Schmidt kancellár és Carstens államelnök legutóbbi egyházpolitikai kijelentései nemcsak a Szövetségi Köztársaságban váltottak ki megütközést, hanem az NDK egyházi köreiben is. Schmidt az Evangelische Kommentaren című folyóiratnak adott interjút, s kikelt az olyan keresztény csoportok ellen, amelyek a Hegyi Beszédre hivatkozva lemondanának a katonai biztonságról. Carstens pedig a brémai dómban mondott húsvéti beszédében elmagyarázta, hogyan értelmezendő a Hegyi Beszéd. Eszerint az egyszerű polgár választhatja az erőszakmentességet, s ez tiszteletre méltó magatartás. A politikusok azonban nem vállalhatják, hogy a védtelenül maradt állam és polgárai ki legyenek szolgáltatva az ellenség támadásának.
Furcsa hasonlóságok
Keletnémet keresztyének ingerülten reagáltak erre a szemrehányásra, mely szerint az egyház illetéktelenül beavatkozik a politikába: „Egészen újfajta hasonlóság mutatkozik a két német állam csúcsain. Korábban nem sejtettük, hogy ilyesmi lehetséges.” Vagy ahogyan Manfred Becker, a Berlin-Brandenburgi Evangélikus Egyházi Szinódus elnöke mondotta: „Ez a szemrehányás ismerősen cseng.”
Nem sokkal Schmidt és Carstens megnyilatkozásai után, a keletnémet Nemzeti Front országos tanácsának ülésén az NDK egyházait is óva intették attól, hogy „beavatkozzanak az állami döntésekbe”. Gerald Götting, a keletnémet Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnöke pedig kötelességtudó szkepticizmussal szólt azokról a vitákról, amelyeket egyházi körök folytatnak „a békéről, a leszerelésről és a hadsereg szükséges vagy szükségtelen voltáról”. „A békére nevelés legjobb módja” – így Götting – „a tettekre nevelés”. Természetesen „a szocializmus erejét növelő tettekre” gondolt… Mindez nem lepi meg az NDK keresztényeit. Az viszont új dolog a számukra, hogy magukat kereszténynek tartó nyugatnémet politikusok fenyegető hangon avatkoznak be az egyházi vitákba. Annak a gyanújuknak adnak hangot, hogy ha az állam érdekeiről és tekintélyéről van szó, a bonni vezető keresztyének sem viselkednek másképpen, mint a kelet-berlini vezető ateisták.
Az NDK evangélikus egyháza – nem úgy, mint a katolikus – évek óta foglalkozik a béke ügyével. Állásfoglalásait lehetetlen összetéveszteni az állami propaganda szólamaival. Jogot formál az önálló véleménynyilvánításra:
„Az egyház nem akarja és nem is tudja megtartóztatni magát, amikor arról van szó, hogy ha valamit helyesnek tart, azt ki is mondja” (Schönberr püspök).
Gondoljunk csak a Német Evangélikus Egyház és az NDK Egyházi Szövetsége közös békeszózatára, melyet a II. világháború kitörésének 40. évfordulóján tettek közzé. Már 1965-ben kiadtak egy dokumentumot Az egyház a békeszolgálatról címmel. Ebben azt írják, hogy a fegyverhasználat elutasítása, fegyvertelen munkaszolgálattal való felcserélése és a teljes szolgálatmegtagadás egyaránt „Urunk jelenkori békeajánlatának világos megnyilvánulása”. Még ennél is továbbmegy az egyházközségi vezetők konferenciáján, 1978. június 14-én kibocsátott Tájékozódási segédlet. Tárgya a honvédelmi oktatás bevezetése: bírálja a biztonsági szemléletre épülő oktatást, és hangsúlyozza, hogy hatékony lépéseket kell tenni a leszerelés felé.
Békére nevelni
Ennek az állásfoglalásnak a jegyében az NDK egyházi körei újra és újra sürgették a teljes leszerelést. Dr. Gottfried Forck, Berlin-Brandenburg beiktatott püspöke tömören így fogalmazott:
„Elengedhetetlennek tartom, hogy minden keresztény álljon ki a leszerelés mellett, méghozzá Németország mindkét részében és az egész világon. Miféle haladásban bízhatunk, ha sehol nincs készség a leszerelésre?”
Az egyház békepolitikai programjának megfelelően az evangélikus egyházközségek akcióprogramokat adnak ki a „békére nevelés” ügyében.
Miután 1980 novemberében Hollandia nagy református egyháza, a Hervormde Kerk állást foglal az atomfegyverek alkalmazása és birtoklása ellen, egy atomfegyvermentes Hollandia mellett, az Evangélikus Egyházak Szövetsége ’81 márciusában elküldte ezt a nyilatkozatot az NDK nyolc országos egyházának, egy sor egyházközségnek és érdeklődő csoportoknak. Egy hónappal később a szövetség tanulmányi osztályának békeügyi titkárságán alakult „leszerelési ad hoc csoport” háromoldalas állásfoglalást tett közzé. A dokumentum a Hervormde Kerk és a Holland Egyházközi Béketanács nyilatkozatára hivatkozik. Első ízben fordult elő, hogy keletnémet egyházi szerv kimondja:
„…arra kell törekedni, hogy az NDK – összehangolva lépéseit a Varsói Szerződés szövetséges államaival – egyoldalúan mondjon le a nukleáris hordozórendszerekről, mert ez lépés lehetne Európa atommentessé tételéhez… még ma is lehetséges, hogy Európában ellenmozgalom induljon az egyre gyorsuló fegyverkezés megfékezésére, ha egyoldalú, kiszámított lépéseket teszünk (amelyek természetesen nem károsíthatják biztonságunkat).”
„A remény jelének” nevezi a dokumentum, hogy viták folynak a közép-európai biztonság új, nem nukleáris, tisztán védelmi célzatú elképzeléseiről.
Az NDK-ban is vannak állampolgárok, akik – a nyugatnémet hívőkhöz hasonlóan – keresztény felelősségérzetből elutasítják a fegyverek védelmét. Ezek számára csak az egyház biztosít nyilvánosságot, ahol anélkül beszélhetnek aggodalmaikról és reményeikről, hogy azonnali állami intézkedésektől kellene tartaniok. Így helyi egyházi napokon, ifjúsági és diákközösségekben szóba kerül, hogy mit kell tenni a béke biztosítása érdekében. A drezdai Evangélikus Diákközösség békeügyi munkabizottsága például 1980 júniusában „csak belső, egyházi használatra” szánt nyilatkozatban indokolta meg, hogy tagjai miért akarnak „a fegyverek oltalma nélkül” élni (a nyilatkozat az Ökumenikus Tanács 5. közgyűlésére – Nairobi, 1975 – hivatkozik):
„Amikor szándékunkat kinyilvánítjuk, szövetségesünknek tekintünk mindenkit, aki aktívan fellép a leszerelés érdekében. Azt várjuk ettől az összefogástól, hogy lerombolhatjuk a bizalmatlanság korlátait, és minden emberrel találkozhatunk a testvériség szellemében.”
A munkabizottság azzal a céllal adta ki nyilatkozatát, hogy vitát kezdeményezzen az egyházon belüli közösségekben: mit jelent és hogyan alkalmazható a mindennapi életben az az elv, hogy az ember legyen kész fegyverek oltalma nélkül élni.
Figyelemre méltó az az 1981 kora nyarán elterjedt, sokszorosított felhívás is, amelyet a szász tartományi egyház három tagja írt alá egy kezdeményező csoport nevében, és amely követeli, hogy vezessék be a civil intézményekben teljesíthető „szociális békeszolgálatot”, mint „a katonai szolgálat vagy katonai pótszolgálat (munkaszolgálat) egyenjogú alternatíváját”. Aki csatlakozik ehhez a kezdeményezéshez, annak a világbéke napjáig (1981. szeptember 1-jéig) kérnie kell a megfelelő tartományi szinódust, hogy támogassa a felhívást.
„Antiszociális hadiszolgálat”
Klaus Gysi, az NDK egyházügyi államtitkára, a kelet-berlini Humboldt Egyetem teológiai karának hallgatói előtt, 1981. szeptember elején kijelentette, hogy ez a követelés „elfogadhatatlan”. Kifejtette, hogy a „szociális békeszolgálat” az általános hadkötelezettség megszüntetését jelentené, mivel az NDK-ban nincs „lelkiismereti vizsga”. Az államtitkár elismerte: rendjén való, hogy a hamburgi egyházi napon rendezett viták nyomán az NDK-ban is sor kerüljön ilyen vitára, magát az indítványt azonban kivihetetlennek mondotta. Arra is utalt, hogy a Varsói Szerződés kötelezettségeket ró az NDK-ra, s hogy amúgy sem egyszerű kiállítani azokat a kontingenseket, „amelyekre köteleztük magunkat”.
Egyébként, úgymond, az NDK továbbra is katonai erejével „segítheti legjobban és leghelyesebben” a béke biztosítását. Nagyon érzékenyen reagált Gysi a „szociális békeszolgálat” kifejezésre, mintha a Nemzeti Néphadseregben teljesített fegyveres szolgálat „antiszociális hadiszolgálat” volna.
Igazolni az erőszak monopóliumát
Kelet- és Nyugat-Németországban egyaránt érvényes igazság, hogy az egyházi békevitákat sem állam-, sem pártpolitikai célokra nem lehet kisajátítani. A keletnémet evangélikus egyház nyilatkozatai mindkét rendszer politikusainak fejfájást okoznak. A két hatalmi elit szemmel láthatóan egyetért abban, hogy békepolitikai és külpolitikai ügyekben csakis ők hivatottak intézkedni, s hogy meg kell óvniok cselekvőképességüket a lakosság nemkívánatos, „zavaró” ténykedéseitől. Abban sem érdekeltek, hogy eltűnjék a külső ellenség fantomja, amellyel az erőszak belső monopóliumát és a roppant fegyverkezési kiadásokat próbálják igazolni. Az egyházak azonban nem lehetnek tekintettel erre a fennálló viszonyok konzerválását célzó, félhivatalos egyetértésre. Ha valaki még úgy gondolja, hogy óvakodni kell az egyházakon belül működő pacifista áramlatoktól, fontolja meg Heinrich Radtke schwerini püspök szavait, melyeket 1981 júniusában mondott az Egyesült Lutheránus Egyház Főszinódusa előtt, a kelet-németországi Gerában:
„Elgondolkodtató, hogy a »pacifista« szót mind Nyugaton, mind Keleten már-már káromkodásként használják.”
A békét, úgymond, pacifistáknak kell előkészíteniök, „ilyen emberekre van szükségünk”.
- Állam és egyház [5]