A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1983. szeptember 29-én másfél, ill. egy év börtönre ítélte (négy, ill. három év felfüggesztéssel) a budapesti Mosoly együttes[SZJ] három tagját: Erdős Józsefet (sz. 1964), Szappanos Györgyöt (sz. 1966) és Pokorny Zoltánt (sz. 1966). Négy számuk szövege miatt emeltek vádat ellenük: Cigánymentes övezet, Bevándorlók bére – ez a Magyarországon élő arabok és négerek ellen szól, hogy több pénzt, jobb lakást kapnak államunktól, mint a magyarok –, Románia, amelyben a következő sorok vannak: „Szőrös talpú, lusta népség, akire halál vár, ajándékba kapták Erdélyt…” – Egyenruhám tiszta – a következő sorokkal: „Egyenruhám tiszta, becsületem foltos... A koncerten egy kölyköt félholtra vertem, kaptam érte egy kitüntetést, s ezt büszkén viselem…”
1984. február 7-én a szegedi CPg együttes négy tagja fölött mondott ítéletet a bíróság: Benkő Zoltánra (sz. 1963), Haska Bélára (sz. 1964) és Nagy Zoltánra (sz. 1964) két évi börtönt szabott ki, Varga Zoltánt (sz. 1966) pedig egy év és hat hónap felfüggesztett szabadságvesztéssel sújtotta. A CPg tárgyalásán hozott ítéletet – melyet azóta a feljebbviteli bíróság megerősített – a Beszélő e száma dokumentumként közli.
Ne firtassuk most az ítéletek részleteit, jogi megalapozottságát. Mindkét együttes számaiban akadnak szövegek, amelyek nyilvános előadását – nehezen védhető, durva kiszólásaik, rasszista szólamaik miatt – a bíróság alapos indokkal kívánja megakadályozni (bár túlnyomórészt olyan szövegeket minősített izgatónak a bíróság, amelyek belül vannak a szólásszabadság által védett politikai véleménynyilvánítás vagy hangulatkifejezés körén). Döntse el az olvasó, hogy ehhez börtönbe kell-e csukni 18-20 éves fiatalokat; nem volna-e elégséges a fellépési tilalom, esetleg pénzbírság. S ha elegendő volna: nem az történt-e inkább, hogy az izgatási törvény hanyag megfogalmazását kihasználva az igazságszolgáltatás szabad utat engedett a megszokottól eltérő viselkedéssel, életstílussal, politikai véleménynyilvánítással szembeni indulatoknak.
E rövid kommentár inkább csak annak a figyelemre méltó újdonságnak a megértését próbálja elősegíteni, hogy az ifjúsági rockkultúra – s azon belül az inkriminált „punk” és „újhullám” – rendőri megrendszabályozása Magyarországon is eljutott abba a szakaszba, amely Csehszlovákiában már 1976-77-ben, a Plastic People[SZJ] és a DG 307 ellen hozott börtönítéletekkel megkezdődött: a politikai perek időszakába. Csehszlovákiában a beatzenészek tömeges perbe fogása arra az ellenzéki undergrund kultúrára sújtott le, amely a prágai tavasz hangadóinak elnémítása után és a Charta ’77 megszólalása előtt a kulturális és politikai ellenállás egyik fő hordozója volt. Magyarországon ilyesmiről sem a hazai rockkultúra több évtizedes története, sem a mostani perek kapcsán nem beszélhetünk. Hogy megérthessük, miről is van szó, szükség van a jelenség pontosabb körülírására.
Miután a 70-es évek első felében lezárult a magyarországi rockzene első, „heroikus” amatőr korszaka, s miután a Beatrice együttes[SZJ] feloszlásával s az aluljárók rendőri megtisztításával elültek a „csövesprobléma” által a 70-es évek végén kavart újabb hullámok is, a 80-as évek elején újabb, meglepő erejű amatőr rockzenei irányzat bontakozott ki. Ezt a – stílusjegyeiben korántsem egységes – zenei mozgalmat szokás „punk”, „bőrfejű” (skinhead), ill. „újhullám” néven emlegetni. Mint korábban, ezúttal is kettős forrásból táplálkozott az új ifjúsági szubkultúra zenéje és életstílusa, ideológiája. Az egyik a szokásos késéssel érkező angolszász kulturális hatás, a másik a magyarországi fiatalok bizonyos csoportjainak és a rockzenei-művészeti undergroundnak az az életstílusa, az a kulturális helyzet, ami fogékonnyá tette őket a „punk” stílus átvételére, sőt, sokszor e hatás nélkül is rokon jelenségeket szült.
Tudnunk kell a punkról, hogy az a rockzene több évtizedes fejlődésének egy olyan pillanatában – 1977-ben – keletkezett és vált népszerűvé, amikor úgy tetszett, hogy a kommercializálódás által elkoptatott zenei és viselkedési stílusok világában csak a legnagyobb durvaság, a legmerészebb tabuszegés, a legmeghökkentőbb és legellenszenvesebb külsőségek hozhattak valamiféle izgalmat. És tehettek versenyképessé új, amatőr együtteseket a már befutott régiekkel. A társadalmi töltetet mindehhez az ifjúsági szubkultúra legelkeseredettebb, legperiférikusabb rétegei adták – vendégmunkások, munkanélküliek, külvárosi fiatalok, akikből a perspektívátlanság érzése („No future”) dühödt agresszivitást és – sajátos zenei meg viseleti eszközökkel hirdetett – anarchiapártiságot váltott ki.
Nyugaton az első döbbenet után hamar tisztába jöttek azzal, hogy az elrettentő külsejű, biztosítótűkkel teletűzdelt, szado-mazo boltokban összevásárolt ruhadarabokkal, bilincsekkel felékesített, piros-zöld-sárga-lila hajú fiatalok, fenyegető nézésük és vicsorgásaik ellenére is kevésbé veszélyesek, kevésbé agresszívak, mint például a hajdani „kemény fiúk”. Rájöttek arra is, hogy a fel-felbukkanó horogkeresztes karszalagok, a minden korábbinál durvább hangvételű szövegek – bár nyilvánvalóan zavaros gondolatokról tanúskodnak – nem valamiféle „újfasiszta” érzületet hirdetnek, hanem csak a történelem szemétdombjáról összeszedegetett provokatív szimbólumok, s jelentésükből a punkokat csak az érdekli, hogy megbotránkoztató. Demokratikus kultúra meg tudja emészteni az ilyesmit: tudomásul vették, hogy az ifjúság bizonyos csoportjai az adott pillanatban ezen a nyelven, ebben a kulturális formában juttatják kifejezésre és élik ki elégedetlenségüket és nyomott hangulatukat, s a dolog önmagától lecsendesült. Másfelől pedig megtermékenyítette és újabb négy-öt évre felvirágoztatta a könnyűzene-ipart: ebből lett az „újhullám”.
Magyarországon meglepően hasonlítottak a kiinduló feltételek: a könnyűzeneipar futtatott, öregedő s hervadó sztárjai unalmassá váltak, a régi szimbólumok (farmer, hosszú haj) megkoptak, az újabb ifjúsági szubkultúrákat intolerancia fogadta, és nem utolsósorban a 70-es évek végén pesszimista, eszmények nélküli hangulat, kilátástalanság-érzés uralkodott el az ifjúság szélesebb rétegeiben, de különösen a számban jelentősen megduzzadt marginális csoportokban (akikre már a csövesprobléma is ráirányította a figyelmet). Ez a helyzet egy érdekes pozitívummal párosult: különböző egyetemi klubok, kultúrházak meglehetősen sokrétű és széles fellépési lehetőséget biztosítottak annak a tíz-húsz amatőr együttesnek, amelyek az újhullám és a punk szimbólumaival próbálkoztak. Így történhetett, hogy – mielőtt még a könnyűzenei cenzorok s a rendőrség ifjúságfelügyelő meg politikai szervei észbe kaptak volna – minden korábbinál tiszteletlenebb, pimaszabb ifjúsági zenei szubkultúra formálódott ki.
Mivel a punk stílus ideológiai és színpadi hitelét – a sokszor nagyon is amatőr zenei tudást ellensúlyozva – az illem, a jóízlés, a morál és a politika tabuinak tüntető megsértése adja, ezért mi sem természetesebb, mint hogy e dalok egyben minden korábbi – rockszövegben – megszokott határon túlmennek a kulturális-egzisztenciális-politikai rosszullét hangoztatásában, a durva szóhasználatban. Mivel is bizonyíthatnák ezek az otthon is, a téren is, az őrszobán is rendszeresen pofozott tarajos hajú gyerekek jobban a bátorságukat, mint hogy sértegetik a „páholyban ülő Kreont”: a koncertek közönségét szemmel tartó, kihúzott gumibotjaikat csattogtató rendőröket, a közönség közé „elvegyülő” BM-eseket, a feljelentésekhez koncertfényképeket készíttető könnyűzenei kisdiktátort, Erdős Pétert, vagy egyszerűen: szidják a rendszert? A magyarországi punk és újhullám – ha zenei minőségben jelentősen alatta marad is a nyugati színvonalnak –, politikai kiállásban sokkal bátrabb, világosabb és egyértelműbb, mint például a hajdani angol botrányegyüttes, a Sex Pistols. Ha a CPg, Cselszövő, Báb vagy, CC 20 számait nézzük, vagy tekintetbe vesszük több más – ebben az összefüggésben nem néven nevezendő és szerencsére eddig perbe nem fogott – együttes Lengyelországnak, a Szolidaritásnak, Walesának címzett rokonszenv-nyilvánításait vagy a magyarországi élethelyzetre utaló kritikus számait, csak azt mondhatjuk, hogy csodálni lehet bátorságukat. Amikor az olvasó mérlegeli az ítéletek jogszerűségét, gondoljon rá, hogy a bíróság nemcsak a más fajúak vagy nemzetiségűek gyalázását vagy a kommunisták elleni erőszak dicsőítését minősítette izgatásnak, hanem a politikai véleménynyilvánítás és hangulatkifejezés mindezen eseteit is. E fiatalok nyilván nem voltak pontosan tisztában azzal, hogy a rendszer bosszúja késhet, de nem marad el: kis pimaszságért nagy pofon, nagy pimaszságért egy kis börtön.
A Beszélő 5-6. száma már hírt adott arról, hogy a politikai keménykezűségben élen járó szegedi rendőrség nekilátott a nemkívánatos ifjúsági szubkultúra felszámolásának;[SZJ] gyanítható, hogy már akkor a CPg börtönbe juttatása volt a cél. Ugyanebben az évben egyébként a budapesti együttesek vezetői közül is jó néhánnyal „elbeszélgettek” a rendőrök: felhívták a figyelmüket, hogy mivel ők amatőrök, szakmai szankciókkal nem sújthatók, ezért közvetlen felügyeleti szervük maga a BM. És nehogy még egyszer énekelni merjék a kifogásolt számaikat, mert rosszul járnak. Az ETA együttes egyik utolsó fellépésén dacból dúdolva-hümmögve adta elő népszerű számait, minthogy azok szövegeit „betiltották”. Egy másik együttes vezetőjét azért fenyegették meg, mert Lengyelországról énekelt 1982 őszén, s közben egy kortárs lengyel utcaképet – tömeget oszlató vízágyút – vetített a falra. Egy harmadik együttest lemezlehetőséggel kecsegtettek, ha jól viseli magát. Egy-egy koncertet hatóságilag betiltottak; az egyik ilyen betiltott koncert után a nem mindennapi formában randalírozó, felháborodott közönséget (amelyből egyesek nem átallották egy szovjet katonai emlékművet lepisálni) jól megverték, a „főbűnös”, ha jól tudom, kapott is vagy fél évet. Egyszóval csikorogva mozgásba jött az új ifjúsági szubkultúrát felszámolni igyekvő rendőri gépezet. Minthogy a tiszteletlenség a fiatalok körében már nagyon elharapózott, s minthogy a figyelmeztetések, betiltások sem látszottak használni, a hivatal szükségesnek tartotta, hogy erősebb eszközöket vessen be.
Miért épp ezt a két együttest szemelték ki bűnbaknak? Két alapvető okot lehet felismerni. Az első: célszerű volt olyan együtteseket kiválasztani, melyek „kívül vannak” a művész-rockzenész-értelmiségi miliőn, mivel ez bizonyos – informális – védettséget nyújt: mindkét esetben munkáskörnyezetből való, külvárosi, a CPg esetében ráadásul vidéki együttesről volt szó. A másik ok: részben éppen kívülről, alulról érkezésük miatt éppen ezek az együttesek utak a legkevésbé rafináltan ellenzéki, a legkendőzetlenebbül durva szövegeket. Ezért a közvélemény előtt is őket lehetett a leghatásosabban az „új szennyhullám” – vagyis az egész új könnyűzenei irányzat – üldözendő képviselőiként megbélyegezni, mint ezt például Erdős Péter tette a Kritika több 1983-as számában.[SZJ]
Kevés rokonszenvre számíthatnak a börtönbe csukott húszéves punkzenészek. A körülöttük csapott sajtózajban még az újhullámot egyébként lelkesen védelmező újságíró, Sebők János is elhatárolta magát tőlük. Az új zene iránt kevéssé fogékony s a punkkülsőségektől viszolygó értelmiségiek nehezen fogják túltenni magukat szövegeik durva kiszólásain. Minden ép érzésű ember tiltakozna az olyasféle nyilvános brutalitások ellen, mint az élő csirke széttépése koncert közben (bár ez inkább valamiféle állatvédelmi tőrvény illetékességi körébe tartozna, nem a politikai rendőrségre). Sokan feltehetőleg még erőteljesebb intézkedéseket várnának el a hatóságoktól e zavaró külsejű és még zavaróbb viselkedésű fiatalokkal szemben. Jöjjenek rá: ez nem Amerika.
Mit is hozhatnánk fel mellettük? Hogy a maguk differenciálatlan, agresszív, üvöltözős módján, a számukra érthető és elérhető kulturális formában és médiumok segítségével, öncenzúra nélkül adtak kifejezést rossz érzésüknek, rosszullétüknek, hőzöngésüknek vagy előítéleteiknek? Hogy nemcsak ők kultúrálatlanok, hanem azok is, akik egy számukra idegen és általuk ismeretlen kiszolgáltatottságban élő ifjúság szubkultúráját fasisztának bélyegzik meg? Hogy a tolerancia ott kezdődik, amikor képesekké válunk megtűrni valamit, amit ízlésünk és meggyőződésünk helytelenít? Tudjuk, mindez nemcsak a rendőrség szemében nem érv, de még a szélesebb közvélemény előtt sem. Ám talán mégis akadnak, akik próbálják megérteni ezeket a jelenségeket, és nem feltétlenül a politikai pert tartják a legjobb módszernek az így vagy úgy felszínre bukkanó elégedetlenség lecsillapítására.