Azt mondják, Magyarországon nem történik semmi. A nép örül, hogy békén hagyják a politikával; ráérő idejében családi házat épít, baromfit tenyészt, kontárkodik. Az értelmiség bezárkózott a kultúra kertjébe, a politikát maga is politikusokra hagyja. Az egyházak együttműködnek az állammal. A régi vágású reakciósok és polgári demokraták kihaltak, a kommunista mozgalom revizionistái[SZJ] soha többé nem tértek magukhoz 1956-os vereségükből. A hatalom néha megmutatja vasöklét, de látva, hogy senki sem rakoncátlankodik, sietve zsebre teszi. Legföljebb egy-egy bőrnadrágosra vagy részeges garázdára sújt le, ám a közönség ilyenkor még biztatja is, üssön minél nagyobbat. A társadalmi békét csak egy maroknyi ellenzéki próbálja megtörni – nem sok sikerrel. Így látják ezt nem csupán az ország vezetői, akik a politikai apátiát szívesen értelmezik politikájuk cselekvő támogatásának, hanem többnyire ellenlábasaik is, akik nem győzik ismételgetni, hogy a hallgatás nem beleegyezés.
Pedig mindenki tud – személyes tapasztalatból vagy a szóbeszédből – rendhagyó esetekről. Igaz, Magyarországon az utolsó tíz-tizenöt évben alig volt egész vállalatra kiterjedő sztrájk. De előfordulnak sztrájkok kisebb közösségekben, műhelyek, üzemegységek szintjén. Igaz, a sajtót jobbára a szerkesztők és a szerzők öncenzúrája tartja kordában. De megesik, hogy egy-egy folyóirat közölhetetlen kéziratokat közöl, és keményen védelembe veszi közlési politikáját. Igaz, az egyházak élén megfélemlített emberek állnak, némelyiket megzsarolták, másokat megvesztegettek. De a világi hatóságok és az egyházi vezetők összefogása sem tudja megakadályozni, hogy létrejöjjenek önálló vallási mozgalmak az egyházakon belül vagy az egyházak között. Igaz, minden választás eredményét előre megszervezik a színfalak mögött, a szavazóknak csak az a dolga, hogy jeladásra felemeljék a kezüket. De azért van rá példa, hogy egy-egy szövetkezet KISZ-, párt- vagy szakszervezeti alapszerv tagsága fellázad, és kibuktatja a hivatalos jelölteket. Aztán ott van az a rengeteg áldozatkész fiatal, aki rendszeresen Romániába és Szlovákiába jár, híreket gyűjteni a határon túli magyarság sorsáról, és segíteni, amiben lehet – dacolva hatóságaink nem is mindig tétlen rosszallásával. Vagy a magányos igazságkeresők, akik nem törődnek bele, hogy a hatalom az erősebb…
És mégis, amikor az ország közállapotaira gondolunk, ezek a példák nem jutnak eszünkbe. Nagy részük helyi érdekű történet, hírét a szájhagyomány nem viszi messzire. A tömegközlési eszközök tudósításaiból pedig rendre kimaradnak. Így aztán egy-egy ember mindig nagyon keveset pillant meg a mozaik alapszürkéjétől elütő kockák közül. Nem annyit, hogy értelmes képet látna maga előtt. S amit elterjeszt a szóbeszéd, az is megfoghatatlan, értelmezhetetlen mendemonda marad.
„Csepelen körülhordoztak egy koporsót, az volt ráírva: »Nyereségrészesedés«. A tröszt kapuja előtt álló Lenin-szobor kezébe pedig zsíros kenyeret raktak.” (Kicsoda? Hányan voltak? Mennyi ideig tartott a tüntetés? Megjelent-e a rendőrség? Ki tudja. Némelyek szerint nem is történt semmi. Mások szerint a szakszervezet farsangi mókája volt az egész. „A Közgazdasági Egyetemen megalakították a FISZ-t.” (Beavatottak tudják, hogy a rövidítés Független Ifjúsági Szövetséget jelent. A legtájékozottabbak azzal is tisztában vannak, hogy valójában a Műegyetemen alakult meg.) „Miskolcon röpcédulákat terjesztettek.” (Úgy hírlik, a lengyel munkásokat éltették. De egyesek azt mondják, maguk a Miskolcon dolgozó lengyel vendégmunkások osztogatták őket. Viszont valaki szemtanútól hallotta, hogy a feketepiacon árusított holmit csomagolták hazulról hozott röpiratokba. Világos: azoknak ott már csomagolópapírjuk sincsen.)
Általában maga a mesélő sem biztos benne, hogy amit mond, igaz-e. De nem illik szkeptikus kérdezősködéssel zavarba hozni. És főként nem érdemes. Az efféle mendemondák csak arra valók, hogy kicserélésük közben az emberek megosszák egymással beteljesíthetetlen vágyaikat és feloldhatatlan szorongásaikat; senki nem gondolja, hogy gyakorlati magatartását hozzájuk igazíthatná. Ugyanaz az ember, aki reggel tudni vél a csepeli tömegdemonstrációról, este szemrebbenés nélkül állíthatja, hogy nálunk nem fordulhat elő olyasmi, mint ami Lengyelországban történt 1980 nyarán.
Vajon mit gondolnak az emberek azokról a kusza információkról, amelyek a híresztelésekből, a tömegközlési eszközök féligazság-félhazugságaiból – no meg a nyugati rádióadók hézagos közleményeiből – állnak össze a fejükben? Ha lehetne független közvélemény-kutatást végezni, ezt elvben megtudhatnánk, annyira, amennyire. Az viszont elvben is megválaszolhatatlan kérdés, hogy mit gondolnának azokról a tényekről, melyeket ez a kusza összevisszaság eltakar, ha ismernék őket. Hiszen nem ismerik.
De miért ne próbálnánk meg összegyűjteni és hozzáférhetővé tenni ezeket a tényeket? Egyelőre annyi ember számára, amennyit egy ilyen egyszerű eljárással sokszorosított kiadvány elér!
A Beszélő rendhagyó eseményekről fog beszélni: egy-egy személy vagy több ember együtt átlépi a hatalom és az alattvalók közötti érintkezés szokásszabályait, ellenszegül a sérelmes parancsnak, jogaira hivatkozik, nyomást gyakorol feljebbvalóira… Szeretnénk utánajárni, mi készteti őket a viselkedési rutin feladására. Megtudni, milyen eszközöket vet be a felsőbbség, hogy visszazökkentse a gépezetet rendes kerékvágásába. Hogyan zajlik le a konfliktus a két fél között. Hogyan reagálnak a kívülállók a szokatlan eseménysorra… Szeretnénk, ha ezek a tapasztalatok nem vesznének el, s többet tudnának egymásról azok az emberek, akik ilyen történetek szereplői voltak vagy lehetnek. Természetesen beszámolunk azokról az esetekről is, amelyeket Magyarországon ellenzéki fellépésnek neveznek: néhány ember a széles társadalmi nyilvánosság előtt veti el az engedelmeskedés rutinját, hogy minél több ember számára demonstrálja, van lehetőség önálló cselekvésre. De nem az a célunk, hogy valamiféle Ellenzéki Híradót csináljunk. Abban szeretnénk lehetőségeinkhez mérten segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség – az ellenzék és az ország vezetése – fennhangon perel egymással.
A Beszélő szerkesztőségében nincsenek telexgépek, tudósítóit nem tudja újságíró-igazolvánnyal a helyszínre küldeni. Csak akkor lesz miről beszélnie, ha olvasói a segítségére sietnek. Kérünk mindenkit, aki úgy gondolja, hogy közlésre érdemes hír birtokában van, keressen meg bennünket. Minden eset érdekel, amikor egy vagy több ember cselekvés közben jogait tartja szem előtt, nem azt, hogy feljebbvalói mit helyeselnek. Szívesen veszünk kész tudósítást, de szóbeli közlést is. A közlemények – mint a sajtóban szokás – megjelenhetnek a szerző nevével, álnéven vagy név nélkül.
Szerkesztőségünkkel az alábbi címeken lehet felvenni a kapcsolatot:
Haraszti Miklós 1112 Kérő u. 20. IX. em. 55. 868-074
Kis János 1118 Kelenhegyi u. 23/a II. 1. 658-217
Kőszeg Ferenc 1053 Felszabadulás tér 4. III. 1. 183-178
Nagy Bálint 1029 Adyliget, Rézsű u. 49. 165-945
Petri György 1067 Eötvös u. 22. 112-550
- Beszélő [5]