2006. február 6.
A közelmúltban lezajlott palesztin választások eredményét és annak közel-keleti térségre gyakorolt hatását elemző cikket olvashatunk a The Age január 31-i számában, Anton La Guardia tollából.
A Riding the Islamist tide [1] című cikk arra hívja fel a figyelmet, hogy a szabad választások nem feltétlenül számolják fel az iszlám terrorizmust. Palesztina népének demokratikus döntése egyértelmű volt: a terroristákra szavaztak [2].
E döntés feltette a pontot azokra a radikális változásokra, melyek az elmúlt időszakban alapjaiban formálták át a térség politikai arculatát. Alig egy évvel Jasszer Arafat halála [3] és nem sokkal Ariel Sharon izraeli miniszterelnök kómába esése után ma azok vezetik a palesztin államot, akik az öngyilkos merényletek megszervezésével a legtöbbet ártottak a közel-keleti megbékélésnek.
Nem megnyugtatóak a Nyugat számára a térség többi országában lezajlott választások eredményei sem: A Muszlim Testvériség – mely az összes radikális szunnita irányzat elődjének tekinthető – jó választási szereplését [4] Egyiptomban csak az erőteljes kormányzati nyomás fogta vissza; az Irakban jelenleg kormányzó síita csoportot erős szálak kötik ahhoz az Iránhoz, amely nukleáris politikája miatt a Nyugattal való összeütközés határán áll.
Szíria és Szaúd-Arábia is közel áll egy olyan politikai kurzusváltáshoz, amelynek eredményeként ezekben az országokban is a mostaninál jóval radikálisabb politikai erők ragadhatják magukhoz a hatalmat.
„Láthatjuk, ahogy a szabadság terjed a Közel-Keleten” – idézi George W. Bush-t a szerző; világos, hogy az elnök nem az eddig bekövetkezett vagy küszöbön álló változásokra gondolt az amerikai elnökválasztás után tartott beszédében.
Mégsem szabad azt gondolnunk, hogy a szabad választások támogatása az arab világban elvetendő gondolat volna – figyelmeztet La Guardia, aki az iszlám politikai sikereinek hátterében a politikai rend és az állam a térségben bekövetkezett kudarcát látja. Ezért a demokratizálás előfeltétele az arab államok fokozatos reformja, mely nem valósulhat meg a vallás mint politikai erő figyelembe vétele nélkül.
Ebből következően nem meggyengíteni, hanem féken tartani kell az iszlám politikai szárnyát; egyértelművé kell tenni, hogy az iszlám vezetők csak akkor vehetnek részt a demokratikus politikai folyamatokban, ha elfogadják annak szabályait. A kérdés a szerző szerint nem az, hogy a muszlim radikálisok megválaszthatók-e, inkább az, hogy hivatalba kerülve miként tevékenykednek, és hogy kiszavazhatók-e a kormányból. A politikai reform fő ereje abban áll, hogy a muszlim vezetők egy demokratikus parlamentbe bekerülve már nem építhetnek az „iszlám a válasz” egyszerű üzenetére, hanem a mindennapi élet valós problémáira kell válaszokat találniuk.
Palesztina helyzetét még tovább bonyolítja, hogy a hatalomra került Hamász [5] elvi okokból tagadja Izrael létezését. Isten akaratának elárulásaként értelmezte az 1993-as oslói megállapodást [6], majd azt követően vezető szerepet játszott az izraeli civilek százainak életét kioltó öngyilkos merényletek megszervezésében.
De számos jel mutat a szervezet politikai pragmatizmusára. Ilyen jelnek tekinthető az Izraellel nagyjából betartott tűzszünet, valamint az a döntés, hogy indul a korábban bojkottált törvényhozói tanácsi választásokon.
A Hamászt magát is meglepte választási győzelme [7]. Sokkal valószínűbbnek tűnt a számára, hogy mint erős ellenzék vagy mint kisebbik kormánypárt kerül be a palesztin parlamentbe. Ám most abban a kényelmetlen helyzetben találta magát, hogy kormányzati pozícióból kell döntéseket hoznia, ahelyett hogy csupán megvétózhatná azokat.
A Hamász, a fentiekből következően mostantól rákényszerül, hogy állást foglaljon az ideológiájának középpontjában álló értékekkel kapcsolatban: nem utolsósorban, hogy milyen mértékben kívánja magát alávetni a nemzetközi „útitervnek” [8]. Döntenie kell továbbá a tekintetben is, milyen kapcsolatot kíván fenntartani a külvilággal, különösen Európával és mindenek felett Izraellel.
A szerző szerint Izraelnek és a világ többi részének is fel kell ajánlania az új palesztin vezetés számára, hogy elfogadja tárgyalópartnernek, amennyiben felhagy az erőszakkal, és elfogadja Izrael létezését.
A világ és Palesztina kapcsolata kétségkívül problematikus lesz, de valószínűleg nem lesz sokkal nehezebb, mint ezt megelőzően, Arafat idején volt. Amennyiben ő elfogadható tárgyalópartner volt számos nyugati és amerikai politikus számára, annak ellenére, hogy rendszeresen megszegte ígéreteit, pártolta az erőszakot, és követői öngyilkos merényleteket hajtottak végre Tel-Aviv utcáin, akkor a Hamásznak is meg kell adni az esélyt a békefolyamat kontinuitása érdekében.
Eddig nyitott kérdés volt, hogy a palesztin hatóságok képtelenek vagy inkább vonakodnak megfékezni az erőszakot. Ez a kérdés a korábbi terroristák hatalomba kerülésével lekerül az asztalról. Ha öngyilkos bombák robbannak, mostantól egyértelmű, hová kell a tiltakozást kézbesíteni: a palesztin miniszterelnök irodájába.
La Guardia szerint azonban még így is számos kérdés marad lezáratlan, amelyek közül kétségkívül a legfontosabb: képes lesz-e a Hamász a Fatahhoz [9] hasonlóan lemondani Izrael elpusztításáról? Reményt keltő, hogy a Hamász megkezdte a tárgyalásokat egy hosszú távú hudná [10]ról, amennyiben Izrael kivonul az összes 1967-ben megszállt területről.
Az összefoglalót Piroska Balázs készítette.
- Fénytörés [11]