Auctor [Dalos György]

Nyomtatóbarát változat

Az újságíró – ez esetben a Frankfurter Rundschautól – leszáll az Orient expresszről, és máris fantáziájára bízza magát.

Kicsit beleolvastam az indulási táblázatba – írja. – Vonatok mennek Breszt-Litovszk (sic!) és Bratislava, Szófia és Varsó irányába, buszok Kisinyov (sic!) és Krakkó felé. Milyen ritkán beszélnek nálunk efféle úticélokról…

Enikőről, az újságíró hűséges kísérőjéről megtudjuk, hogy egyszer már ő is leszállt az Orient expresszről, Németországból hazatérve, sok rossz tapasztalattal és egy gyermekkel, aki egy Günter nevű férfitól származik. Enikő jelenleg a városi telefonközpontban dolgozik, és közben érettségijére készül (nyilván esti tagozaton). Legfőbb álma, hogy idegenvezető lehessen. Nem is csoda. Az anyjánál lakik, ahol – így az újságíró –

éjjel-nappal zaj hallatszik be a rosszul záródó ablakokon át, mert a tizedik kerületben metrót építenek. A régi villamos felsővezetékének kék villámai éjjelente is becikáznak a szobába, mert az ablakfüggöny túlságosan is rövid – Budapesten drága a textilanyag.

Mint látjuk, az újságíró szociálisan nem érzéketlen, amit az is alátámaszt, hogy vásárlás közben lelkifurdalást érez.

Cipőt már 400 forintért – különösebb tépelődés nélkül – vehettem magamnak, ami Bécsben váltva összesen 26 márka, budapesti árfolyamon pedig még mindig csak 44 márka. Csakhogy Enikő havi 2000 forintot keres, az anyja pedig 3000-t, úgyhogy elmegy az ember kedve a vásárlástól, még ha meggondoljuk is, hogy a lakbér, az adók és az alapvető élelmiszerek hihetetlenül olcsóak.

Mármint „Bécsben váltva” és főleg az 1979-es áremelések[SZJ] előtt. Enikő egyébként azt tanácsolja vendégének, hogy kozmetikai cikkeket és gyorsfőzőt vegyen magának – minden német erre utazik. Az újságíró azonban nagyobb érdeklődést mutat a vásárcsarnokban látott fokhagyma- és paprikakoszorúk iránt. Nem kevésbé kíváncsi a magyar nép történelmi problémáira, de ezeket is kulináris keretben fogyasztja.

Hogy milyen problémái vannak Magyarországnak szomszédaival, az másnap válik számomra érthetővé, amikor friss paprikával, hagymával, juhsajttal és szalámival kínálnak reggelire. Enikő anyja gyakorlott tanítónőkezével berajzolja a térképen a szomszédos országokba az egykori Magyarország körvonalait. Az ország ugyanis 1918-ban egykori területének több mint hetven százalékát veszítette el, és mindezt azután, hogy csöbörből vödörbe esvén a törökök és a mongolok évszázados fenyegetéséből a Habsburgok uralma alá került.

Ennyi súlyos történelmi tény még ebédhez is sok volna, nemhogy egy szerény reggelihez. El is mennek Enikővel egy művelődési házba, ahol piros nyakkendős úttörők éppen a „nemzeti ünnepre” készülődnek, ami elég különös, tekintve, hogy a cikkíró szerint „meleg őszi nap van”. Az ember először arra gondol, hogy… de azután elhessegeti magától a pajzán ötletet, és felteszi, hogy a november 7-i előkészületekről van szó. A színhely valószínűleg az az iskola, amelyben Enikő és a lelketlen Günter szerelmének gyümölcse tanul.

A gyerekek rendkívül fegyelmezetten vonulnak vissza az osztálytermekbe. A tanítás ma tovább tart, mint máskor, mert a nemzeti ünnepet be kell gyakorolni. Viszont a budapestiek máris túltervezték az ünnepet, az éttermekben nincs szabad asztal, és a 26 színházba már nem lehet jegyet kapni.

Mint látjuk, az újságíró meglehetősen tanácstalan, nem tudja eldönteni, mi van Magyarországon: jólét vagy szegénység, nemzeti gyász vagy nemzeti ünnep; s nyelvtudás, előzetes ismeretek és talán némi újságírói leleményesség híján bizonytalanul topog a kultúrháznak vélt iskolában, időben és térben egyaránt. Feltehetjük, hogy amikor visszaült az Orient expressz első osztályú kocsijába, éppoly ártatlan volt Magyarország dolgában, mint amikor megérkezett.

Hogy hazánk mennyire terra incognita az idelátogató zsurnaliszta számára, akkor is kiderül, ha az éppen a jólértesültet adja, vagyis Magyarország valamilyen már létező képéből építkezik, mint a már említett nyugatnémet liberális lap, a Frankfurter Rundschau egyik terjedelmes beszámolójának szerzője.

Van, aki a karjába csíp, és hinni kezd egy szerény csodában: szemlátomást a piac uralkodik itt, a levegő benzines dízelolajszagot áraszt, a belföldiek könnyedén és színesen öltözködnek, nappal gazdag vásárcsarnokok és áruházak csábítanak, rafináltan díszített kirakatokkal, éjszaka fényreklámok ragyognak – egészen úgy, ahogy a Nyugatot szokták elképzelni. Pedig ez csak a szocialista tábor Nyugatja, „legszebb barakkja”, ahogyan a mindig gúnyolódni kész magyarok mondják.

Fojtsuk el most magunkban a gúnyolódást, mint nemzeti sajátosságot, és szőjük tovább a Frankfurter Rundschau ábrándjait egy harmadik tudósítója mondataival:

Napjainkban, amikor a gazdag vagy elszegényedett, de a vonzó grófok és cigánybárók kora mindenképpen már az operett világába tartozik, Budapest mégis megőrizte az életvidám város hírét. És a magyarok valóban magas életszínvonaluk miatt, azt mondják, rendelkeznek azzal a művészettel, hogy több pénzt költenek, mint amennyit keresnek. Hogy ezt hogy csinálják, az rejtély, része a „kis magyar gazdasági csodának”.

Az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy a karjába csípő újságíró beszámolójában nagy teret szentel a budapesti lakásmizériának és más szociális gondoknak, hivatalos adatok alapján ismerteti a „hátrányos helyzetűek” problémáját, a cigánybárókat emlegető kollégája pedig éppen arról beszél „budapesti levelében”, hogy úgy látszik, mégsem minden magyarnak sikerül véghezvinnie ezt a gazdasági csodát, mert nagyon sokan vannak az országban, akik meggazdagodásukat kizárólag a lottótól várhatják. Annál rejtélyesebb – úgy is mondhatnók, ez a nyugati újságírás csodája –, hogy miért ragaszkodnak olyannyira ezekhez az elkoptatott frázisokhoz és szakállas viccekhez, amelyek szüntelenül ellentmondanak tapasztalataiknak. Anélkül, hogy e kérdésre túl korán válaszolnánk, megjegyezzük, hogy mindkét mitologémát, tehát a „tábor legszebb (legvidámabb) barakkja” és a „magyar csoda” fogalomkört is folytonosnak látjuk a „vonzó grófok és cigánybárók”, mi több a „gulyás, csikós, fokos” avítt romantikájával, amely a német kulturális hagyományban különösen erősen tartja magát.

---

Vannak, akik megpróbálják valamelyest történeti szempontból szemlélni azt, amit „magyar csodának” vélnek. Túl azon, hogy egy-egy újságcikk műfajilag sem alkalmas történeti szempontú elemzésre, a szerzőket itt is befolyásolja gyönge tényismeretük és enyhén szólva sematikus beállítottságuk, íme két „történelmi” folyamatrajz.

Frankfurter Rundschau

1956. október 23-án kitört… a népfelkelés. Amikor ennek november 4-én véget vetett a szovjet hadsereg, Budapesten utcai harcokra került sor. Kádár János, az új pártvezető, akit a tömegek kezdetben elutasítottak, az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszóval fokozatosan visszaszerezte a nép bizalmát. A magyarok 1965 körül kezdtek haladó változásokra gondolni, és egy évtizede látják is ezeket. Tudják, hogy ezért keményen megdolgoztak. És visszatekintve azt mondja egy barátunk, csodálója az új Magyarországnak: „tudja, ami Budapestből mára lett – az tulajdonképpen egy kis csoda. Nem fogja elhinni, de ebben a városban mindennek ellenére még élni is lehet.”



Deutsche Zeitung

Márpedig 1956 őszén, amikor a magyar felkelést a szovjet csapatok brutálisan leverték, s utána szörnyű bosszút álltak az „ellenforradalmárokon”, egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy valaha is lehetséges lesz akár a legcsekélyebb szabadság is.
Lépésről lépésre, mindig kínosan ügyelve arra, hogy a moszkvai nagy fivért ne tegyék bizalmatlanná, részben kezdeményeznek, részben megengednek reformokat. A gazdaságot átállították, a külgazdasági kapcsolatokat újjárendezték, az egykori mindenható titkosrendőrséget, ha nem szüntették is meg, de rövid gyeplőre fogták, lehetővé váltak a külföldi utazások Nyugatra, az egyházaknak pedig szabad tereket engedtek.




Tegyük kezünket a szívünkre, és valljuk be: a fenti leírásokban kétségkívül „van valami”, és a gondolatmenet, amelyet az ehhez hasonló cikkekből – a Magyarországról tudósító nyugati újságcikkek többségéből – kiolvashatunk, a hazai köztudattól sem egészen idegen. Kétségtelen ugyanis, hogy 1956. november 4-én „nem úgy nézett ki” a helyzet, mintha egyszer majd azon kellene bosszankodnunk, hogy már megint visszautasították nyugati útlevélkérelmünket, vagy nem tudunk idejében cementet szerezni roppant munkával épülő hétvégi házunkhoz. Az is világos, hogy a kisebb terror elviselhetőbb a nagyobbnál, és hogy az emberek örülnek, ha nincsenek utcai harcok. De mi ebben a csoda? Ha a Deutsche Zeitung tudósítója az 1956 utáni leszámolást nem kizárólag a bosszú művének tartaná, hanem politika gyanánt értékelné, akkor azt is tudná, hogy valamiféle stabilitás a mindenkori kormányoknak is érdeke. A stabilitás pedig, főleg a tartós, megnyitja a kisebb-nagyobb szelepeket a társadalmi fejlődés előtt. Ami Magyarországot a környező népi demokráciáktól megkülönbözteti, az éppen ez a viszonylagos belső szilárdság, és ennek – akarjuk vagy sem – az októbert követő stabilizációs terrorhullám volt a bábája. Nem kívánunk történelmi elemzésbe bonyolódni, csak arra utalunk, hogy a nyugati sajtó idézett képviselői éppen ezt a döntő összefüggést nem tudják vagy nem akarják megérteni. A „magyar csoda” viszonylagosságát pedig jól érzékelteti a Frankfurter Rundschau újságírójának informátora, „az új Magyarországnak” az a „nem kritikátlan csodálója”, aki euforikus lelkesedésében akaratlanul is lesújtó véleményt mond közállapotainkról:

„Nem fogja elhinni, de ebben a városban mindennek ellenére még élni is lehet.”

Szinte kedvünk volna hozzátenni: azért nem ilyen tragikus a helyzet.

---

A nyugati szemlélők mentségére megjegyezzük, hogy a felkészületlenségen, a nyelvtudás hiányán és a hidegháborús klisék maradványain kívül tudósításaik felszínességében, sematikus jellegében közrejátszanak a Magyarországról származó információk is. Különösen szembeötlő ez a kulturális életről szóló tudósításokban. A magyar film külföldi sikereiről szólva a Deutscher Allgemeine Sonntagsblatt így ír:

A magyar filmeseknek sok lehetőségük van, sokféle úton járnak, hogy aktuális problémákat tudatosítsanak, és ezek megoldásában segítsenek. Erre nemcsak tehetségük és az állam nyújtotta anyagi bázis folytán képesek. A közért való felelősség érzésének a magyar értelmiségieknél, különösen az íróknál, régi hagyománya van. A mai filmalkotókra kétségkívül két író gyakorol különösen nagy befolyást: Illyés Gyula a Puszták népével megalapozta a „szociográfia” hagyományát, egy szépirodalom és dokumentum közötti formáét, amelyet fiatalabb szerzők ma is ápolnak és fejlesztenek, és amely olykor megütközést kelt… Németh László pedig széles körben olvasott műveiben azt hirdette, hogy az egyes ember, a sors által hátrányos helyzetbe hozott ember felé kell fordulni… „Minőség-szocializmusa” bizonyos hasonlóságot mutat a kereszténység felebaráti szeretetével.

Természetesen nem várhatjuk el a nyugati újságírótól, hogy akár a Puszták népét, akár Németh László tanulmányait eredetiben olvassa. A másodkézből szerzett és zsurnalisztikusan ellaposított információnál, az erőltetett összefüggéseknél azonban nagyobb baj, hogy olyan kérdésekben is bizonytalanul – vagy talán túlságosan is magabiztosan – ítélkezik, amelyekben volna viszonyítási lehetősége. Az állam nyújtotta anyagi bázisról szólni, és közben megfeledkezni az állam más irányú „művészetpártoló” tevékenységéről annyit jelent, hogy a cikkíró készpénznek vette mindazt, amit a hivatalos kultúrpolitika önmagáról állít, vagyis hogy nélküle nem is virágozhatna a művészet. Amikor pedig a nyugatnémet olvasó arról szerez tudomást, hogy az állami segítséggel készült „szociográfiai filmek olykor megütközést keltenek”, nem is gondolhat arra, hogy minden műalkotás először a hivatalos filmcenzúra „megütközésébe” ütközik, s csak aztán – esetleg – a közönségébe. Még kevésbé jut eszébe, hogy számos „szociográfiai film” örökre dobozban marad.

A kultúra és a politika érintkezési pontjain is hasonló furcsaságokba botlunk. Íme, mit ír a Frankfurter Rundschau Illyés Gyulának a Magyar Nemzetben megjelent cikksorozata kapcsán,[SZJ] amely egyebek között a romániai magyarság ügyében emelt szót, és a kulisszák mögött kultúrpolitikai viharokat kavart.

A 75 éves Illyés Gyula, aki 1936-ban megjelent Puszták népe című regényével bebizonyította a szegény falusi proletariátus iránti társadalompolitikai elkötelezettségét, ma a szociális kérdések megoldásaután magyarabbnak és tudatosabban nemzetinek tűnik; nemzeti romantikussá azonban mégsem lett.

Bár ezek a sorok sem tanúskodnak a (németül is hozzáférhető) Puszták népe című „regény” olvasásáról, az Illyést magyarságában elért szép fejlődéséért vállon veregető dicséreten kívül mégis leginkább a fogalmi zavarosság képeszti el az embert. Hiszen ahhoz nem kell pontosan informálódni, hogy belássuk: sehol, de különösen Kelet-Európában nem képzelhető el a szociális és a nemzeti kérdéseknek ilyen szétválasztása. Ráadásul az újságíró valósággal körülbástyázza Illyést, akinek újabb keletű nemzeti fellépését a nyugati olvasó netán nem értené meg – a baloldalnak odadobja a proletariátus kifejezést, a liberálisokat pedig biztosítja, hogy Illyés „nem lett nemzeti romantikus”.

A legérdekesebb azonban amit a magyar íróval beszélgetve kulisszatitokként közöl:

Sok, politikailag befolyásosabb magyarhoz hasonlóan Illyés is meg van győződve arról, hogy a magyar pártvezetők már azelőtt tudtak tanulmányának tartalmáról, mielőtt az megjelent volna. Állásfoglalása legalábbis nem volt meglepetésszerű.

Ez az információ tehát magától Illyéstől származik, akinek „dolgozószobája kedélyes munkalégkört áraszt”. Ha mi annak idején tudtuk volna, hogy Illyés ilyen rázós témában készül cikket írni, akkor más, politikailag befolyásosabb magyarokhoz hasonlóan mi is meg lettünk volna győződve arról, hogy ezt a tanulmányt előbb fogják elolvasni az illetékesek, mint az olvasók. Mi azonban, a nyugatnémet újságírótól eltérően azt is tudtuk volna, hogy itt a cenzúra alkalmazásáról van szó, igaz finomabb formában, lévén szó nemzeti klasszikusról. Kétséges ugyanis, hogy Böll vagy Grass olykor meglehetősen éles megnyilatkozásairól Schmidt kancellár vagy Brandt pártelnök a Spiegel vagy a Stern megjelenése előtt kéziratból értesülne, kivéve természetesen azt az esetet, ha a szerzők baráti alapon előzőleg megmutatják azokat politikus barátaiknak.

Illyés óvatos megfogalmazását érteni véljük, a nyugatnémet tudósítónak azonban szerintünk nem illett volna megjegyzés nélkül hagyni a sajtószabadság magyarországi értelmezését.

A Kasseler Sonntagsblatt részletes beszámolót közölt a magyarországi református egyházak helyzetéről. A cikk szerzője részt vesz egy falusi istentiszteleten, elégedetten konstatálja a szertartás szabatos lebonyolítását, és eleve az az érzése, hogy minden rendben van, Magyarországon a református egyház szabadon és akadály nélkül működik. Mi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy ennek az ellenkezőjéből induljunk ki, mégis gyanút kelt az a beszélgetés, amelyet az újságíró – alaptételének bizonyítására – püspökkel folytat. A szöveg természetesen nem pontos, hanem emlékezetből leírt, mint ahogy maga a riport is inkább zsánerképszerű.

A karcsú, 59 éves egyházi vezető, simán hátrafésült, ősz hajú férfi hangsúlyozta, hogy a hatalmon lévőkkel harminc évvel ezelőtt kötött szerződés beigazolódott: „Azok az emberek, akik akkoriban a szerződést aláírták, helyesen látták előre az egyház útját.”


Mint tudjuk – éspedig hivatalos, mindenütt hozzáférhető forrásokból – az állam és a különböző egyházak között a negyvenes-ötvenes évek fordulóján aláírt egyezményben lefektetett elvek nem egészen feleltek meg a két fél valóságos viszonyának. Hallottunk holmi túlkapásokról, amelyeket később helyre kellett hozni. Mégis, miben látja ennek az együttműködésnek a lényegét a püspök?

Nem vonultunk ki a társadalomból, hanem elfogadtuk a szocialista társadalmi rendet. Az evangéliumot azonban sohasem kevertük össze a marxista–leninista ideológiával… Kérdésemre, hogyan gyakorolhatja mint lutheránus püspök egyidejűleg a magyar országgyűlés képviselői mandátumát, kijelentette: „Itt nincs semmi konfliktus.” Bármikor szabadon beszélhet, és sohasem szavazna meg olyan törvényt, amely ellenkezne lelkiismeretével.

Világos: a református egyházfő és az állam között nincs konfliktus. Bár képviselőként „bármikor szabadon beszélhetne”, ezt nem teszi, egyszerűen azért, mert nincs rá oka.

Úgy látszik – folytatja az egyházi hetilap tudósítója –, Magyarországon normalizálódott az egyházi élet, és az állammal való együttélés súrlódásmentes. Ha hozzátesszük, hogy ez az állapot immár harminc esztendeje tart, akkor csak csodálkozhatunk a riport utolsó bekezdésén, amely Káldyt ekként méltatja:

A vezető püspök bölcs taktikus, aki országának embereivel szolidáris, de közben nem veszíti szem elől evangéliumi missziós feladatát.

Ez a mondat ingatja meg az egész nagyszerű építményt. Ha ugyanis az állam és az egyház viszonya súrlódásmentes, akkor mi a csodának kell Káldynak bölcs taktikusként viselkednie? Miért kell választania a közelebbről meg nem határozott emberek iránti szolidaritás és az evangéliumi misszió között? Milyen okok következtében kell ezt a két – látszólag nem is ellentétes – óvatosan összeegyeztetnie? Gyanús a két zárómondat is:

És ő (Káldy) hivatali ideje alatt meglepően szabad teret vívott ki kisebbségi egyházának. Úgy látszik, a magyar jelleg (die Ungarische Wesensart) kedvezett a rendszer lassú liberalizálódásának és a kultúrharc elkerülésének.

Hogy bizonyos dolgokat „bölcs taktikus” módjára ki kell vívni, és hogy e súrlódásmentes időkben kívánatos cél az egyház és állam „kultúrharcának elkerülése”, az legalább annyira árulkodik a tényleges viszonyokról, mint a korábban idézett szomorú mondat, amely szerint Budapesten „mindennek ellenére még élni is lehet”.

Marad tehát a „magyar jelleg”, amely szintén „csoda”, bár itt – tekintettel a cikk vallási szempontjaira – nem találjuk zavarónak. Csupán egy sajátos párhuzamra hívnám fel a figyelmet: Káldy ugyanolyan óvatos és bölcs taktikázással biztosítja az egyház harminc éve meglévő szabadságát, ahogyan – a Deutsche Zeitung szerint – maga a rendszer is úgy hajtja végre reformjait, hogy azok ne tegyék gyanakvóvá „a moszkvai nagy fivért”. Ha ehhez hozzátesszük még, hogy a nagy magyar író kéziratai már megjelenésük előtt találkoznak a felsőbb hatóság beleegyezésével, akkor teljessé válik a kép: a csoda mítoszához mindig valami titok járul, az érdekeltek hallgatólagos közmegegyezése. Már-már valóságos misztériumról kellene beszélnünk, ha nem találkoznánk olykor meghökkentően racionális szövegekkel is. Így például a már sokszor idézett Frankfurter Rundschau idegenforgalmi beszámolójával:

Magyarország idegenforgalmi felelősei örvendeznek a meleg devizaesőnek. Dobogó szívvel törölték el az év elején (1978) a nyugati látogató kényszerbeváltását, és a kísérlet sikerült. Már most, a főidény lezárása előtt megállapítható: Magyarország idegenforgalma a ’78-as esős európai nyár fő nyertese, mert az első nyolc hónapban több mint kétszer annyi külföldi turista jött az országba, mint az előző év azonos időszakában.

Durva egyszerűsítés volna azt állítani, hogy a Magyarországról szóló nyugatnémet tudósításokat idegenforgalmi szempontok alapján szövegezik – ezt a nyugati sajtó pluralizmusát ismerve nem is tarthatjuk lehetségesnek. Kétségtelen azonban, hogy azok az összefüggések, amelyeket a nyugatnémet sajtó más szocialista országok kapcsán észrevesz, Magyarország vonatkozásában csak elemeikre bontva léteznek. Hogy csak a fenti idegenforgalmi hírt említsük, ez is belehelyezhető olyan összefüggésrendszerbe, amely a Frankfurter Rundschau számára nem lehet ismeretlen. Min is elmélkedik az egyik újságíró? Hogy a magyarok képesek többet költeni, mint amennyit keresnek. Állami szinten ugyebár ezt a legigénytelenebb közgazdasági elemzés is eladósodásnak nevezi. A „meleg devizaeső” éppen az eladósodás csökkentésére kell. Csakhogy az országot mégsem lehet azzal reklámozni, hogy nyakig úszik az adósságban.

És itt lép be az újságírás területére a politika. Az összkép, amelyet a nyugatnémet olvasó Magyarországról kap, mégiscsak mutat bizonyos konstans vonásokat: kiegyensúlyozottságot, társadalmi békét, egy olyan rendszer körvonalait, amely nem egészen veszett el a Nyugat számára, s amelynek – szemben például az NDK-val vagy Csehszlovákiával – érdemes kicsit „besegíteni”.