A kommunista diktatúrák baloldali kritikusai azt állítják, hogy a rendszerek új, merev osztálystruktúrát hoztak létre, tehát nem tekinthetők a szocialista gondolat megvalósulásainak. Valamely rendszer szocialista jellegén azt értik, hogy a termelőeszközöket a dolgozók maguk igazgassák, s ne az állami vagy pártbürokrácia. A bürokráciákkal szembeszálló népi és értelmiségi mozgalmak értékét is azon mérik, hogy az önigazgatás megvalósítására törekszenek-e, avagy a bürokrácia, ill. korábbi osztálystruktúrák újratermeléséhez vezetnek-e.
1968-75 között e baloldali kritikusok a kelet-európai demokratikus mozgalmak ideáltípusát a prágai tavaszban látták, mert ez mindvégig a hagyományos baloldal, egy humanizált marxizmus jelszavait használta, s ezért nem merülhetett fel a gyanú, hogy győzelme a kapitalista restauráció előtt nyitotta volna meg az utat. Az 1956-os magyar felkelés nemzeti jelszavai és antikommunizmusa viszont elriasztotta őket.
A baloldal felfogása 1976-ban változott meg, amikor Dubcek levelet küldött az európai kommunista pártok értekezletére. A levél botránykő volt a husáki restauráció szemében – pedig nem kínált más alternatívát, mint a csehszlovák kurzus túlkapásai elleni harcot. A lengyel munkások sztrájkmozgalma után a kommunista diktatúrákat elutasító baloldal jelentős része arra az álláspontra helyezkedett, hogy a prágai reformmozgalom nem volt eléggé radikális – éppen azért, mert a kommunista párt keretei között maradt. Megnőtt az érdeklődés a magyar '56: a munkástanácsok, a Bibó-féle kibontakozási javaslat és Nagy Imre személye iránt.
Ebbe az új keletű baloldali irodalomba tartozik Bill Lomax angol történész Magyarország 1956-ban című műve, amit a szerző doktori disszertációnak írt 1974-ben. A könyvet Krassó György magyarra fordította s számos kiegészítő, ill. pontosító lábjegyzettel látta el; a hazai kéziratos szamizdat ebben a formában adta ki. Lomax a jegyzetek többségét beépítette saját szövegébe, illetve ezek alapján átírta könyvét, s így jelent meg 1982-ben a Párizsi Magyar Füzetek kiadásában – Krassó néhány jegyzetének meghagyásával s egy utóirattal.
Lomax '56 feldolgozását 1953 júniusával kezdi; szerinte kisebb csepeli, ózdi és diósgyőri munkásmegmozdulások késztették a szovjet pártvezetőséget arra, hogy Nagy Imrét juttassák a miniszterelnöki székbe. Nagy Imre kezdetben nem törekedett a kommunista értelmiségi ellenzék összetoborzására, az ellenzéknek nem volt kapcsolata a tömegekkel, a munkássággal, melyben olyan erős kommunistaellenes hangulat uralkodott, amit nem lehetett többé semmiféle párton belüli átrendeződéssel leszerelni. Október 23-án már az egyetemi ifjúság követelései is túlhaladták a kommunista reformértelmiség elképzeléseit.
A reformértelmiséggel kapcsolatban Lomaxnak két érdekes észrevétele van. Az egyik, hogy éppen Nagy Imre legjelentékenyebb ellenfele, Révai József toborozta a Szabad Nép szerkesztőségébe a színvonalas újságírógárdát, mely később fellázadt a sztálinista főszerkesztő, Betlen Oszkár – és az általa képviselt szellemiség – ellen. A másik, hogy a kommunista reformellenzéken belül már 1955 tavaszán kialakult egy radikálisabb szárny: Gimes Miklós, Lőcsei Pál, Fekete Sándor és Fazekas György hajlott rá, hogy a Magyar Dolgozók Pártjától független, pártjellegű szervezetet hozzon létre, ám Nagy Imre mindig élesen elhatárolta magát az efféle kezdeményezésektől.
A könyv második fejezete – Az ellenzék ideológiája és a Nagy Imre-kormány – Nagy Imrének a Központi Vezetőséghez 1955-ben írt beadványaival foglalkozik (melyeket Nyugaton A magyar nép védelmében címmel adtak ki 1957-ben). Lomax szerint Nagy Imre céljaiban az ellenzék radikális feléhez, módszereiben viszont a mérsékelt szárnyhoz állt közel. Radikális volt abban, hogy Rákosiéknak nem csupán a kommunistákkal szembeni erőszaktételeit ítélte el, hanem összefüggésbe hozta ezeket a koalíciós kormányzás felszámolásával és a lakossággal szembeni erőszakkal. Radikális volt Nagy Imre a nemzeti függetlenségről vallott nézeteiben is: nem helyesli Magyarországnak a katonai tömbökben – a Varsói Szerződésben – való részvételét, s Kossuth Duna-konföderációs tervének felújítását javasolja, egy semleges kelet-közép-európai államszövetség létrehozását. Ugyanakkor nemcsak szavakban ragaszkodik a marxi-lenini terminológiához (1955-ben még a sztálinihoz is), hanem a pártvezetés hatalmi átalakításától várja céljai megvalósulását. Lomax a célok és módszerek e kettősségével magyarázza Nagy Imre kezdeti ingadozásait.
A következő fejezet – Vidéki városok: a forradalom formát ölt – Szegedet, Győrt, Miskolcot, Pécset és Salgótarjánt veszi szemügyre. A forradalmi folyamat Szegeden indult meg a MEFESZ (a DISZ-től független diákszervezet) október 16-i határozatával, ám az események itt meg is feneklettek. Győrt a forradalom sok baloldali híve tekinti a jobboldali ellenforradalom fellegvárának - ezzel szemben Lomax rámutat, hogy Szigethy Attila, a győri Nemzeti Tanács „társutas parasztpárti”, Nagy Imrével évek óta rokonszenvező elnöke csupán abba egyezett bele, hogy a Nemzeti Tanács küldjön ultimátumot az október 27-i Nagy-kormánynak, de elutasította az ellenkormány megalakítására irányuló terveket. Leírja Lomax a szakirodalomban sokszor ismertetett eseményt: Szigethy a Győri Vagon- és Gépgyár munkástanácsára támaszkodva meghiúsított egy jobboldali államcsínykísérletet, amit egy Somogyvári Lajos nevű, Budapestről érkezett személy szervezett. (Ez október 31-én volt – Lomax tévesen 30-ára teszi.) Nagy rokonszenvvel tárgyalja Lomax a miskolci eseményeket: ezeket ugyanis lényegében a Borsodi Munkástanács és a Diákparlament irányította, s e két szervezet kiállt a szocialista vívmányok mellett, és Nagy Imrét – bár kritikával – mindvégig támogatta. Kiemeli Lomax a miskolciak „Duna-konföderációs” irányvonalát: a miskolci rádió hangsúlyozta legerőteljesebben, hogy a felkelésnek nincsenek irredenta céljai. Pécsett a mozgalom a helyi sztálinista vezetők ellenállása miatt „valamivel reakciósabb kezekbe került, mint az ország más vidékein” – azonban Lomax nem jelöli meg közelebbről ezeket a reakciós erőket Végül Salgótarjánt – s általában Nógrád megyét – illetően rámutat a mozgalom erőteljes munkásjellegére, és természetesen kiemelt helyen tárgyalja a december 8-i vérengzést. Nógrádi sajátosságként említi, hogy itt a kommunista restaurációs erők ki akarták sajátítani a forradalom terminológiáját: „munkás-paraszt forradalmi tanácsot” hoztak létre.
A negyedik fejezet foglalkozik a budapesti eseményekkel. Elemzi többek közt a magyar lakosság és a szovjet hadsereg viszonyát; a felkeléssel teljes szívvel rokonszenvező magyar lakosságot kezdetben korántsem fűtötte heves ellenszenv a szovjet katonákkal szemben, sőt arra igyekezett rábeszélni őket, hogy álljanak „a nép oldalára”. Az október 25-i parlamenti tüntetés kezdete is egy ilyen sikeres agitáció eredménye volt – aminek az ÁVO-sortűz vetett véget. A felkelés legnegatívabb jelenségeit A csőcselék terrorja cím alatt foglalja össze. A Köztársaság téri vérengzésért két felkelőcsoportot tesz felelőssé: a Nickelsburg vezetése alatt álló Baross térit és a többnyire köztörvényesekből verbuválódott Práter utcait. Kitér a „nyugati ügynökök” kérdésére is, s megállapítja, hogy a néhány Magyarországra érkezett ügynök nem határozhatta meg a népfelkelés arculatát.
A felkelés során megalakuló pártokat Lomax meglehetős szkepszissel szemléli. Ez alól csupán a Petőfi Párt kivétel: ennek radikális szocialista jellegét elismeréssel nyugtázza. A Független Kisgazdapártban viszont a burzsoá restauráció potenciális erejét látja, a Szociáldemokrata Pártról szólva pedig a bürokratizmusra való hajlamot emeli ki. Konzervatív pártokként jellemzi a Magyar Radikális Pártot, a Magyar Függetlenségi Pártot és a Demokrata Néppártot, a horthysta reakció pártjaként a Magyar Pártot, fasiszta pártként a Magyar Forradalmárok Pártját Szerinte a konzervatív, reakciós és fasiszta erők összefogására kizárólag Mindszenty lett volna alkalmas, de november 3-i beszéde alapján nem dönthető el: vállalta volna-e ezt a szerepet. A demokratikus gondolkodású kommunisták magatartásával kapcsolatban megemlíti Losonczy és Donáth október 26-i „lázadását” a Központi Vezetőség ülésén, az új párt – az MSZMP – megalapítását s néhány olyan csoportot is, mely szintén kommunistákból állott, de még az MSZMP-től is függetlenítette magát: pl. a Magyar Szabadság című lap körül tömörülőket (Gimes, Fekete, Lőcsei), akik nem kommunista, de radikálisan szocialista pártot akartak alapítani. Krassó György szerint Lomax eltúlozza néhány ilyen csoport szerepét: a Heller Ágnes által alapított Magyar Ifjúság Pártja (ezt a november 4-e után alapított pártot egyébként Lomax és Krassó is összekeveri a korábbi Magyar Ifjúság Forradalmi Pártjával)[SZJ], a jórészt kommunistákból álló Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és a Rajk Rádió nem határozta meg az eseményeket.
Lomax érdeklődésének középpontjában azonban a munkástanácsok tevékenysége áll, s megalakulásukat – szerintem is joggal – 1956 legjelentősebb eseményének tekinti. Már a 4. fejezetben is foglalkozik a budapesti gyárakban október 14-től megalakult munkástanácsokkal, a következő fejezet pedig a munkástanácsok november 4-e utáni szerepét és tevékenységét vizsgálja. (Az elemzéseket számos dokumentum egészíti ki.) A dunapentelei, ózdi, miskolci és a többi munkástanácsnak döntő szerepe volt az ellenállás megszervezésében. Budapesten a katonai vereség után először Kelenföldön, majd a Csepeli Vas és Fémművekben alakult meg a munkástanács. November 12-én már fontos határozatokat hoztak a XI. kerületi munkástanácsok (dokumentumaikat közli a könyv), az Újpesti Forradalmi Munkástanács ülésén pedig döntés született a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács felállításáról. A Központi Munkástanács november 14-i alakuló ülése elfogadott egy – Bibó Tervezetén alapuló – kibontakozási javaslatot Lomax ismerteti a KMT ideiglenes bizottságának összetételét, részletesen foglalkozik Bali és Rácz, valamint más vezetők – Babay, Kalocsai, Tőke, Sebestyén – személyével. Ismerteti a Népszabadság november 15-i számának közleményét Kádár és a KMT vezetőinek tárgyalásáról, ahol Kádár elfogadta a több párt részvételével tartandó szabad választások tervét és Nagy Imre bevonását a kormányba. Itt kezdődik a Kádár-kormány és a KMT közötti küzdelem, mely végül a december 9-i „államcsínyhez”, a KMT feloszlatásához vezetett, majd a vezetők bebörtönzéséhez s a munkástanácsok feloszlatásához.
A 6. fejezet – Magyar szocialisták a Kádár-rendszer ellen – leszögezi, hogy különösen a felkelés november 4-e utáni szakasza „forradalmasította” a reformista kommunisták gondolkodását. Most már nem a párton belüli reformoktól, a pártvezetés megváltoztatásától várták a megtisztított szocializmus kibontakozását, hanem a munkástanácsoktól. Lomax ezután tér rá Bibó '56-os tevékenységére. November 4-i Nyilatkozatát dokumentumként közli, november 6-i Tervezetét pedig ismerteti. Meglehetősen kritikus a Bitó-tervvel szemben: „naiv” kompromisszumjavaslatnak nevezi, azt állítja, hogy elhanyagolja a forradalmi bizottságok és munkástanácsok szerepét, mi több: lényegében nem jut túl Nagy Imre 1955-56-os elképzelésein, a szocializmus új típusát a kommunista diktatúra belső megreformálásától várja. Ugyanakkor azt állítja, hogy Bitó Tervezetét Kádár is rokonszenvvel kísérte, sőt: a terv alapján tárgyalt november-december során Tildyvel és Kovács Bélával, de a koalíciós kormány megalakítására vonatkozó elképzeléseit kormányának sztálinista tagjai meghiúsították.
A fejezet további részében Lomax az írószövetség és az Értelmiség Forradalmi Tanácsa szerepét ismerteti, főként a demokratikus önkormányzati szervek képviselőiből választandó alkotmányozó gyűlés összehívására irányuló terveket. Foglalkozik a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom szerepével is. Ismerteti a MDPM programját, a Magyar újjászületés tízparancsolatát. (A program ragaszkodott a semlegességhez, a többpártrendszerhez és a Nagy Imre-kormány visszaállításához, s kétféle veszélyt jelölt meg: a sztálinista és a fasiszta ellenforradalomét.) Végül a Hungaricus-tanulmányt ismerteti Lomax, mely a korábban reformkommunistaként, majd forradalmi szocialistaként jellemezhető csoport nézetének összefoglalása. Az írásmű a sztálini kommunizmustól és a szociáldemokráciától egyként eltérő szocializmus elméleti alapjait kívánja megrajzolni. A szovjet társadalom fejlődéséről adott bírálatában azt állítja ugyan, hogy Lenin és társai helyesen jártak el 1917-ben, mikor a hatalmat megragadták, de a világforradalom elmaradása után a „szocializmus egy országban” sztálini eszméje az apparátusnak a nép feletti diktatúrájához vezetett. A „marxizmus-leninizmus” – Marx és Lenin önkényesen összeválogatott tételeinek kanonizálása – lényegében e terrorisztikus apparátus-diktatúra elméleti alapvetését szolgálta. Hruscsov vagy a jugoszláv kommunista pártideológusok sem mentek elég mélyre a szovjet rendszer bürokratikus elfajulásainak elemzésében, állapítja meg a Hungaricus-tanulmány. A magyar kommunista ellenzék fő hibáját pedig abban látja, hogy nem keresett kapcsolatot a munkásosztállyal, hogy harcát – különösen a XX. kongresszus után – a párton belüli vitákra korlátozta.
Lomax az utolsó, 7. fejezetben a Kádár-rendszer ideológiáját vázolja fel, aminek kulcsát Kádár 1957 májusában elmondott országgyűlési felszólalásában látja, melynek során a főtitkár nyílt cinizmussal kijelentette: a pártvezetésnek nem a tömegek akaratát, hanem az érdekeit kell képviselnie. A Kádár-rendszer voltaképpeni elemzésére azonban csak a könyv Utóiratban kerít sort (Ennek kiegészített változata megjelent az AB-nál.) Részletes adatokat ad ez 1957-60 közötti rémuralom méreteiről; Krassó Györgyre hivatkozva azt állítja, hogy a megtorlás még Nagy Imre és társai kivégzése után sem csillapult, hiszen pl. 1959 tavaszán rendezték meg az Újpesti Forradalmi Bizottság[SZJ] perét, harminchárom – köztük két halálos – ítélettel. Nem jut viszont határozott álláspontra e rémuralom Kádárt illető felelősségének kérdésében. Lehetségesnek tartja, hogy Kádár kormánya „sztálinista” tagjainak nyomására cselekedett (a sztálinisták közé Münnich Ferencet is odaszámítja). A fejezet átdolgozott, az AB-nál megjelent változatában már megemlíti az Andics Erzsébet-Bérei Andor-féle „párhuzamos központot” is, mely a Magyar Dolgozók Pártját kívánta feltámasztani, s november 4-11. között Szolnokon a Szabad Népet is kiadta. Ez a csoport – Münnichhel együtt – valóban jelentős nyomással lehetett Kádárra. Lomax viszont nyitva hagyja a kérdést: Kádár csupán ennek hatására választotta-e az utat, melyre rálépett?
A rémuralom megszüntetése nyomán kiépített konszolidáció, a liberalizálás és az új gazdasági mechanizmus bevezetése utáni viszonyokat Lomax az „emberarcú rendőrállam” megjelöléssel illeti, 1972-73 körül ugyanis a viszonyok megromlottak: kiűzték az országtól Lukács György tanítványait, bíróság elé állították Haraszti Miklóst. A hetvenes évek második felében pedig a rezsim a munkahelyről való eltávolítás és az útlevélelkobzás finomabb módszereit alkalmazza a máskéntgondolkodás megtorlására. Mindez már párhuzamos a magyar ellenzék kibontakozásával, ami Lomax leírásában a következőképpen fest:
A magyar ellenzék magva bizonyos avantgárd kulturális csoportoktól, volt újbalos csoportoktól, valamint lukácsistáktól verbuválódott Ez utóbbiaknak a rendszer humanizálásába vetett reményeit 1968 augusztusa szétrombolta. Bence György és Kis János önálló fellépésével a Lukács-iskolán belül hasadás történt, aminek radikalizálódás lett a következménye. A kialakuló magyar ellenzék fokozatosan visszatalált '56 hagyományaihoz – ennek tanúja a Bibó-emlékkönyv több írása és a szamizdat számos terméke. 1980-81 lengyel forradalma ismét középpontba állította '56 hagyományait, s ezen a tényen a december 13-i vereség sem változtatott. Mi több: Lomax szerint 1963 és '80/81 fényében át kell gondolni az állítást, hogy '56 céljaiban és módszereiben „túl messzire ment”. '68 és '80 önkorlátozásait a gyakorlat nem igazolta, hiszen ezek a forradalmak védtelenül hagyták a népet a külföldi, ill. hazai katonai intervencióval szemben.
Lomax könyvének bírálatára rátérve, jelen sorok írója egyetért a szerzővel abban, hogy a magyar '56 legelőremutatóbb vívmányát a munkástanácsokban, illetve a munkástanácsok össznépi hálózatának megteremtésére irányuló kísérletben látja. Lomax könyve ennyiben – de csak ennyiben – rokon Lefortnak és Castoriadisnak a Telos c. folyóirat 1976. évfolyamában megjelent tanulmányaival. Utóbbiak egyértelműen szocialista jelenségnek fogják fel '56-ot, kiterjesztik a november 4-e utáni „munkástanácsos” szakaszt a felkelés egész történetére, a felkelésben elhanyagolhatónak tekintenek minden retrográd, ellenforradalmi elemet Lomax viszont nem ezt teszi: ő ezekkel az elemekkel is foglalkozik, de – megítélésem szerint – nem tudott olyan terminológiát kidolgozni, melynek alapján '56 októberének retrográd és előremutató elemei szétválaszthatok volnának.
Marxista nézőpontból egyet lehet érteni azzal, hogy Lomax a felkelés jellegét a benne részt vett munkások számával és politikai súlyával kívánja meghatározni. Olyan kategóriák azonban, mint „a diákság”, „az ifjúság”, még marxista szempontból sem kielégítőek, hiszen a diákok és a fiatalok a legkülönbözőbb célokat tűzhetik maguk elé, s a legkülönbözőbben értékelhetnek eseményeket.
Még nehezebben értelmezhető az, ahogyan Lomax a reakciós, ellenforradalmi erők szociológiai és ideológiai jellemzőit kívánja megadni. A lincseléseket például a „lumpen ellenforradalom” megnyilvánuló „burzsoá ellenforradalomról” beszél. A lumpenproletariátus – mely önmagában is nehezen körülírható kategória – sem a marxista, sem más társadalomelméletben nem fogadható el ellenforradalmi vagy forradalmi erőnek. Széles értelemben véve lumpenproletároknak a nem szervezett munkásokat nevezhetjük – '56-tal kapcsolatban azonban ennek nincs értelme, hiszen a bolsevik diktatúrákban nincs mód a spontán szakmai szervezkedésre. Szűkebb értelemben lumpenproletároknak nevezhetjük a mozgalomban részt vett köztörvényes és bűnöző elemeket Ezek nyilván könnyebben követnek el bűncselekményeket, mint mások, s az is valószínű, hogy kevésbé tisztázottak és emberségesek a politikai céljaik – az viszont nem valószínű, hogy valamiféle kapitalista vagy feudális struktúrát kívánnának visszaállítani. A főként lumpen elemek által elkövetett lincseléseket és kegyetlenségeket pedig nem azért kell elítélni, mert ezek ellenforradalmi bűncselekmények voltak, hanem egyszerűen azért, mert bűncselekmények és beteges indulatok kifejeződései voltak. A „lumpen-ellenforradalom” terminus nem fejez ki szociológiai realitást – bár természetesen nem közömbös, hogy egy mozgalom milyen mértékben vonz magához lumpen elemeket, és még kevésbé mindegy, hogy milyen módszereket alkalmaz ellenfeleivel szemben.
A „burzsoá ellenforradalom” fogalma már érthetőbb: nyilván a kapitalizmust restaurálni kívánó tendenciák gyűjtőfogalma. Aligha kétséges, hogy 1956 októbere bizonyos mértékű magánvállalkozás előtt megnyitotta volna az utat. A munkástanácsokra hárult volna a feladat, hogy ezt erőteljesen korlátok közé szorítsa. Ebben a tekintetben – úgy hiszem – álláspontom megegyezik Lomaxéval. Lomax azonban túlértékeli a vállalkozásban rejlő „kapitalista” veszélyt, s ezért – no meg a pártokkal szembeni általános gyanakvása, a „közvetlen demokrácia” iránti elfogultsága miatt – nem tudja megfelelően jellemezni az egyes pártok arculatát. (E gyanakvás kissé különös megnyilvánulása, legalábbis egy baloldali szerző tollából, hogy Mindszenty „pártellenességét” is pozitívan értékeli – mintha bizony a pártoktól való idegenkedésnek nem volnának konzervatívreakciós, „rendies” beidegzettségű formái!) Valóban kérdés, hogy a politikai pártok elburjánzása, ami október 30-át követte, nem vezetett volna-e egyrészt valamiféle kapitalista restaurációhoz, másrészt a hivatásos politikusok uralmához. Lehetséges – ahogy azt Németh László a Pártok és egység című cikkében (Új Magyarország, november 2.) felvetette –, hogy a többpártrendszer helyreállítása túl korán történt. Történetírói szempontból azonban helyesebb lett volna a pártok globális „megítélése” helyett programjukat és törekvéseiket árnyaltabban elemezni. A Petőfi Párt és a Független Kisgazda Párt jellemzése nevezhető a legtalálóbbnak. Viszont a Magyar Radikális Párt aligha nevezhető konzervatívnak, és a Demokrata Néppárt is csak durva leegyszerűsítéssel. A számos ad hoc létrejött párt közül Lomax a Magyar Forradalmárok Pártját emeli ki fasiszta pártként – csakhogy ez a párt, noha Mindszentyt kívánta a kormány élére állítani, hadügyminiszterré Malétert, belügyminiszterré Kopácsit szándékozott megtenni. A konzervatív-reakciós főpap és a kommunista honvéd –, illetve rendőrtiszt tervezett együtt szerepeltetése nem fasizmusra, inkább nagyfokú politikai tájékozatlanságra vall.
Nem lehet egyetérteni azzal a jellemzéssel sem, melyet Lomax Bibóról és tervezetéről ad. Nem azért, mintha Bibót bírálhatatlannak tartanám. De a nagy politikai gondolkodó nem jellemezhető a pusztán a pártokban való gondolkodás, a „formális demokrácia” képviselőjeként Bibó 1945-47 közötti munkásságát is a formális demokrácia elégtelenségeinek hangsúlyozása, a „demokratikus szervek” beépítése a végrehajtó hatalomba, sőt: a törvényhozó hatalom korlátozása, bizonyos pártok alkotmányjogi eszközökkel biztosított kormányalkotási elsőbbségének szorgalmazása jellemzi. Persze, Bibó nem volt „munkástanácsos” teoretikus – ám éppen a Tervezetben állást foglalt a munkástanácsok elismertetése mellett.
Lomax könyvének e hiányosságai összefüggenek azzal, hogy a felkelés előtörténetét 1953 júniusával indítja. Valójában '56 előtörténete nem érthető meg a harmincas-negyvenes évek társadalom- és eszmetörténete nélkül. Ha nagyon leegyszerűsítjük az 1944 márciusi katasztrófa előtti Magyarország politikai-ideológiai képét, nagyjából egy konzervatív, egy fasiszta és egy demokratikus szárnyra bonthatjuk a magyar társadalom politizáló részét. Ha ezt a felosztást egy nem kevésbé leegyszerűsített jellemzéssel kívánjuk alátámasztani, akkor azt állíthatjuk, hogy a konzervatív és a fasiszta tábor – bár bizonyos változtatásokkal – meg kívánta őrizni a magyar társadalom merev, lényegében feudális struktúráit, melyeket az 1920-as ellenforradalom állított helyre. De míg a konzervatív tábor ezt egy tekintélyelvű, korlátozottan parlamentáris jogállam útján akarta megvalósítani, addig a fasiszta tábor olyan totalitárius álforradalom útján, mely még merevebben rögzítette volna meg e feudális struktúrákat, és a vezető pozíciókat a diktatúra számára megbízható „káderekkel” töltötte volna be, azaz – s ezért álforradalom – megbontotta volna az ellenforradalmi rendszer uralmi apparátusát. A fasiszta tábor egyértelműen németbarát volt, a konzervatív tábor sokáig ingadozott a német és az angol orientáció között, míg végül 1943 táján egyértelműen angolbarát orientációt vett fel.
A demokratikus tábor – mely a társadalmilag radikálisan gondolkodó nacionalistáktól a népfrontpolitikát komolyan vevő kommunistákig terjedt – arra törekedett, hogy a magyar társadalom feudális struktúráit felrobbantsa. Mivel azonban Magyarországon e struktúrák 1867 után összefonódtak a (formális) liberalizmussal és a (feudális szellemű) kapitalizmussal, a demokratikus tábor nem választhatott liberális megoldásokat céljai elérésére, hanem radikális, a tulajdonviszonyokba mélyen belenyúló megoldásokra törekedett, melyek egyúttal lehetővé tették volna a magyar parasztság politikai emancipációját. Ez utóbbit az általános választójogon túlmutató reformokkal: a szövetkezeti mozgalommal és a helyi önkormányzat nagyobb súlyával javasolták elérni. Külpolitikailag ez az orientáció csak fenntartásokkal fogadta el a szovjet orientációt, hiszen ennek totalitárius veszélyeivel legjobb képviselői tisztában voltak. Leginkább a kelet-európai országok demokratikus parasztmozgalmaira kívánt támaszkodni, s éppen ezért – a Duna menti revízió fenntartása mellett – lemondott a „szentistváni”, integer Magyarország ábrándjáról.
Természetesen e három csoport között számos átmeneti csoportosulás volt. Ha a fő csoportok politikai súlyát vizsgáljuk a politizáló magyar társadalmon belül, megállapíthatjuk, hogy a konzervatív és fasiszta tábor jelentős fölényben volt a demokratikus mozgalmakkal szemben. Egy erőteljes, reakciós-fasizáló középosztály és kispolgárság határozta meg az ország politikai atmoszféráját, s ez a tábor a politikai közgondolkodás középpontjába az irredentát állította, tekintélyelvű formákhoz vonzódott, s egyáltalán nem idegenkedett a fasizmusok ama torz „szocializmusától”, mely elsősorban a zsidó tőke, kispolgárság és értelmiség háttérbe szorításától és üldözésétől várta a magyar társadalom alapvető bajainak megoldását.
A munkásság önemancipációs törekvései közül a legfontosabb kísérletet az 1918-19-es munkástanácsok jelentették. A Horthy-rendszer során a munkásság jelentős része apolitikussá vált, egy szűk, szervezett magja a Szociáldemokrata Pártban defenzívára rendezkedett be; képzettebb részére az illegális kommunista mozgalom volt befolyással, míg a képzetlenebb részét 1938-39-ben a fasiszta mozgalom vitte tévútra. 1945/46-ban a munkásság üzemi bizottságai lényegében a két munkáspárt küzdelmének színterei voltak. Egyetlen helyen jelentkeztek már ekkoriban is a munkásság öntudatosabb törekvései: a jelentékeny '19-es hagyományokkal rendelkező Miskolcon. Az itt tevékenykedő kommunista ellenálló csoport még az 1944 decemberében összeült Ideiglenes Nemzetgyűlésben is külön pártként szerepelt, és egyes miskolci gyárakban munkástanácsok alakultak. Véleményem szerint ezért lett Miskolc '56 „munkástanácsos” vonalának központja.
Az 1954-56 között kialakuló reformkommunista ellenzék nagyjából az 1937-es Márciusi Frontban összekapcsolódó demokratikus mozgalmak terminológiáját vette át, ezért nem kapcsolódott eléggé a munkásság önemancipációs törekvéseihez. Az 1956. október 23-i felkelés tragédiája az volt, hogy a reformkommunizmus összeomlásával párhuzamosan felszínre dobta mindazokat a középosztályi és kispolgári tömegeket, amelyek 1945-ig – s „kitelelve” azután is – a konzervatív és fasiszta ideológiák hordozói voltak. A kép, melyet Lomax megrajzol a reformkommunista vonal összeomlásáról, nem pontos. A reformkommunizmusnak megvoltak a maga korlátai, melyeket valóban az szabott meg, hogy a kommunista párton belül lépett fel. Ennek az lett a következménye, hogy összeomlása után csak lassan tudtak kialakulni olyan mozgalmak és irányzatok, melyek a reformkommunizmusnál radikálisabbak voltak ugyan, de szilárdan ragaszkodtak 1945-47 kezdeményezéseihez. A felkelés szovjetellenes és antikommunista terminológiája nem adott olyan nyelvet, mely alapján szétválaszthatok lettek volna a felkelés szocialista és retrográd vonásai. Paradox módon ezt a nyelvet éppen Mindszenty adta meg, aki november 3-i beszédében igen agresszív módon kinyilvánította, hogy a népmozgalom „nem forradalom volt, hanem szabadságharc”. November 4-e után viszont a munkástanácsok egyértelműen szocialisztikus alapokra helyezkedtek. 1956 novembere-decembere valóban fordulópont volt a kelet-európai országokban egyfajta kompromisszum jött létre – a bolsevik típusú diktatúra és a konzervatív-reakciós tradíciók között.
1956 előtörténetének fenti figyelembevételével Lomax talán jobban meg tudta volna világítani Nagy Imre alakját is. Mert helyesen állapítja meg ugyan, hogy Nagy Imre elsősorban morális motívumok alapján kérdőjelezte meg a bolsevik ideológiát, de ki lehetne mutatni, hogy már az 1945-47 közötti nézeteiben is bizonyos „ideológiai kétlelkűség” mutatkozott, hogy ingadozott a magyar agrárdemokratikus politikai hagyomány és a bolsevista tradíció közt. Erről tanúskodnak az MKP KB 1947 decemberi ülésén kifejtett tézisei[SZJ] arra vonatkozóan, hogy „Magyarországon nem szocialista, hanem államkapitalista fejlődés van napirenden”. (Ekkoriban – egész Kelet-Európára vonatkoztatva – Varga Jenő is ezen a nézeten volt.) Párttörténeti kutatások is szükségesek volnának, melyek megvilágítanák Nagy Imre kapcsolatát Buharinnal, Malenkovval és szüntelen konfliktusait Révai Józseffel. Fontos volna a Sztálin halála és az 1953. június 27-28-án tartott KV-ülés között történtek felderítése is, amire tudtommal mind ez idáig nem került sor.
A jelenlegi magyar máskéntgondolkodás kialakulásának ismertetését helyesnek és találónak tartom. Bizonyos tényezők azonban – az új gazdasági mechanizmus ambivalenciái, a párton belüli ún. munkásellenzék, a nemzeti-nemzetiségi ellentétek kiéleződése Kelet-Európában – alaposabb elemzést érdemeltek volna.
Ami '56 egészének a megítélését illeti, Lomax úgy véli: a Magyar Október reálisabb alternatíva volt, mint 1968 és '80-81 „önkorlátozó forradalmai”. A jelenlegi erőviszonyok figyelembevételével nehéz ennek a tételnek igazat adni. Számomra legalábbis úgy tűnik: '56 és '68 ellenkező előjelű irrealitásai után a Szolidaritás mozgalma jelent immár visszavonhatatlan hasadást a kelet-európai totalitarianizmusban. Azzal egyet lehet érteni, hogy a demokratizálási folyamatoknak társadalmi és politikai síkon egyszerre kellene végbemenniük. Ehhez azonban a csehszlovák és a lengyel módszer kombinálására volna szükség: olyan független tömegmozgalom kibontakoztatására, mely szövetségben áll a kommunista párt reformista erőivel, anélkül hogy alárendelné magát ezeknek az erőknek.
Lomax könyvének mint történetírói munkának értékét csökkenti, hogy hivatkozásai nem mindig pontosak. Gyakran hivatkozik például a Columbia egyetem forrásanyagára[SZJ], az „56 után nem sokkal készített interjúkra – ám nem közli, hogy kinek, a forradalomban milyen szerepet játszó embernek a véleménye az, amire támaszkodik: az „egy munkás szerint”, „egy diák mondta” és hasonló formulák nem túl meggyőzőek. Ezzel rokon Lomaxnak az a módszere is, hogy sokszor puszta feltételezésre alapozza kijelentéseit például a Gerő-beszédről azt állítja, hogy ez provokálta ki a felkelést: „a tüntetők közül sokan remélték, hogy (Gerő) változásokat és reformokat fog ígérni”, de „Beszédének egész hangneme felbőszítette az embereket, és nagyban hozzájárult a már amúgy is feszült helyzet további elmérgesedéséhez. Annyi bizonyos, hogy maga a beszéd szerepet játszott az erőszak kitörésében, s egyes kommentátorok szerint kifejezetten szándékos provokációról volt szó.” (104. l.) Az utóbbi állítás: súlyos politikai vád, s nem mindegy, hogy Gerő közvetlen környezetébe tartozó „kommentátor” vagy csupán az „utca embere” feltételezi a szándékos provokációt. Mint ahogy a beszédről magáról mondottak sem meggyőzőek: Gerő '56 októberében az ország egyik legnépszerűtlenebb sztálinista politikusa volt, reformokat éppen tőle aligha várt bárki is; amit pedig mondott, az nem provokatív, hanem lapos bolsevik beszéd volt.
Ami viszont Lomax könyvét kitünteti a hasonló témájú munkák sorában; ismertetései és elemzései nem korlátozódnak a felkelés időszakára, hanem felölelik az 1953-56 közötti periódus, a november 4-e utáni ellenállás, az '56-60 közötti rémuralom, sőt: a konszolidáció történetét is.
- Bírálat [6]