1982 februárjában százhét aláíró levéllel fordult Hetényi István pénzügyminiszterhez. Arra kérték, vizsgálja fölül a Magyar Nemzeti Bank három hónappal korábbi közleményét, amely megtiltja, hogy magyar állampolgárok élelmiszert és más fontos használati cikkeket vigyenek vagy küldjenek ki az országból. A levélírók érvelése egyszerű: nem vitatván gazdasági jogosultságát, emlékeztetnek rá, hogy az intézkedés különösen nehéz helyzetbe hozza a magyar állampolgárok egy nem kicsiny csoportját – akiknek rokonai vagy barátai élnek a környező országokban. Rájuk gondolva javasolják: engedélyezze a kormány, hogy magyar állampolgárok alkalmanként 1500–2000 forint értékű ajándékcsomagot vigyenek magukkal (vagy postázzanak) a kelet-európai szocialista országokba.
Hetényi István 1982 áprilisában válaszolt, írása tárgyilagos, érvelő. Nem faggatózik: ki fogalmazta a levelet, hogyan gyűltek össze az aláírások. Nem fenyegetőzik állásvesztéssel, rendőri eljárással. Éppen csak megdorgálja a levél feladóját:
Köszönöm észrevételeit, azonban sajnálom, hogy a leírtakon túl levélaláíró-szervező munkával is fárasztotta magát, valamint a levélaláírással másokat is. Higgye el: államigazgatási gyakorlatunkban ugyanúgy foglalkozunk a beérkező panaszokkal, észrevételekkel, akár egy ember, akár száz ember is írja alá azokat. A levélaláírók által feltett kérdések megítélésénél is mindig a problémák jogossága, objektív körülményei, a megoldás politikai-társadalmi-gazdasági összefüggései a mérvadóak.
Örüljünk a válasz civilizált hangjának: használjuk ki az alkalmat a miniszter érveinek higgadt mérlegelésére. De azért ne mulasszuk el megjegyezni: a korholás méltánytalan, és nem vall demokratikus szellemre.
A pénzügyminiszter észrevételekként olvasta a hozzá intézett sorokat; mi inkább állampolgári akaratnyilvánításról beszélnénk. Észrevételeket ugyanis eleve meghatározott célok végrehajtásáról tesznek: arra hívják fel a figyelmet, hogy a megoldás során elhanyagoltak valamilyen mellékkörülményt, vagy nem cselekedtek elég lelkiismeretesen. Ehhez valóban nincs szükség az aláírások szaporítására. Más dolog az akaratnyilvánítás. Itt arról van szó, hogy milyen célok követését várják el az államtól polgárai. S így nem mindegy, hányan vannak az aláírók: százhét aláírás aránytalanul nagyobb társadalmi közvéleményt képvisel, mint egyetlenegy. Persze csak annak az államhivatalnoknak a számára, aki az adófizető polgároktól akarja megtudni, hogy munkája közben milyen célokat tartson szem előtt. Aki viszont úgy véli: hivatalával arra is meghatalmazást kapott, hogy maga döntsön „a problémák jogossága” felől, az megengedheti magának, hogy minden beadványt észrevételként olvasson.
És most térjünk a tárgyra.
Hetényi István szerint a levélírók javaslata „nem időszerű”. Indokai részben politikaiak, részben gazdaságiak. Az utóbbiakon kell kezdenünk: hiszen a politikai vitának csak akkor van gyakorlati jelentősége, ha a gazdasági kényszerfeltételek nem zárják ki eleve a lehetőségek közötti választást.
1. A tilalmi lista az importból származó cikkekkel és élelmiszerekkel bővült.
Ez súlyos ellenvetés. Kiszámíthatjuk, milyen hatalmas devizakiadásokat kívánna a magyar államtól, ha a tilalmat feloldanák. A legfrissebb Statisztikai Évkönyv szerint 1980-ban 4 millió 694 ezer magyar állampolgár járt a környező szocialista országokban. Fejenként 2 ezer forint értékű csomagkivitellel számolva 9 milliárd 388 millió forintot kapunk, ami – az 1980-as hivatalos árfolyamot véve alapul – körülbelül 300 millió dollárral, az 1980. évi teljes behozatal mintegy 5%-ával egyenértékű. És akkor a postai küldeményeket még nem is vettük számításba!
A bökkenő csak az, hogy a Nemzeti Bank tilalmi listája nem csupán importból származó cikkeket tartalmaz. Rajta van minden élelmiszer, minden gyógyszer, minden mosó- és mosogatószer, kötött alsóruházati cikk, gyermeklábbeli és így tovább. De ha így áll a dolog, akkor nem reménytelen vállalkozás úgy lazítani a korlátozásokon, hogy az állam külkereskedelmi mérlegét ne érje komolyabb sérelem! Például fenntarthatnák a tilalmat az importált késztermékekre, a hazai termékek kivitelét pedig abban az arányban engedélyezhetnék, hogy előállítási költségeinek mekkora hányadát teszik ki a külföldről behozott nyersanyagok, félkészáruk, gépi berendezések. Vagy teljesen fel lehetne oldani a tilalmakat, s helyettük megfelelő arányban kivetett vámokkal szabályozni a személyes árukivitel terjedelmét és összetételét. Vagy kombinálni a két megoldást. Ez kétségkívül kevésbé egyszerű módszer, mint az általános tiltás, de nem kevésbé működőképes. Így az emberek maguk dönthetnek el, milyen árat hajlandók megfizetni rokonaik, barátaik támogatásáért; az állam devizakiadásai elviselhető mértékre korlátozódnának, s a maradék devizaköltségeket ellensúlyozzák a vámbevételek, melyeket esetleg az export támogatására lehetne fordítani.
2. Esetenként a határmenti magyar területeken olyan helyzet alakult ki, ami már veszélyeztette az ott élők normális ellátását.
Ha meggondoljuk, ez az érv nem vonatkozik a levélírók javaslatára. Ők a magyar állampolgárok számára kértek kiviteli kedvezményt, s ugyancsak fura vásárlási szokásokat feltételeznénk az utazó magyarokról, ha abból indulnánk ki, hogy többségük a határ közelében végzi el úti vásárlásait. Mégis jó, hogy a miniszter szóba hozta a Magyarországon vásárló külföldiek ügyét; a két probléma összetartozik, érdemes együtt vizsgálni őket.
Vegyük azonban észre: a határmenti körzetek ellátása önmagában csupán kereskedelemszervezési probléma; könnyűszerrel el lehetne intézni, ha nem volna mögötte az a másik nehézség, hogy a külföldiek a magyar állam devizakiadásainak (és esetleg a belföldi fogyasztói árak költségvetési támogatásának) terhére vásárolnak nálunk. Ám ez a nehézség elvileg nem különbözik attól, amit a magyar állampolgárok csomagkivitele okoz, s ezért nem látjuk be, miért ne lehetne ugyanolyan módszerekkel – szelektív engedélyezési listákkal, kiviteli vámokkal – kezelni, mint amazt. A kérdés inkább: érdemes-e a bonyolultabb megoldásokat választani az egyszerűbb helyett.
Ezzel elérkeztünk Hetényi István politikai érveihez, melyek mind arra a válaszra vezetnek, hogy nem érdemes.
1. Nem érdemes azért, mert van alternatíva: „továbbra is élő gyakorlatunk az eseti, a lakosság egyedi körülményeit figyelembe vevő, méltányos mérlegelés.”
Így igaz: bármely állampolgár kérhet devizahatósági engedélyt csomagkivitelre vagy -kiküldésre. De nincs módja vitatni a Nemzeti Bank alkalmazottainak döntését, ha a kérést elutasítják. Hiszen nem írják elő általános szabályok, hogy milyen esetben kell az engedélyt megadni: minden a banktisztviselők személyes belátásán múlik. Arra sem árt gondolni, hogy a társadalmi hierarchia különböző szintjein lévő emberek nem egyforma eséllyel próbálják elnyerni az ablak mögött ülők jóindulatát.
2. Nem érdemes azért, mert így is jobbak vagyunk szomszédainknál: „a környező szocialista országok behozatali (és kiviteli) intézkedései szigorúbb korlátot szabnak, mint a magyar kiviteli (és behozatali) szabályok.”
Tudomásunk szerint ez is megfelel a tényeknek. Még azt is hozzátehetjük: a többiek korábban kezdték a tilalmak szaporítását. Azonban nem látjuk be, miért igazolná a magyar állam tiltó rendszabályait, hogy más államok keményebben és hosszabb ideje tiltanak. Ha az ilyesmit önmagában rossz dolognak tartjuk, akkor azt sem helyeselhetjük, hogy Magyarország egyáltalán bekapcsolódik a kelet-európai népeket sújtó árukiviteli háborúba.
3. „nem biztos ugyanakkor az…, hogy a környező országokban – széles körben – pozitív visszhangra találnának-e a korlátozásokat feloldó törekvéseink. Elképzelhetetlen ugyanis olyan, az Önök által tett javaslat szerinti szabályozás, amely rokoni, nemzetségi hovatartozás alapján definiálná a különböző kedvezmények megadását.”
Az olvasó szíveskedjék előrelapozni, a pénzügyminiszternek írott levélhez; látni fogja, hogy az aláírók nem „rokoni hovatartozás” szerint differenciált kedvezményt kémek (bár kérésük egyik indoka valóban az, hogy a tiltás nehezíti a rokoni kapcsolatok ápolását), a „nemzetségi hovatartozás” kifejezés pedig elő sem fordul a szövegben. Természetes, hogy az enyhítésnek minden magyar állampolgárra ki kell terjednie: tehát a román, szerb, szlovák stb. nemzetiségű magyar állampolgárokra is.
Ám ezzel még nem intéztük el az ellenvetést. Nem kell nemzetiségi megkülönböztetésekhez kötni a tilalmak lazítását ahhoz, hogy a személyes csomagforgalom bővülése némely szomszéd országban kedvezőtlen visszhangra találjon. De vajon helyes-e engedni ennek a hangulatnak? Véleményünk szerint akkor sem volna helyes, ha a határon túli magyar kisebbségek különleges kapcsolataik folytán rendkívüli előnyöket élveznének a velük egy országban élő, államalkotó nemzetiséghez képest. Hiszen ezek az előnyök a legjobb esetben is csak ellensúlyoznák a hátrányt, hogy nem a saját nemzeti államukban élnek. Azonban szó sincs különleges kapcsolatokról és rendkívüli előnyökről. Tudvalevő, hogy a környező szocialista országokban – az egy Jugoszlávia kivételével – hátrányos megkülönböztetések tömege sújtja a magyar kisebbségeket, s az anyaországhoz fűződő kapcsolataik enyhén szólva korlátozottak. A Csehszlovákiában és Romániában tomboló magyarellenességet nem a határon túli magyarok kiváltságai gerjesztik fel, hanem a két állam hivatalos propagandája, melynek célja – mint Király Károly, az erdélyi magyarság szószólója írja –
„a nemzeti kisebbségek tömegeinek megtévesztése, demoralizálása, összezavarása és szétzilálása – ily módon teljesen fegyvertelenek lévén az erőszakos beolvasztó politikával szemben” (Levél Ilie Verdet román miniszterelnökhöz, 1980. február 10.)
Nem hihetjük, hogy a csehszlovák és a román állam lemond az erőszakos beolvasztó politikájáról, ha azt tapasztalja, hogy a magyar állam és a magyar állampolgárok magukra hagyják az üldözött kisebbségi magyarokat. Nincs kipróbálva, mit tennének, ha Magyarország határozottabban lépne föl, mint 1948 óta szokta. Talán nem csökkentenék a nyomást, talán még fokoznák is. Nem tudjuk. Csak egyvalamit tudunk biztosan. Azok a kisebbségi magyarok, akik szorongatott helyzetükben meg akarnak maradni magyarnak, érezhetnék, hogy az anyaországi magyarság nem feledkezett meg róluk, s áldozatokra is hajlandók annak érdekében, hogy ők – mint magyarok – emberi méltóságban, teljes jogú állampolgárként élhessenek egy nem magyar állam nem magyar polgárai között.
Félreértés ne essék: nem azt kívánjuk, hogy a szomszéd népek érzékenységével ne törődjön a magyar állam. Tisztában vagyunk vele, hogy tartós rendezést a határaink körül élő magyarság számára csak a nemzetek és nemzetiségek közeledése hozhat. De a megbékélést nem olyan intézkedésekkel kell szolgálni, amelyek a magyarországi és a Magyarországon kívüli magyarok közötti kapcsolatokat lazítják. Esetünkben például nem az a megoldás, hogy a magyar állampolgároknak megtiltják a népgazdaság számára elviselhető terjedelmű és összetételű csomagkivitelt, hanem az, hogy szomszédainknak is megengedik.
Ez persze nem volna népszerű intézkedés. Az utóbbi két-három évben érezhetően erősödtek a kelet-európai népekkel szemben táplált indulatok a magyar társadalomban. A megvetés: mintha ők (a lógós lengyelek, a bunkó románok) tehetnének gazdaságuk összeomlásáról. A gyűlölködés: mintha a népek volnának felelősek azért, hogy az általános válság a ma még szilárdnak látszó magyar gazdaságot is magával ránthatja (a pofátlan szlovákok mindent összevásárolnak a saját üzleteinkben, nekünk kell dolgoznunk a lengyelek helyett). Az államvezetés nem száll szembe a rosszindulatú hiedelmek terjedésével, sőt azt is megtűri – egyik-másik esetben kimutathatóan helyesli –, hogy a tömegtájékoztatás meglovagolja az idegenellenes előítéleteket. Vagy nem a televízióban jópofáskodik Hofi az Észak-Magyarországon bevásárló szlovákok ellen? Nem azt bizonygatja minden újság, hogy a lengyel munkásnak meg kell tanulnia dolgozni? Tett-e egyetlen szánakozó gesztust a Parabola című tévéműsor a román (kubai, vietnami, észak-koreai) nép nyomorúsága láttán, miközben gyötrőik esztelen gazdaságpolitikáján gúnyolódott? Igaz, a propaganda közvetlen célja nem a más népekkel szembeni gyűlölet és megvetés élesztgetése. Nem, a cél csupán az, hogy a magyarok zúgolódás nélkül elfogadják saját gazdasági helyzetük romlását. Ám az eredményen ez nem sokat változtat.
A magyar állam mindkét irányban a kisebb ellenállás taktikáját követi: nem szegül szembe a szomszéd államok magyarellenes hangulatkeltésével, és ugyanakkor enged a magyarországi lakosság idegenellenes hangulatainak is. Magatartását értelmezhetjük a gyengeség jeleként. De jobb értelmezésnek látszik abból kiindulni, hogy nem demokratikus államok között fontosabb a másik államhoz, mint a másik néphez való viszony. Ha egy ilyen állam – mint a magyar – arra törekszik, hogy a külső feszültségeket alacsony szinten tartsa, elsősorban azt fogja kerülni, ami a másik államot ellene ingerelheti. S nyilvánvaló, hogy a szomszéd államokkal könnyű konfliktusba keveredni az ott élő magyarok ügyében, de a hazai lakosság idegenellenes hangulatai édeskevéssé érdeklik őket. Ha viszont elsősorban a népek közötti viszony elmérgesedése ellen akarunk tenni, akkor célszerűbb a hivatalos magyar politika fordítottját választanunk: fellépni mind a határon túli kisebbségek elnyomása, mind az idehaza elharapódzó idegengyűlölet ellen. Hogy ezt – demokraták lévén – minden körülmények között erkölcsi kötelességünknek tartjuk, bizonyára nem meglepő. Talán szokatlanabb az az állításunk, hogy a mai helyzetben reálpolitikának is ez a jobb.
Először is vegyük tudomásul: a magyar állam reménytelenül elszigetelt Kelet-Európa államai között. A többiek körömszakadtáig ragaszkodnak a KGST merev kereskedelmi szervezetéhez. Eluralkodóban van a Nyugattól való elzárkózás irányzata. Rossz szemmel nézik a magyar vezetés életszínvonal-mentő kísérleteit, gyanakvással gazdaságunk piacosabb szervezetét. Nem mindegy, hogy a szomszéd népek mindeközben gyűlölködő irigységgel figyelik-e a magyar nép kedvezőbb anyagi helyzetét, vagy rokonszenvvel és reménykedve. Tudjuk, Kelet-Európában a közvélemény politikai súlya csekély. De azért nem teljesen elhanyagolható; válságos időkben pedig – mint most – egyik pillanatról a másikra ugrásszerűen megnőhet.
Másodszor, a szomszéd országok között van legalább egy, Románia, ahol bármikor földcsuszamlás következhet be az elkövetkező néhány év folyamán. Ha Ceausescu eltűnik a színről, a személyére épített államhatalom óhatatlanul meginog, és az összetartó, fellépésre képes társadalmi csoportok – így a nemzeti kisebbségek – egyszeriben politikai tényezővé válnak. Ebben a helyzetben a magyar állam – 1947 óta először – komoly tárgyalóféllé válhat, közvetítő szerepet játszhat a kisebbségi probléma megoldásában. Sem a magyar államvezetés, sem a magyarországi közvélemény nincs felkészülve erre az alkalomra, mely határozott, de a lehetőségekhez mért és kölcsönös kiengesztelődésre törekvő magyar politikát kíván. Az állam túlzott óvatoskodásra hajlamos, a közvélemény ingerült arroganciára. S a mai hivatalos politika mindkét oldalon a rossz beidegződéseket erősíti.
Képes-e fordulatot venni a magyar állam? A kérdés fontos, de nem ad felmentést a közvélemény-alakító értelmiségnek. Bármit tegyen is az állam, nekünk mindenképpen van mit tennünk azért, hogy a magyar társadalom képes legyen együttérzéssel gondolni a szomszéd államok nem magyar kisemmizettjeire, és indulatkifejezések váltása helyett eszmét cserélni a kisebbségi helyzet tartós – tehát demokratikus – megoldásairól.
- Beszélő [6]