A közel- és távolabbi jövőről

Oltványi Ambrus [1]

I.


„Tíz éve vagyok az ellenzékben, még most sem tudom, mit akarnak” – fakadt ki Eötvös egy ízben az 1840-es évek derekán. Egy idő óta, politikáról gondolkodva, gyakran jut eszembe ez a (Széchenyi naplójában megörökített) kesernyés mondás. Távolról sem kívánom magam Eötvöshöz hasonlítani, tízéves időtartamról sem lehet szó, hiszen a mai magyar demokratikus ellenzék csak mintegy öt-hat éve létezik; a szituációban azonban tagadhatatlanul van valami, amire ráillenek az idézett eötvösi szavak. Amilyen örömmel üdvözöltem ugyanis már az első pillanatban az ellenzék fellépését, amennyire átéreztem annak a ténynek a horderejét, hogy Magyarországon ismét van olyan mozgalom, amely – húsz év dermedt csöndjét megtörve – demokratikus elvekért száll síkra, az emberi jogokat írja zászlójára, annyira különösnek és érthetetlennek találtam azt, hogy résztvevői nemcsak hogy nem törekednek programadásra, céljaik világos megfogalmazására, stratégia és taktika kidolgozására, hanem – tapasztalatom szerint – kifejezetten elzárkóztak az ilyen jellegű, átfogóbb ideológiai és politikai témákra vonatkozó vitáktól. Olyasvalaki számára, aki, mint én, némi ellenzéki múltat már régebbről, az 1953/56-os időszakból is magáénak mondhat, ebben a vonatkozásban szembeszökő a különbség az akkori és a mostani ellenzék magatartása között. Bár az 1953/56-os ellenzék gondolatvilága nem egy ponton zavaros és kiforratlan volt, köreiben mindennaposak voltak az álláspontokat ütköztető, esélyeket és teendőket latolgató, formális és informális keretek között zajló eszmecserék.

Kis János cikke a bizonyság rá: hiányérzetemmel nem állok egyedül, nem kizárólag én vélekedem úgy, hogy az alapkérdésekkel való szembenézés tovább már nem odázható szükségességgé vált. „Vagy lesz az ellenzéknek mondanivalója a politika nagy kérdéseiben, vagy jelentősége a létszámával és szervezettségével arányos méretekre olvad” – állapítja meg a cikk. Ám szerzője nem éri be ezzel a – későn, de még nem megkésve elhangzó – figyelmeztetéssel. Nyomban neki is fog a feladat megoldásának, vizsgálat tárgyává téve egy sor, a magyar társadalmi fejlődés perspektívái és az ellenzék jövője szempontjából egyaránt központi fontosságú problémát. A cikk úgyszólván minden megállapításának ténybeli fedezete van, analízisei valóságos tendenciákra, lényeges összefüggésekre mutatnak rá, gondolatmenetének logikáját mégsem érzem kifogástalannak, több következtetését vitathatónak és túldimenzionáltnak tartom. Írásom első részében idevágó észrevételeimet teszem meg, míg a további kettőben – Kis János felszólításának eleget téve, de az ő fejtegetéseihez már csak lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódva – saját, „a politika nagy kérdéseire”, a számunkra adott lehetőségekre vonatkozó elképzeléseimet próbálom felvázolni.

Kis János a lengyelországi katonai hatalomátvétel időpontját: 1981. december 13-át választja érvelésének kiindulópontjául mint olyan dátumot, amely egész Kelet-Európában új szakasz kezdetét jelzi, s így a magyar ellenzék tevékenységének feltételeit is megváltoztatta. Ám ez az esemény – bármily fájdalmasan érintett is valamennyiünket — magyar viszonylatban semmiképpen sem jelent korszakhatárt. A két ország viszonyai ugyanis (amint Kis János fejtegetéseiből is kiviláglik) merőben különböznek egymástól. A hazai szituációban az sem idézett volna elő minőségi változást, ha a lengyel demokratikus tömegmozgalom győz, másfelől viszont a december 13-i fordulat sem módosította lényegbevágóan az itthoni adottságokat. A kelet-európai társadalmak mozgásaiban nem érvényesül mechanikus szinkronitás. Nyilvánvalóan tisztában van ezzel Kis János is, máskülönben nem helyezkedne arra az álláspontra, hogy Magyarország a következő években „növelheti külső önállóságát és belső viszonyainak pluralizmusát – ha gazdaságilag szilárd marad, ha nem szakad el a világpiactól, és nem halasztja el a szükséges reformokat”. Osztom ezt a felfogást – még ha a folyamat lehetséges tempóját illetően, valamint arra nézve, milyen mértékben és módon vehetik ki a magyar társadalom különböző erői részüket ebből a fejlődésből, véleményem eltér is Kis Jánosétól.

A mai Kelet-Európa tablóját felvázolva, Kis János meggyőzően érzékelteti a térség gazdasági válságának súlyosságát, a szovjet típusú rendszerek belső ellentmondásainak kiéleződését. Az esetleges politikai kihatások mérlegelésében azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a fennálló viszonyok tehetetlenségi nyomatékát, a hatalmi struktúra önfenntartó erejét, valamint a térség egyes országaiban (mindenekelőtt a Szovjetunióban) a tömegekbe mélyen beivódott, évszázados berögződöttségek révén kiformálódott mentalitást. A gyakorlati felhasználhatóságra igényt tartó prognózis felállításakor feltétlenül számolni kell ezekkel a tényezőkkel is.

A nem éppen rózsás kelet-európai összkép szolgál annak az elemzésnek hátteréül, amelyet a cikkben a mai Magyarországról, a hazai viszonyokat a térség más államaiban uralkodó állapotoktól megkülönböztető sajátosságokról olvashatunk. A nemzetközi sajtó és közvélemény ítéletével egybehangzó módon mutat rá Kis János: „Ebben az összehasonlításban a magyar államvezetés eddigi teljesítményét kivételesen jónak, mozgásterét kivételesen tágasnak kell tekintenünk.” A továbbiakban azonban sokat visszavesz ebből az elismerésből, és elsősorban a gazdasági stabilitást fenyegető veszélyek számbavételére koncentrál.

A cikkírótól természetesen távol áll a „minél rosszabb, annál jobb” szemlélete, amellyel az ellenzéket rágalmazzák támadói. Félreérthetetlen határozottsággal szögezi le: „semmi jót nem várhatunk attól, ha Magyarország elveszti a hatvanas-hetvenes években szerzett előnyeit. Az erkölcsi érzék és a politikai realizmus egyaránt azt súgja, hogy csak olyan fejlődést szabad kívánatosnak tartanunk, amely a meglévő vívmányokra épít, nem az ország gazdasági és politikai elnyomorodására.” Mégsem tudja teljesen kivonni magát annak a jobb híján „katasztrofizmusnak” nevezhető beállítottságnak a hatása alól, amely ellenzéki csoportok körében – e csoportok léthelyzetével összefüggő szociálpszichológiai okok következtében – oly gyakran megfigyelhető, s amelynek eluralkodása könnyen annak a mesebeli pásztorfiúnak helyzetébe sodorhatná az ellenzéket, aki annyiszor kiáltozott farkast, hogy szava végül a valóságos veszély bekövetkeztekor sem talált hitelre.

Kis János szerint kétséges, sikerül-e kihúzni még néhány évig, amíg sor kerül a vállalatirányítás reformjára. Az ország hitelfelvételi nehézségeiről szólva kijelenti: „Pár hónap alatt persze mindez megváltozhat, de az ország mostani pénzügyi helyzetében néhány ilyen hónap a csődöt jelentheti.” Másutt még messzebbmenő feltevésekbe bocsátkozik: „lehet, hogy a következő években újabb nemzedékekre eldől az ország sorsa.” A társadalmon elhatalmasodott „túlzott önfegyelem” oda vezethet, hogy „szép lassan belesüllyedhetünk a válságba – vagy legalábbis elmulaszthatjuk az alkalmat 35 éve megoldatlan problémáink rendezésére”.

Nyilvánvaló, hogy rövid távon semmiféle ilyen alkalom nem adódhat. Nem tartom valószínűnek, hogy a következő évek fejleményei nyitnák meg – vagy zárnák el – a 35 év során felgyülemlett (s az előző évszázad elintézetlen történelmi örökségének terhével is összefonódó) problématömeg rendezése felé vezető utat. Válsághelyzetek amúgy sem eredményezhetnek életképes megoldásokat. Amennyiben a politika alapkérdéseit érintő, nagy horderejű döntéseket valamely váratlanul előálló akut válság idején kellene meghozni, úgy (amint ezt XX. századi történelmünk tapasztalatai bőséges példákkal igazolják) a magyar társadalom politikai kultúrájának alacsony szintje, az érdekek racionális artikulálására, méltányos kompromisszumok kimunkálására szolgáló mechanizmusok hiánya folytán ezek a döntések bizonyára nem a józan, demokratikus érdekegyeztetés jegyében, hanem a krízishelyzet polarizáló hatása folytán fokozott erővel érvényesülő vak, irracionális indulatok összecsapásának eredőjeként születnének meg, s csupán újabb, nehezen hegedő sebeket, az érintettek tudatát és egész személyiségét deformáló görcsöket hagynának hátra.

Szerencsére azonban a kilátások – megítélésem szerint – nem ilyen komorak; robbanásveszély belátható időn belül nem fenyegeti az országot. A gazdasági életben mutatkozó – a sajtóban és különböző hivatalos megnyilatkozásokban éppen elégszer hangoztatott – nehézségeket oktalanság lenne lekicsinyelni, utalhatunk viszont Kis János borúlátását bizonyos mértekben cáfoló mozzanatokra is. Az ország élelmiszer-ellátása belső forrásokból biztosítva van. Jó néhány téren (pl. a szolgáltatások és az idegenforgalom területén) még sok a kiaknázatlan kapacitás; hasznosításuk csupán vállalkozókedvet és leleményességet igényel. A lakosság, amelyet a kormányzat kellőképpen tájékoztatott a gondokról, kész mind a „második gazdaságban” végzett munka fokozására, mind megtakarításainak igénybevételére megszokott életszínvonalának fenntartása céljából. Mindez igazolni látszik egyik neves közgazdászunk megállapítását, amely szerint „jelenleg még vannak tartalékaink, amelyek lehetővé teszik, hogy a következő egy-két évben – ha a külgazdasági körülményekben nem következik be lényeges romlás – elejét vegyük mind a külpiaci kapcsolatokban, mind a belföldi áruellátásban a gazdaság teljesítőképességének gyengéiből eredő zavaroknak, és hogy fokozatosan kialakítsuk az ország hosszú távú nyugodt társadalompolitikai fejlődésének feltételeit”. (Közgazdasági Szemle, 1982. június, 716. 1.) Ami a külgazdasági kapcsolatokat illeti, az utóbbi hónapok fejleményei arra mutatnak, hogy Magyarország – likviditási nehézségei ellenére – a nemzetközi pénzpiacokon hitelképesnek számít, és más kelet-európai államokhoz képest továbbra is megkülönböztetett bánásmódot élvez. A fizetőképességébe vetett bizalmat nyilvánvalóan a Nemzetközi Valuta Alapba és a Világbankba történt felvétele is növelte, s kétségkívül ugyanilyen irányban fog hatni a forint részleges konvertibilitásának a közeljövőben várható bejelentése is.

Az államvezetésről Kis János megállapítja, hogy az „ma egységesen ’68-as alapokon áll”, és nem zárkózik el a szükséges reformoktól. Számba is veszi a legutóbbi években hozott, ebbe az irányba mutató intézkedéseket. A magyar vezető garnitúrát a lengyellel összehasonlítva rámutat, hogy az előbbi „mindenképpen jobb” az utóbbinál: „összeszokottabb, kevésbé korrupt és lényegesen több készséget mutat a szükséges változások elfogadására. A lakosság nem tartja kormányzásra képtelennek, és nem táplál heves indulatokat vele szemben.” A vezetésnek főleg azt veti a szemére, hogy célja csupán a nehéz idők átvészelése, s „a puszta túlélésnél távolabbra mutató lehetőségek nem érdeklik”, nem akar „harcban kivívandó, progresszív változásokkal” kísérletezni, s ezért – ellentétben az 1968 körüli időszak reformereinek eljárásával – annak sem látja szükségét, hogy „új korszakot, újabb új mechanizmust” hirdessen meg. Ennek a taktikának lett a következménye az, „hogy a reform tábora nem gyűlt össze, és nem is fog addig, amíg nem kap jelet”. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt szeretném megjegyezni, hogy véleményem szerint Kis János (az értelmiségi közvélemény jelentős részével összhangban) némiképp mitizálja az 1960-as évek második felének – a „megszépítő messzeség” távlatából a valóságosnál rózsásabbnak tetsző – ideológiai-politikai állapotait. Egységes, átfogó programmal rendelkező reformtábor abban az időben sem alakult ki, a humán értelmiség pedig akkor is legfeljebb lagymatag, felemás módon támogatta a piacorientált gazdálkodás irányába mutató, az áru- és pénzviszonyokat előtérbe helyező reformtörekvéseket, ha ugyan nem tanúsított eleve (konzervatív vagy balos ideológiák jegyében) gyanakvó és ellenséges magatartást velük szemben.

Természetesen én is meg vagyok győződve arról, hogy a reform sikere – és mindenekelőtt a még hátralévő döntő lépés, a mechanizmus elveinek a vállalatirányítás szférájában való érvényesítése – múlhatatlanul megkívánja egy minél szélesebb körű és minél aktívabb, a kormányzatot folytonos erkölcsi nyomás alatt tartó reformközvélemény kibontakozását. Attól azonban óvakodni kell, hogy a harcot és a konfrontációt önmagában vett értéknek, valamiféle minden körülmények között kívánatos dolognak tekintsük. Kis János szerint „előbb-utóbb el kell dőlnie, hogy az államvezetés a lakosságot provokáló gazdasági döntéseket akarja-e elkerülni, vagy az apparátuson belüli erőpróbát”. A fennálló viszonyokat figyelembe véve azonban aligha lehet kétséges, hogy egy, a lengyelországihoz hasonló, kiéleződött szituációban nem a lakosság, hanem az apparátus érdekei esnének döntő súllyal a latba – ezért csak abban bizakodhatunk, hogy a dilemma ebben a formában nem merül majd fel, és hogy óvatos, a reformtól hátrányosan érintett csoportokat nem mindenáron provokálni, hanem lehetőleg semlegesíteni próbáló taktikával mentesülni lehet egy ilyenfajta döntés kényszerétől. (Nem véletlen körülmény ebből a szempontból a funkcionáriusréteg elöregedése, ami módot ad egy viszonylag kis megrázkódtatásokkal járó nemzedéki őrségváltás lebonyolítására.)

Úgy tűnik, Kis János másként látja a magyar társadalom előtt álló alternatívát. Cikke vége felé az alábbi kijelentést olvashatjuk: „Ha egyszer a kezdő lépés megtörténik, nálunk lényegesen jobb esélyei lennének a megegyezéses kibontakozásnak, mint Lengyelországban voltak 1980/81-ben.” Egy „ilyen kezdő lépésnek” a hazai feltételek között ő sem ad sok esélyt, a cikk logikájából kivehetően azonban törekedni kellene rá, hogy arra mégiscsak sor kerüljön. Kis János ezen a ponton olyan homályosan fogalmaz, hogy kénytelen vagyok –vállalva az önkényes értelmezés kockázatát – találgatásokba bocsátkozni az idézett tömör célzás mögött rejlő elképzeléseket illetően. Kis János előzőleg azért hibáztatta a magyar kormányzatot, mert nem adta meg azt a jelet, amelynek hatására a reform tábora összegyűlhetett volna. Ez a feladat tehát feltehetőleg az ellenzékre vár. Az utóbbinak – miután tisztázta ideológiai álláspontját, rendezte belső nézeteltéréseit, kialakította stratégiáját és taktikáját – vélhetően valamilyen demonstratív gesztussal (vagy ilyen gesztusok és akciók sorozatával) kellene maga mögé állítania és a radikális változások lehetőségéről meggyőznie a magyar társadalomnak a demokratikus átalakulásban érdekelt rétegeit, hogy ezek azután tömegmozgalommá szerveződve lépjenek fel követeléseikkel. Az államvezetés ebben a helyzetben – további bonyodalmak elkerülése céljából – a kompromisszumos megoldást választaná, úgy döntene, hogy elfogadja egyenrangú partnerként a demokratikus tömegmozgalmat, amit annál könnyebben megtehetne, mert amúgy is hajlamos a szükséges változások életbe léptetésére, és mert – miután „a lakosság nem tartja kormányzásra képtelennek, és nem táplál heves indulatokat vele szemben” – tárgyalási pozícióit nem kell eleve reménytelennek tekintenie. Ezek után már csak az lenne hátra, hogy a kormányzat megbízottjai és a másik oldal képviselői, valamint tanácsadóik: az ellenzék szószólói (akárcsak 1866–67-ben Ferenc József és tanácsadói, illetve a magyar liberálisok vezetői) tárgyalóasztalhoz üljenek, s a kölcsönös engedékenység és méltányosság szellemében kidolgozzák egy – a hatalmi struktúra pluralizálását maga után vonó – „megegyezéses kibontakozás” feltételeit és menetrendjét, egyszersmind megnyitva az utat „35 éve megoldatlan problémáink” rendezése előtt. Kétségkívül vonzó forgatókönyv – belátható időn belüli megvalósulására azonban a hazai viszonyok ismeretében aligha számíthatunk. Cikke végén Kis János is megjegyzi: „Tudom, a feladat nem az 1977/81-es ellenzék adottságaira szabott.” Csakhogy a legfőbb akadályt nem az ellenzék (kétségkívül meglevő s a továbbiakban még érintendő) gyöngeségei jelentik. A szükséges gazdasági-társadalmi bázisnak, valamint az intézményes és szociálpszichológiai feltételek minimumának hiányában, egy atomizálódott és nagymértékben apolitikussá vált közegben egy, pár száz (vagy akár pár ezer) értelmiségiből álló csoportosulás akkor sem lenne képes ilyen alapvető fordulatot előidézni, ha valamennyi tagja félisteni tulajdonságokkal lenne felruházva.

Megítélésem szerint a tévesen megválasztott időperspektíva: a „közeljövőre” való orientálódás a fő oka annak, hogy Kis János sok reális mozzanatot felsorakoztató gondolatmenete nem minden ponton teljesen meggyőző. Magyarország demokratikus, pluralisztikus irányú fejlődésének (ha úgy tetszik: a „megegyezéses kibontakozásnak”) esélyeit ugyanis nem néhány hónapos és nem is egy-két éves távon, hanem csakis hosszabb –legalábbis évtizedes – távlatban célszerű mérlegelni. (A cikket taglaló, drámai csengésű alcímek egyike így hangzik: Magyarország két korszak határán. Ez azonban csak abban az értelemben helytálló, amilyenben a közgazdászok beszélnek világgazdasági korszakváltásról, ti. mint évtizedekig tartó – nyilvánvalóan a politikai szférára is kiható – átstrukturálódási, adaptálódási folyamatról, amely magyar viszonylatban az ország jócskán megkésett modernizációjának kiteljesedését, a fejlett ipari államokhoz való felzárkózást kell hogy eredményezze.) Szabatosan jelöli ki a reálisan figyelembe veendő idődimenziót Konrád György: „Van még húsz évünk a századfordulóig – nem túl sok, nem is kevés –, hogy felszínre törjön a kultúrában, majd a politikában a demokratikus szocializmus ma még bátortalanul lappangó s csak szórványosan megnyilatkozó közgondolkodása.” (Bibó-emlékkönyv, Bp. 1981, 561. l.) Bármennyire érthető is lélektanilag a mihamarabbi változás vágya, bármilyen nyomasztó súllyal nehezül is az értelmiség egy részének közérzetére a politikai viszonyok immár beláthatatlan ideje fennálló immobilitása, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, amelyet Mitterrand francia köztársasági elnök nemrég – éppen Kelet-Európa jövőjéről, a Jalta fogalmával szimbolizált status quo módosulásának lehetőségeiről szólva – „a történelem lassúságának” (les lenteurs de l’historie) nevezett; tisztában kell lennünk vele, hogy Kelet-Európa népei csak – nehéz, göröngyös terepen való – hosszú meneteléssel juthatnak el a demokrácia birodalmába.

II.

Prognóziskészítésnél – szóljon az akár rövidebb, akár hosszabb távra – mindenekelőtt az ország helyzetét befolyásoló külső feltételek várható alakulását szükséges számba venni. Amikor e sorokat írom, a nemzetközi helyzet tele van kérdőjelekkel. A következő másfél évben kell eldőlnie, tud-e a két szuperhatalom valamilyen – legalább korlátozott jellegű – modus vivendit találni legsúlyosabb érdekellentéteit (fegyverkorlátozás, afganisztáni probléma) illetően, vagy pedig további évekre a feszültség kiéleződése, a fegyverkezési verseny fokozódása nyomja rá bélyegét a Kelet–Nyugat-viszonyra. Az utóbbi alternatíva Magyarországot sem kecsegteti sok jóval: egy újabb konfrontációs időszak bekövetkezte esetén azt is nagy eredményként kellene elkönyvelnünk, ha – a külső nyomást ügyes taktikával kivédve – sikerülne megőrizni a már megszerzett vívmányokat, és elkerülni az állapotok rosszabbodását. (Ezen a ponton érdemesnek tartom megemlíteni, hogy – szemben a térség egyes országaiban hallható, a KGST-autarchiához való visszatérést sürgető hangokkal, melyek felerősödésére Kis János joggal hívja fel a figyelmet – Magyarországon ez ideig nem csupán a szűkebb értelemben vett gazdasági szakemberek tábora, hanem minden felelős tényező egyértelműen a világgazdasági nyitás politikájának folytatása, a Nyugattal való kereskedelem és kooperáció fenntartása és bővítése mellett tett hitet.) Ha az első, kedvező variáns valósul meg – amihez fűzhetünk némi reményt, hiszen mindkét félnek nyomós okai vannak a kompromisszumos megoldás előnyben részesítésére –, úgy az ország mozgástere bizonnyal növekedni fog, s a reform hívei nagyobb cselekvési szabadságra tehetnek szert, határozottabban és energikusabban szállhatnak síkra elképzeléseikért.

Semmiféle szovjet–amerikai alku nem vonna azonban maga után lényegi változást az európai erőviszonyok 1945-ben kialakult rendszerében. Az Egyesült Államoknak és általában a Nyugatnak nem fűződnek alapvető fontosságú érdekei ehhez a régióhoz. Kétségkívül helyesléssel fogadják a térség országaiban észlelhető önállósulási és liberalizálódási törekvéseket, az emberi jogok kirívó megsértése esetén pedig készek az érintett kormányokra gyakorolt mérsékelt nyomás útján kifejezésre juttatni nemtetszésüket – ám a kelet-európai status quo teljes felborítása nem tartozik politikájuk ténylegesen követett céljai közé. Ellenkezőleg: Németország esetleges újraegyesülését pl. számottevő nyugati politikai erők minősítik az európai egyensúly szempontjából veszélyes, legkevésbé sem kívánatos fejleménynek, s ezen túlmenően is a nyugati közvélemény jelentős része helyezkedik – joggal vagy jogtalanul – arra az álláspontra, hogy hirtelen, a fennálló hatalmi struktúrák azonnali felbomlásához vezető kelet-európai fordulatok nem szolgálnák az enyhülés ügyét, hanem csupán a nemzetközi viszonyokat destabilizáló válsággócok számát szaporítanák.

Az ország belső problémái között jelenleg – amint Kis János helyzetelemzéséből is kitűnik – a gazdasági reform folytatása és kiteljesítése áll az első helyen. A magyar társadalom további fejlődésének ez a kulcskérdése, amelyre a következő két-három év során kell megszületnie a feleletnek. Bár idegenkedem az olyanfajta túlfeszített megfogalmazásoktól, mint Kis János fentebb idézett patetikus kijelentése, amely szerint „lehet, hogy a következő években újabb nemzedékekre eldől az ország sorsa”, nem vitás, hogy a tét ezúttal valóban rendkívül nagy. Nem kevesebbről van szó, mint arról, sikerül-e a gazdaságirányítás hierarchikus intézményrendszerét (ezen eddig – lényegét érintetlenül hagyva – csupán réseket ütött a kötelező tervmutatók eltörlése, szimulált piaci szereplők megkonstruálása és a nyereség szerepének felértékelése) olyan, döntően – ha nem is kizárólagosan – az önszabályozó piaci mechanizmusokra épülő struktúrával felváltani, amelyben a valódi önállósághoz jutott gazdálkodó egységek irányítóinak (akár állami vagy szövetkezeti tulajdonban, akár magánkézben levő vállalkozásról legyen szó) tényleges versenyfeltételek között, személyes kockázatot is vállalva kell kiküzdeniük a fennmaradás és növekedés lehetőségét, amelyben az árak és bérek alakulását, valamint a munkaerő mozgását elsődlegesen a kereslet-kínálat határozza meg, s amelyben a gazdaságot – az áru–pénz-viszonyok érvényre jutásának logikus következményeként – a pénz körforgása integrálja.

Egy ilyen irányú áttörést nemcsak azért kell szorgalmaznunk, mert egyedül ez biztosíthatja az ország exportképességének fokozódását, és veheti elejét a lakosság életszínvonalát veszélybe sodró gazdasági visszaeséseknek, hanem távolabbi, a gazdaság szféráján túlmutató következményei miatt is. Meggyőződésem szerint összefüggés áll fenn gazdasági és politikai szabadság, pluralisztikus gazdasági struktúra és pluralisztikus politikai intézményrendszer között: az előbbi szükséges – bár nem elégséges – feltétele az utóbbinak. Piacgazdaság demokrácia nélkül – számos példa tanúsítja – nagyon is elképzelhető (bár azt hiszem: a konkurencia elvén alapuló piacgazdálkodás számára az optimális politikai keretet a hatalomgyakorlás demokratikus formája jelenti), demokrácia piacgazdaság nélkül aligha. A gazdaságirányítás monolitikus rendjének monolitikus hatalmi szerkezet felel meg; viszont egy olyan szituációban, amelyben a gazdaság a reform következtében mozgástérhez jutott, elkülönült és artikulálódott érdekek színtere lesz, a két szféra működési elvei közötti kontraszt demokratikus irányú változásokat indukáló feszítőerőként hathat.

Ugyanerre a következtetésekre vezetnek más természetű, a legitimáció kérdésével összefüggő megfontolások is. A Sztálin utáni korszak Kelet-Európájában – a rendszer legitimációját biztosítani hivatott mítoszok szertefoszlása következtében – mind fontosabb legitimációs elv rangjára emelkedett a tárgyi racionalitás szempontja. Éppen erre a körülményre alapozták taktikájukat a reformokat kezdeményező szakemberek, amikor mint a tárgyi racionalitás követelményének ténylegesen meg nem felelő, alacsony termelékenységet, az erőforrások pazarlását, állandósult hiánygazdálkodást előidéző szisztémát tették bírálat tárgyává a tervutasításos gazdaságirányítási rendszert, s helyette – az ésszerűség igényét jobban kielégítő alternatívaként – a decentralizált jellegű szocialista piacgazdaság bevezetését javasolták. A legitimációs bázis megváltozása viszont olyan folyamatokat indít el, amelyeknek objektív logikája nem hagyhatja érintetlenül a politikai hatalom mechanizmusait sem. A tárgyi racionalitás – Heller Ágnes találó megállapítása szerint – „nem gyakorolható… racionális érvelési mód nélkül, illetve a formális racionalitás és a pluralizmus kiegészítő elve nélkül. A tárgyi racionalitás elve összeegyeztethetetlen a csalhatatlanság dogmájával, ezért a visszaút valamilyen formai demokráciához csak idő kérdése”. (Magyar Füzetek, 8. sz., 90–91. l.)

Heller Ágnes érvelését természetesen csak mint hosszabb távra szóló előrejelzést vonatkoztathatjuk a kelet-európai – és konkrétan a magyarországi – fejlődés perspektíváira. Ám az utóbbi években már tekintélyes – ha „hivatalosnak” nem is, de legalább „félhivatalosnak” minősíthető – hazai fórumokon kaptak hangot olyan, a reformok neves szószólóitól származó gondolatmenetek, amelyek ugyancsak számot vetnek gazdasági struktúra és politikai intézményrendszer kölcsönhatásával. A Magyar Tudományos Akadémia 1980. évi közgyűlésének keretében megtartott ülésszak egyik előadója – a magyar gazdaság átrendezésével kapcsolatos feladatokról szólva – a következőképpen fogalmazott: „Nem egyszerű átállásról, nem átmeneti zavarok kiküszöböléséről van szó, hanem a magyar gazdaság működési, cselekvési és irányítási rendszerének olyan gyökeres átalakításáról, hogy az a később várható, felgyorsult és bizonytalan előjelű változások rugalmas adaptálására is képes legyen. Nyilvánvaló azonban, hogy a szocialista gazdaság működési, cselekvési és irányítási rendszerének az új követelményekhez is alkalmazkodó átállítása nemcsak gazdasági kérdés, hanem társadalmi, politikai, kulturális, tudományos és ideológiai (rendszerbeli) probléma is.” (Az 1970-es évtized a magyar történelemben, Bp., 1980. 47. l.) Álláspontját (amelyet egyébként két évvel később, az 1982. évi közgyűlésen még erőteljesebb hangnemben fejtett ki) azzal az összevetéssel is nyomatékosította, hogy „a jelenlegi gazdaságpolitikai (stratégiai) koncepció cselekvési sávja lényegesen nagyobb lesz, mint az 1968-as reformé volt, hiszen a várható változások a gazdaságpolitikára (azon belül a külgazdasági politikára) és az intézményi rendszerre is kiterjednek”. (Uo. 48. l.)

Ugyanennek az ülésszaknak egy másik, az előző évtizedek eredményeit és negatívumait átfogó igénnyel vizsgáló referátuma mint az egyik legsúlyosabb tartozást kérte számon a szabadságjogokat alkalmazó intézményes garanciák hiányát: „A politikai demokratizmus új, a történelemben kialakult vívmányainak (a polgári szabadságjogoknak) természetes magában foglalását és valóságos realizálási lehetőségeinek anyagi megteremtését kiindulási pontként tartalmazó, ám annál is tovább haladó, a tömegek közvetlen és valóságos, meghatározó részvételét biztosító szövetkezeti és vállalati-munkahelyi demokrácia, a rossz bürokratizmust kiküszöbölő, ugyancsak közvetlen részvételre alapozott közigazgatás és a kormánypolitika nyitottságát, ellenőrzését biztosító intézményes feltételek megteremtése azonban korántsem tekinthető megoldottnak. ... A biztosított szabadságjogok, régi polgáriak és újabb, lényegesen tovább haladó szocialisták nem válhatnak gyanús portékává semmiféle külső propaganda vagy politikai támadás nyomán.” (Uo. 34–35. l.) Egy másfél évvel később, 1981 őszén rendezett tudományos ülésszaknak a politikai mechanizmus és demokrácia témáját fejtegető előadója az alábbiakat jelentette ki: „Ahhoz, hogy a demokrácia mint a politikai hatalomgyakorlás pozitív értéktartalma megvalósulhasson, egymással szorosan összefüggő feltételek és garanciák megteremtésére és szervezeti eszközök biztosítására van szükség.” A szocialista demokrácia feltételeit két csoportba sorolta: „a) Garantálni kell az egyének és közösségek biztonságát és szabadságát más egyénekhez és közösségekhez való viszonyukban. Ezt a politikai biztonságot és szabadságot az állampolgári jogok rendszere garantálja …b) A demokrácia érvényesülésének másik előfeltétele az egyének és közösségek politikai egyenlőségének biztosítása. Politikai – tehát nem társadalmi – egyenlőségen azt értem, hogy minden egyén és közösség hátrányok nélkül ragaszkodhat politikai véleményéhez, szabadon törekedhet érdekei által vezérelt politikai akaratának érvényesítésére, amíg az nem sérti a szocialista társadalom érdekeit.” (Válság és megújulás, Bp., 1982. 290. l.) A demokrácia eszközrendszerének összetevőiként „a társadalomban ténylegesen meglévő és a politikai véleményeket és akaratokat meghatározó érdekeket felszínre hozó, politikai artikulációjukat biztosító szervezeti rendszert” továbbá „a politikai ellenőrzés megfelelő rendszerét” és a „politikai releváns információkhoz való hozzájutás egyenlőségének és teljességének biztosítását” jelölte meg. (Uo. 292–293. l.) Arra a kérdésre, hogyan egyeztethető össze egy ilyen feltétel- és garanciarendszer a kommunista párt hatalmi monopóliumával, az előadó nem tért ki, de a fenti követelmények posztulálása (még a „szocialista társadalom érdekeire” hivatkozó fenntartással gyöngített formában is) már önmagában véve olyan jelenség, amelyre érdemes felfigyelni.

Talán túlságosan hosszúra nyúltak idézeteim, de érzékeltetni akartam, hogy az ellenzék gondolatvilága és a rendszerbe beépült, az ellenzék tevékenységétől magát távol tartó értelmiség egy jelentős részének felfogása között lényeges érintkezési pontok figyelhetők meg. Kis János abban látja az ellenzék specifikumát, hogy csak ez „indul ki abból, hogy már most lehet tenni valamit a rendszer meghaladásáért – még ha kicsiben is”. De arra is utal, hogy az ellenzékhez nem tartozó értelmiségiek között „nagyon sokan vannak, akiknek választott értékei, társadalmi eszményei, politikai elvei túlmutatnak a szovjet rendszerű szocializmuson”. Olyan rétegről van szó, amelyre a reformok megvalósításának folyamatában kulcsfontosságú szerep vár – éppen ezért sajnálatos, hogy ez ellenzék köreiben erős hajlam mutatkozik az értelmiség túlnyomó többségének disztingválás nélküli, kizárólag magatartásuk konformista vonásait tekintetbe vevő, egyoldalúan negatív megítélésére.

Vitathatatlan, hogy a magyar értelmiség – korábban sem minden gáncs fölött álló – erkölcsi tartását a legutóbbi évtizedekben végbement, mindenkit legszemélyesebb sorsában érintő társadalmi-politikai folyamatok messzemenően aláásták. 1948 után – történelmünkben eddig példa nélkül álló módon – az értelmiség egésze az államtól való közvetlen egzisztenciális függőség állapotába került; a hatalom kíméletlen következetességgel számolt fel minden, az autonómia megőrzésére lehetőséget nyújtó élethelyzetet. 1956 traumája még jobban felerősítette az értelmiségben a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését. Fehér Ferenc frappáns hasonlatát idézve, az 1956-ot követő években a lakosság egészével együtt az értelmiség is „egy Münchent élt végig,[SZJ] és – emberileg belátható ideig – emlékezni is fog erre”. (Magyar Füzetek, 8. sz., 35. l.) További súlyosbító tényezőként hatott az értelmiség túlfejlettsége és sokszoros belső megosztottsága, amely fokozott mértékben sebezhetővé, a „divide et impera” taktika könnyű prédájává tette. Ezekre a konstellációkra a réteg nagyobb része szervilis – az önfenntartás kényszere diktálta elővigyázatosságon jóval túlmenő – alkalmazkodással, az ideológiai mimikri különféle módozataival reagált. Bizonyos, adekvátan csak a pszichopatológia műszavaival megnevezhető lelki mechanizmusok – elfojtás, túlkompenzálás, hisztérikus önszuggesztió – ugyancsak működésbe léptek.

Nem üres azonban a mérleg másik serpenyője sem. Csak a tények iránt érzéketlen elfogultság vonhatja kétségbe, milyen hasznos szerepet töltött be – gyöngeségei és megalkuvásai ellenére – az elmúlt húsz év folyamán a rendszerbe beilleszkedett értelmiség liberális szárnya, amely nyílt sisakos fellépés helyett a „kis lépések taktikáját” választotta, és szívós aprómunkával, a falak folyamatos tágításával számos lényeges ponton lazította fel a hatalmi struktúra merev alapképletét. Kiváltképpen érvényes ez a közgazdászokra, akik idestova harminc éve küzdenek – semmiféle ellenakció hatására meg nem hátrálva – reformkoncepcióik érvényre juttatásáért, s akiknek tevékenysége minden bizonnyal nagyobb mértékben mozdította elő a magyar társadalom pluralisztikus irányú fejlődését, mint az ellenzék eddigi működése.

Készséggel elismerem, hogy az ellenzék – az autonómia lehetőségét példájával igazoló magatartásával, a demokratikus eszmények melletti nyílt kiállásával és azzal, hogy demonstratív módon túltette magát a politika alapkérdéseit tabunak tekintő íratlan viselkedési normákon – minőségileg új elemet hozott életünkbe, és jelentős értékekkel gazdagította a magyar társadalom erkölcsi potenciálját. Ám hogy Magyarországon az 1970-es évek közepére olyan légkör alakult ki, amelyben az ellenzék színre léphetett és kibontakoztathatta akcióit, az – 1956 hosszú távon megmutatkozó hatása, valamint nemzetközi tényezők mellett – nagyrészt a hivatalos intézményrendszer keretei között mozgó, óvatos reformerek nem látványos, következetlenségektől sem mentes, viszonylagos eredményeit azonban mégiscsak meghozó munkálkodásának tudható be. A továbbiakban sem tartom elképzelhetőnek a dolgok fordulatát, amelynek következtében az ellenzék válhatna a fejlődés legfőbb motorjává, és meg vagyok győződve róla, hogy csupán olyan reformtörekvéseknek van esélyük a sikerre, amelyeket a hatalmi elitnek egy számottevő része is a magáévá tesz.

Az a felfogás, amely – a XIX. század politikai romantikáját bizonyos marxista beidegződésekkel összekapcsolva – kizárólag elsöprő lendületű tömegmozgalmak kibontakozásába veti reményét, és gyanakvó averzióval utasít el bármiféle felülről pártfogolt reformot, a mai kor alapvető realitásait hagyja figyelmen kívül. Természetesen csakugyan semmiféle garancia nincs arra, célhoz ér-e a hatalmi elit felvilágosultabb, a korlátlan uralom hátrányait felismerő s ezért annak fokozatos feladására is hajlandó része által kezdeményezendő és szabályozandó reformok útja. Autonóm erőknek a folyamatba való bekapcsolódása nélkül szerintem sincs kilátás eredményre. Egy esetben: a Franco utáni Spanyolországban az ilyen formájú átmenet mindenesetre megvalósíthatónak bizonyult (igaz: csaknem négy évtizeddel a diktatúra hatalomra jutásával végződő nagy történelmi kataklizma után). Ez a – századunk történelmében mindeddig egyedülálló – precedens megkülönböztetett figyelemre tarthat számot minden, demokratikus változásokban érdekelt gondolkodó ember részéről. Nem ok nélkül jelentette ki Adam Michnik: „Ha megfelelő példát keresek az előttünk álló feladatokra, akkor Spanyolországot említeném: íme egy társadalom, amely – hála a hatalom és az ellenzék érzékenyebb elemeinek – kiutat talált egy gyalázatos diktatúrából a demokrácia felé.” (Magyar Füzetek, 8. sz., 23. l.)

Másrészt viszont – ellenkező oldalról közelítve meg a kérdést – teljes bizonyossággal szögezhetjük le, hogy egy XX. századi diktatúra magát létérdekeiben fenyegetettnek érző vezető rétege a modern államhatalmi eszközök birtokában mindenkor képes rá, hogy letörje a mégoly elementáris erejű ellenállást is, és megóvja veszélybe került uralmi pozícióját. Legújabban – ha ez még egyáltalán igazolásra szorul – éppen Lengyelország példája tanúsítja: pár tízezer főnyi, saját sorsát a rendszerével fenntartás nélkül azonosító biztonsági erő bevetése, valamint a tömegkommunikációs hálózat kézben tartása elegendő ahhoz, hogy a hatalom dacolni tudjon a lakosság tízmillióinak nyíltan kifejezésre juttatott gyűlöletével és ellenszegülésével.

Azok az eszközök, amelyek segítségével a lengyel hatóságok oly brutális módon fordították meg az események menetét, más diktatúráknak, így a magyarországinak is rendelkezésére állnak. Viszont a demokratikus politikai öntudatnak és állampolgári aktivitásnak az a rendkívül magas foka, amelyről a lengyel tömegek az elmúlt évek mozgalmaiban tanúságot tettek, egészen kivételes, Európa egyetlen más országának mai arculatával sem összehasonlítható jelenség. Magyarország – mindenekelőtt a közelmúlt súlyos történelmi örökségének bénító hatása folytán – a társadalmi mentalitás vonatkozásában kétségkívül az ellenkező póluson helyezkedik el. Nincs még egy európai társadalom, amelyre akkora súllyal nehezedne a múlt nyomása, mint a miénkre. Erősíti ezt a nyomást a lakosságnak a lengyelországitól erősen eltérő demográfiai összetétele is: itt a népesség jóval nagyobb hányadát teszik ki azok a korosztályok, amelyek idegrendszerükben őrzik az ötvenes évek konfliktusainak és megpróbáltatásainak emlékét, s amelyeknek értékrendjében a nyugalom, a stabilitás áll az első helyen. De a magyar társadalom más csoportjainak tudatát is nagy erővel hatja át a biztonság és konszolidáltság igénye.

Kis János említést tesz arról, hogy nálunk manapság „a lengyelországi terror meg a romló kelet-európai gazdasági helyzet láttán az emberek még inkább hajlandóak kiegyezni viszonylag kedvező helyzetükkel, mint valaha”. Csakhogy korántsem egyedül Magyarország lakosai viselkednek így. Tudvalevő, hogy az 1970-es évek válságjelenségei a nyugati országokban – meghazudtolva némely ideológusok várakozásait – egyáltalán nem radikalizálták a tömegeket, éppen ellenkezőleg: követeléseik mérséklésére késztették a szakszervezetek tagságát, és ezen túlmenően is többnyire a konzervatív áramlatok térhódításának kedveztek. Nem kétséges, hogy – a gazdasági viszonyok és a politikai struktúra bizonyos alapvető determinánsaihoz hasonlóan – a szociálpszichológiai atmoszféra, valamely társadalom teherbíró és konfliktustűrő képességének szintje is azok közé az objektív, csak lassan és nehezen módosuló adottságok közé tartozik, amelyek megszabják a fennálló viszonyok megváltoztatását célzó törekvések kereteit és határait. Ezt meggondolva még nyilvánvalóbbá válik, hogy a kelet-európai válság veszélyeket esetleg igen, pozitív lehetőségeket azonban – Kis János véleményével ellentétben – semmi esetre sem tartogat számunkra. Csakis a már elért eredményekre alapozott, a gazdasági és társadalmi dinamizmus felgyorsulásával járó, de mindvégig a stabilitás talaján végbemenő fokozatos fejlődés hozhatja létre az intézményes pluralizmus feltételeit és alakíthat ki olyan körülményeket, amelyek közepette a demokratikus ellenzék egyre fontosabb szerepet tölthet be a politikát befolyásoló, közvélemény-formáló erők sorában.

III.


Ami az ellenzék soron következő feladatait, további munkaprogramját illeti, véleményem szerint minde
nekelőtt a felvilágosító-meggyőző munkával összekapcsolt elméleti tevékenységre kell megkülönböztetett figyelmet fordítani. Nagy nyomatékkal szeretném aláhúzni Kis Jánosnak azt a megállapítását, hogy „ellenzéknek ideológiára van szüksége”. Egyetértek azzal is, hogy ennek az (implicit, kifejletlen formában az ellenzék eddigi megnyilatkozásaiban is benne rejlő) ideológiának a liberális demokráciának a szocialista hagyomány bizonyos elemeivel összehangolt elvein kell nyugodnia. Tudjuk: a liberalizmus és szocializmus szintetizálására irányuló törekvések több mint évszázados – John Stuart Mill kései írásaitól John Rawls igazságosságelméletéig terjedő – múltra tekinthetnek vissza, és a szociáldemokrácia mai platformjában immár egy nemzetközi politikai mozgalom akcióprogramjaként is megfogalmazódtak. A magyar politikai gondolkodás örökségéből ebben a vonatkozásban főként Jászi Oszkár és Bibó István munkássága hasznosítható. Ugyanilyen irányba mutatnak Vajda Mihály újabb – a XX. századi kelet-európai történelem tanulságait is levonó – társadalomelméleti tanulmányai. A magyar társadalom pluralisztikus átalakulását céljukul kitűző erők tevékenysége számára is helyes ideológiai orientációt nyújthat a szocializmus fogalmának Vajdától adott értelmezése: „az új szocializmusnak …az az alapgondolata, hogy a szocializmus nem a kisajátítók kisajátításának egyszeri forradalmi aktusa – már csak azon egyszerű oknál fogva sem, hogy a polgári társadalom nem osztható fel kisajátítókra és kizsákmányoltakra –, hanem egyensúlyteremtés a polgári társadalom adta keretek között a korlátlan szabadság ideológiája (= kapitalizmus) és a teljes egyenlőség ideológiája (= szocializmus) között.” (Magyar Füzetek, 8. sz., 125. l.) „A racionális és a szabadságértékeket realizálni törekvő szocializmus nem más, mint a polgári társadalom értékrendjében újra és újra kialakuló egyensúlyzavaroknak egy állandó kiküszöbölési folyamata, nem pedig ezeknek az egyensúlyzavaroknak egyszer s mindenkorra való kiküszöbölése.” (Uo. 124. l.) „A szocializmust mint ellentendenciát életben kell tartani a kapitalizmus alaptendenciájával szemben, de »megvalósítani« nem szabad.” (Uo. 113. l.)


Az egyensúlyteremtés Vajdától említett folyamata materiális és szellemi aspektusokat egyaránt magába foglal. Az előbbi tekintetben a gazdasági élet napirendjén lévő decentralizáció s a magánkezdeményezésnek is kellő teret biztosító reformok terelhetik kívánatos irányba a fejlődést. Az ellenzék viszont – mint kitűnő teoretikuskoponyákat tömörítő, nem csekély szellemi kapacitással rendelkező közvélemény-alakító tényező – jelentős mértékben járulhat hozzá azoknak az értékválasztásoknak és magatartásmódoknak a magyar társadalomban való meggyökereztetéséhez, amelyek a nyugati típusú civilizációkban (és csakis ott) kialakult demokratikus együttélési hatalomgyakorlási formák társadalomlélektani feltételrendszerét alkotják.



A feladat fontosságával csupán nehézsége vetekedhetik. A magyar társadalom ugyanis hosszú időn át szinte kizárólag olyan befolyásoknak volt kitéve, amelyek mentalitását, tudatát és spontán reflexeit éppen ellentétes módon kondicionálták. Magyarországra fokozott mértékben érvényes az, amit Adam Michnik a diktatúrának a nyelvet és ezen keresztül a közgondolkodást deformáló hatásáról mond: „A hatalomra került kommunisták hamis megoldásokat erőszakoltak ki; egyszerűen azzal, hogy előírták a kötelező nyelvezetet. Merem állítani, hogy az utolsó 36 év szellemi életének központi kérdése a nyelvezet. Vizsgálata nélkül nem értjük meg, hogyan működik egy olyan hatalom, amely kezében tartja az egyedek közötti kommunikációt, és kizárólagosságot élvez a dolgok megnevezésében. Úgy vélem, a szóban forgó esztendőkben a társadalom nagy többségét megfosztották nyelvétől.” (Magyar Füzetek, 8. sz., 13. l.) A helyzetet bonyolítja, hogy ezek a nyelvi és gondolkodásbeli torzulások nálunk nem 1948-cal kezdődtek, hanem évtizedekkel korábbra (a XIX. század utolsó negyedéig) visszanyúló eszmetörténeti előzményekhez kapcsolódtak. A különböző előjelű szabadságellenes, antiliberális ideológiák aláásták a demokratikus elvekbe vetett hitet; egyre szélesebb rétegek vélték saját gondjaikra és az ország elintézetlen problémáira a jobb-, ill. baloldali színezetű tekintélyuralmi eszmékben találni feleletet.



Megfelelő filozófiai háttérként szolgált mindkét tendencia számára a romantikus antikapitalizmusból táplálkozó pesszimista kultúrkritika, amely – túl azon, hogy a hatalomgyakorlás mikéntjét és a politikum egész szféráját másodrangú fontosságúvá degradálta – a liberális állam intézmény- és garanciarendszerét üres formalitásnak, sőt az erkölcsi és kulturális fejlődés szempontjából kifejezetten károsnak bélyegezte. Az antropológiai pesszimizmusát nyíltan megvalló konzervativizmus és a messianisztikus voluntarizmustól fűtött ultrabaloldali radikalizmus ugyanazzal a megvető kicsinyléssel utasította el – mint az értéktelen látszatszabadság világát – a liberalizmus elveit a gyakorlatba át-ültető polgári demokratikus államberendezkedést. Antiliberalizmus tekintetében közös nevezőre került az arisztokratikus elitizmus, a fasisztoid mozgalmak torz egalitarizmusa és a kommunista szektarianizmus. Ismeretes, hogy a kelet-közép-európai értelmiség – identitás- és helyzettudatának zavarai következtében – az efféle teóriák iránt mindenkor különleges fogékonyságot tanúsított. Még inkább előmozdította a demokráciaellenes érzület elterjedését a legújabb kori magyar történelemben oly végzetes szerepet játszó s a két világháború között egyenesen uralkodó ideológia rangjára emelkedett nacionalizmus, amelynek hirdetői rendszerint mint a magyar „néplélek” sajátosságával ellentétes vagy mint a magyarságot a szomszédos népek fölött állítólag megillető hegemónia igényével összeegyeztethetetlen
szisztémát utasították el a demokratikus képviseleti intézményekre és az egyéni szabadság tiszteletére alapozott politikai rendszert.


Az 1935–45 közötti évtized antifasiszta humanizmusa ugyan ismét jogaikba iktatta a liberális-demokratikus értékeket, ennek kisugárzása azonban erősebb volt a kultúra területén, mint a szorosabban vett politikai gondolkodásban. A társadalom jó részének 1945 előttről magával hozott, túlnyomóan antiliberális elemekből összetevődő szellemi poggyásza mindenesetre nagymértékben megkönnyítette a hatalom új birtokosai számára az indoktrináció munkáját, mert mintegy prediszponálta – elősegítve a diktatúra előtti behódolás racionalizációját – az indoktrináció alanyait (kiváltképpen az értelmiséget) az állami propagandagépezet által terjesztett tanok befogadására. A nyelv terrorjának a társadalom fölött való elhatalmasodását semmi sem bizonyíthatja meggyőzőbben, mint az a tény, hogy az 1960-as években színre lépő fiatalok felgyülemlett elégedetlenségüket, változásvágyukat jó ideig – más nyelvezet nem állván rendelkezésükre – csak a hivatalos frazeológiából származó jelszavak segítségével, balos oppozíció formájában tudták kifejezésre juttatni.



Nagyjából az 1970-es évek közepétől fogva azonban a hazai közgondolkodásban mind szembetűnőbbé váltak egy másfajta, a sok évtizedes antiliberális trendtől elkanyarodó orientáció jelei. Nem csupán az ellenzék magvát alkotó csoport tagjai szabadították ki addigra magukat a rájuk kényszerített nyelv fogságából; a sokáig a tudat mélyrétegeibe süllyesztett demokratikus eszmények felszínre törtek az értelmiség más csoportjainak gondolatvilágában is. Mint tudjuk, nem sajátosan magyarországi jelenséggel van dolgunk. A nemzetközi élet különböző színterein bekövetkezett fejlemények drasztikus módon cáfoltak rá a marxista történetfilozófia mítoszaira, s mindenfelé a liberális-demokratikus elvek, a sokáig „formálisnak” csúfolt polgári szabadságjogok rehabilitációját vonták maguk után. (Noha azért továbbra is találkozhatunk az életfilozófia – ezúttal a neokonzervatív divat hullámain visszatérő – demokráciaellenes közhelyeivel is.)



Ám a legutóbbi évtizedekben kibontakozó (s már oly régóta esedékes) polgárosodási folyamat eredményeképpen magában a hazai realitásban, a magyar társadalom szerkezetében is olyan változások következtek be, amelyek előnyösek lehetnek a demokratikus fejlődés szempontjából, és hosszabb (vagy akár közép-) távon elősegíthetik azt, hogy a „civil society” felszabadítsa magát az állam gyámsága alól. Konrád György igen helyesen állapítja meg: „Demokratikus reformot csak művelt középosztály tud végrehajtani, amelynek szándékait a többi osztály is nagyjából helyesli.” (Bibó-emlékkönyv, Bp., 1981. 558. l.) Nos, Magyarországon jelenleg kialakulófélben van egy létszámra és anyagi erejére nézve egyaránt tekintélyes középosztály. A „középosztály” szót – jobb terminus híján – természetesen nem mint egzakt szociológiai kategóriát használom, nem egy, a termelés rendjében vagy a hatalmi struktúrában meghatározott helyet elfoglaló csoportot értek rajta, hanem különböző rétegek laza konglomerátumát, amelybe menedzserek, vállalkozók, értelmiségiek éppúgy beletartoznak, mint a kereskedők, alkalmazottak, ipari és mezőgazdasági szakmunkások jelentős hányada. (Azt aligha kell itt bővebben kifejteni, milyen kevéssé alkalmasak a marxista társadalomelmélet leegyszerűsítő sémái arra, hogy a társadalmi stratifikáció problémaköre empirikus vizsgálatának adekvát fogalmi eszközéül szolgáljanak.)



Minthogy a következő évtizedekben a szakemberek egybehangzó véleménye szerint a foglalkoztatott népesség összetétele a fizikaitól a szellemi tevékenység, az anyagi termeléstől a szolgáltatások, az alacsony képzettséget igénylő munkaköröktől a magasabb kvalifikációhoz kötöttek irányába tolódik el, nyilvánvalóan a középosztály társadalmi súlyának további növekedésével kell számolnunk. Biztonságtudatát a gazdasági reform kiteljesedése, amely a gazdaság szerkezetének pluralizálódását és diverzifikálódását, a hierarchikus alá- és fölérendeltség viszonylatainak mellérendelő helyzetekkel való felváltását, a szaktudás szerepének felértékelődését, a magántulajdon és magánkezdeményezés jogának elismertetését kell hogy eredményezze, nagymértékben fokozhatja. S bár sem a kedvező anyagi helyzet, sem a képzettség nem garantálja automatikusan a demokratikus állampolgári érzület meglétét (elegendő a XIX. század második felének gazdag és művelt, de mindenben önálló kezdeményezéstől óvakodó, merőben alattvalói mentalitású német polgárságára emlékeztetni), komoly esély van rá, hogy egy ilyen, erős pozíciók birtokába jutott társadalmi tényező idővel kilép majd a politikai apátiából, és felismeri, hogy érdekeinek és aspirációinak a demokratikus akaratképzés szerveire alapozott politikai rendszer kínálja a legjobb lehetőséget.



A társadalomban végbemenő átstrukturálódási folyamat ki kell hogy hasson magának a hatalmi elitnek az összetételére is. A nemzedékváltás során az apparátusba vélhetően mind nagyobb számban kerülnek majd olyanok, akik – szemben a ma még túlsúlyban lévő, kontraszelekciós alapon összeválogatott elemekkel – felkészültségük és teljesítőképességük folytán a pluralizmus és kompetitivitás feltételei között is meg tudják állni a helyüket, s így nem kell mindenáron, foggal-körömmel ragaszkodniuk a hatalomgyakorlás diktatórikus formájához.



Az, hogy egy adott helyzetben potenciálisan benne rejlő tendenciák valósággá válnak-e, hogy a magyar társadalom további modernizációjának folyamata egyúttal a demokratizálódás folyamata lesz-e, nem kis részben a szellemi atmoszférán, a köztudatot érő hatások és ösztönzések milyenségén múlik. Egyre szélesebb körben ismerik fel: erőteljes reformközvélemény kialakulása az előbbrejutás nélkülözhetetlen feltétele. Átgondolt, céltudatos, az elvhűséget realitásérzékkel, a bátorságot megfontoltsággal egyesítő fellépéssel az ellenzék sokat tehet egy ilyen reformközvélemény létrehozásáért, hogy azután mint annak radikális szárnya állandósítsa jelenlétét a politika színterén. Lényeges kérdéseket koncepciózus módon tárgyaló, elvileg és ténybelileg megalapozott írások mélyebb és tartósabb hatást válthatnak ki, mint akár a leglendületesebb stílusú kiáltvány. A demokratikus kormányzati rendszer mellett szóló, a mai körülmények között is érvényes érvek kimunkálása, a demokráciaellenes tanok szofisztikájának visszaverése, a közelmúlt hazai történelme jó néhány, mesterséges homályba burkolt mozzanatának hiteles bemutatása (mint a demokrácia szükségességének negatív oldalról való igazolása) – megannyi előttünk álló, folyamatos erőfeszítést igénylő feladat. Szükség lenne természetesen gyakorlati természetű, középtávra szóló, a hatalmi struktúra végső alapjait nem érintő, de a pluralizmus irányába mutató javaslatok kidolgozására és propagálására is. Mindenekelőtt a gazdasági reform végigvitelével kapcsolatos további teendők tartoznak ide (ezek iránt az ellenzék eddig fölötte csekély érdeklődést tanúsított), de síkra kellene szállni az élet más területeit érintő intézményes változásokért is. A teljesség minden igénye nélkül említek ezek közül néhányat. Egy, a Bibó-féle „városmegye” elv szellemében fogant, városok és vonzáskörzetükbe tartozó falvak szerves kapcsolatára alapozott közigazgatási reform nemcsak a terület- és gazdaságfejlesztő tevékenység sikeresebb koordinációját mozdítaná elő, hanem egyúttal a demokratikus helyi önkormányzat kifejlesztésének is hathatós eszköze lehetne. A társadalmi nyilvánosság körének kiszélesítését is szolgálná tényleges hatáskörrel és befolyással bíró érdekvédelmi szervek életre hívása. (Egyes kategóriák, pl. a lakosság mind nagyobb hányadát kitevő nyugdíjasok, jelenleg semmiféle érdekképviselettel nem rendelkeznek.)



Állandóan napirenden kellene tartani a jogrendszer továbbfejlesztését. Sürgetni kellene annak a gyakorlatnak a fölszámolását, amely törvények helyett az Országgyűlés kikapcsolásával kidolgozott törvényerejű rendeletek útján szabályoz alapvető kérdéseket; szorgalmazni kellene a végrehajtó hatalom szervei számára biztosított diszkrecionális jogkörök szűkítését; indítványozni kellene Közigazgatási Bíróság létrehozását, amelynél az állampolgárok orvoslást kereshetnének a végrehajtó hatalomtól elszenvedett sérelmeikre; arra kellene törekedni, hogy az élet minél több területén lépjenek a hierarchikus államigazgatási módszerek helyébe a polgári jog eszköztárához tartozó szerződéses viszonylatok. Ugyanennek a problémakörnek részét alkotják az állampolgári jogokat korlátozó, mielőbb feloldandó megkötések is. Az útlevélügyet pl. olyan módon kellene szabályozni, hogy minden állampolgár, aki útjának anyagi fedezetét (akár az általa törvényesen birtokolt devizakészletből, akár meghívásos alapon) biztosítani tudja, bármikor szabadon utazhasson külföldre, és ettől a jogától csak bírósági ítélettel lehessen megfosztani. A külföldön való munkavállalás joga is meg kell hogy illessen minden állampolgárt.



A művelődés- és tájékoztatáspolitika területén is bőven adódna lehetőség előremutató, bár a realitástól el nem szakadó kezdeményezésekre. Emlékeztetni kellene rá, hogy a sajtó egyik legfontosabb – jelenleg azonban vajmi kevéssé érvényesülő – hivatása az, hogy tájékoztató, valamint kritikai-ellenőrző funkciót gyakoroljon a különböző hatalmi szervek munkájára, belső életére vonatkozólag. Igényelni kellene a jelenleginél szélesebb körű és objektívebb (pl. külföldi személyiségeknek az itthoni hivatalos állásponttal ellentétes megnyilatkozásait is autentikus formában közreadó) külpolitikai tájékoztatást, továbbá a nyugati újságok és folyóiratok (köztük a Nyugaton megjelenő, demokratikus szellemű magyar sajtótermékek) szabad terjesztését. A gazdasági reformtörekvések irányvonalához jól illeszkedne s egyszersmind a kulturális spektrum kitágítását és többszínűvé tételét is célozná egy olyan javaslat, melynek értelmében magánerőből finanszírozott vagy szövetkezeti alapon fenntartott kisebb könyv- és folyóirat-kiadó vállalkozások is lehetőséget kapnának a működésre.



A reformokért folytatott harcnak minden bizonnyal fontos eszközei az ellenzék saját – továbbra is fenntartandó és bővítendő – kommunikációs csatornái, az ún. második nyilvánosság orgánumai. Véleményem szerint azonban meg kell ragadni minden kínálkozó alkalmat a nyomtatott sajtóban való megszólalásra is. Nem csupán az utóbbiak által biztosított publicitás kiterjedtebb volta miatt tartom ezt kívánatosnak, hanem azért is, mert a bennük való rendszeres szereplés eleve kihúzza a talajt az olyanfajta gyanúsítások alól, amelyek szerint az ellenzék az érvényesülésben jobb képességű társaikkal szemben alulmaradt, produkciójukkal az állami intézmények színvonalbeli mércéjét meg nem ütő féltehetségekből verbuválódik. A hatóságok által netán foganatosítandó retorziók esetén is fokozott mértékben tarthatnak számot az értelmiségi közvélemény nagy részének rokonszenvére és szolidaritására olyanok, akik a szellemi élet normális vérkeringésébe bekerült, széles körben ismertté vált teljesítményeikkel is megbecsülést vívtak ki maguknak.



Hatalomnak és ellenzéknek az 1980-as évek Magyarországán az egymással való tartós együttélésre kell berendezkednie. Az ennek megfelelő reflexeket és magatartási mintákat mindkettőjüknek még ezután kell kialakítaniuk. (A közöttük tátongó, a társadalmi nyilvánosság nemlétéből következő nagy távolság, az érintkezési felületek hiánya jelenleg gyakran idéz elő egy olyan jelenséget, amelyet – Karinthy Ferenc novellacímét kölcsönvéve – „Papageno–Monostatos-effektusnak” neveznék: ti. hogy mindkét fél eleve a legrosszabbat tételezi fel a másikról, és olyan szándékot tulajdonít neki, amelyek tőle valójában idegenek.) Úgy gondolom: a demokratikus ellenzéknek törekednie kell arra, hogy – jelenlegi helyzetéből: a megtűrtség állapotából kijutva – a de facto elismertség státusát vívja ki magának, s a pluralizmusért harcolva (mint egyfajta, már e harc során nem anyagi érdekektől, hanem eszmei célkitűzésektől motivált „pressure group”)[SZJ] e pluralizmus hatékony tényezőjévé váljon. Hogy ezt elérhesse, feltétlenül le kell küzdenie az ilyenfajta csoportokat mindig fenyegető szektaszellem kísértését, a szubkultúraszerű elkülönülésre való hajlamot. Egy véleményen vagyok Konrád Györggyel: „Semmit sem kívánok kevésbé, mint hivatásos forradalmárokból szerveződő politikai élcsapatot, ezúttal paradox módon az élcsapat-ellenesség eszméi körül.” (Bibó-emlékkönyv, Bp. 1981., 565. l.)



Az ellenzéknek a maga mindennapos gyakorlatában is érvényre kell juttatnia a pluralizmus elvét, saját sorain belül, és más csoportokhoz való viszonyában példát kell adnia a toleranciára, az eltérő felfogások és magatartásformák tiszteletére. (Ez korántsem zárja ki a fogalomtisztázó, konszenzusteremtő eszmecserék rendszeresítését, hanem éppenséggel alapvető feltétele sikerüknek.) Ha tudomásul vesszük, hogy az autonómiának és a demokratikus fejlődést szolgáló tevékenységnek sokféle útja-módja képzelhető el, s ezek közül kinek-kinek magának kell a körülményeivel és lehetőségeivel leginkább összhangban állót kiválasztania, akkor és csakis akkor remélhetjük, hogy az ellenzék szűkebb magva körül barátok, rokonszenvezők és szövetségesek gyűrűje alakul majd ki, s hogy a jövőben mindinkább növekszik azoknak a száma, akik – anélkül, hogy teljes mértékben azonosítanák magukat az ellenzékkel – hajlandók csatlakozni egyik vagy másik kezdeményezéséhez. (Ilyen együttműködés eredményeként született meg az ellenzék eddigi legjelentősebb teljesítménye, a Bibó-emlékkönyv is.)



Az ellenzék tevékenységébe való korlátozott jellegű bekapcsolódásnak van azonban egy olyan formája is, amelyet a magam részéről nem tartok kívánatosnak – mégpedig éppen az, amelyet Kis János cikke végén örvendetes új fejleményként regisztrál: anonim írásművek közrebocsátása. Ebben a kérdésben a mai magyarországi feltételek között azt az álláspontot tartom helyesnek, amelyet Radnóti Sándor fogalmazott meg: „A névtelenséget én kizárólag a tényszerű, ellenőrizhető információknak tartanám fenn, ahol a névvel jegyzett
özlés ugyanakkor nehéz helyzetbe hozhatja az információ forrását. Véleményekhez, álláspontokhoz, elemzésekhez és dührohamokhoz viszont elengedhetetlenül hozzátartozik a szerző neve is. Kivételt csak az képez, ha a szamizdatirodalom valamelyik szerzője közvetlenül azonos a világszellemmel.” (Szféra,[SZJ] 9. sz.) Nem akarok feltétlen érvényű, kategorikus magatartási normákat felállítani, de úgy vélem: legfeljebb valamilyen különleges fontosságú, alapvető felismerésekről hírt adó mondanivaló szolgálhat elégséges igazolásul ahhoz, hogy papírra vetője – a további nyugodt munka lehetőségének megőrzése céljából – a névtelenség nyújtotta oltalomhoz folyamodjon. Alig hiszem, hogy bármiféle elméleti vagy politikai revelációval gazdagítana bennünket pl. egy olyan névtelen pamflet, amely egy vezető kormányférfi nyilatkozataiban található ferdítéseket és önellentmondásokat pellengérezi ki – ezeket ugyanis bármely normális ítélőképességű olvasó magától is észreveszi. Az ilyen bírálat csupán akkor tesz szert fontosságra, ha a nyilatkozó hivatali tekintélyével a kritikus a maga civil kurázsiját, személyes kockázatvállalásának gesztusát szegezi szembe. Ha igazolnánk, sőt egyenesen a követendő magatartás rangjára emelnénk az életvitel kettősségét, amely a mindenben a hivatalos elvárásokhoz igazodó nyilvános viselkedést anonim szövegek papírra vetésével – mint kompenzatív célzatú, frusztrációk és neurózisok lereagálására, visszafojtott indulatok levezetésére való privát időtöltéssel – párosítja, ezzel csakis annak a társadalmi méretű skizofréniának az állandósításához járulnánk hozzá, amely közállapotaink egyik legsúlyosabb tehertételét, a demokratikus közszellem kialakításának egyik legnagyobb akadályát jelenti.


Tisztában vagyok vele, hogy az írásomban körvonalazott, megvitatásra javasolt koncepció (amely bizonyára magán viseli egy, a Kis Jánosétól különböző, tettvágytól és harci elszántságtól kevésbé fűtött temperamentum bélyegét is) nem biztatja gyors és látványos sikerekkel az ellenzéket, s maga a szerepkör, amelyet előirányoz számára, feltehetőleg korlátozottabb annál, amely a mozgalom szervezőinek elképzeléseiben él. Bármilyen utat válasszon is az ellenzék, ez az út semmiképpen sem lesz sima, nem lesz mentes kudarcoktól és csalódásoktól. Ám a demokrácia híveinek, az emberi jogok védelmezőinek sohasem szabad megfeledkezniük arról, hogy egy olyan, évszázadok óta folyó küzdelem résztvevői – ahogyan Adam Michnik írja a börtönből kijuttatott üzenetében –, amelyben „nincsenek végleges győzelmek, de végleges vereségek sem, van némi ok az optimizmusra”.



1982. augusztus–szeptember

• Vita [7]