Az iskola marxista–leninista világnézetű embereket akar nevelni. Az esküokmány szerint, amelyet a pedagógusoknak alá kell írniuk: a tanárnak, akár egy állami hivatalnoknak, vállalnia kell, hogy engedelmeskedik hivatali elöljáróinak. Összeegyeztethető-e ez a feladat és ez a kötelezettség az átélt kereszténységgel?
Az összejövetelen többen elmondták, hogy az esküokmányt egy írásos megjegyezéssel egészítették ki: jelezték, hogy az engedelmesség korlátja a lelkiismeret. Nincs sehol leírva, hogy vallásos ember nem lehet tanár, az iskola mégis elvárja, hogy a hívő titkolja el meggyőződését. A gyakorlatban a tanárnak el kell döntenie, vállalja-e ezt. Úgy gondolom, a keresztény hittel a keresztény hit meg nem vallása semmiképpen sem fér össze.
Nem sodorja-e nyomban konfliktusba a tanárt az iskolával a hit megvallása?
Hivalkodnunk nem kell a kereszténységgel. Ha azonban olyan kérdésekkel kerülünk szembe, ahol nyílt válaszra van szükség, meg kell vallani a hitet, elsősorban a gyerekek előtt. Gyakorlatban sokszor évekig nem kerül sor összeütközésre. (...) Elképzelhető, hogy az igazgató, a tanács nem vesz tudomást a tanár vallásosságáról. Elképzelhető, hogy tudnak róla, de eltűrik. Persze előfordul, hogy kellemetlenkednek a vallásos tanárral, megszigorítják az ellenőrzést, üldözik, és végül elüldözik az iskolából.
Vagyis a tanári munka és a keresztény meggyőződés csak átmenetileg egyeztethető össze...
Akiről néhány év alatt nem derül ki, hogy keresztény, az nem is keresztény. Persze vannak, akik ezt a haladékot is elvtelennek tartják, és azt mondják, hogy a tanár vagy teljesíti a feladatot, amelyet az ateista iskola ráró, és akkor nem keresztény többé, vagy megtagadja a teljesítést, és akkor nem lehet tanár, vagy olyan kompromisszumokat vállal, amelyekkel becsapja mind az iskolát, mind önmagát.
Ezen az alapon a hívők önmagukat zárnák ki a tanításból.
Még egyéb érvek is szólnak a tanítás ellen. A keresztény ember hivatása mindenekelőtt Isten országának szolgálata és hirdetése; ehhez képest az iskolai tanítás – mint minden más foglalkozás – másodlagos. A tanári munka viszont maga is hivatás, ezért messzibbre visz az igazi hivatásunktól, mint ha például gyárban dolgoznánk. És nemcsak a tartalma miatt visz távolabb, hanem mert nem szorítható bele nyolc órába. Ha tanítunk, és családunk is van, egyre kevesebb időnk marad a keresztény közösségi életre.
Nincs abban valami önzés is, hogy olyan emberek, akikben van pedagógiai elhivatottság, lelki kényességből nem vállalják a nekik rendelt feladatot?
Azt gondolom, hogy a meggyőződésünk vállalását soha nem lehet önzésnek nevezni. De a magam részéről sem értek egyet azzal a merev állásponttal, amely az iskolák önkéntes elhagyására késztetné a keresztény pedagógusokat. A pedagógia célja az ember szellemi, lelki és testi erőinek a kibontakoztatása. Ebbe, úgy hiszem, bele kell érteni a szeretet képességének és gyakorlatának a kimunkálását is. A tárgyak elég nagy része tematikusan is lehetőséget ad bizonyos fontos kérdések megbeszélésére, tájékoztatásra, figyelemfelhívásra. Természetesen különösen a humán tárgyak, köztük is elsősorban az irodalom és a történelem. A gyerekeket, éppen, mert az iskolában hivatalosan nem esik erről szó, vagy, mert az ateista választ untig ismerik, foglalkoztatja az istenkérdés, Jézus alakja és a Szentírás, a vallás mint életforma, és kíváncsiak arra, hogy mit mond minderről egy hívő. E kérdésekre válaszolnunk kell, a válaszainkat azonban csak akkor fogadják el, ha egész személyiségünk hitelesíti őket. Az ateista válaszokkal ugyanis leginkább az a baj, hogy üresen csengenek. A mai iskolákban valószínűleg kevesebb a meggyőződéses materialista, mint a hívő keresztény.
Hogy illik a tanmenetbe az istenkérdés?
Egyetlen tárgynál sem lehet kikerülni, legyen szó a fizikai világ rendjéről vagy Balassi istenes verseiről. Többről beszélek, mint a vallással kapcsolatos ismeretek elsajátítása; a lényeg a vallás iránti fogékonyság, ami nélkül az irodalom megértése sem lehet teljes. A Zsoltár férfihangra Babitstól értelmetlen az olyan olvasó számára, aki kizárja a vallásos kozmológia lehetőségét. De nemcsak a vallásról és vallásosságról van szó, hanem általában a világ összeilleszthetetlen jelenségeiről. Mit jelent a szegénység, mit jelent az erőszak, mit jelent a mindenütt jelen lévő önzés? Ezekre a kérdésekre a biztató marxista–leninista válaszok reménytelenül szemben állnak a gyerekek mindennapi tapasztalataival. A keresztény válaszok nem biztatnak megoldással, de minden egyes embertől követelnek valamit: a szegénységgel szemben a javaink megosztását, az erőszakkal szemben erőszakmentességet, az önzéssel szemben az önfeláldozást.
Kézenfekvő kérdés: miért nem egyházi iskolában tanít a hívő tanár?
Van egy gyakorlatias válasz: sokkal több a hívő pedagógus, mint amennyi hely az egyházi iskolákban. Az igazi ok azonban mélyebb. A hívő pedagógusnak nem az a dolga, hogy vallást tanítson az iskolában, hanem meggyőződéses életvitelt: a gyerekeket arra kell képessé tenni, hogy szilárd életirányt tudjanak kialakítani, és ebben benne van a világnézet, az erkölcsi értékrend és az ízlés.
Voltaképpen a marxista–leninista nevelésnek is ez volna a célja.
Csak az a baj, hogy az ateista iskola egyeden életirányt akar közvetíteni, s ez még akkor is egyoldalúság volna, ha az ateista világnézet, erkölcsi rend és ízlés koherensebb lenne. Szilárd értékrendet csak az egymással szemben álló eszmerendszerek összevetése árán lehet kialakítani. Valójában az ateista államnak is ez volna az érdeke, hogy gerinces, szellemileg felnőtt embereket neveljen. A hívő pedagógus sokszor arra kényszerül, hogy egymás után magyarázza el a vallásos és az ateista álláspontot. Szerencsés esetnek azt tartom, ha a hívő ugyanabban az osztályban egy meggyőződéses ateistával taníthat együtt, és a gyerekek részeseivé válhatnak egy olyan vitának, melyben mindkét fél teljes személyiségével vesz részt. Az egyházi iskolába járó gyerekek otthon is, az iskolában is megismerik a keresztény életelveket – nem nekik van ránk szükségük.
Mennyire képes a hívő tanár hatni a gyerekekre?
Amennyire jó tanár. A gyerekek, legalábbis a gimnazisták, nagyon fogékonyak mindenre, amit egy hívő tanár mondhat nekik, mert más, mint az a szöveg, amit hallani szoktak. Hiába beszél egy tanár a meggyőződés vállalásának szépségéről, ha a gyerekek pontosan tudják, hogy nem vállalja a meggyőződését – ha egyáltalán van neki. Ezzel szemben az a tanár, akiről tudható, hogy keresztény, azaz olyan meggyőződést vállal, amely kockázatot jelent a számára, az annak is példa, aki nem fogadja el a világnézetét. A tanúságtétel bámulatosan intenzív lehet, maradandó hatással fordíthat az emberek gondolkozásmódján. Ez a hatás túlléphet egy osztály közösségén, átterjedhet a gyerekek barátaira, sőt a szülőkre is.
És mit mondanak a szülök?
Mindenekelőtt csodálkoznak. Nagy részük az ötvenes években járt iskolába, és már azon is csodálkozik, ami a tankönyvben van. Hívő tanárok különféle esetekről beszéltek. Akadtak funkcionárius szülők, akik megköszönték, hogy gyerekük olyasmiről hallott, amiről ők keveset tudnak, de előfordulnak feljelentések is. És a feljelentőkkel szemben a felettes hatóságok megértőbbek, mint az amúgy is tisztázatlan helyzetű hívő tanárokkal szemben. Vidéken még a félig eltitkolt vallásosság is veszélyes lehet. Máig mindennapos, hogy falusi tanárok a szomszéd községbe járnak istentiszteletre.
Nemcsak vidéken. A közelmúltban az egyik békásmegyeri iskolából kellett távoznia egy tanárnak, mert kántorkodott.
Hívőként pedagógusnak lenni nem kockázatmentes vállalkozás. Az ellenvéleményekkel szemben azonban összejövetelünk résztvevőiben az a meggyőződés alakult ki, hogy a mai, szellemileg, erkölcsileg, közösségi értékei és életvitele szempontjából mélyponton lévő társadalomban szükség van hívő pedagógusokra, bármilyen kis hatásfokkal és nagy kockázattal dolgozzunk is. De csak az menjen pedagógusnak, akinek feltétlenül kívánsága és hajlama van rá, aki meg tud alkudni azzal, hogy nem csinál szakmai karriert, akinek elég ereje van a többletterhelés elviseléséhez, és aki tudatosítja magában, hogy pályájának bármikor vége szakadhat.
Különösen egy pályakezdő számára lehet nehéz ez a döntés.
Rábeszélni senkit sem szabad. De lebeszélni én nem hagynám magam.
Köszönjük a beszélgetést.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Állam és egyház [7]