. Különös vidék ez, akárha hazaértem volna. Néha úgy gondolom, a krisztusi tanok termékenyebb talajra hullottak volna emitt. Ha nem a makacs és izgága nyugati népek, hanem a türelmes és belátó keletiek hallják először az örömhírt. Immár a pártus királyt szolgálom. Egyszerű ács vagyok, és még egyszerűbb prédikátor. Nappal az uralkodó kérését teljesítem (fejedelmi hajlékot kíván), éjente a kitaszítottak üdvéért munkálkodom (Krisztus apostola a monszunesőben és a kobrák földjén is apostol). Mi történhet? A palota megépül. Busás jutalmat kapok érte. Vagy nem épül meg, s tömlöcbe vetnek. Esetleg elkészül a csodás építmény, de nem a földön, hanem a mennyekben. Mindenesetre a pénzt a szegények között osztom szét. Azután féltékeny vagy álnok vagy megtévesztett vagy fölbérelt papok vagy hivatalnokok vagy gonosztevők vagy bérgyilkosok az életemre törnek. Dárdával vagy karddal szúrnak le. Megkövez a tömeg. Menekülés közben tigrisek marnak halálra. Meghalok és porrá leszek. Vagy újjáteremt az evangéliumi jóság. Vagy túlélem a támadást, s később ér a vég, más néven a kegyelem vagy a kárhozat vagy a semmi. Káldeus és antiochiai követőim lesznek. Jámbor zarándokok járnak csodámra. Francia katedrálisok üvegablakain lakozom. Meg kellett érintenem a sebet, hogy tudjam: csak a halál a bizonyos, de a szeretet a halálnál is bizonyosabb. Ne féljetek. Ne fussatok. Ne akarjátok tudni a történet végét.
A jóságdetektív
Szelíden bóklászó mendemondák hőse, szélcsenddel bélelt kispolgári kalandor, gyűrött tekintetében tulipánágyások békéjével: a detektívtársadalom legkülönösebb képviselője volt. Holmes és Marlowe és Poirot és Maigret társa a szakszerűségben és az elmejátékban, mégsem kartársi közelség, inkább módszertani távolság fűzte ténykedését elődei munkásságához.
Ma sem lehetünk egészen biztosak abban, hogy igaz, amit terjesztenek róla ismerői és hívei és kigondolói. A képzelet zugaiba vackolódó nosztalgia csodákra képes. És csakis csodákra talán.
Alapvetése is szerfölött sajátságos volt. Hogy nem a bűn földerítése az érdemi tett. Nem a gyilkosok és tolvajok és karalábécsempészek sorsát helyezte kezünkbe valaminő személytelen intelligencia. A rosszra szegezett tekintet úgyis mindig célt téveszt; jól látni csak a jót lehet. S ebben akár rá is ismerhetünk némi teológiai ésszerűségre, ha úgy tartja kedvünk.
Hősünk jóságdetektív volt.
Egyetlen föladatának a jótétemények számbavételét tekintette, nyomon követni és leleplezni, kipuhatolni és a világ elé tárni az angyali önzetlenség titkos cselekedeteit. S hány van belőlük, az indok nélküli jóság mennyi néma és névtelen eseménye!
Vaskos dossziéiban fáradalmasan gyűltek az ügyiratok.
Kollégái kinevették, bárha gyöngéd tapintattal. A hírlapírók vasárnapi tárcákban örökítették meg valószerűtlen alakját. Az utcák kollektív tudata lenge tréfákat szőtt figurája köré.
Nem állíthatjuk, hogy nyom nélkül tűnt el a világból. Hiszen a hétköznapok kopottas derűje, ez a reménytelenül szép világosság mindannyiszor, mindahány alakváltozatában őt idézi eszméletünkbe, a szelíd tölgyek és a bohó labradorok életereje is emlékéből táplálkozik.
És melyikünk ne akarná, hogy ügyét egy tölgyfa vizsgálja ki?
Ékszer a lótusz szívében
Korhadok, amikor nem lát az Úr.
A hangom reszelős és idegen. Többet ittam a kelleténél, igaz, kevesebbet a tanácsosnál. Lehet, hogy itt a vaskor?
Mindenki jót akar, csak a jó szándékok keresztezik egymást. Ez bajaink forrása.
Megszenteljük a romlást, és elnevezzük ragyogásnak. Másból sem áll az életünk. Hamis nevek népe lettünk, mióta megadatott a beszéd kegyelme.
Szép a fotonok társadalma. Jó emberek vannak ott is. Más körülmények között talán ragaszkodnék ahhoz a tisztes ábrándhoz, hogy mosolyuk nekem szól. Ékszer a lótusz szívében.
Az aranykor mindig ideiglenes, mindig konkrét és mindig gyönyörű: a szerelem ideje, az olvasás ideje, a séta és a megbocsátás ideje.
A világ, ha Isten teremtette, csoda. De csoda akkor is, ha gazdátlan: hiszen lehetővé teszi Isten eszméjét.
A bolond a levegőt akarja megszelídíteni. A bölcs a madarat.
De olyan gyönyörű, ami vad!
Indokolt kizuhannom a józanság tornyából.
Minden szerelem moll vihar. Minden költészet partra vetett tenger. Sok hallgatásra van szükség, hogy bizalmukba fogadjanak a szavak.
Zavaros gondolatok; egy iszákos teológusnak is becsületére válnának.
Holtjaikat a madarak magasabb égbe temetik.
Istenem, Istenem, miért hagytalak el téged?
Észak felé nem vezet út
Mintha valamely berber legendából lépett volna elő, nomád marrakesi lidérc, vérszomjas árny az arab középkorból, szaharai arcán föníciai hódítások emléke, burnusza szinte lángot vetett, ahogy a szelek szabdalta, súlyos test fölém tornyosult, miközben kezében görbe tőr villant... De nem tudtam rá figyelni, tekintetemet egy másik jelenés vonta magára: a hegygerincen, ott, ahol a legmagasabbra kapaszkodott szálfák már csak a vadon és a mennyek dicsőségét hirdetik, a peremen, akárha a mediterrán tengereket tükröző égboltból ereszkedtek volna alá hirtelenül, végig szörnyek álltak, bálnavadász mesék mutáns hordája, szabadcsapat a történelem előtti rémálmok ködéből, aligátorokból és oroszlánokból és griffekből és élőhalott gonosztevőkből kikevert bestiák rendezett sora, ameddig a szemem ellátott, készen arra, hogy lezúduljanak a völgybe, maguk alá gyűrve házakat és húsokat és hiedelmeket, lábasjószágok sorsára juttatni asszonyt és férfit, átrajzolni az izmok útját és zsonglőrködni csecsemőfejekkel... De képtelen voltam hosszabban időzni a látványnál, mivel szememet friss veszedelem vonzotta: az égen a nap egyszeriben kihunyt, ám csak egy fölfoghatatlanul rövid pillanatra, hogy ismét föllobbanjon, immár nem egymagában, hanem seregestül, egyik nap a másik után, mintha csak az éjszaka csillagai gyúltak volna föl ezen az ártalmatlan délutáni órán, hogy növekedjenek és sokasodjanak, míg a teljes firmamentum egyetlen merő fényesség nem lesz, halálos világosság a halandó világ fölött, tevékeny hírnöke pusztulásnak és a pusztulásnál nagyobb borzalmaknak… De nem nézhettem sokáig ezt a fenomént sem, mert akkor megfogtad a kezem, és elindultunk dél felé, ahol, úgy hallottuk, kertekbe gyűlnek énekelni a túlpart madarai, és a porták előtt öreg blues-zenészek kínálják mézzel a vándort.
- Kultúra [6]