Adalékul a Zabolátlan szerkesztők (Beszélő, 2. szám) című cikkhez, felelevenítek néhányat az emlékezetesebb főszerkesztő-leváltások történetéből. Sajnos, az ügyek hátteréről, különösen a kultúrpolitikai apparátus viselkedéséről úgyszólván semmit nem tudok. De talán fontosabb is ennél: mi lesz a sorsa az irányzatoknak, amelyek az apparátust beavatkozásra indították? Sikerül-e végleg lemosni őket a szellemi élet palettájáról, vagy az adminisztratív intézkedés csupán átmeneti óvatosságra inti a szerkesztőket?
A Kortárs indulásától, 1957 szeptemberétől arra szolgált, hogy a szocialista irodalomba beillessze a népi írók hagyományát és újabb törekvéseit. A hatvanas évek derekától ezt új szín egészíti ki: előbb Lukács György, majd ’68 táján tanítványainak publicisztikai tevékenysége is teret kap a lapban. Simon István az 1964-es évfolyamtól volt a Kortárs főszerkesztője, az 1971/10-es számig. Ekkor szerkesztőbizottságot neveztek ki a folyóirat élére; elnöke Simon István, a felelős szerkesztő Kovács Sándor Iván. Az intézkedést – így tudja az irodalmi közvélemény – Gulyás Mihály Tétova gondolatok a hazáról című írása (69/5), illetve az ezt követő kampány váltotta ki. Gulyás arról beszél, hogy jóllehet iskolai nevelésünk – vagyis hivatalos kultúrirányításunk – mindent megtesz nemzeti önlebecsülésünk érdekében, az egyszerű embereket, a tömegeket nagyon is foglalkoztatja a haza sorsa. A kétszázezer disszidens között például viszonylag kevés a paraszti származású – mondja Gulyás –, mert a faluban él még a családszeretet; s szerinte a nemzeti érzés a szülői ház, a szomszédok, a falu, a szomszéd falu, a közeli város és végül az ország iránt érzett szeretet köreiből tevődik össze. Rényi Péter nem alaptalanul emleget „fészekalji patriotizmust”, „falvédős, érzelgős szentenciákat” a cikkel szemben (Megjelent egy hibás írás; Népszabadság 1969. május 11.) A vitatkozó publicistának sok mindenben igaza is volna – de a Népszabadság vezető ideológusa nem vitatkozni akar: „Hát hogyan volt megengedhető, hogy ezt kinyomtassák?” – kérdezi. Nincs mit tenni: a „hibás írás” már megjelent. A szerkesztőség rendezhetne ugyan vitát, s ez erősítené a „valóban hazafias és internacionalista és marxista szellemi erőket” –, véli Rényi –, de a vitának meg az a hátulütője, hogy a Gulyásénál még olyanabb nézetek is hangot kapnának, a „parttalan” demokrácia logikája szerint, ami persze, végső soron demokráciaellenes, mint azt ’56 és ’68 is példázza. Rényi abban látja a megoldást, ha hasonló esetekben a vita még az írás megjelenése előtt a szerkesztőségben elkezdődik – a szerző így bizonyára lemond „tétova gondolatairól”.
A Kortárs szerkesztősége azonban mást gondolt: Visszhang címmel új rovatot nyitott a 69/7-es számban, három hozzászólással. Varga István, egy ekszkavátoros, azt kérdezi: „szabad-e, vagy miért kell ilyen kritikának megjelennie a munkásosztály eszmei vezetésére szánt lapban?” Majd kijelenti, hogy Gulyás cikke a „szocializmust féltő és azt megtartani akaró igaz ember jogos aggódása, melyet bátran nevezhetek az egész munkásosztály aggódásának”. (Levél egy kritikushoz) A szerkesztőség közölte a levél egy részletének hasonmását is, s Rényi a 9. számban megjelent „vitazárójában” mindenekelőtt ezt az eljárást kifogásolja: „A trükk kifundálója talán azt hitte, hogy ezzel szembeállít engem az ily módon bizonyított »népi« közvéleménnyel, a göcsörtösen író milliókkal, akiknek verejtékéből ez az ország épül?” Majd – akkora terjedelmen, mint a másik három cikk volt együttesen – vitapartnereit demagógnak meg műveletlennek nevezi, és kifejti nézeteit az igazi szocialista hazafiságról. Simon István leváltására csak két év múlva került sor – arról nem szól a fáma, hogy végül milyen ürüggyel mozdították el, de figyelemre méltó: az intézkedés időben nagyjából egybeesik Lukács György tanítványainak – a mester halálát szinte csak hónapokkal követő – háttérbe szorításával. A főszerkesztőcsere nem változtatta meg a lap irodalmi profilját: ugyanazok a nevek szerepelnek az újabb évfolyamokban, mint korábban. Ám olyan publicisztikát, amely az ismertetetthez hasonló kritikai visszhangot váltott volna ki, azóta nem közölt a Kortárs.
A kecskeméti Forrás 1969 márciusától jelenik meg; a Beköszöntőt az ekkor még csak a megyei pártapparátusban tevékenykedő Pozsgay Imre írta, 1919 címmel. A lap erősségei közé a szociográfia hagyományosabb, a tanyasi-falusi életet bemutató ága és a népi-nemzeti gondolatkört ébren tartó publicisztikai meg szemleirodalom tartozik. A főszerkesztő, Varga Mihály egy banánhéjon csúszott el: a 72/5-ös számban közölte Fábián László Ifjúság, státuszjelképek, ideálok című írását – de feltehetően nem eléggé figyelmesen olvasta át előtte. Fábián arról beszél, hogy a ma forradalmi gondolkodásában a romantika – a hatalommal és erőszakkal szembeszálló romantika – van túlsúlyban. Azoktól, akik az ifjúságot fásultnak és kiábrándultnak látják, azt kérdezi: mivel magyarázzák, hogy ezek a fiatalok „Párizsban, Ceylonban, Mexikóban, Csehszlovákiában, Lengyelországban kitárt ingmellel rohannak a sortűzbe, szuronyokba?”. A következő számot már Szekér Endre jegyzi, 1974-től pedig Hatvani Dániel a lap főszerkesztője. A Forrás „vonala” töretlen: közölte az 1972-es és az 1975-ös kecskeméti szociográfus konferencia anyagát, Gombár Csaba kitűnő tanulmányát a régi és az új Magyarország felfedezése sorozatról (76/3), a fiatal írók lakitelki találkozóján elhangzott felszólalásokat (A haza és a nemzeti önismeret 79/9), Hatvani Dániel interjúit Féja Gézával, Illyés Gyulával, Csák Gyulával és másokkal – s 80/2-es számából cenzúrázták ki Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című esszéjét.
Talán nem túlzás: amíg Bíró Yvette szerkesztette, a Filmkultúra volt az egyik legszínvonalasabb folyóiratunk. Azt pótolta, ami azóta is hiányzik szellemi életünkből: a társadalmi esszét. Rendszeres filmkritikaírásra kevesen adják fejüket; gyakoribb, hogy írók, publicisták, történészek, irodalmárok ruccannak át ebbe a műfajba. Jancsóról például a leginkább gondolatébresztő elemzéseket egy irodalmár (Hankiss Elemér), egy pszichológus (Mérei Ferenc) és egy történész (Szabó Miklós) írta, s még a filmélet terén is egy „dilettáns”, Mészöly Miklós jeleskedett a fekete-fehér és a színes technikáról szóló írásával. Bíró Yvette másokat is elcsábított egy-egy filmkritika erejéig: Heller Ágnest, Eörsi Istvánt, Hanák Pétert, Erdély Miklóst, Fehér Ferencet, Márkus Györgyöt, az akkori fiatalabb nemzedékből Lakatos Andrást, Fogarassy Miklóst, Dániel Ferencet – talán csak a kultúrpolitikai apparátus láthatott kivetnivalót a szerzői névsorban. A főszerkesztő „rakoncátlan” is volt: a Filmkultúra kezdetben sárga, piros, ezüst, zöld és hasonló színekben pompázott – fekete borítólappal 1968 augusztusa óta jelenik meg. A 73/2-es számban olvasható Kósa Ferenc B. Nagy László temetésén elmondott beszéde. Kósa idézi B. Nagy szavait: lehetséges, hogy „egy agresszív kisebbség modernebb eszközökkel, nagyobb tartalékokkal és ravaszabb ideológiával megismételje a hitleri kísérletet: a világ rabszolgasorba döntését”; Bíró Yvette ezután várta leváltását, de erre csak fél év múlva került sor. A 73/6-os számtól Garai Erzsi, majd Kőháti Zsolt a felelős szerkesztő – közel egy évtizede csak elvétve találunk figyelemre méltó írást a lapban.
Míg más folyóiratok inkább csak szemlerovatukban kísérik figyelemmel a kisebbségi magyar irodalmat, a szegedi Tiszatáj rendszeresen közöl írásokat a környező országokban élő szerzőktől; vidéki laptársaitól pedig abban különbözik, hogy erősebben támaszkodik a fővárosi szerzőgárdára. Mindez Ilia Mihály irodalomszervező munkájának köszönhető. Ilia 1972-ben vette át a Tiszatáj szerkesztését; kezdetben Havasi Zoltán helyetteseként, majd az 5. számtól főszerkesztőként. 1975-ben közölni akarta Balogh Edgár visszaemlékezéseinek egy részletét – ám ezt a hatóságok kiemelték a szedésre váró anyagból. A főszerkesztő ekkor lemondott. Az új főszerkesztő Ilia egyetemi kollégája, Vörös László lett, helyettese az addigi olvasószerkesztő, Annus József. Ilia levélben tájékoztatta író, költő és irodalmár barátait a történtekről, s egyúttal kérte: ne fordítsanak hátat a lapnak, továbbra is támogassák írásaikkal. Feltehetően ennek köszönhető, hogy a Tiszatáj továbbra is egyik legrangosabb irodalmi folyóiratunk. Olyan jelentős esszék láthattak itt napvilágot, mint például Csoóri Sándor Magyar apokalipszis című írása a Don-kanyarban történtek tanulságairól (80/10) vagy Gombár Csaba kritikai pályaképe az államférfi Erdei Ferencről (80/12).
A főszerkesztőket tehát le lehet váltani – de a „népet”, a szerzőket nem. Persze, az adminisztratív intézkedés sokszor évekre elveszi a szerkesztők kedvét, hogy olyasmit közöljenek, ami nagyon elüt kulturális életünk támogatott szürkéjétől és megtűrt pasztelljeitől. Láttuk: az apparátus szemében a publicisztika a vörös posztó, hiszen itt a legrikítóbbak az ideológia fehér és sötét foltjai. Hiába keresnénk nyomait a töprengéseknek, amelyek nemzedékek gondolkodását határozták meg: ’56 vagy ’68 traumája alig egy-két karcolást hagyott a palettán. De azért néha megjelenik egy-egy „tétova” írás, s ez fenntartja a reményt: lehetne színesebb is szellemi életünk – nincs tökéletes agymosás. Láttunk példát arra is, hogy a szerkesztőknek olykor sikerül kitartaniuk irányzatuk mellett.
A Mozgó Világ története azonban több szempontból is más, mint a most ismertetett esetek. Nem egyszerű főszerkesztő-kirúgásra veselkedtek neki a felettes szervek: előbb a fél, majd a teljes szerkesztőbizottságot le akarta válta a KISZ KB; ahogy a cikk írja: a lapot „átalakították volna valami olyasmivé, mint a „Világ Ifjúsága”. Ha ez sikerül, a szokásosnál is nagyobb veszteség éri az olvasót: szinte a teljes fiatal szerzőgárda kívül rekedt volna a rendszeres publikáció keretein. Túl a Mozgó Világ szerkesztőinek önbecsülésén, ezért is jó, hogy kollektív fellépésükkel „sikerrel védték meg határaikat”.