1. Megszületett a magyarországi ellenzék kurtára fogott „Mit tegyünk?”-je: Kis János a Beszélő harmadik számában mélyrehatóan elemzi a hazai gazdasági és politikai helyzetet, kelet-európai, sőt világpolitikai összefüggésekbe ágyazva ezt, és megpróbálja felvázolni az 1981. december 13-ával kezdődő új szakasz programjának alapjait. Írásával a jelenkori hazai publicisztika felsőbb osztályába lépett: immár nem áttételesen és nem a közös játszótér tilalmi tábláira ügyelve, hanem köntörfalazás nélkül, egyenesen az ország leglényegesebb problémáiról beszél, nagy tárgyismerettel és impozáns szellemi színvonalon; ráadásul a szerző, igazi publicistaként, nem pusztán gondolkodásának kész termékeit tárja elénk, bár a gazdasági elemzés során ezt is megteszi, hanem a gondolkodás folyamatát is: egy töprengő, útkereső ember áll előttünk, akit igazságainak és dilemmáinak súlya mélyen belenyom az ellentmondások trágyájába.
Írásának olvasásakor első reakcióm a szégyenérzet volt. Hogyan lehetséges, hogy én, aki irodalmi magatartásommal és egynémely irodalmon kívüli fellépésemmel is közszerepet vállaltam, és akinek gondolkodását igen nagy mértékben befolyásolja a marxizmus társadalomszemlélete, ilyen keveset tudok politikai helyzetünket és alternatíváinkat döntően meghatározó gazdasági életünkről és gazdasági rendszerünk tényleges működéséről?
A tátongó hézagok persze nem tömhetők be rövid idő alatt, de azért sebtében nekiláttam, hogy tájékozódjam az alapokról. Először Tardos Mártonnak a Közgazdaságtudományi Intézet számára írott A gazdaságirányítás és a szervezeti rendszer fejlesztésének programja című tanulmányát olvastam el, majd Bauer Tamás remekbe szabott művét,[SZJ] A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyokat, melyet az Országos Tervhivatal gazdaságirányítási osztályának megbízásából írt. Ámulatom most már nem ismert határt: mindhárom szerző megegyezik abban, hogy csak a politikai struktúrát is jelentősen módosító gazdasági reformok menthetik meg Magyarországot a gazdasági csődtől; Bauernak nemcsak a helyzetelemzése, hanem indítványai is vetekszenek radikalizmusban Kis analízisével és javaslataival; és mindhárom írás szamizdattermék.
Magyarországon ugyanis kétfajta szamizdat virul: a régebbi, az állami szamizdat a hivatalos könyv- és újságcenzúrát függeszti fel, kizárólag belső használatra, szigorúan bizalmasan; a magánszamizdat ugyanezt teszi, szegényesebb eszközökkel és kevésbé bizalmasan. Azok a szakkérdéseket boncoló írások, amelyek viszont fittyet hánynak a tabuknak – például az említett három tanulmány – még ha különböző szamizdatok termékei, akkor is nagyjából ugyanazt a közönséget célozzák meg: a szakemberek és beavatottak viszonylag szűk rétegét. Ez vígjátéki szituáció, de tragikus következménnyel: a nagyközönség, az ország lakossága nemcsak nem dönthet sorsáról, hanem még a döntésre késztető problémákat sem ismerheti, legfeljebb, ha már a húsába vágnak. Ez egyrészt következik a társadalom hierarchikus felépítéséből, másrészt azt célozza, hogy a feltárt tények ne helyezhessék nyomás alá azokat, akiknek végül a hierarchia csúcsán a részérdekek összeegyeztetése, illetve elnyomása útján dönteniük kell.
2. A három írás legfontosabb közös sajátossága az, hogy újabb, az 1968-asnál radikálisabb gazdasági reformot javasolnak, a központi állami tervezést és szabályozást a makrofolyamatokra redukálnák, és a gazdasági élet mikrofolyamatait a piaci szabályozás hatókörébe utalnák. Azokat a rétegeket – főként a központi állami, szakigazgatási és pártapparátust, valamint a nagyvállalatoknak a központi hierarchiához kapcsolódó felső vezetőcsoportjait –, melyeknek anyagi és hatalmi kiváltságait e fejlődés veszélyeztetné, intézményesen visszaszorítanák, csökkentve ily módon politikai súlyukat is, hogy ne gátolhassák és ne csinálhassák fokról fokra vissza – ahogy ezt a hetvenes évek elején tették – az életben maradáshoz szükséges reformokat.
Megállapíthatóak persze fontos különbségek is. Tardos előtt valamiféle menedzserszocializmus álma lebeg. Reformjavaslatainak gyújtópontjában a vállalatvezetésnek a központi hierarchiától való függetlenítése és anyagi érdekeltségük megkülönböztetett eszközökkel történő biztosítása áll. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy csak a vállalati vezető kollektíva jövedelmét kell kapcsolatba hozni a hosszú távú nyereség alakulásával, hiszen ezt az egyszerű munkavállalók amúgy sem képesek befolyásolni. Ezért aztán jóval kevésbé foglalkoztatja az a probléma: hogyan tehetők érdekeltté a munkások. Jellemző, hogy a menedzserek számára hatékony érdekvédelmi szervezetet is javasol, mely kétfelé védené őket, a munkásokkal és az állammal szemben. Igaz: felveti a munkás érdekvédelem tökéletesítésének gondolatát is, de jóval kisebb súllyal. Igen lényeges reformokat tartalmazó felfogása kis túlzással úgy jellemezhető, hogy a terhek túlnyomó részét továbbra is a munkások mint termelők viselnék, de rugalmassága és hatékonysága folytán az új rendszer a munkásokat mint fogyasztókat kárpótolni tudná ezekért a terhekért.
Bauer a klasszikus szocialista elképzeléshez – az önigazgatási rendszerhez vonzódik. Vitathatatlannak tekinti azt a marxi tételt, mely szerint a gazdasági-politikai hatalmat azok gyakorolják, akik a termelőeszközök fölötti tulajdonnal vagy a mi társadalmunk esetében: rendelkezési joggal fel vannak ruházva. Ezért arra törekszik, hogy ez a jog az össztársadalom kezébe menjen át. Szerinte ugyanis semmi sem bizonyítja, hogy nálunk az állami és szövetkezeti tulajdonforma mint „szocialista szektor” megkülönböztethető a tulajdon egyéb formáitól. Ha viszont az uralkodó tulajdonviszonyok nem szocialisták nálunk, akkor logikusan – noha egyben utópisztikusan is – jár el, ha diszkontinuitásnak, ennek a hivatalos fülekben oly rútul csengő szónak nyílt meghirdetését várja el a kormányzattól. Ő ugyanis nemcsak azért áhítja a reformot, hogy az ország „szűken gazdasági értelemben kilábaljon a válságból”, hanem azért is, hogy „megváltozzék a társadalom tagjainak viszonya a gazdasági reform működéséhez”. A felülről kezdeményezett reformot „társadalmi mozgalommá” kell tenni, már csak azért is, mert e tömegtámogatás nélkül, szövetségeseink gyűrűjében, esélye sem lehet a sikernek.
Bauer tanulmánya halk bizonytalansággal tölt el: mit jelent a „reform” szó az általa elemzett összefüggésben? És ki a reformista? Különösen zavarba ejtő a kérdés, ha Kis János nyíltan ellenzéki pátoszú cikkének fényében vesszük szemügyre. Kis ugyanis – Baueréval és Tardoséval sok ponton érintkező gazdasági-társadalmi elemzése után – szintén reformistának vallja magát: „Magyarország növelheti külső önállóságát és belső viszonyainak pluralizmusát, ha gazdaságilag szilárd marad, ha nem szakad le a világpiacról, és nem halasztja el a szükséges reformokat. Ez az esély ad perspektívát ahhoz, hogy politikában kezdjünk el gondolkodni.” Kis elutasítja azt a magas körökben gyakran hangoztatott rágalmat, miszerint ő és a hozzá hasonlók csoportja a „minél rosszabb, annál jobb” – mellesleg szólva: lenini – elvének alapján áll. „Az erkölcsi érzék és a politikai realizmus egyaránt azt súgja, hogy csak olyan fejlődést szabad kívánatosnak tartanunk, amely a meglévő vívmányokra épít, nem az ország gazdasági és politikai elnyomorodására.”
Mi hát az a speciális különbség, amely a Kis-féle ellenzékiséget a Bauer- vagy Tardos-fele reformizmustól elválasztja? A kritikák iránya és élessége nem tesz lehetővé ilyen különbségtételt. Sőt mi több: hármuk közül éppen Kis találja a legtöbb elismerő szót a kormányzat vívmányai számára. Akkor talán abban rejlik az eltérés, hogy a magánszamizdatos Kis pesszimistábban ítélheti meg a rendszer reformra ösztönző politikai erőforrásait, mint az állami rendelésre reformjavaslatokat előterjesztő szerzők? „A magam részéről azonban úgy látom, azoknak a megfigyelőknek van igazuk, akik szerint nem számíthatunk átfogó reformokra” – írja, és ezt a feltevését néhány újabb keletű gazdasági fejleményen kívül azzal is indokolja, hogy „a politikai viszonyok nem kedveznek komolyabb reformok bevezetésének”.
Ha az áhított reformokra nincs esély, akkor nem kell bajlódni velük, hanem a viszonyok alapvető, forradalmi megváltoztatását kell célul tűzni. Erre azonban – ha előre nem látott fejlemények nem következnek be – sem bel-, sem külpolitikai okokból nem kerülhet sor. Az ellenzék sajátos pozíciója tehát úgy jellemezhető, hogy a reformokban nem bízik, a forradalmat lehetetlennek tartja, így hát programját két képtelenség érintkezési pontjain és repedéseiben virágoztatja.
Kis János a „Csto gyelaty?” nagy kérdésén tűnődve nyilván nem vállalhatja el ezt az alapállást. Ezért hiperlogikus alkata ellenére olykor következetlenségeket is vállal, hogy kimozdulhasson ebből a pozícióból. Egyrészt „nem számíthatunk átfogó reformokra”, másrészt „ez az esély” – mármint a reformé – „ad perspektívát”. Egyrészt azt állítja, hogy 1981. december 13-án az államvezetés egész Kelet-Európában eldöntötte az eddig függőben lévő dilemmát: nem a tömegtámogatást választotta, amellyel letörhette volna a reformellenes apparátus ellenállását, hanem a politikai engedményeket elhárítva az apparátussal fogott össze, hogy a társadalommal szemben erőt mutathasson. Másrészt viszont ebből nem azt a kívánkozó következtetést vonja le, hogy az ellenzéknek ebben a defenzív időszakban a visszavonulás útját kell választania, vagyis tevékenysége és reformjavaslatai számára legális megnyilatkozási formákat kell keresnie, hanem offenzív, terjeszkedő taktikát javasol. De ez az offenzív vágy is ellentmondásosan nyilatkozik meg. Egyrészt kimondja, hogy „az ellenzéknek ideológiára van szüksége”. Mármost ezen az ideológián csak közös ideológiát érthet, hiszen ilyen-olyan magánideológiája többé-kevésbé minden közszereplőnek van. A közös ideológia mint kritérium csak pártszerű szervezetben érvényesülhet, ez viszont – különösképpen a törvények sáncain kívül – a tagok kiválasztásában és a munka stílusában egyaránt szektariánus szűkösségre sarkall. Másrészt szélesíteni akarja az ellenzéki tevékenység alapjait. Örvendetesnek tartja például a névtelen magánkezdeményezések elszaporodását. A közös ideológia zászlaja alatt tömörülő nevesek és névtelenek konglomerátuma viszont nyilvánvaló képtelenség. Elemzésének utolsó részében pedig mintha eltekintene attól a korábbi állításától, miszerint december 13-án az egész térség vezető rétege az apparátus mellett, a reform és a társadalom ellen döntött. Itt ugyanis „a lengyel vezető garnitúra inkompetenciáját, züllöttségét és tehetetlenségét” okolja a tragédiáért, és hangsúlyozza, hogy magyar körülmények között egy lengyelországihoz hasonló folyamat végződhetne kiegyezéssel is. Igaz viszont – mutat rá ezúttal ő maga az ellentmondásra –, hogy nálunk a jobb garnitúra és a kisebb elkeseredettség folytán sokkal kevésbé indulhat be egy ilyen folyamat.
3. A három tanulmány, ha összehasonlítjuk őket, azt bizonyítja, hogy a reformizmus, az ellenzékiség és a forradalmárság közt tartalmi kritériumok alapján nem vonható meg a határvonal. Mindhárom szerző a radikális reformok híve, mindhárom kritikájából és javaslataiból levonhatók forradalmi tanulságok is, és a szavaik mögött rejlő pátosz tanúsága szerint egyikük sem biztos a sikerben. A tartalmi kritériumok egyébiránt is egész társadalmunkban elvesztették jelentőségüket: a rendszer ideológiai szétzilálódása példa nélküli méreteket ölt, csak néhány – igaz: nagyon fontos – tartja magát kősziklaként a tőle teljesen különnemű pezsgés kellős közepén. A túlélés, a továbbmachinálás, a megúszás jámbor vágya elsöpört minden elméleti mércét és igényt, anélkül persze, hogy a különböző gondolatrendszerek alkotásra ösztönző nyilvános együttélésére és harcára lehetőség nyílna. Az „elmélet mint iránytű” helyét az „intézmény mint mentsvár” foglalta el. Aki még intézményes keretek között mozog, az – bármit valljon is – legfeljebb reformista; aki kívül rekedt ezeken, az – bármilyen ideológiát valljon is magáénak – ellenzéki. Szemléletesen mutatkozik ez meg a Beszélő számaiban is, ahol békésen megférnek egymás mellett az egyházakból, illetve a baloldali mozgalmakból kívül rekedtek dokumentumai. Kis János nagyon pontosan definiálja a „demokratikus ellenzéket”: „kívül áll a közmegegyezésen.” Ebben különböznek az állami szamizdat művelői a magánszamizdat munkatársaitól. A „kívülállás” és a „belülmaradás” semmilyen eszmei követelményhez nem fűződik. Súlyosan ellenzéki megnyilatkozásnak számítana, ha egy csoport, intézményes kereteken kívül, túlcsorduló, spontán szeretetének ösztönzésére Kádár János mellett akarna tüntetni az utcán; másrészt ma már az intézményes keretek közé illik Salazar vagy a török katonai diktatúra dicsérete, mint ezt Lendvai L. Ferencnek a Világosság 1982. júniusi számában megjelent cikke mutatja. Lendvai az említettek példájával óhajtja bizonyítani, hogy a demokratikus szabadságjogok radikális korlátozása igenis vezethet az életszínvonal emelkedéséhez; így tehát ő is reformista, ő is nyilvánvalóan a lengyel példára függeszti szemét, habár az általa sugallt reformok tendenciája eltér az eddig tárgyalt írások irányvonalától.
A kívülállás vagy belülmaradás dilemmája mégsem pusztán morális kérdés, bár van ilyen vetülete. Az egyének erkölcsi aurájához tartozik, hogy milyen keretek között és kikkel hajlandók vagy képesek együttműködni. Ez azonban nemcsak a gyomor finnyássági együtthatóján múlik, hanem a politikai megítélésen is. Kis János pontosan jellemzi a hetvenes évek második felében működő ellenzék viszonylagos sikereinek titkát: „Elég volt elvetnie az unt, utált magatartási mintákat, elég volt másképp viselkednie, és máris valamilyen megfoghatatlan kristályosodási folyamat indulhatott el körülötte.” A lehetségesnek ítélt alternatívák és magatartásmódok körének kiszélesítése egyszerre erkölcsi és politikai tett, és minél szűkösebb a fölülről nyújtott kínálat, annál inkább az. A kívülállás mint működési lehetőség önmagában is gazdagítja az élet körét. A kezdeményezők múlhatatlan érdeme, hogy gyakorlatukkal igazolták és a társadalmi élet tartós alkotóelemévé avatták ezt a korábban fel sem vetődő lehetőséget. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy Kis János a „Mit tegyünk?” problémájával birkózva ezt a kívülállást az új szakaszban is az ellenzéki magatartás axiómájának fogja fel. Ez a logikus kiindulópontja azonban túlzásba sodorja: „Figyelmeztetni kell a veszélyre, emlékeztetni a lehetőségekre. Ám ezt csak egy olyan politikai közösség teheti meg, amely kívül áll a közmegegyezésen…” Miért csak? Láthattuk, hogy Bauer és Tardos is a veszélyek és lehetőségek valóságos tárházával szolgál. Sőt a nagy vereséggel kezdődő új korszakban talán az is okkal tételezhető fel, hogy bizonyos lényeges célokért hatékonyabban lehet harcolni a közmegegyezésen belül. Az ellenzéki tevékenység szélesebb formáit kereső Kis számára ez a lehetőség fel sem merül, mint ahogy nem merül fel a „kívül”- és „belül”-maradás rugalmas kombinálásának igen időszerű stratégiája sem, éppen mert – igen helyesen – az ellenzékiség egyetlen kritériumát a kívülállásban találja meg.
De vajon önérték-e az ellenzékiség? A jelenlegi helyzetben úgy gondolom, ez a kérdés csak az általános perspektíva égisze alatt vethető fel. Ha abból a feltételezésből indulunk ki, hogy akadhat ma olyan vezető vagy a vezetőknek olyan csoportja, mely új Rooseveltként érvényesíteni tudja a részérdekekkel szemben az uralkodó rétegnek a lakosságéval is megegyező összérdekét: a gazdasági túlélést és fellendülést, akkor feltétlenül reformistának kell lennünk, és olyan intézményes változásokat kell belülről szorgalmaznunk, amelyek erősítik az óhajtott tendenciát. Ha azonban úgy véljük, a részérdekek mindenképpen erősebbnek bizonyulnak az összérdeknél, akkor kívül kell maradnunk a kereteken, hogy megőrizhessük magunkat esetleges új alternatívák számára. A belülmaradás vagy kívülállás a csőd fenyegető árnyékában váratlanul új jelentést kap, olyat, amilyennel eddig nem rendelkezett.
Csakhogy: mi történik akkor, ha a valóság – régi rossz szokását követve – nem e végletek valamelyikének irányában mozog, hanem valamiféle közbülső megoldás felé; ha bizonyos összérdekek védelemre lelnek, mások nem, bizonyos részérdekek vereséget szenvednek, mások felülkerekednek? Ez esetben – szerintem – a radikálisan gondolkodó ellenzékieknek és reformistáknak közeledniük kell egymáshoz, a „kívül” és „belül” magatartásnormáinak céltudatos váltogatásával. Ehhez azonban el kell fogadnunk, hogy a valóság logikátlanabb nálunk, de egyben ravaszabb is, és ezért többnyire ki tud bújni a „vagy-vagy” formulák révén elkülöníthető végletek csapdájából. A Kis János típusú szerzők esetében különösen szembeszökő, hogy mennyivel okosabbak tárgyuknál. Logikailag például kikezdhetetlennek látszik az az alaptétel, hogy vagy sikerül érvényesíteni a radikális reformokat, vagy tönkremegyünk. Könnyen lehetséges, hogy a valóság ezúttal csakugyan e „vagy-vagy” törvényei szerint mozog majd. De mi van akkor, ha a túléléshez abszolúte szükséges reformok diadalmaskodnak ugyan, de nem abban a mértékben, hogy elegendők legyenek az áhított társadalmi átalakuláshoz? A végleteken felülkerekedhetnek más változatok is a tovazötyögéstől a tovavegetálásig. A „Csto gyelaty?”-nak ezekre a lehetőségekre is gondolnia kell.
Ez nem korszakos felismerés, tudom. Más összefüggésben Kis János is vallja, hogy a jelenlegi szovjet vezetés már csak a rendet akarja úgy-ahogy fenntartani Kelet-Európában. „Utódainak azonban dönteniük kell majd, mit kezdenek az örökbe kapott csődtömeggel.” Nyilván azért kell dönteniük, mert különben elsöpörné őket a csőd. Vagy-vagy. Csakhogy a szovjet típusú fejlődés nemigen hoz létre olyan utódokat, akik lényegesen különböznének az elődöktől. Az „utódok” az „elődök” által agyonkoptatott hivatalnoki létrán kapaszkodnak a csúcsok felé, maguk is jócskán felelősek a fejleményekért, jelentős fordulat nem várható tőlük. Talán ez a megfontolás késztette Kis Jánost arra, hogy ezúttal enyhítsen logikus „vagy-vagy”-án: „Ha ugyan valóban választani fognak, s nem maguktól fogják kiváltani egymást a – kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb – politikai események.” Nem is kell szovjet vezetőnek lenni ahhoz, hogy megadjuk magunkat az efféle spontán fejleményeknek. Nekem is megmondta egy szakember: vagy eladom öreg autómat, vagy húszezer forintot kell szánnom a megjavítására. Én azonban valószínűleg kibújok e „vagy-vagy” kényelmetlen szorításából, és járok a kocsimmal, míg szét nem esik. Aztán – majd meglátjuk.
Végezetül: ha nekem kellene válaszolnom a „Mit tegyünk?” kérdésére, magam is – mint Kis János – az új tevékenységi formák keresését tartanám elsődleges feladatnak. A „Mag hó alatt” morális kiindulópontjáról azonban olyan program felé tapogatóznék, amely nem szorítkozik a „kívülálló” ellenzékre, hanem feladatokkal halmozná el az „ellenzékiek”, a „reformisták” és a „forradalmárok” egymástól tartalmi kritériumok alapján amúgy sem elválasztható csoportjait. Ha eléggé bölcs volnék, és lelkileg alkalmas az okos tanácsok megfogadására, egy középkori angol püspök alapigazságához tartanám magam:
Uram, adj elég alázatot, hogy elviseljem, ami megváltoztathatatlan,
Uram, adj elég erőt, hogy megváltoztassam azt, amit lehet,
Uram, adj elég bölcsességet, hogy e két dolog között különbséget tudjak tenni.
- Vita [6]