„A hatalom nem tudja a jog nyelvén körülírni, hogy mit
nem szabad mondani. Ezért a cenzúrának
bensőséges félhomályban kell működnie.
A cenzúrát leginkább az idegesíti, ha megnevezik.”
Konrád György
Mint tudjuk… Nos, mint tudjuk, a magyar kulturális irányítás semmit nem tilt be, semmit nem vesz le műsorról. Effélére még célozgatni is illetlenség. A kritikusok semmiért se kapnak akkora fejmosást, mint ha így írnak egy kortárs magyar darabról: „milyen kár, hogy csak megírása után tíz évvel került színpadra”. A „tíz év” nem a kerekség kedvéért került ide; ahogy a jó bornak és sajtnak, úgy néhány magyar darabnak is – Pisti a vérzivatarban, Deficit[SZJ] stb. – egy évtizednyi érlelés kellett, míg a sok-sok kilincselés végül színre segítette őket.
A hetvenes években különös szereposztást alakított ki a kulturális irányítás a „Tűrés” dossziéba került művek kezeléséhez. Ez – gyakran cinikusan ki is mondva – így szól: „Mi európai hírű liberalizmusunkkal tágra nyitjuk a színházak kapuit még az ideológiai szempontból kétes értékű művek előtt is. A kritikusok dolga, hogy ezeket marxista módon helyretegyék.” Ügyes szereposztás ez: az Engedékeny Hatalom nimbusza megmarad, a „piszkos munkát” pedig elvégzik a kritikusok. Csakhogy ez a szerep még a konformistább kritikusoknak se nagyon tetszik. Legtöbbjükben él a vágy legalább az autonómia töredékére; a kritikus szeretné, ha legalább azt maga dönthetné el, hogy az állami szűrőkön áteresztett produkciók közül mi tetszik neki, s mi nem.
Az autonómia iránti vágy, no meg a játékos kedv röptette fel vagy két éve a Színházművészeti Szövetség kritikusi tagozatában a javaslatot: alapítsanak Színikritikusok Díját. Elhívták Tóth Dezső miniszterhelyettest is, az ő egyetértésével alakították ki a díj odaítélésének alapelveit és a lebonyolítás módját. Az ügy lelkes szülőatyja, a szakosztály elnöke ezután még sokszor megfordult a minisztériumban, mire az alapító okirat elkészült. De megszületett a díj. Eszerint a kritikusok minden évad végén szavaznak arról, hogy szerintük melyik volt az évad legjobb magyar drámája, rendezése, női és férfialakítása, epizódalakítása, díszlet- és jelmezterve. Döntését ki-ki otthon, a fehér papírral négyszemközt hozza meg, s a szavazólaphoz mellékli egyoldalnyi indoklását – ezeket a Színház októberi száma közli. A díj azé, aki a legtöbb szavazatot kapja.
Hogy ez a módszer mennyivel jobb, mint a közös, „karlendítéses”, előzetes listával és hozzászólásokkal befolyásolt szavazás, arra jó ellenpélda a Filmkritikusok Díja, az Újságíró-szövetség filmkritikusi tagozatának társasjátéka. Kósa Ferenc Balczó-filmje évadjának nagy port felvert, páratlan sikerű filmje lett. A jeles testület tagjai is mámoros kritikákat írtak róla a bemutató idején – a szavazáskor azonban már kemény szavak intették óva őket, nehogy voksukat e filmre adják. Nem is adták.
A díjak, miket az állam osztogat, pénzzel járnak, odaítélésükről párnás ajtók mögött döntenek. A Színikritikusok Díja nem jár pénzzel; a plakett csupán jelkép – a voltaképpeni díj: a nyilvánosság, a kedélyes ceremónia, melyen örömmel ráz kezet és koccint a két ősellenség: kritikus és színházi ember. A díj alapítói úgy vélték: szavazataikhoz nem kell állami ámen. Csakhogy az alapító okiratba be kellett venni egy apróságot: a díj odaítéléséhez a minisztérium jóváhagyása szükséges. Magyarán: vétójoga van.
A színikritikusok Csurka István Deficitjét tartották az 1979–80-as évad legjobb magyar drámájának (cikkünk csak a „legjobb dráma” kategóriával foglalkozik). A Színház 1980. októberi száma közölte a szavazatokat és az indoklásokat, a napilapok az MTI-kommünikét, a díjakat sűrű vakuvillogások, tévé- és rádióinterjúk körítésével átadták. Általános boldogság.
De nem tartott sokáig. A jóváhagyó illetékes, úgy látszik, elmarasztaltatott szájtátiságáért. A kritikusokat minden lehetséges alkalommal – főszerkesztőknek, kulturális rovatvezetőknek tartott eligazításokon – lehordták döntésükért. A tagozat elnökének is többször megmosták a fejét, amiért ő és kollégái külön-külön, egymástól függetlenül ugyanazt a darabcímet írták a papírlapra, és ő ráadásul összeszámlálta és közölte a szavazatokat. A fejmosás mellé nem járt magyarázat: ugyan mit kellett volna tennie? másképp számolni? vagy előre megmondani, mire szabad szavazni és mire nem? Na és azt se mondta meg senki, hogy mit vétett a Deficit, azóta is nagy sikerrel játsszák.
A következő évadban Kornis Mihály Halleluja című darabja kapta – elsöprő többséggel – a legtöbb szavazatot. Az októberi Színházat azonban hiába lapozgattuk 1981-ben. A miniszteri jóváhagyás ezúttal késett. A kritikusi tagozat reménykedő elnöke fáradhatatlanul járkált instanciázni a minisztériumba: a boldogító igenért vagy az egyértelmű nemért. A válasz, minden alkalommal: még nincs döntés, jöjjön kedden, jöjjön pénteken, jöjjön kedden. Elmúlt a nyár, el az ősz is. A szakosztály türelmes elnöke végül december elején – már rég túl minden lapzártán – összehívta a tagozatot. A tagok – pártállásuktól, vérmérsékletüktől és szervilitásuk fokától függetlenül – igen ingerültek voltak. Vitájuk határozattal zárult: szabjunk határidőt a minisztériumnak, hogy az eredmény – a múlt évadról! – ha már nem az októberi, nem is a novemberi, se decemberi, se januári számban, de legalább a februáriban megjelenhessen!
A megbeszélésre eljött a minisztérium színházi főosztályának képviselője is; a hozzá intézett kérdésre: tudja-e a késlekedés okát, csak a fejét rázta. Eljött a Színházművészeti Szövetség új főtitkára is; azt ígérte, segít megértetni az illetékesekkel: nem jó ez a huzavona a Halleluja körül. Máris nagyobb a fölhajtás, mintha megkapta volna a díjat. „Hiszen nem valamiféle katakombában játszott happeningról van szó – mondta valaki –, hanem a Nemzeti Színház előadásáról; bemutatását jóváhagyták, jelenleg is megy, telt házak előtt!”
A minisztérium tehát ultimátumot kapott. A határidő leteltekor az illetékes miniszter (vagy a helyettese? mindegy) megadta a választ: Nem. Indoklás – legalábbis hivatalos indoklás – nélkül. Az elnök – így szólt a megállapodás – 1981. december 23-ára újra összehívta a kritikusi tagozatot: mi légyen? Átadjuk-e, hogyan adjuk át a díjakat, hogyan tegyük közhírré, hogyan ne tegyük közhírré? A minisztérium ajánlatát, hogy a közlemény állítsa azt „a legjobb dráma díját nem adták ki”, elvetették. Ragaszkodtak hozzá: ha már az illetékesek kimondták a nemet, vállalják is. Ha a nagy nyilvánosság előtt röstellik magukat, ám legyen: kössünk kompromisszumot. Adjuk át a díjakat csendben, reflektorfény és kommüniké nélkül. De legalább a háromezres példányszámú Színház közölje a szavazatokat és az indoklásokat, meg azt is, hogy a legjobb dráma díjának odaítélését a minisztérium nem hagyta jóvá. Ha a javaslatot visszautasítják, a többi díjat sem adjuk át.
Engedékeny ajánlatnak látszott. Pár nap múlva kiderült: nem az. A kritikusok körlevelet kaptak elnöküktől: a miniszterhelyettes tájékoztatta, hogy nem közölhetik még az egyéni szavazatokat és véleményeket sem. Ezért – a december 23-ai ülésen döntöttek így – nem adják át az 1980–81-es évadra meghirdetett színikritikusi díjakat. Erről írásban tájékoztatták a minisztert is.
Függöny.