1981. október 6-án éhségsztrájkot kezdtél…
Tiltakozó böjtöt. Éhségsztrájkot az folytat, aki köteles enni, tehát aki letartóztatásban van. Én szabadlábon voltam, ezért mondom inkább, hogy tiltakozó böjt.
…tiltakozó böjtöt kezdtél a budapesti Egyetemi Templomban. Miért éppen ott?
Számomra a templom a legmegnyugtatóbb hely, ahol az Úristen közelében vagyok. Az Egyetemi Templomot azért választottam, mert ott nem ismerek senkit, és mert oltárképén a Czestochowai Madonna van.
A lengyelek Madonnája. Miért olyan fontos neked Lengyelország?
Nemcsak személy szerint nekem. Országainkat Szent Adalbert, Árpád-házi szentjeink, nagy történelmi alakjaink cselekedetei fűzik össze. Ezeréves kapcsolat ez. Ma is ebben a szellemben kell munkálkodnunk, s akkor Kelet-Európa visszanyerheti történelmi szerepét az európai egyensúly fenntartásában.
És azt miért hangsúlyozod, hogy az Egyetemi Templomban nem ismersz senkit? Nem jelentetted be, hogy böjtölni fogsz?
Nem, senkinek se szóltam.
Nem is próbáltad meg kieszközölni, hogy éjszakára ott maradhass?
Nem. Valakit megkérdeztem, hogy bezárják-e este a templomot, és ő azt mondta, hogy bezárják.
Úgy tudom, abban a lengyelországi templomban, ahol 1980 elején te is részt vettél egy tiltakozó böjtben, éjszakára is bennmaradhattak az emberek.
Nagyon örülnék, ha a templomok nálunk is menedékjogot nyújtanának. De a tiltakozó böjt komoly dolog, és az ember nem szívesen von be másokat ilyen komoly vállalkozásba.
Senkinek nem tűnt fel, hogy egész nap ott vagy? Nem érdeklődtek, hogy miért maradsz olyan sokáig?
Nem. Templomban nem beszélnek az emberek. Azt sem tudom, egyáltalán észrevettek-e.
A hatóság tudott-e róla, hogy ott tartózkodsz?
Amikor panaszt tettem a Legfőbb Ügyésznél, bejelentettem, hogy tiltakozó böjtbe kezdek az Egyetemi Templomban. Tehát nyilvánvalóan tudták, hogy ott vagyok.
Nem vetted észre, hogy figyelnének?
Nem. Utolsó nap már láttam olyan személyeket megfordulni a templomban, akik az eucharisztia[SZJ] előtt nem hajtottak térdet. Ebből gondoltam, hogy nem rendszeres templombajárók. Feltehetőleg az utolsó napon már készültek rá, hogy megszakítják a tiltakozó böjtömet.
Mi történt volna, ha nem visznek el? Meddig szándékoztál folytatni akciódat?
Amikor tiltakozó böjtöt vagy éhségsztrájkot kezdtem, mindig számoltam azzal, hogy a végsőkig folytatom. Én az élettől már régen elbúcsúztam. Ez az állapotom, az élettől való lelki elbúcsúzás állapota évtizedek óta kísér, mivel azon boldog emberek közé tartozom, akik megtalálták az élet értelmét. Szerintem az élet célja annak az állapotnak az elérése, amikor valaki őszintén és szeretetből vágyik az Úristen után.
Egészen kiélezve a választás így szól: útlevél vagy halál. Nem túlzás-e egy útlevélért az életünket kockára tenni?
Nem, nem egyszerűen az útlevélről volt szó. Nem csupán bevonták az útlevelemet, hanem körmönfont és gyalázatos módon megsértettek személyi jogaimban. Az útlevél bevonásának az a módja, hogy az embert időben, kellő formában értesítik a döntésről, és valamilyen indokra hivatkoznak. De itt nem ezt tették, hanem kivárták, amíg az úti előkészületeimet megteszem: megvárták, hogy valutát vásároljak, megvárták, hogy ajándékokat vegyek – és jócskán vettem ajándékokat –, megvárták, hogy megvegyem a menetjegyeket oda-vissza, megvárták, hogy fölüljek a vonatra, mindezt megvárták, és akkor odajött hozzám egy határőr, és azt mondta: maga pedig adja ide az útlevelét, maga nem utazhat.
Miután a vonat elindult?
Miután a vonat elindult. És azt is mondta, hogy Komáromban leszállítanak. Komáromban születtem, ott nőttem fel, és éppen ott, a szülővárosomban, erővel végigcipeltek az állomáson. A határőrségen bejelentettem; ha megakadályozzák, hogy a jogosan nálam lévő útlevelemet és a jogosan megváltott menetjegyemet felhasználva tovább utazzam, akkor úgy tekintem, hogy előzetes letartóztatásba helyeztek, és ott, az ő irodájuk előtt éhségsztrájkba kezdek. Akkor rendőröket hívattak, és ezek kivonszoltak az állomásról, egyikük ülepen is billentett, szülővárosomban, nagyobb épülésemre. Úgyhogy velem szemben halmazatilag követtek el mindenféle jogsértéseket. Nagy különbség, hogy az útlevelet bevonják, vagy ilyen körülmények között kobozzák el az embertől.
Ha időben behívnak a kerületi rendőrkapitányságra, és ott veszik el az útleveledet a szokásos formai indokkal – „Kiutazása közrendet sért” –, akkor nem tartottad volna indokoltnak, hogy tiltakozó böjttel válaszolj a rajtad esett sérelemre?
Nem szeretem az olyan kérdéseket, hogy mi lett volna, ha… De ha a jelenleg érvényben lévő, írott jogszabályok szerint jár el a hatóság, akkor a jogsérelem nyilvánvalóan nem olyan súlyos, mint ha a saját jogszabályait is felrúgja. Az én tűrőképességem arányban áll a jogsérelem nagyságával – bizonyos határig hajlandó vagyok tűrni, de azon túl nem.
A jogsérelem eltűrése és az élet kockáztatásával járó tiltakozás között még nagyon sok lehetőség van. Például valaki beérheti annyival, hogy a bírósághoz fordul jogorvoslásért.
Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit tesz. Én a jogsérelmekre élesen reagálok.
Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen élesen reagáljon?
A tiltakozó böjt vagy éhségsztrájk megkívánja, hogy az ember valami magasabbrendűhöz ragaszkodjék. Csak azzal az eltökélt gondolattal lehet végigcsinálni, hogy az ember nem alkuszik, nem hajlandó felemás módon viselkedni.
Ez az akció mégis felemásra sikerült.
Igen, miután bevittek az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe.
Ez hogyan történt?
9-én este feljött a lakásomra a kerületi ideggondozó főorvosa az egyik gondozóval. Azt mondta, hogy nagyon-nagyon gyengének látszom és följavításra szorulok, ezért velük kell mennem.
Rá akart venni, hogy kérj elmegyógyintézeti beutalót?
Nem, a beutaló már nála volt.
Ezek szerint nem a szemle során állapította meg, hogy feljavításra szorulsz, hanem már előtte tudta.
Föltételezésem szerint a hatóságtól kapott utasítást Meg is mondtam neki, ahogy a többi pszichiáternek is megmondtam, hogy ne hajtsák végre a hatóság adminisztratív intézkedéseit, mert a végén az orosz pszichiátriával együtt fogják említeni a magyart is. De ő nem ismerte be, hogy a hatóság küldte, hanem azt állította, hogy láttak engem a Batthyány téren szédelegni.
Bocsáss meg, hogy rákérdezek. Úgy tudom, az ideggondozó nyilvántartott elmebetegekkel foglalkozik.
Igen. 1960-ban politikai tanulmányaimért hadbíróság elé állítottak, és zárt tárgyaláson 15 évre ítéltek, hűtlenség címén. A börtönben 1966 és ’71 között hosszú éhségsztrájkokat folytattam. Követeltem, hogy tárgyalják újra az ügyemet rendes bíróság előtt, a nyilvánosság bevonásával. Egy másik követelésem az volt, hogy távolítsák el a börtönből a BM operatív tisztjét, aki igazságügy-minisztériumi engedély nélkül kihallgatásra rendelgette a rabokat Elektrosokkal kezeltek, hogy abbahagyjam az éhségsztrájkot. Kaptam inzulinsokkot is. Még hibernálszobán is voltam. Elmebeteggé kellett nyilvánítani, hogy igazolják az eljárásukat. ’81-ben átvittek a Lipótra, ahol a börtön elmeosztályán készült kórleírás alapján kiállították a papírt. Azóta vagyok kapcsolatban az ideggondozóval.
Előfordult máskor is, hogy szakorvos jött ki hozzád?
Nem, most először.
És a gondozó mikor járt nálad utoljára?
Már nem emlékszem pontosan. Nekem kellett időnként jelentkeznem. Ha három-négy hónapig nem jelentkeztem, akkor jött.
Mi történt a szóváltás után? Kimentek segítségért?
Nem kellett kimenni. Kis idő múlva kopogtak a mentők, fölszólítottak, hogy menjek velük. Én mondtam, hogy nem megyek, mire az egyik kiszólt, és mindjárt jött három rendőr.
És akkor erővel beszállítottak az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe.
Igen, és ott mindjárt fölszólítottak, hogy egyem. Megmondtam, hogy nem eszem, ezért meg ezért. Sőt, mivel idehoztak, most már teát sem iszom. Mire azt felelték, hogy akkor kénytelenek lesznek infúziót adni. Mondtam, akkor abban megegyezhetünk, hogy teát nem iszom, de vizet hajlandó vagyok inni – ittam naponta nyolc deci vizet.
Mi történt azután?
Beraktak az egyik férfi zárt osztályra, amelyiknek a vezetője dr. Vajda Lajos. Bírói szemlét kértem, ehhez jogom van. A szemlén egy bíró jelenlétében megállapítják az orvosok, hogy az ember indokoltan van-e bent. Erre 13-án, kedden került sor. Addig nem nyúltak hozzám.
Hogyan végződött a bírói szemle?
Az orvosok kijelentették, hogy elmebeteg vagyok, amit már 1971-ben megállapítottak, és akkor is „táplálkozási negativizmus” volt a kórtünetem. Hiába tiltakoztam, hiába mondtam nekik ugyanazt, amit a kerületi ideggondozó főorvosának.
Úgy tudjuk, másnap áthelyeztek a másik férfi zárt osztályra, dr. Pollner György felügyelete alá. Változott-e a bánásmód ezután?
A korábbi helyen tiszteletben tartották, hogy nem vagyok hajlandó étkezni. Nem tömtek, és nem is gyógyszereztek. Kedden este átjött Pollner személyesen, hogy gumicsővel megtömjön. Aztán még két napig próbáltak csővel tömni. Szerdán rám tették az infúziót. Délelőtt tíztől éjfélig adták, vagy hét palackkal töltöttek belém, mindegyikbe haloperidolt[SZJ] adagoltak. Az infúzió kezdetén a mellettem lévő orvos észlelte, hogy delíriumba estem. Erre csökkentették az infúzió sebességét, de abba nem hagyták. Órákon át deliráltam.
Honnan tudod, hogy haloperidol volt az infúzióban?
Ráírták a kórlapomra. Azt mondták, hogy ez egy nemzetközileg elfogadott gyógyszer. Én kijelentettem, hogy az elmebetegeknek talán gyógyszer, de az épelméjűeknek árt. De hiába tiltakoztam. Később még injekcióban is kaptam haloperidolt. Aztán áttértek egy másik gyógyszerre. Nekem azt mondták, hogy följavító injekciókat kapok. Csak azután, amikor éreztem, hogy nem forog a nyelvem, és panaszkodtam emiatt, akkor jött a főorvos és magyarázta, hogy ez egy nagyon jó gyógyszer. Mondta a nevét is, de sajnos elfelejtettem.
És a mesterséges táplálás?
Háromszor próbálkoztak vele, aztán már úgy tömtek, hogy lefogtak, és kanállal töltötték a számba az ételt. Ami bement, bement, ami kiment, kiment – erőszakkal benyomták a kanalat a számba, a fogam is kicsorbult.
Ekkor hagytál fel a böjttel?
Képtelenség volt folytatni. Lefogtak, megragadták az orromat, hátracsavarták, hogy ne tudjak lélegzetet venni, amire ki kellett nyitnom a számat, ők meg benyomták a kanalat. Az orrcimpám is berepedt. Lehetetlen volt nem nyelni, amikor torkomra folyt az étel. Saját magamat csaptam volna be, ha azt mondom, hogy ez még böjt, hiszen nyeltem. És ugye undorító volt, hogy ami nem ment be a számba, az mind a pizsamámra meg az ágyneműmre ömlött. Minden étkezés után egy tócsában feküdtem.
Ki fogott le?
Néhány napig az ápolók, aztán már bolondokkal fogattak le. Akkor már nem kellett az orromat elcsavarni, mert már nem szorítottam össze a számat. Nem láttam értelmét.
Közben megmozdult a külvilág. Sokan – laikusok és pszichiáterek – felkeresték az orvosaidat, mások állami szervekhez fordultak. 57-en nyilatkozatban tiltakoztak kényszergyógykezelésed ellen. Értesültél-e erről?
Hogyne. Maguk az orvosok is mondták, hogy odakinn foglalkoznak velem. Látszott, hogy most már kellemetlen nekik a dolog.
Változott-e a bánásmód ezután?
Határozottan változott. Először is abbahagyták a haloperidol-injekciókat. A végén pedig már pánikszerűen igyekeztek szabadulni tőlem, és ezt a közvélemény nyomásának köszönhetem, amiért hálás is vagyok.
Az elején mégsem tájékoztattad a nyilvánosságot akciódról. A Legfőbb Ügyészt tájékoztattad, de a nyilvánosságot nem. Hogyan reméltél hatni az állami szervekre?
A józan eszükre számítottam. A hatóság tudja, hogy én az éhségsztrájkkal, a tiltakozó böjttel nem játszom. Ha a végsőkig feszítik a húrt, utólag megmozdulnak bizonyos körök, és az nagyon kellemetlen volna nekik.
Szóval, mégiscsak beszámítottad terveidbe a közvéleményt. Nem gondolod-e, hogy esetleg több szerencsével jártál volna, ha az odafigyelő emberek időben – még a beszállítás előtt – tudomást szereznek az ügyedről?
Említettem már, hogy egyedül akartam végigcsinálni, mert a tiltakozó böjt komoly dolog. Nem szívesen vonok bele másokat.
Így utólag hogyan értékeled az akciódat?
Nem járt sikerrel, hiszen az útlevelemet nem kaptam vissza. De én mégis azt remélem, azt gondolom, hogy minden áldozatvállalásnak van valami kis eredménye. Ha viszolygunk az áldozatvállalástól, akkor sajnos semmi se sikerül. Minden áldozatvállalásnak van valami kis eredménye, még akkor is, ha nem tudjuk közvetlenül fölmérni. Még akkor is, ha nem ott jelentkezik, ahol szeretnénk.
Akár a hatóság emberein is?
Nézd, én úgy gondolom, hogy abszolút elveszett ember nem létezik. Minden ember előtt nyitva áll a megtérés útja, és hivatali beosztásától függetlenül mindenkinek van lelkiismerete, az Úristen minden embernek adott lelkiismeretet. És szerintem annyira elkérgesedett lelkiismeretű ember nincs, hogy át ne lehetne hatolni a kérgen. Személy szerint nem haragszom senkire, mindenkinek megbocsátok. És ez szerintem így helyes, személyekre ne haragudjunk, viszont a gonosz és aljas cselekedeteket ítéljük el, és ne engedjük, hogy elhatalmasodjanak. Mert nem a kis elkövetőkben van a hiba, hanem az egész szemléletmódban. Tehát a szemléletet kell megváltoztatni, visszaadni a szavak valódi értelmét, hogy az igazság az igazságot, a szabadság a szabadságot jelentse, és ne épp az ellenkezőjét.
Életed során nagyon sok megpróbáltatásban volt részed. Hogyan tudtad mégis megőrizni bizakodásodat?
Ha az egyén élni akar az Úristentől kapott szabad akaratával, ha az Ő szándékai szerint akar élni, akkor Moszkva egész hatalmi gépezete sem erősebb nála. Mert mit tehet a hatalom? Működésbe hozza erőszakszervezeteit, fenyeget, durva megtorlással él, megfélemlíti az ember környezetét, elidegeníti tőle a barátait. De mindez meddő próbálkozás marad, ha az egyén híven kitart eszményeinél, melyeket az Úristen oltott belé.
Köszönjük a beszélgetést.