Skip to main content

Vétó magyar módra avagy: az autonómia határai

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„A hatalom nem tudja a jog nyelvén körülírni, hogy mit
nem szabad mondani. Ezért a cenzúrának
bensőséges félhomályban kell működnie.
A cenzúrát leginkább az idegesíti, ha megnevezik.”
Konrád György

Mint tudjuk… Nos, mint tudjuk, a magyar kulturális irányítás semmit nem tilt be, semmit nem vesz le műsorról. Effélére még célozgatni is illetlenség. A kritikusok semmiért se kapnak akkora fejmosást, mint ha így írnak egy kortárs magyar darabról: „milyen kár, hogy csak megírása után tíz évvel került színpadra”. A „tíz év” nem a kerekség kedvéért került ide; ahogy a jó bornak és sajtnak, úgy néhány magyar darabnak is – Pisti a vérzivatarban, Deficit[SZJ] stb. – egy évtizednyi érlelés kellett, míg a sok-sok kilincselés végül színre segítette őket.

A hetvenes években különös szereposztást alakított ki a kulturális irányítás a „Tűrés” dossziéba került művek kezeléséhez. Ez – gyakran cinikusan ki is mondva – így szól: „Mi európai hírű liberalizmusunkkal tágra nyitjuk a színházak kapuit még az ideológiai szempontból kétes értékű művek előtt is. A kritikusok dolga, hogy ezeket marxista módon helyretegyék.” Ügyes szereposztás ez: az Engedékeny Hatalom nimbusza megmarad, a „piszkos munkát” pedig elvégzik a kritikusok. Csakhogy ez a szerep még a konformistább kritikusoknak se nagyon tetszik. Legtöbbjükben él a vágy legalább az autonómia töredékére; a kritikus szeretné, ha legalább azt maga dönthetné el, hogy az állami szűrőkön áteresztett produkciók közül mi tetszik neki, s mi nem.

Az autonómia iránti vágy, no meg a játékos kedv röptette fel vagy két éve a Színházművészeti Szövetség kritikusi tagozatában a javaslatot: alapítsanak Színikritikusok Díját. Elhívták Tóth Dezső miniszterhelyettest is, az ő egyetértésével alakították ki a díj odaítélésének alapelveit és a lebonyolítás módját. Az ügy lelkes szülőatyja, a szakosztály elnöke ezután még sokszor megfordult a minisztériumban, mire az alapító okirat elkészült. De megszületett a díj. Eszerint a kritikusok minden évad végén szavaznak arról, hogy szerintük melyik volt az évad legjobb magyar drámája, rendezése, női és férfialakítása, epizódalakítása, díszlet- és jelmezterve. Döntését ki-ki otthon, a fehér papírral négyszemközt hozza meg, s a szavazólaphoz mellékli egyoldalnyi indoklását – ezeket a Színház októberi száma közli. A díj azé, aki a legtöbb szavazatot kapja.

Hogy ez a módszer mennyivel jobb, mint a közös, „karlendítéses”, előzetes listával és hozzászólásokkal befolyásolt szavazás, arra jó ellenpélda a Filmkritikusok Díja, az Újságíró-szövetség filmkritikusi tagozatának társasjátéka. Kósa Ferenc Balczó-filmje évadjának nagy port felvert, páratlan sikerű filmje lett. A jeles testület tagjai is mámoros kritikákat írtak róla a bemutató idején – a szavazáskor azonban már kemény szavak intették óva őket, nehogy voksukat e filmre adják. Nem is adták.

A díjak, miket az állam osztogat, pénzzel járnak, odaítélésükről párnás ajtók mögött döntenek. A Színikritikusok Díja nem jár pénzzel; a plakett csupán jelkép – a voltaképpeni díj: a nyilvánosság, a kedélyes ceremónia, melyen örömmel ráz kezet és koccint a két ősellenség: kritikus és színházi ember. A díj alapítói úgy vélték: szavazataikhoz nem kell állami ámen. Csakhogy az alapító okiratba be kellett venni egy apróságot: a díj odaítéléséhez a minisztérium jóváhagyása szükséges. Magyarán: vétójoga van.

A színikritikusok Csurka István Deficitjét tartották az 1979–80-as évad legjobb magyar drámájának (cikkünk csak a „legjobb dráma” kategóriával foglalkozik). A Színház 1980. októberi száma közölte a szavazatokat és az indoklásokat, a napilapok az MTI-kommünikét, a díjakat sűrű vakuvillogások, tévé- és rádióinterjúk körítésével átadták. Általános boldogság.

De nem tartott sokáig. A jóváhagyó illetékes, úgy látszik, elmarasztaltatott szájtátiságáért. A kritikusokat minden lehetséges alkalommal – főszerkesztőknek, kulturális rovatvezetőknek tartott eligazításokon – lehordták döntésükért. A tagozat elnökének is többször megmosták a fejét, amiért ő és kollégái külön-külön, egymástól függetlenül ugyanazt a darabcímet írták a papírlapra, és ő ráadásul összeszámlálta és közölte a szavazatokat. A fejmosás mellé nem járt magyarázat: ugyan mit kellett volna tennie? másképp számolni? vagy előre megmondani, mire szabad szavazni és mire nem? Na és azt se mondta meg senki, hogy mit vétett a Deficit, azóta is nagy sikerrel játsszák.

A következő évadban Kornis Mihály Halleluja című darabja kapta – elsöprő többséggel – a legtöbb szavazatot. Az októberi Színházat azonban hiába lapozgattuk 1981-ben. A miniszteri jóváhagyás ezúttal késett. A kritikusi tagozat reménykedő elnöke fáradhatatlanul járkált instanciázni a minisztériumba: a boldogító igenért vagy az egyértelmű nemért. A válasz, minden alkalommal: még nincs döntés, jöjjön kedden, jöjjön pénteken, jöjjön kedden. Elmúlt a nyár, el az ősz is. A szakosztály türelmes elnöke végül december elején – már rég túl minden lapzártán – összehívta a tagozatot. A tagok – pártállásuktól, vérmérsékletüktől és szervilitásuk fokától függetlenül – igen ingerültek voltak. Vitájuk határozattal zárult: szabjunk határidőt a minisztériumnak, hogy az eredmény – a múlt évadról! – ha már nem az októberi, nem is a novemberi, se decemberi, se januári számban, de legalább a februáriban megjelenhessen!

A megbeszélésre eljött a minisztérium színházi főosztályának képviselője is; a hozzá intézett kérdésre: tudja-e a késlekedés okát, csak a fejét rázta. Eljött a Színházművészeti Szövetség új főtitkára is; azt ígérte, segít megértetni az illetékesekkel: nem jó ez a huzavona a Halleluja körül. Máris nagyobb a fölhajtás, mintha megkapta volna a díjat. „Hiszen nem valamiféle katakombában játszott happeningról van szó – mondta valaki –, hanem a Nemzeti Színház előadásáról; bemutatását jóváhagyták, jelenleg is megy, telt házak előtt!”

A minisztérium tehát ultimátumot kapott. A határidő leteltekor az illetékes miniszter (vagy a helyettese? mindegy) megadta a választ: Nem. Indoklás – legalábbis hivatalos indoklás – nélkül. Az elnök – így szólt a megállapodás – 1981. december 23-ára újra összehívta a kritikusi tagozatot: mi légyen? Átadjuk-e, hogyan adjuk át a díjakat, hogyan tegyük közhírré, hogyan ne tegyük közhírré? A minisztérium ajánlatát, hogy a közlemény állítsa azt „a legjobb dráma díját nem adták ki”, elvetették. Ragaszkodtak hozzá: ha már az illetékesek kimondták a nemet, vállalják is. Ha a nagy nyilvánosság előtt röstellik magukat, ám legyen: kössünk kompromisszumot. Adjuk át a díjakat csendben, reflektorfény és kommüniké nélkül. De legalább a háromezres példányszámú Színház közölje a szavazatokat és az indoklásokat, meg azt is, hogy a legjobb dráma díjának odaítélését a minisztérium nem hagyta jóvá. Ha a javaslatot visszautasítják, a többi díjat sem adjuk át.

Engedékeny ajánlatnak látszott. Pár nap múlva kiderült: nem az. A kritikusok körlevelet kaptak elnöküktől: a miniszterhelyettes tájékoztatta, hogy nem közölhetik még az egyéni szavazatokat és véleményeket sem. Ezért – a december 23-ai ülésen döntöttek így – nem adják át az 1980–81-es évadra meghirdetett színikritikusi díjakat. Erről írásban tájékoztatták a minisztert is.

Függöny.






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon