Kér még a nép?

[Kőszeg Ferenc] [1]

Miért csinálták?

A lengyel és a magyar pártvezetés pánjai és ispánjai – ó, történelmi testvériség – évek óta kölcsönösen utánozni próbálják egymást. Jaruzelski négy éve ígéri inkább önmagának, mint népének, hogy országában Kádár-rendszert teremt, méghozzá olyat, amilyennek az a jelenlegi válsága előtt látszott. Az MSZMP reálpolitikusai a Szolidaritás létrejöttekor versenyfutásba kezdtek az idővel: azt akarták igazolni, hogy a józan kormányzat rendeleti úton is bevezetheti azokat a reformokat, amelyekért Lengyelországban megmozdult a társadalom, így határozták el, egyebek között, a választási rendszer reformját is.

Ez a rendeleti reformizmus nem is látszott esélytelennek, minthogy a reformokért csak egy viszonylag szűk értelmiségi kör emelt szót. A társadalmi elégedetlenség az életszínvonal zuhanása következtében nőttön-nőtt ugyan, de nem tömörült reformakarattá, sőt még csak határozott irányú társadalmi nyomássá sem. Így a hatalmat csak a saját félelmei, egyes képviselőit pedig a saját reformsznobizmusuk késztette a reformok szorgalmazására. A varsói puccsal – úgy tetszett – vége a lengyel lidércnyomásnak. A reform ügyét már csak a meglódult apparátus tehetetlensége vitte előre, no meg a gazdasági helyzet változatlan szorítása és az, hogy időközben újjárendeződött a reform ellenzőinek tábora. Az ellenállás feltámadásával a Kell-e reform? kérdése újra elevenné, a pártvezetésen belüli huzakodások vitakérdésévé vált. A legfelsőbb pártvezetés ebben a kedve szerint való döntéskényszerben negyedszázada begyakorlott stílusához híven határozott: nem állította le a készülő reformokat, de engedte, hadd építsenek beléjük az aggodalmaskodók mind több féket, így megnőtt a vállalati önállóság, de a hitelpolitika megőrizte államigazgatási jellegét; a vállalatvezetők egy része a jövőben önigazgató testületek alkalmazottja lesz, de az új testületek megválasztását a régi szakszervezeti hierarchia irányítja; a jövedelemadó-rendszer egységesült, de a kisvállalkozásokat külön adók terhelik. A szocialista jozefinizmus megtakarítja magának a haldokló József császár történelmi gesztusát: a visszavonó tollvonást már a reformrendeletekbe beledolgozza.[SZJ]

A zsugorodó reformterv

A gazdaságpolitikában bizonyos változások elfogadására rákényszerülnek a döntéshozók. A választási rendszer reformjának megszüntetve megőrzése nem ütközik objektív akadályokba. A liberális politológusok és jogászok valamilyen érdekképviseleti – korporatív – parlament létrehozását tanácsolták. Természetesen csak az intézmények – az intézményi bürokrácia és az intézmény irányítását befolyásoló vezető- és értelmiségi réteg – képviseletére gondoltak, semmiképpen sem az egész társadaloméra. A reform hívei azonban éppen ezzel próbálták vonzóvá tenni a döntéshozók szemében az elképzelésüket. „A választásokon – írta Pokol Béla (Társadalomtudományi közlemények, 1985. 1. 69. l.) – ...bármilyen valóban komoly reform elementáris erőket érint. (...) így az érdekek politikai intézményesülésénél és az állami akaratképzésbe való bekapcsolódásuknál egy olyan szintet kell választani, amely már természeténél fogva garantálja a politikai vezetésnek a reformfolyamatok kontrollálhatóságát.”

A korporatív rendszer – bármilyen konzervatív is a népképviselettel szemben – mégis fordulat lehetett volna a szocialista parlamentarizmus történetében. Ha ugyanis működne és részt kapna a döntéshozatalból, a korporatív parlament a pártállam első olyan magas szintű testülete lenne, amelyben a különböző érdekcsoportoknak nyilvánosan kellene képviselniük a maguk esetleg ellentétes érdekeit. Az intézmények vitája megtörné a törvényszentesítés ünnepélyes egyhangúságát, pártok közé szorítaná a homályban háborgó lobbyharcokat, a megegyezéses eredmény pedig jó esetben enyhíthetne bizonyos társadalmi feszültségeket.

Csakhogy a megszokott liturgián nem lehet változtatni az alkotóelemei átalakítása nélkül. Az érdekképviseleti intézmények valójában nem azok, hanem állami szervek, amelyek részint még formálisan is, de facto pedig jelentős mértékben hatósági funkciókat is betöltenek. Vezető szerveiket – minél átfogóbb egy-egy érdekvédelmi szervezet, annál nyilvánvalóbban – csak látszólag választják. Ha az érdekképviseleti parlament a jelenlegi formájukban reprezentálná az intézményeket, működése feltehetőleg épp olyan formális lenne, mint a jelenlegi parlamenté. Az intézmények reformja – mindenekelőtt a szakszervezeté – viszont ismét elementáris erőket érintene, és ráadásul ezernyi érdeket, magán a politikai vezetésen belül is. Erre a dilemmára célzott a választási reformmal foglalkozó bizottság vezető szakértője, Schmidt Péter az Élet és Irodalomnak adott interjújában (1983. július 1.): a bizottsági munka során – mondta – nem dőlt el, milyen módon jelöljék ki a képviselőiket a különböző intézmények.

Míg a szakértők az intézmények képviseletének mikéntjén töprengtek, a politikai vezetés a Jaruzelski-puccs után megnyugodva elhatározta: érdekképviselet helyett csupán a különböző társadalmi csoportokat reprezentáló szervezetek jelzésszerű reprezentációját engedélyezi, az egész érdemi reform helyett pedig a pluralizmus matematikailag lehetséges minimumát adja. Az 1983-ban elfogadott választási törvény[SZJ] két újítást tartalmazott, de ezek közül az egyik, az országos lista, kizárólag a vezetőket érintette, és csak a másik, a kötelező kettős jelölés jelentett újdonságot a választók számára is. A reformerek olvasatában az utóbbi mégis előrelépést jelentett a képviseleten alapuló helyi önigazgatás felé. A reformellenesekében kényszerű engedményt, amelynek azonban nagyobb a látszatja, mint a kockázata. A reformerek (s a reformok értelmiségi szorgalmazói) úgy vélhették: a kettős jelölés még mindig több, mint az álkorporatív parlament lett volna, melyben üzemi, szakszervezeti és TOT-delegátusok szavazzák meg egyhangúlag a törvényeket. Örömüknél azonban nagyobb volt a csalódottságuk, hisz ahhoz, amit ígérni szerettek volna, az irányítói felelősség részleges megosztásához, semmivel sem kerültek közelebb, és így a bajok csudálatos orvosszeréhez sem. Ahhoz ti., hogy a társadalom szélesebb rétegeit vonják be a politikai közéletbe anélkül, hogy a hatalmat megosztanák velük. A reformelleneseknek és funkcionárius támogatóiknak viszont az öröme volt nagyobb, hisz ismét sikerült valamit úgy megváltoztatni, hogy semmi sem változott. De az ő örömüket is megkeserítette a látszatváltozással járó valóságos munkatöbblet meg a pimasz köznép új joga, hogy megpróbálhat belepofázni a dolgaikba.

A törvény – papíron

Mit remélhettek mégis a demokrácia hívei az új törvénytől? Odaadó bizakodással, pusztán a törvény szövegét olvasva, három dolgot:

1. azt, hogy a népfront két jelöltje különbözni fog egymástól. Helyi ügyekben alternatív programot terjesztenek elő, egyikük a kórház, másikuk az úthálózat fejlesztésére helyezi a hangsúlyt;

2. azt, hogy a választókerületek egy részében, főképp vidéken, egy-egy népszerű ember, helybeli orvos, tanár a lakosság akaratából jelölt lesz, kiáll amellett, amit az ott lakók tényleg akarnak, és a szavazataikkal elnyeri a mandátumát;

3. azt, hogy néhány választókerületben – mindenekelőtt Budapesten és az egyetemi városokban – olyanok is elérik legalább a jelöltséget, akik országos ügyekben, a gazdaság- és szociálpolitika, a környezetvédelem kérdéseiben a hivatalostól eltérő programot fejtenek ki. Ezeket a jelölteket nevezi cikkünk – megkülönböztetve őket a többi lakossági jelölttől – függetleneknek.

A megreformált választási törvényt a jogalkotók változatlanul hagyott rendelkezések láncolatába illesztették, és ez a fent jelzett szerény remények megvalósulását is kizárta.

1. A választójogi reform nem párosult a parlament reformjával. Bár a XIII. kongresszus[SZJ] kinyilvánította, hogy az Országgyűlés szerepe növelendő, a politikai vezetés mit sem módosított azon az alapelven, hogy a népképviseletnek nem a különböző érdekeket vagy éppen álláspontokat, hanem a társadalom idealizált összetételét kell tükröznie. A reprezentatív arányokat a kettős jelölés csak akkor nem veszélyezteti, ha a népfront – akár a korábbi, szórványos kettős jelöléseknél – továbbra is a két tojás elvét követi, a lakossági jelöléseket pedig igyekszik visszaszorítani. A jelölő szervek valóban így jártak el. A 285 vidéki választókerületből 104-ben a két jelölt neme, foglalkozása és társadalmi státusa teljesen azonos volt.

2. A választási törvény nem kötelezővé, csak lehetővé teszi, hogy a jelöltek ismertessék programjukat. Józan ésszel úgy vélné az ember, ha két jelölt verseng, mindkettő igyekszik a másikénál vonzóbb programmal fellépni. Csakhogy mi legyen ez a kétféle program? Országos kérdésekben a jelölőgyűlés előadója – a helyi tanács elnöke, elnökhelyettese vagy a helyi pártbizottság egyik titkára – elmondja a kongresszusi határozatok rövid kivonatát: ezzel a népfrontjelölteknek csak egyetérteniük szabad. Helyi kérdésekben persze lehetségesek volnának eltérő vélemények. Üres ígéretekkel azonban a jelölt nem korteskedhet önmaga mellett – ezt így mondta még a választási rendszer demokratizálásának legrangosabb szószólója, Pozsgay Imre is a televízió május 30-i választási műsorában. Márpedig minden ígéret üres, ami nem esik egybe a helyi hatalmi szervek – mindenekelőtt a megyei pártbizottság – terveivel; a jelölt jól tudja, hogy ellenükre semmit sem valósíthat meg, s ráadásul a megválasztása is inkább függ tőlük, mint a közhangulattól.

3. A reform csak a jelöltek számát kettőzte meg, a jelöltállítás módján nem változtatott. A jelöltek kiválasztását, a jelölőgyűlések szervezését, az egész választási procedúrát, akár korábban, az új rendszerben is a területi pártbizottságok irányítják, és a népfront formális közreműködésével a helyi tanácsok bonyolítják le. Éppen az a helyi, hatalmi apparátus tehát, amely kezdettől fogva utálta az egész reformot; hisz számára munkatöbbleten kívül némi kockázatot is jelentett, hogy a lakosság mégis a maga jelöltjeit juttatja be a parlamentbe. Ezért – mihelyt kiderült, hogy a jelölőgyűlések nem a szokott közönyben zajlanak – egyképpen élt a manipuláció, az erőszak és a csalás eszközével. Nehéz eldönteni, e machinációkra a törvény szövegének jól kifundált többértelműsége, vagy éppen a kusza értelmetlensége kínált-e több lehetőséget.

Ahhoz képest, hogy a reformtervezetben hónapokon át dolgoztak az ország legnevesebb jogászai, a törvény és az utolsó pillanatban kiadott végrehajtási utasítása elképesztően ellentmondásos. Az új szabályok egy része a régiekkel szemben kifejezetten korlátozó jellegű, másik részük arra való, hogy bűvészkedni lehessen velük, a harmadik részük pedig egyszerűen semmire se jó. Vegyük őket sorra!

1. Új dolog, hogy a jelöltnek hitet kell tennie a népfront programja mellett. Ez a korlátozás nem volna értelmetlen, ha valóban azt jelentené, hogy a jelölt elfogadja az alapvető politikai realitásokat, az ezeket nem érintő kérdésekben viszont szabadon képviselheti a maga, illetve a választói véleményét. Valójában – mint utaltunk rá – alternatív programok szinte egyáltalán nem jöhetnek létre.

2. Az országos lista önmagában antidemokratikus intézménye ugyancsak nem volna használhatatlan, ha arra szolgálna, hogy kivonja a választási küzdelemből azokat a vezető politikusokat, akiknek mindenképpen biztosítani akarják a mandátumot. Az általános esélyegyenlőség megteremtésére azonban a harmincöt fős országos lista kicsi, hiszen kimaradt belőle PB-tag, megyei titkár, külügyminiszter; márpedig ezeknek a helyi jelölt semmiképpen sem valóságos ellenfele. Ugyanakkor a kivételezés a reform sértődött ellenségévé teszi az összes országos politikust és megyei funkcionáriust, akik lemaradtak a listáról. Mint afféle főrendi ház[SZJ], az országos lista az Országgyűlés ceremoniális jellegét hangsúlyozza – azaz ellentétes a reform meghirdetett céljával.

3. A jelölőgyűléseken a választókerület lakosai és a választókerületben lévő munkahelyek dolgozóinak képviselői vehetnek részt. A munkahelyi képviselők részvétele nyilvánvalóan ellentmond a választás területi elvének. Az ellentmondás szándékolt, célja kettős: a munkahelyek képviselői biztosítják, hogy a jelölőgyűlésnek legyen közönsége, illetve, hogy olyan közönsége legyen, amely szükség esetén kiszorítja a nemkívánatos lakossági jelölteket. A törvény nem határozza meg, miképpen kell ellenőrizni, hogy a jelölőgyűlésen megjelentek illetékesek-e a részvételre, és azt sem, hogyan jelölik ki a munkahelyek a részvételre illetékes képviselőiket. Ezek a felületességek, ha a jelölőgyűlések szabálytalanságait érdemben bírálják el, veszélyforrássá válhattak volna a rendezők számára, hiszen számtalan esetben bizonyítható volt, hogy a népfrontjelöltek támogatói nem laknak és nem is dolgoznak a választókerületben. De a jelölőgyűléseken elkövetett szabálytalanságok érdemi vizsgálatára nem került és nem is kerülhetett sor, hiszen

4. a kifogást törvény szerint a helyi választási elnökséghez kell benyújtani, az elnökség tagjait viszont a választást lebonyolító szervek – a népfrontbizottság és a tanács – jelölik ki. (Beavatottságuk révén bízvást dönthetnek tehát minden kérdésről azonnal és véglegesen.)

5. A jelölőgyűlések szervezésének, meghirdetésének és lebonyolításának módját sem a törvény, sem a végrehajtási utasítás nem szabályozza. Hiába mondja ki a törvény: lehetővé kell tenni, hogy a választókerület lakói és dolgozói mindkét jelölőgyűlésen részt vegyenek, semmi sem garantálja, hogy a jogosultak értesülnek a gyűlésekről, és valóban részt is vehetnek rajtuk. Azok kedvéért, akik nem jutottak be a gyűlésre, a rendező szervek nem kötelesek harmadik jelölőgyűlést összehívni – egy nemkívánatos jelölt kibuktatása kedvéért viszont akárhányat összehívhatnak, így a választókerület átlagban 30 ezer lakosának jelöltjeiről a jelölőgyűlések legfeljebb 1000 résztvevője határoz, akik közül 500 más kerületben szavaz. A gyűléseket vezető népfrontmegbízott – egyéb törvényi szabályozás híján – önkényesen dönthet a jelölőgyűlés időtartamáról, a hozzászólások számáról. Nem intézkedik a törvény a résztvevők és a szavazatok összeszámlálásának módjáról sem; a gyűlés elnöksége által irányított számlálást senki sem ellenőrizheti.

6. A jelöltségnek nem feltétele, hogy a jelölt a választókerületben lakjon vagy dolgozzon, ha azonban nem lakik és nem is dolgozik ott, nem vehet részt a jelölőgyűlésen, pedig nyilatkoznia kell, hogy elfogadja a jelöltséget és a népfront programját. Ez a 22-es csapdája – volna; csakis úgy keletkezhetett, hogy a jogalkotó nem gondolt arra, hogy a jogszabályt bárki is komolyan veszi.

7. A mandátum elnyeréséhez a jelöltnek (a tanácstagjelöltnek is) abszolút többséget kell kapnia; ennek híján a szavazást meg kell ismételni. A jogalkotókat nyilván a francia választási rendszer kápráztatta el, a nagy hagyományú demokrácia követésével akartak büszkélkedni önmaguk és a világ előtt, hiszen a kétfordulós szisztémának hazai viszonyaink között az égvilágon semmi értelme. Ezt a hiperdemokratikus nonszenszt aztán egy hiperantidemokratikus nonszensszel fejelték meg. A pótválasztás előtt az egész jelölési procedúrát meg kell ismételni. Vagyis azt a jelöltet, aki egyszer már megkapta akár tízezer választó szavazatát, a sebtében összetrombitált pótjelölőgyűlések három-négyszáz résztvevője elütheti a második menetben való részvétel jogától.

Megnyugtató volna azt hinni, hogy a jogalkotók – a majdani manipulációkra gondolva – szándékosan hagyták benne a törvényben a jelzett hézagokat és ellentmondásokat. Ennek azonban ellentmondanak az említett, minden tekintetben értelmetlen szabályok, de ellentmond a jelölőgyűléseken való részvétel szabályozatlansága is. E szabályozatlanság következtében kellett a jelölőgyűlések szervezőinek durva jogsértésekhez folyamodniuk a független és lakossági jelöltekkel szemben, holott némi belegondolással könnyedén elkerülhették volna a sorozatos botrányokat. (Hogy mennyire könnyen, azt csak azért nem áruljuk el, mert kíváncsiak vagyunk, rájönnek-e maguktól is.)

A kuszaságot azonban nem magyarázza a sietség, hisz a részletkérdéseket szabályozhatta volna a végrehajtási utasítás, amely több mint egy év késéssel követte a törvényt. Az egyetlen magyarázat az, hogy a politikai vezetés, miután meghirdette a reformot, lezavarta a háromhetes társadalmi vitát a törvénytervezetről, majd elfogadtatta a törvényt az Országgyűléssel, nem gondolt többé a választásra, és a központilag vezényelt demokratizálási propaganda ellenére nem tételezte fel, hogy a spontán jelölés lehetősége valóban aktivizálni fogja a közvéleményt. Legalább felerészben igaz, amit Pozsgay Imre mondott a már idézett tévéműsorban: a munkahelyi képviselők részvételét azért szorgalmazták, mert attól tartottak, nem lesz közönsége a jelölőgyűléseknek. A mély feledékenységet bizonyítja, hogy április elején derült ki: a népfrontprogram, amelyet a jelölteknek el kell fogadniuk, nem is létezik. Zavarában a HNF az április 11-én kibocsátott választási felhívását nevezte ki programnak. E kurta plakátszöveg szerint a népfront programja: a XIII. kongresszuson elfogadott program megvalósítása. A jelölteknek tehát – köztük a főpapoknak is – közvetve a párt programja mellett kellett hitet tenniük.

A választójogi törvény – mint annyi más politikai tartalmú jogszabály – a megszólalásig demokratikus: tartalmaz jogokat, kimérésüket a jog biztosításában ellenérdekelt hatóságokra bízza. Akik tehát mégis megpróbáltak élni a választójogi törvény ígérte jogokkal, csak abban bízhattak, hogy a reform egyetlen megmaradt célja – a választásban való demokratikus részvétel látványának és érzetének megteremtése – némi nagyvonalúságra, a formák tiszteletben tartására fogja késztetni a választások közvetlen irányítóit. A törvény elkészülte után kialakult politikai légkör azonban korántsem kedvezett e reménynek.

Politikai intermezzo

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a kormányzat hivatalosan elismerte, amit a gyakorlatban mindenki tapasztalt: az életszínvonal stagnálását, majd romlását. A hivatalos szónokok takarékosságot és lemondást kértek a társadalomtól, cserébe a romlás megállítását és lassú reformokat ígértek. A reformígéretek persze a lakosságot édeskevéssé érdeklik, de a magángazdálkodásnak tett néhány engedmény, a háztáji gazdálkodás átültetése az iparba (vgmk-k)[SZJ] a társadalom belső feszültségeinek növelése árán csökkentette éppen a legmozgékonyabb – következésképp a közvéleményt leginkább meghatározó – rétegek elégedetlenségét. Az 1982-ben fenyegető fizetési válság elmúltával a pártvezetés úgy érezte, a társadalom megelégelte a „Fogjunk össze a bajban!” jelszavát, és ideje lesz megcsillantani az aranytojást, melyet a rég megevett tyúknak kellene megtojnia. Életszínvonal-emelést az új, ’84 táján körvonalazódott program sem ígérhetett (az áremelések is tovább folytatódtak), a korlátozások után azonban a gazdaság intenzív növelését ígérte. A gazdaság reformja helyett a beruházások növelése: a hetvenes évek elejének koncepciója ez, sőt – kicsiben – az ötvenes éveké. Az új kurzus minden megbántott rétegnek ígért valami vigaszt. A gazdaságirányítók, akiket egyformán sértett a reformszakasz utolsó intézkedéseként elfogadott vállalatirányítási reform[SZJ] meg a növekedés visszafogása, az újabb növekedés ígéretén kívül a közgazdászoknak mutatott szamárfület kapták vigaszul, a funkcionáriusok és pártaktivisták, akiket halálra bosszantottak a magángazdaságnak adott engedmények, hősi múltjuk, a nemrégiben még elátkozott ötvenes évek rehabilitációját,[SZJ] a kisemmizettek pedig a nyerészkedőkre szórt dörgedelmeket. Minthogy tényleges reformokra nem került sor, s így a reformok visszavétele sem követelt valóságos intézkedéseket, az új kurzust kísérő szövegnek kellett harsognia. A hatvanas évek reformideológiája óta egyetlen trendváltásnak sem volt a jelenlegihez hasonló ideológiai aurája. Rég eltemetettnek hitt teóriák támadtak fel, s kiszabadulva az ünnepi beszédek sírkamráiból rátörtek a reformerek bágyatag táborára. A pártideológia kísérlete bejárta a tömegkommunikáció csatornáit, és a law and order[SZJ] örök híveinek jelszavait kiáltozta: dologházba a munkakerülőkkel, börtönbe a nyerészkedőkkel, karanténba az okoskodókkal. Elég az elmélkedésekből, dolgozzunk (ahogy a párt előírja). Le a tojásfejűekkel, le a szakállasokkal, éljenek a derék munkásemberek. A liberális és ellenzéki értelmiség gyakran keserülte, hogy a ’78-ban kezdődött reformhullámnak, szemben a hatvanas évek reformmozgalmával, nincs ideológiai lendülete; most riadtan láthatta – láthattuk –, hogy a reformellenes trend hívei harcias ideológiával gyűjtenek tábort maguk köré. És – a jelölőgyűléseken derült ki – van tömegbázisuk is. De a konzervatív apparátusok is riadtan tapasztalhatták, hogy az elsikkasztott reformok tábora is megmozdulóban van. És ennek a tábornak is kezd körvonalazódni a tömegbázisa.

A jelölőgyűlések 1. (A jelöltek és témáik)

A politikai klímaváltozás a rituális szövegeket többnyire késve módosítja. A sajtóban tovább zengtek, és a választási kampány előtt felerősödtek ugyan a közéleti demokrácia frázisai – de ki gondolta, hogy bárki komolyan veszi őket? A párt hetven éve dicsekszik a tudományos jövőbelátás képességével, s ismét nem vette észre a másnapra esedékes evidenciát: különös módon nem számítottak rá, hogy a jelölőgyűlésekben „ügy” lesz, hogy százszámra jelentkeznek lakossági jelöltek, köztük függetlenek is. Az utóbbiakra célozva írta a HNF egyik vezetője: „Fellépésük kezdetben zavart is okozott.” (Dr. Molnár Béla cikke, Népszabadság, 1985. V. 16.)

A hivatalos propaganda a független jelöltek fellépését kitervelt ellenzéki akciónak próbálta beállítani, holott a független jelöltek ugyanazt tették, mint a többi lakossági jelölt: ki akarták próbálni, működik-e a törvény. Néhányan közülük természetesen ismerték egymást, mások támogatóik révén értesültek arról, hogy nem egyedül vágnak neki az újszerű kalandnak. A sok száz induló közül valószínűleg még jó néhányra ráillenék a független megjelölés, „a független jelöltek támogatói” azonban történetesen nem tudtak róluk. S ahogy nincs szakadék a valóságos lakossági jelöltek és a függetlenek között, úgy nincs a függetlenek és az ellenzékiek között sem.

A függetlenek és ellenzékiek programjában, támogatóik hozzászólásaiban azonos témák, rokon gondolatok ismétlődtek – nem azért, mert előadóik „összebeszéltek”, hanem mert ezek vannak a levegőben, mert ezek a legnyomasztóbbak, vagy mert ezekben lehetne ma még helyesen dönteni. A jelölőgyűlések közönsége megrökönyödve hallhatta,

– hogy pénzügyminisztériumi számítások szerint az elmúlt évben a reálbérek az 1974-es, a reáljövedelmek az 1976-os szintre estek vissza;

– hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben – az adósságállomány csökkenése ellenére – nem megalapozott a gazdasági növekedés programja;

– hogy az Országgyűlés utolsó ülésszakán egyhangúlag elfogadott településfejlesztési koncepció kései jóvátétele annak a koncepciónak, amelyet másfél évtizeddel ezelőtt – a szakemberek figyelmeztetése ellenére – ugyancsak egyhangúlag fogadott el az Országgyűlés;

– hogy a kisnyugdíjasok fogyasztói kosarából hiányzik az újság és a tévé előfizetési díja, a fehérneműpótlás és a cigaretta költségvetése, és a tüzelőjükből legfeljebb 17 fokra fűthetik a lakásukat, s további rohamos elszegényedésüket csak úgy lehet megállítani, ha a nyugdíjakat legalább az inflációs rátához hozzáigazítják;

– hogy a létminimum évek óta ígért kiszámítása még mindig nem történt meg, holott az öregek, a nagycsaládosok, a hátrányos helyzetűek minimális megélhetési költségeinek biztosítása az állami szociálpolitika feladata lenne;

– hogy az 1976-ban elfogadott környezetvédelmi törvénynek máig sincs végrehajtási utasítása;

– hogy a bős–nagymarosi erőmű energiatermelésének haszna nem vetekszik azzal a helyrehozhatatlan kárral, amelyet a Duna vízhozamát elvezető oldalcsatorna és duzzasztórendszer okoz a környező termőterület kiszárítása és az ivóvíz elszennyezése révén;

– hogy Budapest közlekedésének tervezett fejlesztése a következő években nem csökkenteni, hanem növelni fogja a belterület zsúfoltságát.

Kritikus nézeteiket a független jelöltek nem szakmai problémaként, társadalomtudományi érdekességként, hanem – a felsorolt jelenségek természetének megfelelően – politikai kérdésként adták elő: az ellentmondások demokratikus kezelésének politikai-intézményi feltételeiről mondták el a véleményüket. A javaslatok, amelyek az ellenzékiek jelölőgyűlésein sűrűbben, a többiekén szórtabban hangzottak el, de összefüggő rendszert alkotnak, három követelménycsoportba sorolhatók:

1. Demokrácián a döntés demokráciája értendő.

Az Országgyűlés legyen Országgyűlés. Ülésezzen gyakrabban és több napig (akár a hétvégeken), hogy módja legyen megvitatni a törvényjavaslatokat. Szűnjön meg az a gyakorlat, hogy törvényerejű rendeletekkel gyökeresen meg lehet változtatni a törvényeket, szűnjenek meg a törvények érvényét önkényesen korlátozó rendeletek. A társadalom egészét érintő fontosabb döntések előtt rendeljen el az Elnöki Tanács népszavazást. A képviselők ismerjék meg választóik véleményét, és képviseljék akaratukat.

2. Szabad utat a társadalmi kezdeményezéseknek!

Sem a szociálpolitika, sem a környezetvédelem problémáit nem lehet kizárólag állami intézkedésekkel megoldani. A szegények megsegítésében, a környezeti károk feltárásában stb. vehessenek részt önálló társadalmi csoportok is. A kormányzat vegye komolyan az állampolgári kezdeményezéseket, és szabályozza kezelésük módját. A független képviselők fontos feladata volna a kis csoportok és kezdeményezéseik képviselete az Országgyűlésben.

3. Az előző két követelmény csak akkor teljesülhet, ha nő a jogbiztonság, ha a törvényben garantált politikai jogokat az állampolgárok valóban igénybe vehetik. Ehhez mindenekelőtt az egyesülési jog és a sajtójog demokratikus szabályozására van szükség. Az emberi jogok védelmében vonja vissza az Országgyűlés a kényszermunkatörvényt, és tegye lehetővé a sorkötelesek fegyvermentes szolgálatát.

A hazai társadalmi problémák mellett a független jelöltek, ellenzékiek és nem ellenzékiek egyaránt megszegték a nagy tabut: határon túl élő magyarok sorsáról beszéltek. A titkos diplomácia, az elhallgatás politikája nem hozott eredményt – mondták. Lépjen fel a kormány végre nyíltan a kisebbségek védelmében, nyissa meg a magyar oktatási intézményeket az erdélyi és szlovákiai magyarok előtt, és támogassa a társadalmi kezdeményezéseket: a személyes kapcsolatok kiépülését, az élelmiszer- és könyvsegélyek kijuttatását.

A fentebb jelzésszerűen felsorolt tényekről szakmai körökben és az értelmiség tágabb köreiben, az érdeklődők számára rendezett vitaesteken bőséggel lehet hallani; aki egy héten át figyelmesen olvassa a sajtót, sötétebb képet kap az ország állapotáról, mint amilyet a jelölőgyűlések felszólalói festettek. Honnan tehát a jelölőgyűlések pártos közönségének felháborodása, az irányító apparátus zavara? Zárt üléseiken a szakértő bizottságok, döntéseik előtt a különböző szintű illetékesek vitázhatnak. Lehet vitázni a népfrontklubokban, diákkörökben, akár a sajtóban is. A jelölőgyűlések ellenben nyilvánosak voltak, és tétjük is volt: felkerül-e a lakosság jelöltje a jelölőlistára? Az effajta vitának nincs se hagyománya, se tere a mai magyar politikai életben: a független jelöltek mégis rákényszerítették a jelölőgyűlések szervezőire. Ahogy követeléseik lényege is így foglalható össze jelmondatszerűen:

Ott folyjanak nyilvános viták, ahol a döntések születnek!

Ott szülessenek döntések, ahol nyilvános viták folynak!

A jelölőgyűlések 2. (Szervezők, módszerek)

A hisztérikus légkör kialakulásához nyilván hozzájárult, hogy ifj. Rajk László és Tamás Gáspár Miklós jelölésére a választási periódus kezdetén, április 18-án került sor. A jelölőgyűlések helyét és idejét az utolsó pillanatban állapították meg, ezt tehát a véletlen hozta így. A rendőrség legkésőbb a jelölőgyűlések reggelén értesült a készülő eseményről: a két „ellenzéki” tervezett jelölését hirdető plakátot a bölcsészkar és a jogi kar hirdetőtábláiról a délelőtt folyamán többször eltávolították. Nem alaptalan a feltételezés, hogy a BM a maga információit eltitkolta a civil szervezők elől. Nyilvánvaló volt, hogy a meglepett pártbizottságok riadalma a rendőrség szerepét fogja növelni, és érvül szolgálhat a „demokratizálás” ellen.

A meglepetés zavarából magukhoz térve a helyi pártbizottságok nyomban rájöttek, milyen kényelmes eszközt biztosít számukra a választási törvény a független jelöltek és általában minden lakossági jelölt kiütésére. Április 22-én – ezen a napon fél 6-kor volt Rajk László és Tamás Gáspár Miklós második jelölőgyűlése – délelőtt a kerület valamennyi jelentősebb munkahelyének pártszervezete utasítást kapott, hány főt kell delegálniuk a délutáni gyűlésre.

A kirendelt szavazók – erre volt utasításuk – 3 és 5 óra között foglalták el a helyüket, a pontosan érkezőknek már állniuk kellett, a későn jövőket a rendezők lebeszélték a belépésről. A széksorok mellett keresztbe font karral álldogáltak a magyar body building mozgalom legderekabb sörfogyasztói. Civilben voltak. Az egyenruhás rendőrök és a rendőrautók az épület körül helyezkedtek el. Ez a kép nemcsak az ellenzékiek jelölőgyűléseit jellemezte: hasonló volt a helyzet a II., a III. és a XI. kerületben is. Minthogy a gyűlések menetét semmilyen rendelet nem szabályozta, az elnök – a népfront megbízottja – a javítóintézeti nevelőnők szigorával vezette a vitát: a független jelölteket és támogatóikat újra meg újra félbeszakította, rájuk ripakodott, és végül berekesztette a hozzászólásokat. A független jelöltek ajánlásakor a terem ajtaját őrző rendezők végigszaladtak a padsorok között, és figyelmeztették a szervezett csoportok vezetőit: ezt kell leszavazni. Békásmegyeren a III. kerületi pártbizottság egyik titkára mutogatta az elnöknek, kit engedjen hozzászólni.

Egyes jelölőgyűléseken, különösen az egyetemi kerületekben, mindez mégis kevés volt: az ELTE és a Műszaki Egyetem hallgatói, akiket nem pártutasítás, csak néhány száz – ramkán sokszorosított – röplap mozgósított, több száz szavazatot biztosítottak a független jelölteknek. Ilyenkor a gyűlés szervezői egyszerűen csaltak: a résztvevők összlétszámát a valóságosnál többnek, a függetlenek szavazóit kevesebbnek számolták.

„Hurrá, már csalnak is!” – kiálthatnánk fel örömünkben, hiszen az uralkodó párt 99 százalékos győzelméhez képest a választási csalás demokratikus jelenség, 1947 óta nem is volt rá példa Magyarországon.[SZJ] Csakhogy a tisztességes csaláson rajta lehet veszteni. A jelölőgyűlések szervezői úgy csaltak, mint az ezópusi farkas a patak partján: csaltak, csaltak, aztán ha nem ment tovább, hamm, bekapták a gidát. Rajk László második jelölőgyűlésén a hivatalos számlálás szerint 1388-an vettek részt; az épület két kijáratánál két-két számláló összesen 1064, illetve 1115 távozót számolt össze egymástól függetlenül: ez a 270 fős hamis többlet ütötte el Rajkot a jelöltségtől. A XI. kerületben Langmár Ferenc közgazdászra a hivatalos számlálás szerint 120-an szavaztak, a gyűlés berekesztése után lebonyolított nem hivatalos számlálás szerint 168-an. De hiába volt tanúja ebben az utóbbi esetben az újraszámlálásnak a jelölőgyűlés egész elnöksége, a kifogást, akár az összes többit, ebben a kerületben is visszautasították.

Ez a bánásmód nem a független jelöltek kiváltsága volt, a szervezők kemény falat emeltek minden lakossági jelölt elé. A végleges választási lista 873 jelöltje közül mindössze 78-at (9 százalékot) ajánlott a jelölőgyűlések közönsége, nagy részük azonban álcázott hivatalos jelölt volt. Állításunkat a gyűlésekről készült riportokra alapozzuk.

Április 15. és 30. között a központi napilapok huszonkét jelölőgyűlésről tudósítottak. Tizenegy gyűlésen a közönség összesen tizennégy személy jelöltetését kísérelte meg. Négyen közülük – valamennyien helyi funkcionáriusok nem fogadták el a jelölést (vagy nem voltak jelen). A tíz további jelölt közül háromról sejthető, hogy álcázott hivatalos jelölt volt: az egyik a HNF Komárom megyei bizottságának a titkára, a második a komlói Carbon vállalat igazgatója, a harmadik a jelöltlista szerint tsz-ágazatvezető, egyúttal azonban a Nógrád megyei pártbizottság tagja. Az első két jelöltből pótképviselő, a harmadikból képviselő lett. (Hogy miért lehetett érdekük a jelölő szerveknek álcázni a maguk jelöltjét, egy későbbi – zuglói – példából derül majd ki.) A hét feltehetően valóságos lakossági jelölt közül öt nem kapta meg a szükséges szavazatot (négyük értelmiségi, egynek a foglalkozásáról nincs adat, egy Borsod megyei munkásjelölt a pótválasztás előtt tartott újabb jelölőgyűlésen hullott ki, s csak egy, dr. Juhár János pomázi körzeti orvos lett jelölt, majd képviselő. Esetére alább visszatérünk).

Útját állták a nem közülük valónak a jelölő szervek, ha a lakosság tetemes része voksolt is mellette. A IX. kerületben Branyiczki Imre fiatal kutató a közgazdasági egyetem diákjai, párt- és KISZ-bizottsága támogatásával – és a kerületi pártbizottság előzetes beleegyezésével – lett jelölt, ellenzékinek tehát aligha mondható. A választás első fordulójában a három jelölt közül a második helyen végzett. A pótválasztás két jelölőgyűlésén a szervezett közönség úgy vélte: a kerület nagyszámú nyugdíjasát ilyen fiatal ember nem képviselheti. (A népfront jelöltjei javakorabeli férfiak voltak, egyikük sem nyugdíjas.) A gyűlés vezetője a második alkalommal mintegy kilencven fővel feltupírozta a jelenlévők létszámát, és ez a kis csalás eldöntötte, hogy Branyiczki, holott egyszer már 4700 szavazatot kapott, a pótválasztáson jelölt sem lehet. (A megválasztott képviselő szövetkezeti jogtanácsos, volt ügyész, a kerületi tanács tagja.)

Az első jelölőgyűlések után az optimisták úgy vélték, a hangulatkeltés a független s általában a spontán jelöltek ellen, a kárukra elkövetett csalások a helyi szervezők túlkapásai. Ezt az illúziót támasztotta alá Pozsgay Imre cikke a Népszabadság április 30-i számában. A népfront főtitkára – Rajk és Tamás Gáspár Miklós két jelölőgyűlése között – arra figyelmeztette a jelölőgyűlések szervezőit, hogy minden szabálytalanság a párt politikájának a hitelét rontja. Április 26-án, azaz már az ellenzékiek kibuktatása után, a TIT felügyelete alatt álló Rakpart klub vitaestjén a független jelöltek és támogatóik szemtől szembe is elmondhatták sérelmeiket a cikk szerzőjének, és a főtitkár vállalta, hogy a Központi Bizottság előtt ismerteti a panaszokat.

A jelenlévők nem gondolták, hogy három nap múlva, április 29-én a Központi Bizottság valóban összeül a történtek megvitatására. A pártvezetés nyugtalanságát az ülésről kiadott szűkszavú sajtóközlemény is elárulta. A beszámolót a jelölőgyűlések tapasztalatairól a belpolitikai kérdésekben illetékes KB-titkár, Horváth István helyett maga Kádár tartotta. Előadását a KB „tudomásul vette” – azaz a főtitkár nem engedélyezett vitát, megakadályozta, hogy összecsapjanak a „rendpártiak” és a „reformpártiak”. A párt legfelső vezetésének állásfoglalását azonban egyértelműen tükrözte, hogy a KB-ülés után a korábbi szabálytalanságok szabályossá váltak. A jelölőgyűlések színhelyén a meghirdetett időpont előtt két órával zártkörű koncertet, filmvetítést szerveztek, az épületeket a kezdés időpontja előtt lezárták, a nem kötelékben érkező érdeklődőket igazoltatták, a szervezett szavazók különítményeit ellenben mikrobusszal szállították jelölőgyűlésről jelölőgyűlésre.

A jelölőgyűlések 3. (A szervezett szavazók)

A jelöltség feltételei a választójogi törvényben toleranciát sugallnak. A jelölőgyűléseknek jelölteket kell állítaniuk, hogy a választópolgárok választhassanak közülük, mindenki jelölt lehet, aki a többiek mellett a hallgatóság egyharmadát képes meggyőzni szándékai komolyságáról.

A törvény toleranciájára apelláltak a független jelöltek is. Az érdekükben korteskedő röplapok („Szavazzunk, hogy választhassuk!”) és a függetlenek ajánlói a jelölőgyűléseken egyaránt valamennyi jelölt megszavazására szólították fel a választókat. Ez a racionális érvelés azonban nem befolyásolta a leszavazásukra szervezett hallgatóságot. Nem is a végeredmény meg a szervezett erőszak és csalás érte váratlanul a független jelölteket – és a többi lakossági jelöltet, akikkel hasonló módon bántak el –, hanem leszavazóik agresszív intoleranciája. A jelölőgyűlések légkörének kialakulását a hivatalos szervezés önmagában nem magyarázza.

Fellépésükkel a független jelöltek megsértették az effajta álpolitikai rendezvények etikettjét. Ilyen alkalmakkor – ellentétben a népfront- és diákklubok rendezvényeivel – a közönség személyes vagy a szűkebb közösséget foglalkoztató panaszokat ad elő, politikával kizárólag a szónok foglalkozik: ismerteti a legfrissebb pártdokumentumot, majd felmondja a központilag előállított sillabusz helyi változatát, arányosan adagolva az eredményeket és gondokat. A független jelöltek nem a sillabusz nyelvén beszéltek, elmulasztották az arányosítást, s ráadásul kritikai megjegyzéseikkel szétpukkasztották az eredményekkel való dicsekvés meg a gondok miatt érzett aggodalom pátoszát.

(Az óvodai gondok nem azért enyhültek, az iskolaiak nem azért súlyosbodtak, mert óvoda már sok épült, iskola még kevés – mondta egy felszólaló a XI. kerületben –, hanem mert a demográfiai hullám továbbvonult, miközben nem épült sem óvoda, sem iskola. Az őrmezei lakótelep nem azért ékelődik az autópálya és a vasút közé, mert odanőtt, hanem mert felépülése óta 23 sínpár létesült, a legszélső alig húsz méterre a házaktól, a kerületi tanács azonban képtelen szembeszegülni a MÁV terjeszkedésével.)

A szervezett közönség nem azért jött el a jelölőgyűlésre, hogy politikai kérdésekről vitázzon (Közbekiáltások: Ez nem gazdasági félóra! Mi közünk a Dunához?), hanem azért, hogy megszavazza a két jelöltet, illetve – később ez vált a feladatává –, hogy leszavazza a lakossági jelölteket. Érthetően untatta hát minden tartalmi fejtegetés, és szívből egyetértett a vita elnöki korlátozásával.

Az indulat azonban erősebb volt, mint amekkorát a közöny és az unalom kelthet, és nemcsak a jelöltek személye, hanem mindig egy csoport ellen irányult. Mindig azt a csoportot szidalmazták, amelyhez a független jelölt a népfrontjelöltekhez képest tartozott. Az V. kerületben az ellenzéket a komoly, tekintélyes politikai és gazdasági vezetőkkel szemben. A III., a XI. és a XII. kerületben az értelmiséget a munkásokkal szemben, a XI. kerület másik részében meg a IX.-ben a fiatalokat az idősekkel szemben. De az indulat közös volt; a hozzászólók és közbekiabálók feltétel nélkül besorolták magukat a hivatalos jelöltek körül kialakult „mi”-táborba, és a többi jelölt „ők”-táborát ellenségesnek tekintették. E célzott szenvedélyek sorában az értelmiségellenesség volt a legáltalánosabb és a leginkább spontán. Miféle emberek azok, akik ennyire felindulnak, ha valaki mást is akar, mint a kerületi pártbizottság. Honnan jöttek, és kire haragszanak?

Egyik részük nyilván a munkahelyi pártaktívák kádereiből, munkásőrökből, a kerület munkásmozgalmi veteránjaiból verbuválódott. E csoportokat a kádárizmus – a rendszer konszolidációja óta – zárványokba rekesztette: gyülekezhetnek, gyakorlatozhatnak, de a politikai életbe, akárcsak a munkahelyükön esedékes döntésekbe, nincs beleszólásuk. Gyűlölik a kádárizmust, az idősebbek nosztalgiából, a fiatalabbak egyszerűen azért, mert a mozgalmasdi korlátozta esélyeiket a második gazdaságban, és mégsem hozta meg a komolyabb karriert. Szívük szerint a rendszert támadnák, balról, de mert nem tehetik, a rendszer bírálóira acsarkodnak. Ők vonták meg Bauer Tamástól az „elvtárs” megszólítást, ők mondták: „Nem hozzánk tartozik, kritizálta a pártot, kritizálta az államvezetőséget, ami helytelen volt.”

Külön – kicsi, de nagyon jellegzetes – csoportot képeztek a mérnök szónokok. Grósz Károly kongresszusi beszédének gondolatait ismételték (mondandójuknak ez adott politikai érdekességet): mindenekelőtt műszaki lemaradásunkat kell behoznunk, s ebben a mérnököké a kulcsszerep. A jelölőgyűlések felhevült légkörében nem volt kérdés, mit jelent a szépen csengő jelszó. A műszaki és természettudományos szakemberek nem azzal foglalkoznak, „hogyan lehetne csűrni-csavarni a gazdasági rendszert, hanem azzal, hogyan lehetne több értéket termelni”. „Az értelmiség azt hiszi, mindent tud.” A műszakiaknak azonban a munkásoktól kell tanulniuk, mert ők arról beszélnek „nagyon okosan, nagyon éretten és a rendszer oldaláról, ami a problémáink lényege”. Magyarán: nem kellenek a kritizáló társadalomkutatók, a reformokoskodók. Nem kellenek a közgazdászok. A pártaktivisták ordítva helyeseltek, és a közgazdász szó már úgy hangzott, mintha azt kiáltották volna: sehonnai, nemzetvesztő, zsidó.

A pártaktivisták ósztálinista és a műszaki káderek újgrószista csoportozatát körülfolyta és beleszívta a maga amorf masszájába az üvöltöző csendes többség, az örök rendpártiaké. „Panaszkodnak a fiatalok, hogy nincs lakásuk. Nekem sem volt. De tíz évig dolgoztam érte, és most van lakásom. Azt mondják, kicsi a nyugdíj. Az apám nyolcvanéves, nem tud megélni a nyugdíjából. De engem úgy nevelt, hogy segítsem. És én is így nevelem a gyerekeimet.” A házmesterek konzervativizmusa, amely a társadalom vezetőinek a bölcselete lett, azokat köti gúzsba, akiknek a szabadságára, az életére megy.

Hiába, fasiszta nép, sóhajtotta a vicsorgó, lihegő tömeg láttán az egyik szemtanú. Persze a jelölőgyűlések népe nem a „nép” volt. A felszólalókról, akik a legvadabb „proliszöveget” nyomták, kiderült: nyugdíjas vezérigazgató, egykori funkcionárius, volt párttitkár. Beköszönő cikkében a Beszélő „két törpe kisebbségnek” nevezte az ellenzéket és az ország vezetését. A jelölőgyűlések megmutatták, nem maroknyi azoknak a csapata, akiknek fontos lenne, hogy egyszer ne az történjék, amit ott fönn akarnak. De a másik oldalon sincsenek kevesen. Nemcsak a rendőreik állnak mögöttük; begörcsölt gyűlöleteket, gyepes előítéleteket fordíthatnak a maguk javára, ha szorultságukban szükségét érzik.

Kiknek használt?


A választás nyomán létrejött Országgyűlés nem azonos az előzővel: 386 tagja közül 244 új képviselő. A jelöltek, majd a képviselők listájának átnézése számos meglepetéssel szolgált, néhány ismert nevű politikai személyiség bukása egy pillanatra még külföldön is feltűnt. Persze elsősorban nyugdíjas, már régebben hatalmukat vesztett politikusok buktak meg, azok azonban nagy számban: Fock Jenő volt miniszterelnök, Benkei András, Biszku Béla, Bíró József, Szurdi István volt miniszterelnök, egy sor nyugalmazott megyei pártbizottsági első titkár (Háry Béla, Vaskó Mihály, Pap János, Komócsin Mihály), több napilap nyugdíjas főszerkesztője (Darvasi István, Kelen Béla, Pethő Tibor). Némelyikük – Fock Jenő, Biszku – egy-egy régebbi vonalváltás áldozatai, régi kegyvesztettségüket fejelte meg most a pártvezetés azzal, hogy nem törődött vele, megkapják-e a képviselőség kegyeleti stallumát. Elvéreztek másodvonalbeli vagy a hierarchiában lejjebb csúszott aktív funkcionáriusok is: Herczeg Károly, a vasasszakszervezet, Dajka Ferenc, a vegyipari szakszervezet főtitkára, Gál László, a SZOT titkára, dr. Szentistványi Gyuláné, S. Hegedűs László, a HNF alelnökei, Huszár István, a tervhivatal volt elnöke, jelenleg a Párttörténeti Intézet főigazgatója, Nagy Richárd, a KB volt osztályvezetője, jelenleg a Fővárosi Tanács elnökhelyettese. Helyükbe mindenütt az odavalósi jelölt futott be, néhol ismeretlen nevű, jelentéktelen beosztású emberek. Vezető politikus, PB-tag, KB-titkár vagy aktív miniszter sehol sem bukott meg. A két jelenség így együtt ismét kételyeket ébreszt a szavazatszámlálás hitelével szemben. A helyi apparátus – mindenekelőtt a megyei, illetve Budapesten a kerületi pártbizottság –, ahol tehette, figyelmen kívül hagyta a központi irányítás protokolláris és kegyeleti szempontjait. Komoly hatalommal rendelkező funkcionáriusokkal természetesen nem fordulhatott szembe, olyanokra azonban, akiktől nem függött, de azok sem függtek tőle, nem tartott igényt. A másodvonalbeli központi funkcionáriusok helyett helyi embereket akart, akik teljesen a helyi apparátustól függnek, vagy helyi gazdasági vezetőket, akiknek gazdasági hatalmuk révén országos súlyuk van, de azért a helyi vezetőkkel is kénytelenek egyezkedni. Az országos hírnév, a hatalom vagy a népszerűség bármiféle nem helyi eredetű formája inkább hátránynak bizonyult a választáson – de már a jelölőgyűléseken is –, mint előnynek. Gyurkó László jelölését a pártközpont, személy szerint Aczél György kívánta. A XIV. kerület pártbizottsága természetesen nem vitatkozott a Politikai Bizottság tagjával, a népfront egyik hivatalos jelöltje Gyurkó lett, noha a volt zuglói képviselőt eredetileg nem akarták újraindítani; a maguk második számú jelöltjének, a kerületben működő Földtani Intézet igazgatójának azonban az illetékesek értésére adták: beosztottaival együtt szívesen látják a jelölőgyűlésen. Az egybegyűlt zuglóiak ezután megbuktatták Gyurkót, a „spontán lakossági jelölt” viszont pótképviselő lett. Ekképpen történt, hogy az Országgyűlésben három a színész, író meg egy sincs.

Neves, országos ügykörű politikus, ha nem volt muszáj megválasztani, csak mint „városunk híres fia” számíthatott a jelöltségre, így lett – a központi pártszervek beleegyezésével – lakossági jelölt, majd képviselő Fekete János, a Nemzeti Bank első elnökhelyettese, és váratlanul – a harmadik jelölőgyűlés közönségének ajánlata és szavazatai alapján – Puja Frigyes nagykövet. A battonyai születésű volt külügyminiszter azok közé tartozik, akik a pártkongresszuson kimaradtak a Központi Bizottságból. Rá is célozhatott a választás tanulságait összegző beszédében Horváth István: „Nem engedhetünk korlátlanul teret az öncélú helyi érdekek abszolutizálásának, s olyan szemléletnek sem, amely a befolyásos vezetők képviselőségében látja a terület vagy a település fejlődésének egyetlen zálogát.” (Népszabadság, június 29.)

Szavainál semmi sem mutatja jobban az erők valóságos elmozdulását. A kötelező kettős jelölés a helyi apparátusok szerepkörét növelte, amelyek pedig a leginkább berzenkedtek ellene, mindenekelőtt a megyei pártbizottságokét. Nekik kedvezett az országos lista intézménye is, hiszen a választókerületek túlnyomó többségében maguk dönthettek a jelöltek személyéről. A reform révén a helyi, főképp vidéki hatalmi elit jutott az eddiginél jóval kiterjedtebb országos képviselethez. A központból küldött jelölt rovására összetalálkozott a helyi apparátus igénye és a helyi lakosság lokálpatriotizmusa. Az ózdiak a kohó főmérnökét szavazták meg a vasasszakszervezet főtitkárával, a sárospatakiak a tanárképző főigazgatóját Huszár Istvánnal szemben. Országos ügyekbe úgysem lehet beleszólni, elveket és érdekeket nem lehet se megfogalmazni, se kifejezni, a lokálpatriotizmus az egyetlen képviselhető ideológia, az egyetlen csoportképző erő.

Versengés a választáson főképp községek között volt, számottevő ellenállással a helyi szervezők csak akkor találkoztak, ha egy község lokálpatriotizmusát sértették meg. Szentendrén a népfront három jelöltet állított – S. Hegedűs László nyugdíjas népfront-alelnököt és két helybelit. A választókerület másik községe, Pomáz megsértődött, az ott tartott második jelölőgyűlésen a körzeti orvosukat jelölték, majd derekas többséggel meg is választották, így lett képviselő a fentebb már említett dr. Juhár János. Ellentétes eredménnyel zárult egy hasonló küzdelem Hajdú-Bihar megyében. A Hajdúsámsonban elfogadott két munkásjelölt helyett a hadháztéglási jelölőgyűlés három jelöltet szavazott meg: a község párttitkárát, tanácselnökét és egy kisiparost. A hajdúsági választókerületben tehát – az országban egyedül itt – mindkét népfrontjelölt megbukott. A három hadháztéglási közül az egyiknek nyilván vissza kellett volna lépnie, mert így egyikük sem kapta meg az abszolút többséget. A pótválasztás jelölőgyűlésén a helyi hatalom bosszút állt. Mindhárom lakossági jelölt kibukott, a népfront újból két munkást jelölt: egy hajdúsámsonit és egy hadháztéglásit (csekély vigasz: az utóbbi győzött).

Az első jelölőgyűléstől a másodikig, a jelölés lezárultától a jelölőlista nyilvánosságra hozataláig lázas alkudozások folytak a jelöltek és a jelölő szervek, a helyi szervezők és az országos arányokért aggódó központi irányítók között. Egy Borsod megyei lakossági jelölt – helybeli tanár – visszaléptetéséről az Élet és Irodalom számolt be (június 7.), egy sor hasonló esetről kósza hírek szállongtak. A szerencsi választókerületben az egyik falu jelöltjét a két jelölőgyűlés között beszélték rá a visszalépésre, Huszár Andort, a Tiszai Vegyikombinát vezérigazgatóját már a jelölés után.
Bogár László miskolci közgazdászt állítólag maga Horváth István szólította fel a visszalépésre, Balázs Péter, a budapesti V. kerület lakossági jelöltje ellenben megmakacsolta magát, nem is lett a külügyminiszter mellett még pótképviselő sem.

Egy lépés előre...

A jelölőgyűlések megkezdése előtt, de még a szavazás napja előtt is több politikai vezető (Pozsgay Imre, Sarlós István) úgy nyilatkozott: az Országgyűlés továbbra is tükrözni fogja a társadalom összetételét. A választás végeredménye látványosan szétfoszlatta ezt a reményt. Összefoglalójában Horváth István már csak annyit mondhatott: „a képviselők a magyar társadalom minden rétegét képviselik.” Valóban minden rétegből van a parlamentben néhány képviselő, állítólag még dolgozó paraszt is négy. De a fizikai dolgozók aránya – megtoldva a közvetlen termelésirányítók körvonalazatlan csoportjával – mindössze 21 százalék, a 30 éven aluliaké 5,4 százalék, a párttagoké ellenben 77 százalék, holott az összlakosságnak csak 8 százaléka párttag.

Ha az összetartozó csoportoknak nincs módjuk érdekeik egyeztetésére, közös fellépésre, helyi szinten természetszerűen mindenütt a gyengébb veszít. Azokban a választókerületekben, ahol – többnyire lakossági jelölés következtében – nő mellé férfi jelölt került, majdnem mindenütt a férfi győzött. Budapesten kilenc választókerületben indult együtt férfi nővel, és mind a kilenc mandátum a férfiaké lett. Borsod megyében négy vegyes választókerületből egyben nyert nő. Így süllyedt a nők aránya – akár a munkásoké – 21 százalékra. Az új képviselőház már valóban nem a funkcionáriusok, díszmunkások és díszparasztok parlamentje. Hanem a szolgabíráké és a virilistáké.

A szertefutó érdekek képviselete a parlament amúgy is ritkán benépesülő üléstermében nem oldható meg; annál nagyobb lesz a szerepe a folyosói alkudozásoknak. A képviselőt ügyintézőnek küldték az Országgyűlésbe, hitelek, kedvezmények kijárását várják tőle mindazok, akiknek a megválasztását köszönheti; a helyi hatalmi elit, a helyi bürokráciával egyezkedő gazdálkodó szervek, de – ha esetleg volt beleszólása – ezt várja tőlük a lakosság is. A képviselők pedig igyekezni fognak, mert tudják, az újraválasztásuk a jövőben valóban függ attól, mit hoztak haza a megbízóiknak. A politikai vezetés már most retteg a kívánságok rohamától. „Az országgyűlési képviselő természetesen a választókerület érdekeinek felvállalója, de nem merülhet el a provinciális ügyek sokaságában” – mondta idézett beszédében Horváth István.

A kijárók versenyében az eddiginél nagyobb szerepe lesz a parlamenti érdekcsoportoknak. Minthogy a választási esélyek tabelláján a helyi hatalom volt az egyik legfontosabb pontszerző, az Országgyűlésben feltűnően sok a gazdasági vezető: igazgatók, vezérigazgatók és különösen tsz-elnökök. Csak a pótválasztás 41 mandátumából nyolcat nyert el tsz-vezető (elnök, főkönyvelő, személyzetis), egyikük mezőgazdasági munkással, három pedig funkcionáriussal szemben.

Eredményhirdetés


A politikai vezetés minden jel szerint öngólt lőtt:

– társadalmi kezdeményezéseket indított el, amelyeket nem tudott megfelelően kezelni;

– módszereivel, ahogy e kezdeményezésekre válaszolt, felbőszítette a közönséget, amely a maga részéről mit sem törődött volna a választásokkal; számos beszámoló tanúsítja: a jelölőgyűlések stílusán még a szervezett párttagok egy része is elundorodott;

– ország-világ előtt nyilvánvalóvá tette reformálási kedvének határait;

– kiszámíthatatlanul megnövelte a helyi hatalmi csoportok befolyását, a pártapparátus különhatalmát. Valószínűleg ez a félresikerült reform legfontosabb és leginkább maradandó következménye.

Ha ilyen kiábrándítónak találjuk az új választási törvény első próbáját, nem kell-e akkor utólag belátnunk: a független jelöltek kísérlete értelmetlen volt. A válasz egyértelmű: nem. A választójogi reform, mint reform kudarccal végződött, de a választási eljárás során igazi társadalmi mozgás tanúi lehettünk, amilyenhez fogható évtizedek óta nem volt Magyarországon. Tudjuk: a nyugdíjba küldött megyei párttitkárok kibuktatására nem kerülhetett volna sor, ha felülről megvédik őket. Bukásuk mégis intő figyelmeztetés hivatalban lévő utódaiknak. Tudjuk, a kibuktatott szakszervezeti vezetők helyi érdekcsoportok embereivel szemben maradtak alul. Sorozatos vereségük mégis a szakszervezet egyedülálló népszerűtlenségére emlékeztet. Tudjuk, a két leszavazott megyei tanácselnök – a békési és a szolnoki – nem okvetlenül a népakarat áldozata; lehet, hogy ellenfelük (egy tsz-elnök, illetve egy nagyvállalati vezérigazgató-helyettes) volt az erősebb, lehet, hogy a véletlen hozta így. Mégis, mostantól minden tanácselnöknek gondolnia kell arra, amire a tanácsi rendszer létrehozása óta soha: hogy nemcsak a párt akaratából lehet megbukni.

Itt-ott mintha az is megtörtént volna, hogy egy-egy népszerű ember valóban a lakosság akaratából került be parlamentbe. Különösen az orvosok nagy száma szól emellett. A pótválasztás 41 mandátuma közül ötöt orvos nyert el, hármójuk vidéki körzeti orvos, s e három közül kettő csak a pótválasztás előtt került a jelölőlistára. Ezt az utóbbi adatot – talán – optimizmussal úgy is értékelhetjük, hogy a népszerű helyi embereknek megnőtt az önbizalmuk, vagy a helyi szervek belátták, jobban kell alkalmazkodniuk a lakosság igényeihez. A manipulációk, csalások, erőszakoskodások ellenére a képviselőknek a jövőben – ha öt év múlva meg akarják újítani a mandátumukat – a megyei párt- és tanácsi szerveken kívül egy kicsit a választóikkal is jóba kell lenniük.

A legjelentősebb esemény azonban az volt, hogy a lakosság félreérthetetlenül jelezte, nincs kedve a választási színjátékhoz. A távolmaradók, az érvénytelenül és nemmel szavazók száma – hivatalos adat szerint – 930 988 fő volt, a választásra jogosultak 12,4 százaléka. Természetesen nem minden távolmaradás és nem minden érvénytelen szavazat tükröz politikai tiltakozást. Ugyanakkor azonban milliók hiszik, hogy a szavazáson való részvétel kötelező, ezt érzékelteti a hivatalos propaganda is, és még többen tudják, hogy a hatóságok, főképp vidéken, könnyen megkeseríthetik a renitensek életét. Ráadásul a szavazófülkék kötelező használatát sem vették túlságosan szigorúan. Egybehangzó elbeszélések szerint, ha valaki bizonytalankodott, a szavazatszedők készséggel megmutatták neki, hogyan kell szavazni. Mindezt figyelembe véve óriási a csaknem egymilliós szám – ha hiszünk a hivatalos statisztikának. Mert a kételkedés korántsem alaptalan: a legkülönbözőbb társadalmi körökhöz tartozó emberek dicsekszenek, hogy nem mentek szavazni, egész munkahelyi kollektívák derítették ki boldogan, egyikük sem volt, és a be nem dobott szavazócédulák gyűjtése – ifjúsági divattá lett. Úgy látszik, a mértéktelen választási propaganda túlpörgött, a társadalomnak egyszerűen elege lett belőle, és évtizedek szavazási rutinja után az emberek úgy érezték, ha nekik ennyire fontos a választás, a véleményünket viszont semmibe veszik, akkor mi is megmutatjuk: Ezt nektek!

A tiltakozó gesztusban minden bizonnyal benne volt a növekvő elégedetlenség az elmúlt évek gazdasági hanyatlása, a romló életszínvonal, az elzüllött közegészségügyi és oktatási rendszer, a környezet épségét veszélyeztető és egyébként is esztelen óriásberuházások meg a többi miatt. És a független jelöltek voltak azok, akik ezeknek az országos problémáknak hangot adtak. Ők kötötték össze a bajok leltárba vételét a gazdasági és politikai intézményrendszer átgondolt reformjának követelésével. Az ő fellépésük tette, hogy a választások körül támadt társadalmi mozgás politikai kifejezést kapott, hogy az ország egy pillanatra – negyedszázad óta először – valóban politikai életet élt. Nézetek, pártállások csaptak össze, ez egyszer nem szakbizottságok zárt üléstermeiben, kívül az értelmiség engedélyezett játszósarkain. Az ország láthatta, hogy másképp is lehet vélekedni a társadalom dolgairól, és akik másként gondolkodnak, léteznek, élnek, nem a Szabad Európa találta ki őket. Kiderült, a hatalmat rá lehet kényszeríteni, hogy eltűrje a politikai bírálatot, méghozzá éppen a maga teremtette protokolláris nyilvánosság előtt.

Próbatétel volt a vállalkozás a független jelöltek számára, hisz melyikük szokta meg, hogy nem szakmabeliek, nem egyetértő érdeklődők előtt beszél, hanem olyan közegben, ahol gyanakodva figyelik minden szavát. Felfedezés volt: százszámra jöttek a rokonszenvezők, hogy rájuk szavazzanak, és új meg új emberek mertek felállni, hogy elmondják véleményüket. Tanulság volt, mert testközelbe kerültek ellenfeleikkel, és tapasztalniuk kellett, hogy nem egy elvvel állnak szemben, nem is csupán hatalmi érdekekkel, hanem emberekkel, akiknek egy része – úgy látszik – tényleg gyűlöli őket, s akik a maguk nyomorúságában is félelmetesebbek, mint a nagybetűvel írt, személytelen Hatalom.

A független jelöltek indulása tehát indokolt volt; fontos az ország és fontos a közügyekben elkötelezett értelmiség számára. De vajon helyes volt-e, hogy néhány ellenzéki is bekapcsolódott a választási kampányba? Nem rontotta-e az ő indulásuk a többi független jelölt esélyeit? A szervezők általános intoleranciája azt bizonyítja, hogy nem. Sem maguk a független jelöltek, sem támogatóik nem vádolták ilyesmivel az ellenzéki jelölteket. A jelölőgyűlések kalandja közelebb hozta egymáshoz a környezetvédőket, reformközgazdászokat, ellenzékieket, hisz nyilvánvaló volt, hogy minden változásnak közös feltétele a nagyobb demokrácia. S minthogy e feltétel nem változik, van rá némi esély, hogy a választás időszakában bekövetkezett közeledés nem múlik el nyomtalanul.

Az ellenzékiek indulását inkább néhány ellenzéki helytelenítette. Rózsa László az ő kifogásaikat ismételte el a Népszabadságban (június 1.), persze a személyrag megváltoztatásával: „korábban semmiféle közreműködést a legális politikai színtéren nem tartottak elfogadhatónak.” Holott az ellenzék csak a működésének törvénytelen korlátozását, mondanivalójának cenzúrázását nem fogadta el. Felfogását épp az jellemzi, hogy nem ismer el különbséget hivatalos és nem hivatalos politikai színtér között. Magyarországon elvben szólásszabadság, sajtószabadság van: nem a szamizdat kiadása, nem a Szabadegyetem, nem a Szeta illegális, hanem rendőri üldözésük.

A jelölőgyűléseken többször elhangzott, a sajtóban is leírták: az ellenzékiek csak színleg fogadják el a Hazafias Népfront programját. A demokratikus ellenzék valóban nem éri be a népfront programjával: a Varsói Szerződés helyett Közép-Európa semleges országainak szövetségét kívánja, a párt vezető szerepe helyett demokráciát. Nyilatkozatukkal az ellenzéki jelöltek azt vállalták, hogy jelöltként, illetve képviselőként ezeket a végső, nagy kérdéseket nem fogják érinteni. Ezt pedig, éppen, mert politikai nézeteikből nem csinálnak titkot, őszintén és hitelesen ígérhették; magatartásuk mindenesetre őszintébb, mint a 800 000 párttag nagyobbik részéé, akik szintén haza kívánják a szovjet csapatokat.

Szereplésünkkel mi, a választási kampányban részt vevő ellenzékiek mégsem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Olyan szerepet vállaltunk, amely a magyar társadalom nagy konfliktusainak mély és naprakész ismeretét igényli. Az ellenzék átfogó témáin (nyilvánosság, politikai jogok, jogbiztonság, a kisebbség helyzete) kívül nem vagyunk eléggé tájékozottak a mindennapok vitáiban. Persze néhány állástalan értelmiségi nem töltheti be a demokráciák ellenzéki pártjainak szerepkörét, de arra szükség volna, hogy rendszeresen jelen legyünk, hogy szót kérjünk, ahol társadalmi kérdésekről nyilvános viták folynak.

Az ellenzékiek – és általában a független jelöltek – témakatalógusából hiányzott a cigánykérdés, egyetlen felszólaló hozta csak szóba, és ki is váltotta vele a pártos közönség pfujolását. A gyakorlati politizálás persze engedményekkel jár, szavazás előtt senki sem a népszerűtlenséget kergeti. A magyar társadalom e nyomasztó szégyenét mégsem lett volna szabad említés nélkül hagynunk.

„Ha... nem...”

Közvetlenül a választások előtt Magyarországon járt M. F. Rakowski lengyel miniszterelnök-helyettes. Tájékoztatójában elmondta: Lengyelországban a mérsékelt ellenzék bejelentette igényét néhány szejmbeli képviselő helyére. Nem tudjuk, hogyan válaszol Jaruzelski kormánya erre a követelésre. A lengyel vezetés azonban hat év óta tanulja, hogy a társadalommal egyezkedni kell.

Magyarországon a nép nem kérte a választási reformot. De amikor felkínálták, majd visszavették, felmorajlott az elégedetlenség. Minden csak felülről bonyolított reformnak ez a sorsa. A legígéretesebb reform sem ér semmit, ha az emberek nem élnek az engedményekkel. Hogy élhessenek velük, szembe kell fordulniuk a reformban ellenérdekelt apparátussal, az összetűzés megmozdítja a társadalmat, a társadalmi megmozdulást azonban a reformot kezdeményező felsőbb vezetés nem kockáztathatja: kénytelen-kelletlen apparátusa segítségére siet. A megkezdett reformok visszavétele azonban veszélyes játék. Közhely a politológiában: a robbanás nem a legnagyobb nyomás idején következik be, nem is akkor, amikor a jó kormányzat kiengedi a gőzt, hanem amikor a gőz sivításától megriadva, megpróbálja visszapréselni a fedőt.

Az önelégült és belsőleg mégis bizonytalan pártvezetés egyszerre fél mindentől. Fél Moszkva, Prága és Berlin rosszallásától, de fél Szolnok és Salgótarján rosszallásától is.[SZJ] Jóba akar lenni a saját vidéki (és nemcsak vidéki) bürokráciájával, mert tart tőle, de jóba akar lenni az értelmiséggel is, mert pironkodva igényli erkölcsi elismerését. A néppel azonban nem tanult meg egyezkedni. Igaz, nincs is kivel: Magyarországnak nincs erős egyháza, nincs intakt nemzeti értelmisége, nincs munkásmozgalma, amelynek üzenetét a hivatalos szakszervezetnek is közvetítenie kell. Magyarországon a nép nem tud kérni, nem tudja, mit kérhetne, és nincs egyetlen jelentős politikai erő sem, amely a nevében szólalhatna meg. Az indulatok artikulálatlanul forrnak a mélyben.

A megélhetés egyre nyomasztóbb gondjaira a politikai vezetés semmi biztatót nem tud mondani. A kongresszus meg a választások elmúltával vége szakadt a reménypropagandának. A nyilvánosságra hozott adatok szerint a magyar gazdaság 1985 első félévében nemhogy a növekedési tervét nem teljesítette, de még az egy év előtti árukivitelét sem érte el. Ilyen körülmények között a behozatal újabb visszafogását csak az eladósodás újabb növelése árán lehetne elkerülni. Az importkorlátozás viszont – minden háziasszony megtanulta – az infláció gyorsulását és az ellátás visszaesését jelenti. Márpedig a „fogyasztás további visszafogása egyre inkább próbára tenné a társadalom tűrőképességét”. Maróthy László mondta ezt a közgazdászok vándorgyűlésén.

Mit tehet a politikai vezetés, ha vége szakad a tűrőképességnek? Kieresztheti persze zárványaikból a „szocialista forradalom” mozgalmárait, megengedheti, hogy a tekintélyelvű konzervativizmus mozgalommá szerveződjék. Messzire azonban ezzel a kísérlettel se jutna: látványos fellendülés híján hamar kimerülnek a népszerű jelszavak, és a maga támasztotta mozgalmat eleve is korlátoznia kell. Hisz a nacionalista indulatok, amelyeket egy tekintélyelvű mozgalom óhatatlanul a felszínre kavar, bárki volt is az eredeti céltáblájuk, ha valóban tömegméretűvé válnak, nyomban a Szovjetunió ellen fordulnak.

A kádárista konszenzus látszatának fennmaradását, a gazdag vasárnapi ebédekre szűkült jólétet egyre több munkaórával fizetjük meg: az egy főre jutó legtöbb munkaórával Európában. A társadalom testi-lelki egészségromlásának adatait minden szociológus könyv nélkül fújja. A nemzethalál persze költői vízió.[SZJ] De vajon a statisztikai aprópénzre váltott nemzethalál – a népességcsökkenés, korai halálozás, alkoholizmus, öngyilkosság – az egyetlen válasz marad a társadalom érzéseire? Vajon így fogunk vegetálni – fogyva és elöregedve – a következő világkatasztrófáig?

De mi lesz, ha szétszakad hirtelen a konszenzus látszata? Mi lesz, ha a magyar társadalom egyszer úgy érzi: második gazdasággal, második műszakkal se boldogul, mielőtt megboldogul. Mi lesz, ha úgy érzi, elege volt a pöfeteg, egyezkedni és parancsolni egyaránt képtelen uralkodó osztályából? Mi lesz akkor?

Nem hallottátok?... Vagy nem tudjátok?...

• Beszélő [10]