Azt hiszem, mindenki előtt nagyon természetesnek tűnő dolog, hogy nincs olyan erdélyi magyar, aki – bár mind a magyar, mind a román kormányt idegen testnek érezve – ne figyelné árgus szemmel e felek közötti minden, akár jelentéktelen fejleményt is. Ennek oka persze korántsem a kapcsolatok „szoros, baráti” volta, hanem épp az állandóan ki-kiújuló ellenségeskedés következményeiben keresendő. A román kormány csodálni való ostobasággal – szerencsére – minden számára kellemetlen magyar intézkedést az erdélyi magyarságon torol meg, ahelyett hogy épp az itteni magyarok megnyerésére használná fel. A magyar rezsim pedig igyekszik minden alkalommal csak a „maga” nevében beszélni, azaz nem egyszerűen csak cserbenhagyni az erdélyi magyarságot, hanem taktikai megfontolásokra hivatkozva még saját kezdeményezéseik értelmétől, jogosságától is megfosztani őket.
Bár számunkra sem kevésbé szívszorító a párhuzam, mégis sokan kimondják: ezekben az esetekben a magyar kormány úgy viselkedik, mintha a nyilas mozgalom egykori ostoba „bátorságát” most egy kommunista módon ostoba gyávasággal igyekeznék a világ színe előtt jóvátenni.
E „dramaturgia” szerint zajlottak (és zajlanak?) hír szerint a magyar–román „kultúrügyi” megbeszélések. Feltehetően ezeken nemcsak kultúráról esik szó, de mégis ez az a terület, fogalomkör, amely kellő manőverezési lehetőséget ad a legtöbb témát illetően, s egyáltalán lehetőséget biztosít úgyszólván minden téma – lett légyen az kül- és belpolitikai, gazdasági, turisztikai – fölvetésére.
A két kormány közötti éleződő nézeteltérések már a múlt évben éreztették hatásukat az erdélyi magyar közéletben. A cenzúra megvadult, a kishatárátlépőt többektől visszavonták (néhol egész falvaktól), a vámosok viselkedése a magyar–román határátkelőhelyeken már-már felért egy-egy atrocitással.
1982. január végén, február elején a külügyminiszter-helyettesi szinten, Bukarestben zajló tárgyalások nyílt kenyértöréssel fenyegettek: a felek – hírek szerint – minden vonatkozásban ellentétes álláspontot vallottak. A románok megpróbáltak egy újabb Kádár–Ceausescu-találkozót kierőszakolni. A cél meglehetősen talányos: feltehetően Ceausescu jóindulatáról akartak ezzel tanúbizonyságot tenni, s amúgy is megtépázott presztízsét próbálták volna kissé szanálni a magyar lakosság előtt; ám legalább ilyen valószínű az is, hogy Kádárt akarták a románok kompromittálni, eljátszatva vele újra az erdélyi magyarság elárulójának szerepét – ugyanis a legtöbb itteni magyar így értékelte Kádár eddigi útjait.
Az élesedő hangulatban a magyarok kijelentették, hogy egy újabb csúcstalálkozóra addig nem kerülhet sor, amíg Románia az 1977-es megállapodások megvalósításával, illetve betartásával alkalmas alapot nem teremt az újabb tárgyalásokhoz. A be nem tartott ígéretek közül az erdélyi magyarság számára az a legfájóbb, hogy tiszavirág-életűnek mutatkozott a határszéli városok nagyobb gazdasági egységeinek közvetlen árucseréje. A kulturális és utazási szabadságot is tovább korlátozták. (Meg kell jegyezni, hogy ez utóbbi vonatkozásban ma már nem egyszerű korlátozásról, inkább drasztikus végintézkedésről lehet csak beszélni.) Nemrég szinte minden magyarországi sajtótermék behozatalát felfüggesztették, s ez nem egyszerű gazdasági kényszerintézkedés volt, hisz az újságokat, folyóiratokat éppúgy elkobozzák a vámvizsgálatoknál, mint ahogy postai küldeményként is. Ugyanakkor már vagy két esztendeje még a legminimálisabb és jogszerűen megszabott valutakeretet sem biztosítják az utazni akaróknak, ezzel riasztva el őket a magyarországi utaktól.
A külügyminiszter-helyettesi tárgyalások kísértő kudarca a románokat újra arra késztette, hogy régi túszpolitikájukkal taktikázzanak, vagyis hogy a magyar hatóságok „makacsságát” az erdélyi magyarság elleni fokozódó represszióval próbálják megtörni. A két ország között felfüggesztettek minden kulturális kapcsolatot: színházak cseréjét, előadóművészek vendégjátékát, hivatalos kiküldetéseket stb. Ezen túl a sajtó és a többi kommunikációs eszköz vagy szerv felelős emberei február közepén bizalmas utasítást kaptak, hogy a magyarországi vagy Magyarországgal kapcsolatos híreket vagy akár csak földrajzi neveket – a történelmiekről nem is beszélve – már kinyomtatni sem szabad. Újra indexre tették Illyés Gyulát, a kolozsvári magyar főkonzulátus fogadásain pedig megtiltották az itteni magyar értelmiség részvételét.
Február végén – egyedül az MTI – közölték, hogy valamiféle megállapodás mégis létrejött. Hogy ez mit tartalmaz, azt nem lehet tudni (csak a sepsiszentgyörgyi színház cserelátogatását hozták szóba).
Aztán újra teljes a csend, hírek helyett csak az egyre rosszabbodó tények jeleznek számunkra egyet s mást. Mindenekelőtt azt, hogy a magyar kormány – a régi recept szerint – néhány látszatintézkedés kedvéért újra szemet hunyt a valódi problémák fölött. Továbbra is érvényben van a Magyarországgal kapcsolatos hírembargó – ez mindenekelőtt azért kínos, mert ha pl. egy erdélyi magyar folyóirat olyan tanulmányt akar közölni, amely lábjegyzetben (!) Budapesten megjelent könyvet idéz, akkor vagy kötelezik a szerzőt, hogy hagyja el a jegyzetet, vagy – ellenséges anyagként – leállítják az egész cikket.
A Magyarországra való utazás labirintusa továbbra is a régi csapdákat rejti az emberek számára, a könyvek, folyóiratok továbbra sem jöhetnek be az országba – eltekintve a szabályt erősítő és csak a manipuláció kedvéért tett kivételektől. Illyés továbbra is persona non grata.
Vagyis a dolgok csak a magyar kormány számára oldódtak meg. Annál is inkább szorongva gondol erre az erdélyi ember, mert „jól értesült körökből” kiszivárogtatták a hírt, miszerint küszöbön áll egy újabb Kádár–Ceausescu-találkozó.
- Dokumentum [5]