Az Élet és Irodalom szeptember 16-i számában szokatlan hangnemű és terjedelmű támadás jelent meg Csoóri Sándor ellen, amiért előszót írt Duray Miklós New Yorkban megjelent könyvéhez, a Kutyaszorítóhoz. Duray Magyarországon nem juthat szóhoz, és Csoórit éppen szóban forgó írása miatt tiltották el a publikációtól, így hát két védekezésre képtelen embert feketítenek be, olyan közönség előtt, melynek – mivel a könyv Magyarországon nem olvasható – nincs módjában ellenőrizni a vádhalmazat hitelességét.
Mielőtt a tulajdonképpeni tárgyra rátérnék, hadd jegyezzem meg: az eltiltás, mint kultúrpolitikai gyakorlat mindig első tanítónőmet, Kinlovits nénit juttatja az eszembe, aki folyvást azzal fenyegetett bennünket, hogy parazsat tesz a nyelvünkre, ha engedély nélkül beszélünk. Az eltiltók láthatóan úgy vélik: az irodalom a kultúrfunkcionáriusok és az írók belügye. A kultúrfunkcionárius azonban elsősorban nem az írót tiltja el, hanem a közönséget az író műveitől. Ez éppolyan képtelenség, mint hogyha mondjuk a kávéimportért felelős személy meghúzná a külkereskedelmi államtitkár bajszát, és emiatt a magyar fogyasztók nem ihatnának kávét.
Az Élet és Irodalom cikkírójának köszönhetem, hogy előszavastul elolvastam Duray Miklós könyvét és Janics Kálmán A hontalanság évei című munkáját is, Illyés Gyula előszavával. Janics és Duray a szlovákiai magyar kisebbség szószólói. Természetesen korábban is hallottam már a szlovákiai magyar kisebbség megpróbáltatásairól, a kitelepítésekről, a magyar nyelv és művelődés elleni támadásokról. De csak ezekből a könyvekből értesültem arról, hogy 1945-ben a csehszlovák állam hivatalosan és alkotmányosan faji alapra helyezkedett, deklaráltan szláv államot akart létrehozni, a nem szlávok teljes jogfosztásával. Most döbbentett meg, hogy a magyar parasztokat kizárták a földreformból, és hogy a magyar lakosság 97 százaléka nemcsak választójogot nem kapott, hanem például nyugdíjat és betegsegélyt sem. Még különösebben érintett, hogy a kommunista vezetők nyíltan és büszkén vallották fajvédőknek magukat. Számomra azokban az években, kamaszkorom táján, a kommunizmus azért volt olyan vonzó, mert az összes születés meghatározta – osztály-jellegű, nemzeti, faji – ellentétek megszüntetését ígérte; és lám csak, 1983-ban kellett megtudnom, hogy létezett olyan kommunista párt, mely már akkor is, a nácizmus leverésének évében, nemzeti és faji programot hirdetett.
Duray Miklóst nem ismerem. Az Élet és Irodalomban azt olvasom róla, hogy „egy félig polgári, félig dzsentri család 1945-ben született sarja, ami adatként azért kívánkozik ide, mert Duray Miklós létét és tudatát – saját szövege alapján – ez határozza meg elsősorban”. A szövegből azonban az derül ki, hogy Duray igen vegyes – magyar, német, zsidó és szlovák – származék, nemesi elődök iparosokkal keveredtek, anyjának például „összes számon tartott őse iparos volt”;.....szüleim nemzeti hovatartozását meghatározta nagyszüleim és dédszüleim nemzetisége, kik az iparosi, illetve hivatalnok-értelmiségi középosztályhoz tartoztak.” Sehol dzsentri lét, sehol olyan Duray-szöveg, mely azt mutatná, hogy tudatát ez a nem létező lét határozta volna meg. Másutt a cikkíró ezt veti Duray szemére: „..olyannyira mániákus, hogy Alexander Dubceket is azért támadja, mert szerinte ő is csak a szlovák többségiek egy figurája, aki minthogy önmagát a szocialista társadalom képviselőjének mondja – Duray nézőpontjából se nem jobb, se nem rosszabb, mint bárki más az utóbbi negyven évben.” Duray könyvében azonban elő sem fordul Dubcek neve. Arról a korszakról pedig, amelyet ez a név fémjelez, így ír: „Persze nyilvánvaló, hogy sem Magyarországon '56-ban, sem Csehszlovákiában '68-ban nem jöhetett szóba a teljes restauráció, hiszen közben eltelt egypár év, mely alatt megváltoztak a társadalmi és birtokviszonyok. Ezért a polgári demokrácia és a szocializmus közös továbbfejlesztésével alakulhatott volna ki ebben a térségben az új politikai rend, melynek nem biztos, hogy a legmegfelelőbb elnevezése a demokratikus szocializmus, azonban jobb híján elfogadhatjuk, mert igen rokonszenvesen hangzik.” Lehet ezzel a megítéléssel és rokonszenvvel egyet nem érteni, de nem lehet a mondat leíróját azzal vádolni, hogy „a szocialista rendszer elvi alapjait gyűlöli”, és hogy Dubcek ellensége, amiért az szocialistának vallja magát. A Kutyaszorító szerzője igen becsületes belső harcot folytat azért, hogy a nemzetiségi sérelmek ne vakítsák el, és egy kisebbség szószólójaként is fogékony maradjon a kisebbség sorsát látszólag nem érintő, de végső soron mégiscsak meghatározó demokratikus problémák kánt. Erre éppen 1968-as magatartása a bizonyíték. Ellentétben sorstársainak egy részével, akik a szovjet beavatkozástól és a magyar csapatok bevonulásától Dél-Szlovákia visszacsatolását remélték, Duray a szlovákiai magyarság többségének magatartását azért mondja példamutatónak, mert ez a többség „az ellene megnyilvánuló szlovák nacionalizmus dacára sem adta fel a Prágában kinyilvánított vágyat: a demokrácia ideálját”.
A közmondás szerint „messziről jött ember azt mond, amit akar”. Ugyanez igaz megfordítva is: „A távollevőről ki-ki azt mond...” És ez áll a jelenlévőre is, ha előbb betömik a száját. Csoóri Sándorról az említett sajtótermék mindenáron azt akarja sugallni, hogy amerikai érdekek kiszolgálója. Hosszan bizonygatja, hogy az előszó egyik passzusát azért nem sugározza a Szabad Európa Rádió, mert ezt „még amerikai (!) érdekek oldaláról közelítve is károsnak ítélték”. Másutt ugyanezt a passzust „New Yorkból keltezett ötlet”-ként emlegeti, mintha ezzel a helymegjelöléssel minősíthetné a gondolatmenetet Csoóri New Yorkból keltez, az amerikai érdekekre függesztve szemét, de még ezeken is túllő buzgalomból, elvakultságból, vagy esetleg azért, mert – mint más összefüggésben olvashatjuk – „túlságosan is messzire jutott az önszuggesztió révén sámán-vátesz szerepének kidolgozásában”.
A szóban forgó passzus azzal a tapasztalati ténnyel foglalkozik, hogy a kisebbségek a felülről, diktatórikusán irányított társadalmakban riasztóan védtelenek, és ez a védtelenség belső torzulásokat okoz. A nyugati demokráciák neveltje – így Csoóri – „elképzelhetetlennek tartja, hogy a földbe taposott közösségek pisszenés nélkül tűrik, hogy végigszántsanak rajtuk. Végül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak – miért nem követik példájukat az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak?” Ez persze nem Csoóri kérdése, hanem „radikális olasz értelmiségieké” – Csoóri csak válaszol rá: az elnyomás folytán „nincs olyan kisebbségi magyar, akit a sorsa így-úgy ne torzított volna el és meg nem fertőzött volna gyanakvással. Ez a gyanakvás odáig gyomrozta őket, hogy még a legjobb barátok se bíznak meg életre-halálra egymásban. De a szülő sem a gyermekében szeplőtlenül.” Ebben a helyzetben „hogyan adódhatnának össze az erők bármilyen ellenállásra is?” Ebből fakad az az Élet és Irodalomban olvasható következtetés, hogy Csoóri „New Yorkban keltezett ötlete” szerint „Romániában és Csehszlovákiában polgárháborút kellene kirobbantani”. Szégyenkezve tapasztalhatjuk: mi mindent bír el a papír.
Magyarországon a progressziót legalábbis II. József óta folyamatosan két táborra osztja, hogy a nemzeti problematikából közeledik-e a szociális kérdések felé vagy megfordítva. Ez nemcsak módszertani különbség, és nemcsak a hangsúlyok és arányok térnek el egymástól, hanem olykor a különböző kiindulópontok szembe is fordítják egymással a két tábor képviselőit. A nemzeti kiindulópont mélymagyar fajvédelemig tud zülleni, a nemzeti igényekkel szemben tanúsított süketség pedig még a legprogresszívebb gondolkodást is hatástalanná teheti, mi több, szérumként is működtetheti önmaga ellen.
Csoóri Sándorral sokat vitáztam már, szóban és nyilvánosan is, mert gyakran úgy éreztem: a nemzeti seb más téren korlátozza érzékenységét. Ha Háromszéken zaklatnak nézeteiért egy magyart, azt előbb tudja meg, mint hogyha Pesten történik ilyesmi. Gyakran úgy véltem, nem érzi eléggé helyünket a világban. Ahányszor itt, Nyugat-Berlinben megnézem a tévén az európai időjárás-jelentést, bólintva tapasztalom a Prága, Bécs, Zágráb és Belgrád közötti űrt – még Európa időjárástérképén sem szerepelünk. Ebből a magam számára azt a következtetést vonom le, hogy – Mohamed és a hegy analógiájára – nekünk kell közelednünk Európához. Még tisztán magyar ügyeinket is nagy összefüggésben kell végiggondolnunk és végigcselekednünk. De miközben ezt írom, tudatában vagyok annak, hogy engem viszont joggal érhet ellenkező irányú szemrehányás. Hiszen Auschwitzról tudtam, és tudtam a Don-kanyarról is, de a Kassai Alkotmányról[SZJ] – százezrek szenvedésének forrásáról – csak Janics és Duray könyvei értesítettek.
„A kisebbségi kérdés: mindig a többség kérdése is; azaz: társadalmi kérdés” – írja Csoóri. Nagyon helyes. Én persze tán, az alagutat a másik oldalról fúrva, így mondanám: „A társadalmi kérdés: mindig a kisebbség kérdése is; azaz: kisebbségi kérdés.” A kisebbség fogalomkörébe persze nemcsak a nemzetiségieket sorolom, hanem a kisebbségi magatartás- és gondolkodásmódot, sőt – horribile dictu! – a kisebbségi ösztönéletet is.
Végezetül hadd térjek rá az Élet és Irodalom cikkének legbánatosabb fordulatára. Eszerint Csoóri hitelesíteni akarja „Duray Miklós fellépését a csehszlovák realitások ellen”. Arról nem beszélek, csak éppen megemlítem, hogy a „fellépési kísérlet” igen pontatlan megfogalmazás: Duray nem kísérletet tett, hanem fel is lépett, éveken át és következetesen, és ennek köszönhetjük, egyebek között, az ellene intézett kirohanást is.
A „csehszlovák realitások” kifejezésről viszont részletesebben kell szólnom, mert egy gondolkodásmód és kultusz kvintesszenciáját foglalja magában. Realitásokon valamely korszak lényeinek összességét értjük. Valamely személynek vagy pártnak a beállítottságát azon mérjük, hogy milyen viszonyt épít ki a realitásokkal. A konzervatívok a realitások megőrzését tűzik ki célul. A kombattáns reakciósok aktív – esetleg megsemmisítésig menő – harcot hirdetnek minden olyan tényező ellen, mely a realitásokat progresszív irányban meg akarná változtatni; ennyiben ők is megváltoztatják a realitásokat, kiiktatva belőlük az úgyszintén reális előremutató erőket. A reformisták a realitások irányított megváltoztatására törekszenek, a fejlődés folyamatosságát tartva szem előtt. A forradalmárok e folyamatosságnak hadat üzenve a realitások ugrásszerű, ha úgy tetszik: minőségi megváltoztatásáért harcolnak.
A marxizmus, a maga klasszikus formájában, forradalmi elmélet volt, mely ellenségesen tekintett a realitásokra. A világ megváltoztatásának marxi programja hadüzenet volt a realitások címére. 1917 után a marxistákra az a nehéz feladat hárult, hogy forradalmi elméletüket megőrizzék ugyan, de fel is adják azokban az országokban, ahol megszűnt a magánkapitalizmus. Ez skizofréniára vezetett lehetetlen jó lélekkel kétfajta szemüvegen át nézni a világot, az egyik irányba forradalmi analízist, a másikba jóváhagyó hitvédelmet sugározva. Korunkban az atompatt, a világpusztulás korántsem csupán falra festett képe tovább nehezítette a marxisták helyzetét, és létrehozott egy furcsa állami teóriát, melyet ezennel „létező marxizmus”-nak keresztelek el. Ennek szemében a realitások – hacsak valamilyen taktikai meggondolás nem kíván mást – tiszteletre méltó dolgok. A realitások forradalmi ellenzőinek utódai a realitások papjaivá váltak, és exkommunikálnák mindazokat, akik fellépnek a realitások ellen.
A „létező marxizmus” ideológusai ily módon a legreakciósabb körök hangadóinak nézeteit visszhangozzák és viszont Duray fellép a „csehszlovák realitások” ellen – tehát meg kell őt rágalmazni, lehetetlenné kell őt tenni, függetlenül attól, hogy milyenek ezek a realitások. Mások, akik szerte a világban szintén fellépnek a realitások ellen, nyomtalanul eltűnnek, vagy kínzókamrákban, esetleg diliházakban találják magukat. Ez utóbbi színtér egyébként jelképesen is mutatja, hova fajult a realitások tisztelete: aki fellép ellenük, az nyilvánvalóan őrült és kezelésre szorul.
Mindezzel természetesen nem akarom állítani, hogy a realitásoknak fittyet lehet hányni. Borzalmas világban élünk, a fortélyos félelem már nemcsak igazgat bennünket, hanem terel is vakon, ki tudja, hova. A költészetből és köznyelvből ismert ártalmatlan metaforák, mint „a halál árnyéka” és „világégés” a realitás részeivé váltak, amennyiben a kapukon dörömbölő lehetőség is a valóság része. Ilyen korban természetesen figyelembe kell venni bizonyos hatalmi, geopolitikai, néplélektani és egyéb realitásokat. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy le kell tenni a fegyvert minden egyes tény előtt, mert minden a realitások része. Márpedig a „létező marxizmus” odáig züllött, hogy kimondja: minden olyan realitást tisztelni kell, amire nem vonatkozik ellenkező értelmű párthatározat.
A realitások ilyen tiszteletével magyarázható, hogy minden aljasságot egyszerűen belügynek lehet minősíteni. A dél-amerikai tábornokok rémuralma, a kambodzsai népirtás, a tévén közvetített iráni tömegkivégzések, a kelet-európai kisebbségek sorsa, a száműzetések, a kirakatperek, a politikai orgyilkosságok, az önálló gondolkodás üldözése – minden belügy. Még századunk legnagyobb horderejű eseménye, a nagy októberi forradalom is belüggyé vált, mihelyt azzá nyilvánították Trockij vagy Sztálin értékelését. És abban a pillanatban belüggyé vált az úgynevezett internacionalizmus is.
Amíg a realitások minden részletre kiterjedő kultusza és a belügy mítosza az államrezon és a „létező marxizmus” pillére, addig a gerinces fellépés csak olyan bánásmódra számíthat, amilyenben 1983. szeptember 16-án az Élet és Irodalomban részesült.
Nyugat-Berlin, 1983. október 5-én.