A csángókról (vagyis a moldvai magyarokról) és a bukovinai székelyekről szégyenletesen keveset tud a magyar közvélemény – nemcsak a magyarországi, az erdélyi is. A dolog nem új. A február 28-i Új Tükörben olvashattuk Tasi József cikkét Móricz Zsigmond 1914. évi sztánai látogatásáról; a szerző naplórészleteket is idéz – kiderül belőlük, hogy Móricz (nem akárki!) végig azt hitte, hogy Kalotaszegen székelyek között jár. Pedig Kalotaszeg Erdély nyugati felén van, nem a világ végén, mint a legkeletibb gyepű: Moldva.
Nem óhajtunk itt értekezni a csángók eredetéről. Az érdeklődő a szükséges adatokat megtalálhatja Domokos Pál Péter kiváló munkáiban, legutóbb a Szent István Társulat adott ki belőlük néhányat. Bennünket a kérdés mai politikai vonatkozásai foglalkoztatnak, ezek megértéséhez pedig elegendő annyit tudni, hogy a csángók Moldvába kivándorolt magyarok utódai; a legjelentősebb emigrációs hullám a székelyek menekülése volt a mádéfalvi veszedelem[SZJ] után. A moldvai vajdák a magyar királyok hűbéresei voltak, a magyar egyház missziós tevékenységet fejtett ki ezen a területen, magyar katonaság állomásozott itt. Jászsárvár, Karácsonkő, Németvásár, Bákó alapításában magyar elem is szerepet játszott – tehát a nyomor és a politikai üldözés elől elbujdosók, kulturális szempontból legalábbis, nem teljesen idegen területre érkeztek. Nyelvüket és csodálatos folklórjukat megtartották, modem nemzeti identitásuk nem fejlődhetett ki, magukat – óvatosan – nem magyaroknak és nem csángóknak, hanem egyszerűen katolikusoknak nevezik. A nyelvújítás nem hatott nyelvükre, s ami az újabb keletű civilizációból erre a koldusszegény, elmaradott vidékre eljutott, azt román kölcsönszavakkal nevezik meg. A Vatikán taktikája folytán papjaik az asszimilációt szolgálják, a templomban románul folyik a szó, a soraikból fölvergődött értelmiségiek többnyire janicsárok. Magyar művelődési missziós munkát azért több ízben végeztek közöttük – itt csak arra van terünk, hogy megemlítsük Petráss Incze János, a szegény, önzetlen, buzgó pap nevét. A módosabb bukaresti magyarok és a ’48-as emigránsok a múlt században szintén törődtek valamelyest a csángókkal. 1945-ben a Magyar Népi Szövetség, az RKP szövetségese (de négyszer akkora taglétszámmal) a kedvező konstellációt kihasználva kikényszerítette az ún. Nemzeti Statútumot, amely a történelemben először intézkedett moldvai földön magyar elemi iskolák létesítéséről, sőt, Bákóban magyar tanítóképző is alakult. (Ma egész Romániában két tanító- és óvónőképzője van a magyarságnak, Székelyudvarhelyen és Nagyenyeden.) Ezeket az intézményeket a békeszerződés után megnyugodott nemzeti sztálinizmus felszámolta.
A csángók magyarságtudata azonban e rövid közjáték alatt is tetemesen megerősödött; hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a legbrutálisabb üldözéssel úgy beleverjék a félszet szegény csángókba, hogy ma már inkább azt szeretnék, ha békén hagynák őket ezzel az egész magyarüggyel, és engednék őket csöndben beolvadni. Tudvalévő, hogy a román rendőrség nemcsak a magyarországi vagy a nyugati magyarokat zsuppolja ki Klézséről, Forrófalváról, Szabófalváról, hanem az erdélyieket is, a csángók az utcán egymás közt se nagyon mernek magyarul beszélni, belenyugszanak nevük románosításába és egyáltalán bármibe: az évtizedes kegyetlen terror, amelyet még a fasiszta Vasgárda kezdett el, megtörte őket. S ne feledjük, hogy fanatikus hívők: márpedig papjaik izzó román nacionalisták, a sovén rendszer legfőbb támaszai. Azt sem lehet csodálni, ha csángó származású román értelmiségiek hangosan hirdetik a leglehetetlenebb történelmi hazugságokat. Bizonyára azt hiszik, ha sikerül elhitetni a hatalommal, hogy itt csupa lojális és hazafias román katolikusról van szó, megmentik népüket a gumibottól, a pofozástól, a tömlöctől, a gazdasági bojkottól, a nemzetiségi diszkrimináció miatti munkanélküliségtől.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a román soviniszta kormányzat településpolitikája – szét akarván szórni a nagyobb erdélyi magyar etnikai tömböket – sok tízezer magyart kerget minden évben Moldvába és Havasalföldre. Ezeket az embereket, akik akaratlanul is kapcsolatba kerülnek a csángókkal, mégiscsak meglepi az erdélyi mértékkel mérve is példátlan terrorhangulat és általános rettegés. A moldvai magyar szórványok protestáns lelkészei – szemben a bukaresti római katolikus érseki helynökség gyalázatos politikájával – próbáltak némi humanitárius és kulturális segítséget nyújtani a csángóknak. A válasz: megtorlás, illetve a kolozsvári és nagyváradi református püspök szégyenlős hallgatása. A moldvai csángó folklór legnevezetesebb gyűjtőjét, Kallós Zoltánt homoszexualitás vádjával börtönbe csukták (s amikor a közvélemény fölhördült, sietve mellé zárták Brudascu román festőt, ugyanezzel a váddal).
Ma a román kormányzatnak nincs hivatalos csángókoncepciója. Az erdélyi magyar sajtóban olykor megjelennek Beke György csángó tárgyú riportjai, Kányádi Sándor egyik legsikerültebb költeményében szól a „Szabófalvától San Franciscóig” szétszóródott magyarságról, a Kritérion Kiadónál megjelent (és Magyarországon is kapható) összefoglaló munka a moldvai magyar népművészetről. Ha csángókérdés hivatalosan nincs is, csángók azért vannak – legalábbis a magyarul olvasók számára. Ám újabban Ceausescu kísérleti léggömböket bocsáttat föl. Hogy a kísérlet lényegét megértsük, röviden szólnunk kell a román hecclapokról, tekintve, hogy ez a műfaj a többi kommunista országban ismeretlen. Romániában nemcsak Volkischer Beobachter[SZJ] van – a Scinteia –, azaz unalmas, száraz, bigott hivatalos közlöny, hanem Stürmer[SZJ] is, azaz útszéli hangú, zsandárfenyegetőzést és bulvárfogásokat vegyítő hecclap, nem is egy: a Stamina, a Magazin és a legfontosabb, a Flacara. (Az újabb és újabb szélsőjobboldaliakat rehabilitáló, kisantant-nacionalista, „értelmiségi” Magazin Istoric finomabb és ügyesebb.) A hagyományos sztálinista dogmatizmus botrányos sajtószerve a Contemporanul – hátha ez is kell valakinek. A Flacarát a mai Románia leggyűlöltebb figurája, az udvari költő és a tévé-Goebbels szerepét betöltő Adrián Paunescu szerkeszti. Ez az Egyedül Vagyunk[SZJ] legszebb napjaira emlékeztető, visszataszító sajtpapír Ceausescu főtitkár-elnökhöz intézett ódákat, kardcsörtető soviniszta verseket, fajmisztikától bűzlő míves esszéket, „leleplező” riportokat, reakciós memoárokat, Nyugat-ellenes „népi” publicisztikát, véresszájú irodalombírálatokat, szédelgő, délibábos ismeretterjesztést és nemzeti öntömjénezéstől csöpögő tárcákat közöl, az antiszemitizmust sem veti meg, de kedvenc tárgya a magyarellenes uszítás. A Flacara közleményei nem tekinthetők hivatalos állásfoglalásnak, de mindig kifejezik az uralkodó klikk politikai érzelmeit. A román társadalom – becsületére váljék – kitaszította és megveti Paunescut, a Ceausescu-klán fajgyűlöletet fröcsögő dalnokát, ám ennek az úrnak a rendelkezésére áll a legszélesebb nyilvánosság: az egyeduralkodó diktátor mellett ő a legismertebb ember Romániában.
E remek lapocska 1981. július 2-i száma közölte egy bizonyos Constantia Beloiu cikkét Dimitru Martinas tanár csángóelméletéről. Martinas szerint a moldvai csángók elszékelyesített románok, akik különféle történelmi viszontagságok folytán menekültek Moldvába, illetve olyan románok, akiket a már elszékelyesített csángók magyarosítottak el az ősi román területen. A csángó – írja – „erdélyi román népcsoport, amely korábban a székelyek között az elszékelyesítés hol mélyebbre ható, hol felületesebb hatásának volt kitéve. Román néprajzi jellemzőik (…) nem egy feltételezett elnemzetlenítés és valamilyen újabb keletű román elrománosítás következményei, hanem az erdélyi románsághoz tartozásuk etnikai és történelmi visszatükröződése.” Martinas elemzi az ún. csángó nyelvjárás hangtani jellemzőit is – csak azt az apróságot felejti ki, hogy ez a nyelvjárás melyik nyelv dialektusa.
Az augusztus 6-i számban Ősz Erőss Péter válaszol Beloiu cikkére: „A cikket többször is újraolvastam. Ennek egyik oka, mint már említettem, hogy jómagam is egy kizárólag csángók lakta, Bákó vidéki faluban születtem. Gyermekkorom emlékei kötnek ahhoz a helyhez, minden szünidőmet otthon töltöttem, ma is – évente egyszer-kétszer – megfordulok otthon (…) – ilyenkor meglátogatom komáimat és a temetőt. A másik ok: foglalkozásom megkívánja, hogy minél többet tudjak erről a kérdésről. Mint moldvai csángó vidék szülötte, aki onnan indult és vált értelmiségivé, (…) sokat foglalkoztam 1950 óta a magyarság e legkeletibb csoportjának történelmével, néprajzával, hagyományaival, helység- és személyneveivel… Martinas a csángó nyelvjárást a román nyelvészet »fehér foltjának« (sic!) tekinti, mint ahogy a moldvai csángóklakta területek is »fehér foltok«. Petráss Incze János és Gegő Elek korában valóban ez volt a helyzet (…) De vajon foglalkozhat valaki úgy egy magyar nyelvjárással, hogy nem ismeri a nyelvet? (…) A csángó: magyar. E sorok írója szintén nem ún. elkorcsosult magyar (értsd: »elmagyarosított román«); a csángóság a magyarok egyik csoportja, akár a székelyek, a palócok, a hajdúságiak, a jászok stb., akiknek szintén nincs külön nyelvük.”
Erre aztán a szintén csángó eredetű V. M. Ungureanu dühödten válaszol: „A moldvai katolikus románok közösségei (nevezze őket ki ahogy akarja, ők románoknak tudják és érzik magukat, és fogalmuk sincs az eredetükről szóló sokféle fantasztikus elképzelésről és elméletről) a kezdeti román kereszténység latin nyomait jelentik. (...) Közéjük, valamint az ortodox-görögkeleti román kereszténység közé is beolvadt egy kun réteg, később pedig néhányan a hajdani székely és szász betelepülőkből is. (...) A »csángó« elnevezés számukra sértővé vált. Én is, aki törékeny gyermekként lelkesen szavaltam: »Román vagyok, paraszt fia, / bocskort és szokmányt hordok…« – csak felsős koromban, a történelemkönyvekből tudtam meg, hogy csángó volnék… A sajnálatos emlékezetű felekezeti elzárkózás és egy bizonyos nézőpont is hozzájárult a hibás nézet meghonosodásához, amely szerint a moldvai katolikus lakosság idegen eredetű. Természetesen kedvezett ennek a nézetnek az a tény is, hogy kis hányaduk kétnyelvű, beszélnek egy sajátos magyar tájnyelvet is. A származásukról szóló téves tanítást (…) mindig is élénk propagandával igyekeztek fönntartani. (…) Mindez 1940-ben jutott a tetőfokára, amikor a horthysta területi követelések Stefan cel Mare – István vajda – Moldvájának egy részére is vonatkoztak. (…) A szerző (Ősz Erőss Péter) beismeri: nem nyelvész és nem történész, de mindenkor érdekelte mindkét tudomány, egy Bákó megyei faluból valónak mondja magát (de miért nem írja ki pontosan, melyik az a falu, hogy tudjuk, kivel is van dolgunk? A mi vidékeinken ugyanis övéhez hasonló nevet nem ismerünk…). A bákói gyökértelenség híre mindegyre fölkavar bennünket, miközben mi békésen foglalkozunk a román nép életébe tökéletesen beilleszkedő saját lelkünkkel és életünkkel. Ősz Erőss Péter és a hozzá hasonlók teljesen szabadon nyilváníthatják magukat a hunok, a kabarok vagy mit tudom én, kik közvetlen leszármazottainak vagy a föld legősibb és legigazibb magyarjainak. Ez kizárólag magánügy, és mint ilyet tiszteletben is tartjuk. De ugyanakkor engedtessék meg nekünk is, közel kétszázezrünknek, akik románnak és csak románnak tartjuk magunkat, hogy érzelmeinknek megfelelően annak tarthassuk magunkat, hogy életünket román létünk és román tudatunk szerint éljük, és ne sértegessenek bennünket a közöltekkel hasonló »gondolatokkal«. (…) De egyszer s mindenkorra jegyezzék meg: ha nem a sértett szerző által említett könyvtárnyi, de az alexandriaihoz hasonló terjedelmű, rólunk szóló anyaggal árasztják is el a nyomdákat, mi akkor is a román nép szerves része vagyunk, és nem engedjük meg senkinek, hogy legdrágább, legszentebb kincsünket: Róma örök fényénél kiforrott román öntudatunkat bántsa.” És így tovább.
A képlet világos: a csángók nem magyarok, tehát még annyi sem jár nekik, mint az erdélyi, bánsági, partiumi magyaroknak. Beolvadásuk elkezdődött, senki ne merje föltartóztatni ezt a folyamatot! Aki ismeri a romániai viszonyokat, tudhatja, minek a jele egy ilyenfajta „spontán” sajtóvita. Az elnyomás fokozódik. A hivatalos román nacionalizmus nem defenzív – elvégre védhetne a Moldvai SZSZK-ban élő 4-5 millió románt, akikről soha egy szó nem esik –, hanem agresszív, a romániai kisebbségek erőszakos beolvasztására törekszik. Ezt az ideológiai koncot vetik oda az éhező tömegeknek, az ismert módszer szerint. A Le Nouvel Observateur szerint egymillió kivándorlási kérvény fekszik a román rendőrség illetékes (e célra külön épült vagy kiürített épületekben működő) hivatalainak asztalain. A távozók nagy része nem kisebbségi. A helyzetet 1941-ben egyszerűen és pontosan leírta Salamon Ernő, a fasiszták által meggyilkolt és ráadásul kommunista erdélyi költő: „Mint gyermekek, a népek / békén eljátszadoznak, / de kik fejükre nőttek, / csak azon fáradoznak / dühítnék, mint kutyákat, / az ártatlan butákat.”
- Kisebbségben [6]