Azért nem a kötet találó címét írtam könyvismertetésem fölé, mert a „Kutyaszorító” Magyarországon ma már nemcsak – talán nem is elsősorban – Duray könyvére utal. Csoóri Sándor okos és szép előszava, az előszó ellen intézett kirohanás az Élet és Irodalomban (az ilyen vezércikkízű írásoknál a szerző személye nem különösebben érdekes, de a pontosság kedvéért: a cikket Hajdú János írta), utána a felháborodás, a vitákról terjedő hírek – inkább ezek a körülöttünk és velünk történő „események” foglalkoztattak bennünket, és Duray szövegéről közben mintha megfeledkeztünk volna. Ez persze nem vonatkozik Duray személyére: őt a tavalyi perbe fogása, a per furcsa-felemás abbahagyása és nem utolsósorban saját tiltakozó akcióink már-már legendás alakká tették.
Pedig érdemes odafigyelni a szövegre: a könyvet indító és záró két, 1981-es öninterjúból és a közöttük elbeszélt sorsból – Duray életének 1979. január végéig eltelt tizenkétezer-kétszázötven napjából – politikai érettséget és emberi tartást tanulhatunk.
Az első, néhány oldalas öninterjú címe: Beszélgetés a szándékról. Duray azt kérdezi magától: hogyan jut eszébe valakinek harmincnégy évesen önéletrajzot írni? Válasza: „történelmi emlékezetünknek a legfontosabb része saját korunk hiteles dokumentálása. Túlságosan nagy fényűzés a feledékenység, ha történelmi vagy társadalmi méretű tapasztalatokról van szó.” (21–22.) Igaz, így van. De nemcsak ez szorul magyarázatra. Durayval nem véletlenül történt mindaz, amiről fényűzés volna megfeledkezni. A „szándéknál” kell arról is beszélni, hogy rászánta, föltette az életét a nemzeti és politikai kiszolgáltatottság elleni harcra; itt kell megkérdezni, amit ő saját magától nem kérdezhet meg: honnan ez a nagy elszánás és szűnni nem akaró, makacs kitartás?
A választ megadja az Életem 12 250 napjáról címet viselő önéletírás. Induló feltételek: csehszlovákiai magyarnak született 1945-ben. Életének első évei félelemben és nélkülözésben teltek; még élelmet is nehezen szereztek, a szülők alig merészkedtek az utcára, mert nem volt semmilyen hivatalos papírjuk: a család – mint sokan mások, akik nem tagadták meg magyar származásukat – csak 1949-ben kapta meg az állampolgárságot Mindezek mellett a legfőbb félelem: rettegés az azonnali kitelepítéstől.
A negyvenes évek végéről Duraynak már személyes emlékei is vannak: a ládákba csomagolt holmi, az állandó útra kész állapot, a család deklasszálódása és anyagi helyzetének fokozatos romlása. Nemcsak környezetétől, már saját tapasztalatából is tudja: mindez azzal függ össze, hogy magyarok. A közvetlen fizikai erőszakról ugyan nincsenek személyes emlékei, de már gyermekként pontosan érzékelte a „finomabb” formát, amely a korábbi durva nemzeti elnyomást az ötvenes évek elején fölváltotta: a lenézést Még a jóakaratú megnyilvánulásokban is ott lappangott ez a lenézés a magyarokkal szemben, amiért nem képesek „megérteni”, hogy asszimilálódniuk kell (például abban a jó tanácsban, hogy „kár a tehetséges gyermeket magyar iskolába adni”). Duray felnőttként már azt is tudja, hogy a lenézés „fokozatosan ásta alá a csehszlovákiai magyarok társadalmi tudatát, és számolta fel identitását. Ennek következménye lett az a kényszerképzet, hogy a társadalmi felemelkedés és a szlovákságba való asszimilálódás elválaszthatatlan egymástól.” (38.)
1951-ben kezdett iskolába járni, természetesen magyar iskolába – akkor már voltak magyar iskolák. Szinte ezzel egy időben kezdődött „politikai pályafutása”: 1950–51-ben nővérével előfizetéseket gyűjtött a magyar nyelvű Népnaptárra, és segédkezett a példányok széthordásánál is. Ezután komolyabb akció következett: amikor az ötvenes évek elején a szülők összefogtak, hogy kiharcolják gyermekeiknek a magyar gimnáziumot, Duray részt vett a támogató aláírások gyűjtésében.
A kora kamaszkorban már nemcsak származása miatt érzi magát kívülállónak, hanem úgyszólván mindennel szembekerül, ami „hivatalos”. „Most már nem tudom lemérni, hogy mennyiben hatott az otthoni nevelés... és mennyiben döbbentünk rá önmagunk a hazugságokra, melyek mint sűrű közeg áramlottak körülöttünk nap mint nap, de a számunkra hivatalosan egyedül lehetséges szervezetnek, a pionírmozgalom programjának egyetlen szavát sem hittük...” (43.) Ismerős tapasztalatok, ehhez nem kell csehszlovákiai magyarnak születni; úgy látszik, a szocializmusnak a személyiség (de)formálásában is vannak „általános törvényszerűségei”. Csak éppen a kisebbségi magyarnak sokkal nehezebb lehet a politikai szembenállás élményét feldolgozni, hiszen az itteni politikában a „kivel szemben”, a „kikkel” és „milyen alapon” kérdései jóval elvontabbak és körvonalazatlanabbak – pontosabban: más körvonalakat sejtetnek –, mint a nyilvánvaló és elsődleges élményben: a nemzeti kiszolgáltatottságban.
Az időrendi sorrendet követve Duray még a következő „tudatformáló” élményeket sorolja föl az ötvenes évekből: a szlovák nyelvvel szembeni belső ellenállása és ennek – később is jelentkező – káros hatása nyelvi készségére, még az anyanyelvire is; Nagy Imre 1953-as parlamenti beszéde („Már nem emlékszem egy szóra sem, és talán akkor sem értettem meg belőle semmit, de ott kuksoltam a rádió előtt és hallgattam. Nem tudom, miből éreztem meg, hogy ez valami más, mint ami addig volt.” – 47.); a magyar labdarúgó-válogatott veresége az 1954-es világbajnokságon; az első magyarországi út 1955-ben, és végül a legnagyobb élmény: 1956. Tulajdonképpen nem derül ki, miben is állt a magyar '56 tudatformáló hatása; inkább csak következtetni lehet: talán ez is segített Duraynak, hogy összeegyeztesse a politikai és a nemzeti kérdéseket.
1959-ben került középiskolába. Ekkorról valók első irodalmi kísérletezései és „tudományos” tervei; mint az ilyen korú fiatalok, Duray is próbálta fölmérni képességeit, megpróbált „tisztába jutni” magával. Ekkoriban vallotta meg először, hogy életét a csehszlovákiai magyarságnak akarja szentelni; hogy akkor ezt mennyire gondoló komolyan, Duray utólag sem tudja eldönteni.
Érettségi előtt egy évvel megválasztották a Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetség iskolai alapszervezetének elnökévé. (Arról nem ír, hogy mikor és miért lett a CSISZ tagja; feltehetőleg Csehszlovákiában is az volt a helyzet, hogy „a középiskolás diákok – már csak a továbbtanulás miatt is – automatikusan beléptek a szervezetbe.) Ennek az időszaknak fő tapasztalataként azt szűri le, hogy „a magyar ifjúság mint csoport, önmagát képviselve nem vehet részt hivatalosan az ország ifjúságának életében... Belterjesen működhet, saját kis közösségében... De kilépve ebből a körből, csak egyénenként számíthat érvényesülésre... Következménye... vagy a felszívódás volt, ami elősegítette az egyéni érvényesülést, vagy az asszimiláció ellentettje, a közegellenállás miatti visszahúzódás, elszigetelődés. A harmadik alternatíva, az ellenállási reakció, a kollektív jogok követelése fel sem bukkant lehetőségként, sem az egyén gondolatában, sem szervezett körülmények közölt.” (52.) Tegyük hozzá: ekkor még nem bukkant föl. Mert Duray egyetemi évei már a kollektív jogokért folytatott keserves küzdelemben teltek.
Első, sikertelen bölcsészkari felvételije után, 1963-ban vették fel a pozsonyi egyetem természettudományi karára, a geológia szakra. 1964 februárjában alakult meg a pozsonyi magyar főiskolások és egyetemisták diákklubja, melyet hamarosan JAIK-nak (József Attila Ifjúsági Klubnak) neveztek el, s melynek Duray kezdettől tagja, 1964 őszétől alelnöke, 1965-től 1968-ig pedig elnöke volt. Egészen 1970-ig részt vett a klub vezetésében. A JAIK legalizálásáért folytatott küzdelem a klubmozgalom kiszélesítése, a nyári táborok, a rövid életű folyóirat, a kötelező látogatások a Szlovák Kommunista Párt KB-titkárságán és végül a külön Magyar Ifjúsági Szövetség létrehozásáért vívott sziszifuszi harc: a könyv erről szóló része történelmi dokumentum, s a puszta tények ismertetése is az eredeti terjedelemnél alig kevesebbet igényelne.
Ami Duray személyes életét illeti, az önéletrajz beszámol még néhány fordulatról. 1969 végétől Duray fokozatosan kiszorul azokból a szervezetekből, amelyeknek a létrehozásáért és legalizálásáért vívott harcot évekig vezette (nem egy esetben maga áll félre, mert az ő eltávolítását szabják a működés feltételéül). 1971-ben szerez diplomát. Először kutatóként dolgozik. 1977-ben védi meg doktori disszertációját, ennek ellenére nem véglegesítik a munkahelyén. Az önéletrajz írásakor egy pozsonyi híd- és vasútépítő vállalat műszaki-tervezési osztályán dolgozik. 1973-ban megnősül, és még ugyanabban az évben behívják katonának. Egészségi állapota erősen leromlik, kórházba kerül, végül felmentik a katonai szolgálat alól.
Az önéletrajz 1979 elejénél ér véget. A kötetzáró öninterjú a következő két év történetét mondja el. Címe: Objekt: Geológ (ez állt Duray 1979-es rendőrségi dossziéjának fedőlapján). Tulajdonképpen a rendőrségi vizsgálatról szól, amelyet 1979 nyarán, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága első dokumentumának megjelenése után folytattak Duray ellen, de közben ismerteti a bizottság tevékenységét és a magyar iskolák fölszámolására irányuló hivatalos terveket is. A CSMKJB dokumentumai arra vallanak, hogy a bizottság képes volt a legnehezebbre: felülemelkedett a kisebbségi sérelmek érthető és várható visszahatásán: a kisebbségi nacionalizmuson. Ezek a nyilatkozatok és elemzések az állampolgári egyenlőség demokratikus eszméjére építenek; jogokat követelnek, nem a visszavágás esélyére sandítanak.
A rendőrségi vizsgálat figyelmeztetéssel zárult. Folytatódott viszont Duray megfigyelése és azok kihallgatása-zaklatása, akik kapcsolatot tartottak vele. Duray baráti köre felbomlott, akik megmaradtak, azokat is ritkán látogatja, hozzá még ritkábban érkezik látogató. Nem folytat levelezést, mert figyelik a postáját. Nem használja a telefonját, mert lehallgatják. Otthon sem mer szabadon beszélni, mert fél, hogy a lakásában mikrofont helyeztek el. Nem meri a kerékpárját használni, mert fél, hogy szándékosan elgázolják. Nem mer este egyedül hazamenni, mert fél, hogy megtámadják.
Nem hinném, hogy ma – a börtön és a per után – kevésbé venné körül a félelem. Hogy honnan van mégis elszánása és kitartása? Nem tudom. Ő ezekkel a sorokkal zárja önéletrajzát: „Ilyen körülmények között élek ma, amikor nincs nyilvános lehetőségem védeni magam, sem magyar kisebbségi sorstársaimat. A kiút ebből, a lehetséges kiút, ismétlem: az önmegtartó cselekvés.”
Hivatkozott cikkek
- Bírálat [7]