A cenzúra esztétikája „a művészet és az irodalom totális államszocialista ellenőrzéséről szól”. Cenzúrán a szerző „az irányított kultúra egész kontextusát”, az egyén gazdasági és szellemi függésének minden vonatkozását érti. A kultúrák történetében új korszakot hozó cenzúra totális, egységes és konszolidált: „a cenzúra ideológiája bekebelezte a cenzúrázottakét.” A cenzúra többé „nem elnyomója a kultúra termelőinek, hanem természetes helye”; „sikeresen állíthatja magát szabadságnak, mert úgy működik, mint az erkölcsi törvényhozók és kormányzottak közös szelleme.” A mechanizmus irányítók és irányítottak önkéntes és harmonikus együttműködésén alapul. Új, megállapodott és szilárd civilizáció jött létre: „visszafordíthatatlan a változás intézményekben és fejekben.”
Ez A cenzúra esztétikájának alapeszméje. A könyv 1981-ben jelent meg a hazai szamizdatban. Nyilvánvalóan rokona annak a megközelítésnek, amelyet Konrád György és Szelényi Iván dolgozott ki Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című, közös munkájában. De míg Konrád és Szelényi számos megszorítással és módosítással enyhítik olykor meghökkentő állításaikat, Haraszti nem alkuszik meg a szemléletét zavaró tényekkel. Az irányított kultúra működéséről adott képe annyira zárt és egynemű, hogy mielőtt a könyv bírálatába fognánk, el kell gondolkodnunk a műfajáról. Hátha nem is empirikus leírását akarja adni „az új civilizáció” érett állapotának, hanem a szatíráját. A szatirikus kritika különös erénye, hogy egyszerű, hatásos formulákat ad, s az ilyen formulákra szüksége van a társadalmi gondolkodásnak. Én mégsem a szatíra belső törvényeit elfogadva szándékozom elemezni Haraszti világértelmezését, inkább azt vizsgálom, mennyire távolodik el a valóság leírásától. Műfaji szempontból alighanem van mit kifogásolni megközelítésemben. De a kritikusi érzékenység hiányáért kárpótol, hogy – mint látni fogjuk – a tények pontosabb leltárbavételének is vannak ideológiai előnyei.
Van egy igen szembetűnő nehézség, amellyel maga Haraszti is számol. Elismeri, hogy szórványosan mégis csak akadnak „romantikus” szembeszegülők. Igaz, mindjárt hozzáteszi, hogy ezek csak „az autonóm másik civilizáció szemével nézve részei a kultúrának”. Jelenlétük nem zavarja meg az új kultúra gépezetének olajozott működését. Haraszti két módon igyekezik az ellenpéldákat megfosztani cáfoló erejüktől. Egyrészt a kivételek ritkaságával érvel. Erről majd később. Másrészt lendületesen odavetett metaforákkal él. Az autonómia emberei „kakukkfiókák”, olyanok, mint a „mély középkor talán létezett görögjei”. Mind a két metafora azt hangsúlyozza, hogy az autonómok genetikailag függetlenek az államkultúrától. „Legyenek akár bennszülöttjei az új kultúrának, akik csak ellenőrzött módon hallottak a régiről, konokságuk rávall valódi származásukra...” „Azért születhetnek meg, maradhatnak életben, és azért tudunk róluk, mert két civilizáció áll fenn egymás mellett, a fegyveres konfrontációról való kényszerű lemondás állapotában.” Hát igen, az életben maradás esélyeit valóban növelheti a kényszerű fegyvernyugvás. De magyarázatot ad-e az új születésekre?
Miért vannak olyan kevesen az autonómok? Mert oly sokan vannak az államosítottak. Csaknem mindenki az. De miről ismerszik meg az államosított és miről az autonóm? Haraszti látszatra azonos, valójában logikailag különnemű eszközökkel operál a kétféle egyed pszichológiai jellemzésekor. Az autonómok arról ismerhetők fel, hogy „saját szellemi autonómiájuk becses számukra, és követik annak hívását”, helyüket pedig az jelöli ki, hogy „nem adják fel különállásukat”. Kevésbé lényeges, hogy kiszakadtak az államkultúra konszenzusából; politikai eszméik sem tartoznak legfontosabb ismertetőjeleik közé. Ez a jellemzés csak látszatra pszichológiai. Nincs leíró tartalma, egyszerűen az „autonómia” szótári jelentéselemeit stilizálja megfigyeléssé: autonóm az – aki autonóm.
Az államkultúra művelőinek lelkiállapotáról viszont Haraszti nagyon is tartalmas, beleérző leírást ad: ezek nem egyszerűen alkalmazkodnak, beilleszkednek, együttműködnek – ennyit lehet külső viselkedésükről elmondani –, hanem mindezt derűsen teszik, elégedetten mesélik egymásnak megrövidíttetéseiket, részvételük nem kényszeredett stb. Vagyis jó közérzetük van, sőt, hiánytalanul magukénak érzik a cenzúra kultúráját. Ez valóban lélektani leírás, de véleményem szerint hamis. És ezt tartom az egész tanulmány alapvető tévedésének.
Alapvető, mert ezen nyugszik Haraszti egész konstrukciója az „új civilizáció”-ról, közelebbről az irányított kultúra magyar változatáról, amelyet a szerző „úttörőnek”, sőt „jóserejűnek” tekint. Ha ugyanis nem fogadjuk el, hogy a konszolidált cenzúra normavilága a cenzúrázottak belső természetévé vált, akkor indokolatlan új civilizációról beszélni, akkor be kell érnünk az 1956 utáni mintegy húszéves konszolidáció szerényebb titkaival. E lemondásért viszont kárpótolhat az, hogyha nem találtuk is meg az új kultúra minden zárat nyitó kulcsát, ránk marad a feladat: megismerni a túléléseknek, alkalmazkodásoknak és mutációknak azt az empirikus sokféleségét, amelyen belül talán az „ellenpéldákat” is el tudjuk helyezni. Például kiderülhet, hogy nem egy rideg dichotómia egyik rekeszében, hanem egy skála végei felé találhatók, sőt még inkább egy sokpólusú mező különböző pontjain.
Az egyetlen körülhatárolt időszak a földrajzi egység, amelyre Haraszti jellemzése vonatkoztatható: a ’60-as és ’70-es évek Magyarországa. Se korábban, se másutt nem fejlődött ki és nem állandósult a laza, de azért kézben tartott póráznak az a rendszere, amelyet általában konszolidációként emlegetünk. Ezt a konszolidációt kétségkívül viszonylagos előnyök jellemzik, de ugyanakkor és ugyanennyire viszonylagosságuk tudata is, az a tudás, hogy mihez képest előnyös ez a konszolidáció. A történelmi és Kelet-Európa-közi összehasonlítás nélkülözhetetlen egyensúlyfenntartó eleme ennek a konszolidációnak. Mert terror után jött létre, és magánál ridegebb hatalmi eszközökkel kormányzott országok külpolitikai és gazdasági közösségében szilárdult meg. Az ebből adódó összehasonlítási reflex önmagában is elegendő egy kezdetben nagyon is tudatos, később mindinkább tudattalanná váló, de nem kevésbé hatékony bizonytalanságérzés kialakulásához. Ebben az érzésben aggodalom (csak vissza ne térjen az, csak ne legyen olyan, mint ott) keveredik annak fanyar tudatával, hogy persze ez sem az igazi. (E szorongó bizonytalanság két összetevőjét – mint oly gyakran – egy vicc fogalmazza zseniálisan eggyé: – Mennyi kétszer kettő? – Öt. – De hát kétszer kettő az… – Akarjátok, hogy újra hat legyen?) A bizonytalanságérzést táplálja az is, hogy ez a konszolidáció olyan, írásba soha nem foglalt társadalmi szerződés, amelynek megtartására nincsenek intézményes garanciák: szállóigékben fejeződik ki, és szokásjogokból áll. Viszont, ami szokás szerint kijár, az valóban lényegesen több a semminél. A rendszer tetemesen növelte az állampolgárok vesztenivalóit, s aránylag jó szociálpszichológiai érzékkel játszik az idegeikkel: van is, de lehet is mit veszíteni. A kulturális értelmiség számára ilyen veszítenivaló a kifejezés viszonylagos szabadsága.
Ez eleve abszurd feltételek közé szorítja az értelmiségi hivatásgyakorlást, és óhatatlanul torz stratégiákhoz vezet. Az ilyen torz stratégiákat szoktuk összefoglalóan öncenzúrának nevezni. Harasztinak sok találó és szellemes észrevétele van az öncenzúra tünettanát illetően, de szellemessége és moralizáló indulata túlságosan messzire ragadja. Kétségtelenül igaza van abban, hogy igen ritka a konszenzus nyílt felrúgása, hogy az elkerülhetetlennél nagyobb számúak a taktikai kompromisszumok, hűségnyilatkozatok, „benyalások”, sőt némelyek enyhén szólva naiv illúziókat táplálnak a paternalisztikus hatalommal való „konstruktív” együttműködés termékenységéről. Ezekre a hol lehangoló, hol visszataszító, hol bosszantóan ügyetlen praktikákra mindenki szép számmal tud példákat saját anekdotagyűjteményéből. Ezek a példák azonban nem homályosítják el azt a tényt, hogy jelentős számban bontakoztak ki önálló szellemi magatartások – szuverén életművek –, éspedig nem a „termékeny együttműködés” táptalaján, hanem kizárólag a kulturális hivatásetikák autonóm normáitól inspirálva.
Ha számba vesszük az elmúlt 25 év szakmailag értékelhető kulturális alkotásait, sehol sem tapasztalhatjuk az állami kultúrpolitika ihlető hatását. Egyszerűen azt állapíthatjuk meg, hogy amilyen mértékben csökkent a kultúrpolitika szellemi tevékenységet bénító hatása, a kulturális értelmiség ugyanabban a mértékben hagyta érvényesülni hivatásának kialakult, belső normarendszerét. És ha ezeket a – a művekben megvalósult és elsősorban azokban tovább hagyományozódó – normarendszereket vizsgáljuk, éppen az derül ki, hogy a konszolidáció kultúrpolitikája még nyomokban sem járult hozzá „alkotó módon” ezekhez a hivatásbeli elvekhez és technikákhoz. A különböző kultúrpolitikai irányelvek és állásfoglalások semmilyen útmutatással, szemponttal, alapeszmével nem tudták bővíteni a kulturális alkotások természetére és céljára vonatkozó civilizációs közkincset. Hozzájárulásuk mindössze abban állt, hogy a többnyire ötletszerűen összeválogatott elvek és esztétikai konvenciók együttesét szocialistának nyilvánították, és azután külsődlegesen hozzájuk rendeltek mindenféle morális és politikai követelményeket, illetve tilalmakat. Fejlődni pedig csupán úgy fejlődött ez a kultúrpolitika, hogy állásfoglalásait mindinkább rituális alkalmakra korlátozta, és a kultúra mindennapos regulázásában nyersen politikai tabukkal (’56, szovjet megszállás, KGST) és bizonyos ideológiai rögeszmék nyílt bírálatának tilalmával helyettesítette az „elvek” alkalmazását. Ezáltal viszont éppen a kultúraformáló, civilizációteremtő látszat foszlott le a puszta hatalomgyakorlásról.
Nem a távlatos szóhasználatot kifogásolom, nem akarom mindenáron megtagadni a civilizáció címkéjét a legvidámabb barakk kultúrpolitikájától. Az ilyen korszakká ütések önmagukban csupán stilisztikai jelentőségűek. Haraszti azonban, mint láttuk, egy igen tartalmas és szigorú értelemben beszél civilizációról: zárt és önálló egészről beszél, amelynek belső folyamatai megfordíthatatlanok. Ha viszont jellemzése mint leírás nem helytálló, akkor ezt a végsőkig pesszimista következményt nem kell vállalnunk.
Kétségtelen, a kultúra munkásai is ludasak abban, hogy a bürokrácia közvetlen tervlebontásos szellemirányítás nélkül, csupán az értelmiségi önfegyelemre építő tilalomfa-kijelöléssel is kitűnően kézben tudja tartani a kulturális folyamatokat. Viszont a hatalom is súlyosan tévedett az irányítandó közeg természetét illetően. Nem számolt a kultúra saját szabályszerűségeinek hatalmával. Nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy lerakhatja válláról az értelmiség mindennapos idomításának terhét, és nem gondolt avval, hogy ez a munkamegosztás (az írók írnak, a politikusok politizálnak) milyen veszedelmekkel jár. Az időközben életre kelt kultúra egyre idegenebbnek találta az irányítói által emelt akadályokat. Tudjuk, hogy minden kulturális konvenció részben megszokáson, képmutatáson, kényelmességen alapul, de kulturálisnak csak addig tekinthető, amíg formailag kulturális fogalmazású. A szocialista realizmus, bármilyen bárgyú is, mégiscsak esztétikai konvenció – az ’56-os forradalomra vagy a szövetségi kapcsolatokra vonatkozó tematikus korlátozás: rendőri tabu.
A szellemi élet emberei ma – döntő többségükben – annak látják a hatalomgyakorló bürokráciát, ami: olyan emberek csoportjának, akik a kényszer és a magukhoz édesgetés eszközeivel (az édességek között olykor egy kis hatalom is felkínáltatik) eléggé korrumpálni tudnak bennünket, megijeszthetnek, illúziókat kelthetnek bennünk, gusztustalan gesztusokra késztethetnek – de arra nincs esélyük, hogy tevékenységüket kultúrának álcázzák. Ma mindenki fél, és egyre jobban fog félni, de ez a körülmény oly régi Magyarországon, hogy ma is érvényesek Illyés Gyulának a 40-es években írott sorai:
Abban az iszonyatos hőben
remeghetek s vacoghatok,
vissza semmit se vonhatok:
zengőn oly messze szállt
belőlem.
- Bírálat [6]