Orániai herceg: S ha mégis igazságtalanok
és ostobák volnának?
Egmont: Nem, herceg, ez lehetetlen.
(Goethe: Egmont)
Szegény Egmont, szegény Batthyány[SZJ], hányszor kell még megtanulni a példátokon, hogy bizony lehetséges. De vajon valóban olyan ostobák volnának, amilyen igazságtalanok? A végtelenített megtorlás előbb-utóbb önmaga ellen fordul. Pusztán engedékenységből sem élhet meg egy kormányzat, amely a közakarat ellenében került hatalomra, hisz engedményeinek logikus végállomása önmaga felszámolása lenne. Ellenben a megtorlás és a megtorlást követő engedmények receptje többnyire beválik. Haynau fenyegetése – „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon!” – kétharmadrészt teljesült, pedig rémuralma egy esztendeig se tartott.
Az 1956-os magyar forradalmat követő megtorlás szokatlanul hosszan elhúzódott, és huszadik századi mértékkel is különösen kegyetlen volt. Mégis, a megtorlás terrorja lényegesen különbözött a Rákosi-rendszer terrorjától, bár a kivégzések számában valószínűleg felülmúlta elődjét. A Rákosi-rendszer egyformán fenyegette az ország egész lakosságát, hisz társadalmi helyzetük vagy politikai múltjuk alapján olyanokat is büntetett, akik semmit sem tettek ellene, vagy éppen a hívei voltak. A megtorlás terrorja azokra korlátozódott, akik a forradalom alatt vagy után valóban szembefordultak a pártállam egyeduralmával. A társadalom, amely az előző években a tatárdúlás áldozatainak rettegését élte át, fellélegezve vette tudomásul, hogy ha békén marad, békében hagyják – ez a döntő újítás volt az első lépés a sokat emlegetett konszenzus felé.
Ez a különbségtétel azonban a legkevésbé sem igazolja az idillikus képet, amely szerint a Rákosi-rendszer vádlottak koholt perekben ítélték el, az '56-os események résztvevőit ellenben – bár sajnálatos, talán indokolatlan szigorral, de – valóban elkövetett tetteik alapján: az előbbieket rehabilitálták, az utóbbiaknak megbocsátottak, tehát minden rendbe jött.
A kép torz, a következtetés hamis. A Rákosi-rendszer sok tízezer elítéltjének csak egy töredékét rehabilitálták: kommunistákat, a pártegyesülést elfogadó szociáldemokratákat. Pedig a magyarországi Gulag élővilágában az elítéltek rendjének sokféle családja vegyült össze. Háborús bűnösök, akiket minden európai országban börtönbe csuktak volna, meg demokraták, akik a koalíción belül vagy ellenzékében, de próbáltak tenni valamit a viharos gyorsasággal kiépülő párturalom ellen. A társadalmi földcsuszamlás áldozatai, „osztályidegenek” meg a normarendezések ellen zúgolódó munkások, feketevágásért elmarasztalt parasztok. „Megtévedtek”, akik beleragadtak a korszak mézgaparagrafusaiba, hisz a törvénykönyvként funkcionáló puha fedelű füzet, a Büntető Határozatok Összessége államellenes bűncselekményként szankcionálta a téeszvezető elleni izgatást is. És tudatos „törvényszegők”, akik látva, hogy a politikai harcokban a végső szót egyre inkább a rendőrség mondja ki, úgy ítélték, hogy a politikai ellenállást csak illegális szervezetekben lehet folytatni. 1947 és 1956 között, szétszórtan, többnyire rövid ideig és egymástól függetlenül mindig működtek illegális szervezetek. A Grősz-per[SZJ] egyik – zárt ajtók mögött tárgyalt – mellékperében négy vádlottat ítéltek halálra. Szervezetük még ágyúval is rendelkezett. Egyetlenegy épen maradt második világháborús ágyúval.
Ezekre a kategóriákra – és számukat lehetne még gyarapítani – nem vonatkozott semmiféle rehabilitáció. A jelenlegi politikai vezetés 1956. november 4-e óta hangoztatja, hogy szakított a múlt bűneivel. De a múlt bűneinek áldozatait (a kevés számú rehabilitáltál kivéve) és kegyetlenül megbüntetett akkori ellenségeit semmivel sem kárpótolta. Sőt, tovább büntette őket: ha a forradalom után ismét bíróság elé kerültek, visszaesőnek számítottak, így nem vonatkozott rájuk az 1963-as amnesztia. Sok százan maradlak börtönben a hatvanas-hetvenes évek fordulójáig, végső soron az 1950 körül kiszabott ítélet alapján, és nyögik máig a hosszú börtönbüntetés következményeit.
A forradalom utáni megtorlás ítélkezési rendszere nem indított koholt pereket, de zavartalanul folytatta a tények szabad értelmezésének és konstrukciós csoportosításának gyakorlatát. A nyomozói és ügyészi apparátus, a különleges bíróságok személyi állománya a megtorlás befejeztéig alig változott. A megtorlás folyamatát minden valószínűség szerint a politikai vezetés indította el, mert a társadalom ellenállását nem tudta másképp megtörni, az ismét hatalmat nyert régi apparátus bosszúvágya formálta különösen kegyetlenné, és talán nem alaptalan a feltételezés, hogy időtartamát a két erő közötti huzakodás hosszabbította meg.
Az átmentett személyzet átmentette a reflexeit is. Meggyőződését látta igazolva, ha a kezére került felkelőről bebizonyíthatta, hogy származására nézve osztályidegen: nyilvánvalóan vagyona vagy hatalma visszaszerzéséért harcolt. A felkelő munkás viszont lumpenproletár lett, osztályáruló huligán, ő sem érdemelt kíméletet. Minthogy a felkelés objektíve az imperialisták érdekeit szolgálta, objektíve minden felkelő az imperializmus ügynöke: ezt a történetfilozófiai prekoncepciót egy kurta beszélgetés a Life[SZJ] újságírójával jogilag is elégségesen igazolta. A régi reflexek zavartalan működését jócskán megkönnyítette a mindinkább acsarkodó sajtó – vagy inkább a régi, korlátozatlan hatalma visszaszerzéséért küzdő apparátus biztatta acsarkodásra a sajtót. Nem lehetetlen, hogy a nyomozók, ügyészek, bírák érdekszövetsége a politikai vezetés ellenében – vagy bizonytalankodását, belső ellentéteit kihasználva – akarta bizonyítani, hogy „az ellenforradalom négy oka” közül korántsem az első (a Rákosi-Gerő-klikk tevékenysége) volt a legfontosabb, hanem a többi három: a pártellenzék, a belső ellenség és a nemzetközi imperializmus.
Ezért végezték ki, önigazolásul, Pálinkás őrnagyot, aki katonáival Pestre kísérte Mindszentyt: kiderült róla, hogy eredetileg Pallavicininek hívták. Tárgyalása előtt a cellájában szkeptikusan mondta: „Nem hagyják ki, hogy felakasszanak egy őrnagyot.” Egy Francia Béla nevű nemzetőrt kis híján agyonvertek a karhatalmisták, mert szerencsétlenségére néhány nappal az 1945 óta bujkáló hírhedt fehérterrorista, Francia Kis Mihály elfogatása után tartóztatták le. Ha pár héttel korábban kerül börtönbe, vagy történetesen Német Bélának hívják, valószínűleg megússza pár gumibotütéssel, így azonban a Népszabadság diadalmasan jelentette: „Elfogták Francia Kis Mihály ivadékát.” Ugyancsak a származása okozta Földes Gábor, a győri színház kommunista múltú, tehetséges rendezője vesztét. Noha neves pályatársak jártak közbe az érdekében, s mindenki tudta, hogy Földes nem bujtogatott népítéletre, épp ellenkezőleg, menteni próbálta a tömeg közé tüzelő ÁVH-sokat, akiket később meglincseltek, az Elnöki Tanács úgy döntött: nem volna jó hatású, ha annyi halálraítélt közül épp egy zsidó kapna kegyelmet Győrben.
Az ötvenes évek, de távolabbról a moszkvai perek, sőt az 1793-as francia forradalmi bíráskodás gyakorlatát idézte a különböző, esetlegesen érintkező ügyek politikai célzatú összekapcsolása is. Így került egy perbe az október 25-től megjelenő első forradalmi újság, az Igazság két szerkesztőjének, Obersovszky Gyulának és Gáll Józsefnek az ügye a Péterffy Sándor utcai kórházban működő felkelőcsoport ügyével. Ez a per hasonlított leginkább az ötvenes évek kirakatpereihez. Formálisan nyilvános volt (persze csak meghívottak számára), és a sajtó fényképes tudósításokat közölt róla. A per rendezői a tollal és fegyverrel vívott ellenforradalom lényegi összetartozását akarták igazolni; elgondolásaiknak különösen kedvezett, hogy az ügyhöz egy hátborzongató gyilkosság is tartozott: a kórház egyik orvosnője[SZJ] állítólag (a valóságos tények azóta sem kerültek napvilágra) benzininjekciókkal és zsebkésszúrásokkal megölt egy sebesült ÁVH-s tisztet. Az értelmiség joggal rettegett, hogy az eljárás, amely a megtorlás kezdetén folyt le, a konstrukciós kirakatperek sorát nyitja meg. A bíróság azonban nem működött olyan olajozottan, mint a Rajk-per idején: első fokon a per íróvádlottait csak rövid börtönbüntetésre ítélték – a másodfokon kimondott halálos ítélet csak a vádak jogi abszurditását leplezte le. A nemzetközi tiltakozás és a hazai közvélemény, amelyet még nem kábított el a megtorlás sokkja, megmentette a két író életét. Talán ez a kudarc is közrejátszott abban, hogy a megtorlás pereit a továbbiakban zárt ajtók mögött tárgyalták. De a konstrukciókkal, a különféle ügyeket egyetlen – a francia forradalom kifejezésével élve – amalgámmá gyúró perekkel nem hagytak fel. Hiszen ilyen amalgám volt a Nagy Imre-per is.
A Rákosi-korszakból átmentett módszerek mellett volt a valóság eltorzításának egy másik új – vagy inkább nagyon is régi – metódusa. Míg a kommunista jogszolgáltatást klasszikus korszakában a jogi eljárás átpolitizálása jellemezte (hisz a jogi formák csak elfedik a lényeget: az osztályharcot), s minden bűncselekményben politikai tartalmat kutatott, a megtorlás apparátusa egyszer csak felfedezte a konzervatív jogászkodás tradícióját, amely a politikailag motivált cselekményben is csak a puszta jogi tényt veszi tudomásul. A Horthy-ellenforradalom bíráskodása az ezer éve töretlen alkotmányosság fikciójának fenntartása érdekében s megkerülendő a békeszerződés ama előírását, amely tiltotta, hogy a kormányzat politikai magatartása miatt bárkit üldözzön, a Tanácsköztársaság tisztségviselőit közönséges bűnözőkként vonta felelősségre: a forradalmi karhatalom tagjait gyilkosságért, a népbiztosokat – testületileg! – gyilkosságra való felbujtásért ítélte el. 1956 után a magát forradalminak tekintő nyomozóbüntető szervezet kaján cinizmussal elevenítette fel a fehérterror gyakorlatát. Miközben a reprezentatív perekben az ítéletek politikai koncepciók jegyében születtek, a fegyverrel elfogott vagy a Life magazin pompás felvételei alapján azonosított
„névtelen” felkelőket egyszerűen gyilkosságért, esetleg – a konzervatív jogi felfogást is megcsúfolva – ismeretlen számú áldozaton elkövetett gyilkosságért ítélték… többnyire halálra. A túlélőkkel pedig az apparátus a szélnek eresztése után is éreztette a hatalmát: az 1963-as amnesztia – akárcsak a „visszaesőkre”, a gyilkosságért elítélt felkelőkre sem vonatkozott.
A megtorlás perei közül a Nagy Imre-pert a világközvélemény jelképesnek tekintette, és annak tekinti ma is, a kivégzések huszonötödik évfordulóján. Jelképesnek látták már a bírák is: miután ezrével ítélték el a forradalom résztvevőit, Nagy Imre személyében magát a forradalmat ítélték halálra. Ennek a szándéknak felelt meg, hogy kilenc neves, de részben különböző csoportokhoz tartozó és egymástól független vádakkal vádolt személyt hoztak össze egyetlen perbe, mintha ők lettek volna az „ellenforradalom” soha nem létezett vezérkara. Az „amalgám” legfontosabb alkotóelemét a pártellenzék alkotta, a revizionisták, akik a konstrukció szerint 1955 óta az államrend erőszakos megdöntését készítették elő. Hozzájuk csatlakoztak a fegyveres testületek „árulásának” képviselői. A Magyar Köztársaság első elnöke alighanem csupán a többpártrendszer feltámasztásának bűnös kísérletét volt hivatva jelképezni. Nem hiányozhatott az amalgámból a szellemi izgatás reprezentánsa, a nyughatatlan újságíró sem.
A színlapról egy kirakatper terve bontakozik ki; paradoxona, hogy zárt ajtók mögött folyt. A kirakatpert nem tette lehetővé sem a vádlottak magatartása, sem a nemzetközi közvélemény, amelyet már nem lehetett úgy semmibe venni, mint Sztálin életében. Valószínű, hogy magára a perre is csak a resztalinizáció „ardennes-i offenzívájának”[SZJ] viszonylag rövid periódusában kerülhetett sor; ezt bizonyítja, hogy az életben hagyott vádlottakat jóval az általános amnesztia előtt, már 1960-ban szabadlábra helyezték.
Nagy Imre kivégzésével az ÁVH bosszút állt azon az emberen, aki – így vélték – kiszolgáltatta a hatalom védelmére rendelt testületet leggyűlöltebb ellensége: a szabaddá vált nép haragjának. A pártbürokrácia megtorolta, hogy egy közéjük tartozó kilépett közülük, s élete döntő pillanatában többre tartotta a társadalom akaratát, mint a hatalomőrzés ritualizált szabályrendszerét. A szovjet pártvezetés pedig megbüntette saját neveltjét, aki negyvenévi funkcionáriusmúlt után magához merte kéretni „Andropov urat”[SZJ], és mint egy szuverén ország miniszterelnöke közölte vele hazája semlegességi nyilatkozatát. Lehet, hogy a per politikailag értelmetlen, céltalan volt. A bosszúállók számára bizonnyal a megtorlás legszebb órája.
Bármennyit beszélünk is azonban a forradalom utáni perek torz, konstruált vádjairól (és kell beszélnünk róluk, hogy szétoszlassuk a „korrekt megtorlás” legendáját), nem szabad elfelejtenünk: a botrány nem a vádak minősége, hanem a vádemelés ténye. Bármi volt is a vád, mindenkit azért ítéltek el, mert részt vett a nemzeti felkelésben, egy forradalomban, amelyet a társadalom túlnyomó többsége helyeselt. A felkelésben és a vádlottak padján együvé kerültek volt kommunisták és klerikálisok, baloldaliak és jobboldaliak. Emlékezve rájuk nem kívánunk különbséget tenni közöttük: mindannyian egy ügy mártírjai, akár egyetértünk politikai nézeteikkel, akár nem. Ahogy az antifasizmus mártírjainak tekintjük a kommunista Schönherz Zoltánt, az egykori fajvédő Bajcsy-Zsilinszky Endrét és a Margit körúti fogház udvarán kivégzett (de a hivatalos mártírkatalógusból elhagyott) cionista Szenes Hannát, bár sem kommunisták, sem fajvédők, sem cionisták nem vagyunk. Lapunk 8. száma, amelyet a Nagy Imre-per negyedszázados évfordulója alkalmából adunk közre, egyképpen tiszteleg a forradalom minden elesett harcosának, a megtorlás minden áldozatának.