A legnagyobb rossz nem a kommunizmus vagy a kapitalizmus, nem egyik vagy másik nagyhatalom, hanem a tömbrendszer léte, a tömbállamok léte. A legnagyobb rossz a két katonai szövetség,[SZJ] a két tömb konfrontációjának a logikája. Ha két nagyhatalom körül katonai szövetség van, akkor két imperializmus, két birodalom verseng egymással. Nehéz megítélni, hogy a konfrontációban melyik fél a kezdeményezőbb. Hol az egyik, hol a másik. Olyan mértékben vagyunk veszélyeztetve, amilyen mértékben a két tömbközpont köré rendeződik minden civilizációs erő.
A tömbrendszer dinamikus szerkezetéből, működésének dramaturgiájából következik a kölcsönös nukleáris elrettentés válaszlépéseinek a fölgyorsulása. A tömbrendszer létéből következik, hogy kényszerpályán haladunk a két katonai szövetség összecsapása felé.
Az analógiák a második világháború előtti helyzettel nem szerencsések. Akkor az egyik fél valóban akarta a háborút,[SZJ] ma nem ez a helyzet. Elfogadhatóbb az első világháborút megelőző helyzetre utalni. Akkor egyik fél sem kívánta a világháborút,[SZJ] mégis belesodródtak. Ma sem akarja egyik fél sem, de engedelmeskednek a játékszabálynak: akcióra reakció.
A két tömb reakciógyorsasága elismerésre méltóan fejlődik. Fajtánknak most először áll módjában öngyilkosságot elkövetnie. A végső megoldás még sohasem volt ennyire a kezünk ügyében. Civilizációnkat egy intellektuálisan meghaladott vita fenyegeti végítélettel. Piac vagy központi újraelosztás ilyen vagy olyan arányának vitája nincsen arányban a téttel. Ha a harmadik világháború kitörne, az nem a kommunizmusból vagy a kapitalizmusból következnék, hanem a tömblogikából.
A tömb vallási objektum; lényegét nem a katonai infrastruktúra hordozza, hanem a több százmillió ember, akik egyetértően, közönnyel vagy kelletlenül, de alávetik magukat a tömbkultúrának, és magukba fogadják valamelyik katonai szövetség apológiáját és demonológiáját. A világvége felé vezető út tömbhazafias retorikákkal van kikövezve. Saját államához hűen a törvénytisztelő polgár saját tömbjéhez és annak katonai erőfeszítéseihez is hű.
Tudom, hogy mind a liberális, mind a kommunista értékek védelmezői sértőnek találják a két tömb formális-logikai összehasonlítását. Innen szovjetellenesként, onnan Amerika-ellenesként utasítják el, és hamis szimmetrizmust kárhoztatnak. Mindkét fél saját nemességét és a másik aljasságát hangsúlyozza. Ismeretes a „Ki ölt többet?” című társasjáték. Kinek az élete ér többet egy vietnami vagy egy afgán gyereké? Kinek a barátai véresebb kezűek?
Életünket és gondolkodásunkat nyomasztóan meghatározza a Kelet–Nyugat-skizofrénia. Napjaink uralkodó társadalmi-politikai valósága már nem a nemzetállam, hanem a tömbállam. Nem a társadalmi valóság határozza meg a katonai valóságot, hanem megfordítva.
A két ellenséges szövetség, tábor, világrendszer, közösség, család, egyszóval tömb játékának megvan a maga logikája, megvannak a működési szabályosságai. Ez a játék a hidegháború. A hidegháború ugyanúgy hajlamos az eszkalációra, mint a tényleges. Ha van két tömb, lehetetlen, hogy ne hidegháborúzzanak. A szakadék szélén megriadnak, kezdenek összemelegedni. Aztán megriadnak, hogy mint két hóember elolvadnak ebben a nagy összemelegedésben, inkább folytatják a hidegháborút.
Mindannyian egy láthatatlan koncentrációs tábor lakói vagyunk. Felsőbb döntésre egy szempillantás alatt a gázkamránál hatásosabban elpusztíthatnak bennünket. A zsidók nem gondolták mindaddig, hogy komoly a dolog, hogy a szavakat tett követi, amíg a gáz meg nem fojtotta őket. Csak látszatra élünk békés, civil társadalmakban, valójában hadiállapotban, katonai társadalmakban élünk, mert nem tőlünk függ, hogy élünk-e vagy halunk, hanem más emberektől, akik törvényesen ránk mérhetik az erőszakos halált. A kormányok feljogosítva érzik magukat, hogy adandó esetben az egész lakosság életével rendelkezzenek.
A vezetőknek nem kell gonosznak lenniük ahhoz, hogy elpusztítsák a világot. A vezetők, ha nem is különösebben jobbak vagy bölcsebbek, nem is különösebben rosszabbak vagy butábbak más idősebb férfiaknál. Nem azért vezetnek bennünket a szakadék szélére, mert beléjük bújt az ördög, hanem azért, mert követjük őket a szakadék szélére. Elég, ha a kutatás és a beruházás nagy részét mindkét oldalon katonai célokra fordítják. Elég, ha a hangadó politikai közvélemény benne marad a blokkracionalizmus fogalomkörében. Elég, ha az írástudók és a propagandisták szorgalmasan megteszik a magukét a két tömb közötti ideológiai háborúban. Mindez elég ahhoz, hogy túlélési esélyünk évről évre csökkenjen.
A két tömb létéből következik a hivatalos stratégiájuk: a rettegés egyensúlyának doktrínája. Az a föltevés, hogy a másik fél támadni készül, hogy a másik fél ellenséges és rosszat akar, kölcsönös paranoiát eredményez, amelynek a rettegés egyensúlya – másként a nukleáris egyensúly, mint stratégiai cél – a tünete.
Ha a másik fél társadalmi rendszerénél és ideológiájánál fogva ellenség, akkor nem lehet szerződni vele. Akkor csak színleli a békülékenységet, és valójában csak az erőből ért. Antikapitalista és antikommunista, Amerika-ellenes és szovjetellenes ideológiai paranoiák, amelyek önmagukat éleslátó realizmusnak álcázzák. Valójában bábuk egy játszmában, amelyből nem tudnak kilépni. Úgy gondolkoznak, ahogy egy bábunak gondolkoznia kell. Maga a szerep paranoid, és éppen ezért hamisan ábrázolja a valóságot.
A kamatos kamattal növekvő rettegés körforgása a tömbrendszer és a hidegháború működési szabályossága. Ha érdekünkben áll nem tudomásul venni a társasjáték szabályait, ha sikeresen áltatjuk magunkat azzal a reménnyel, hogy a fegyverkezési verseny megállítható, akkor könnyebb tovább folytatnunk az eszkalációt a minden bizonnyal esetleges casus belli által kiváltott, de a tömbrendszer dramaturgiájából következő végrobbanásig.
Aki ma politikus, annak úgy kell tennie, mintha komolyan, szinte vallásos elkötelezettséggel hinne a rettegés egyensúlya nevű doktrínában. Ez a társasjátékban való részvétel, más szóval a politikai karrier elengedhetetlen kritériuma. Aki nem fél a másik tömb nukleáris zsarolásától, és nem akarja a másik tömböt nukleárisan zsarolni, az nem lehet sikeres politikus a két katonai szövetség kormányaiban.
A doktrínának csak a nyaka véres, csak a lényege hamis. A rettegésnek nincsen és nem is lehet egyensúlya. A fegyverkezési verseny nyugalmi állapota teoretikus illúzió. A szereplők a félelemből – egyre vadabbul megfélemlítve a partnert – a még nagyobb félelembe menekülnek. Kölcsönös szorongásuk arányosan növekszik a pusztítóképességükkel. A rettegésnek egyensúlya nincsen, csak spirálja van.
Akár komoly, akár nyájas arcot öltenek, az elnökök mást mondanak a televíziós kamerának, mint amit cselekszenek, s elhallgatják előlünk azt az örömhírt, hogy mindent megtettek a totális elpusztíthatóságunk érdekében. A fegyverkezés gépezete nem fémből van, hanem emberi anyagból, gondolatokból; az emberek veszélyesebbek, mint a fegyverek. De a legveszélyesebb maga a játék, amelybe szerencsétlenül belegabalyodtak.
Akikre minden rá van bízva, azok nem megbízhatóak. A politikusok személyes kvalitása és az általuk okozható kár nincsen semmilyen nagyságrendi összefüggésben egymással. A tyúk vagy a tojás sorrendiségének problémájával foglalkoztatják a világközvéleményt. Nem felnőttek, mert nem látszanak tudni, hogy mit művelnek. Aki nem a tömbök leépítésén munkálkodik, az a tömbök felépítésén munkálkodik. A nagyközönség pedig csak abban bízik, hogy megéri a holnapot, ahogy a lakosság minden háború előtt rábízta az ügyeket a kormányokra. A finnyás undor a politikától is egy módja a status quo kultuszának. Addig undorodik a kis finnyás, amíg egy szempillantás alatt ellángol a saját ágyában.
A politikusok szeretik ezt a szót: harc, küzdelem. Feudális lovagok örökösei, ők az íróasztaluknál nem dolgoznak, hanem küzdenek. Nos, a harcosok gyenge gondolkodók, éretlen emberek. A harcosok nem alkalmasak arra, hogy mindannyiunk életéről döntsenek. Világtörténelmi újdonság viszont, hogy ezúttal módjukban, hatalmukban áll nemcsak arról dönteni, akit a kardjukkal, tankjukkal stb. elérnek, hanem szó szerint: mindenkiről. Néztem a televíziót itthon, Nyugaton, a politikusok arckifejezése nem nyugtatott meg.
A civil-katonai ellentétpár társadalomelméleti és etikai jelentőségét tartom a legfontosabbnak. Az irodalmat természeténél fogva civil tevékenységnek tartom, azért ebben a paradigmatikus ellentétben elfogult vagyok. Amióta az eszemet tudom, olyan emberektől kellett tartanom, akiknek fegyver van a kezében. Véletlen, hogy a fegyveresek nem öltek meg. Megtanultam, hogy fölfegyverkezve a legbanálisabb tökfej is lehet tébolyult. Túlzás nélkül állíthatom, hogy tulajdonképpen minden korszakomban pacifista voltam, ami számomra a humanizmus és az istenhit szinonimája volt. Aki tisztán lát, az nem öl, az öléshez kell valami vakság, ezt mindig így gondoltam.
Világnézetem? Anarcho-liberalizmus, planetáris perszonalizmus, demokratikus szocializmus, erőszakellenes tapintat az élőlényekkel szemben, vérengző hajlamunk számon tartása, ösztönös és tudatos gyanakvás a politikai hatalommal, a politikai szervezetekkel, a politikai retorikákkal, a politika lélektanával szemben, annak igénye, hogy hagyjanak békén, annak meghatározása, hogy nem hagyom magam elbutítani, és nem fogok érdekből, félelemből hazudni, szarkasztikus ideológiakritika, zsidóság, kereszténység, a világirodalom mint kinyilatkoztatás, naponta alakuló, közép-európai, budapesti irónia.
Az írásos gondolkodást önvédelemnek tekintem. Az olvasó civil érzékenységét szeretném felvillanyozni. Legyen polgára egy olyan társadalomnak, amelyben rajta is múlik valami. Gyanakodj a blokkpolitikusokra, különben a játéknak rossz vége lesz. Önvédelmünknek ma nem a politika, nem a hatalomért való harc a kifejezési módja, hanem az antipolitika, vagyis a hatalommal szembeni emancipáció, a politikusok hatalmának korlátozása.
Az emberiségnek annyi pólusa van, ahány ember van. A politikai-katonai hatalomnak igazában csak két pólusa van, a szuperhatalmak elnökei. A civil valóság sokpólusú, a katonai valóság hajlamos a két tömbközpont köré bipolarizálódni. Civilben mindenki egyéniség, egyenruhában sorakozva, díszlépésben, parancsot teljesítve, rohamozva, hősi halottként a harcmezőn, ismeretlen katona fantomjaként senki sem egyéniség, mind egyformák vagyunk. A világ civil és katonai szemlélete vitatja egymást, az egyik leírás logikai szükségszerűséggel tagadja a másikat.
Melyik valóság a valóságosabb: a civil vagy a katonai? Ha a katonai, akkor a háború aligha elkerülhető. Igazán nemcsak filozófiai érdekünk, hogy a valóság civil leírása minősüljön hitelesebbnek. Csak így mentheted a bőröd, testvér; ha nem lesz civil társadalom, akkor te sem leszel.
Nem tagadható, hogy a civil társadalom eszméje jó alaposan államellenes, vagy mondjuk inkább úgy: antietatista. Egy alternatív-planetáris szemlélet napirendre tűzi a nemzetállam és a tömbállam értékeinek viszonylagosítását. Ha az értelmiség kilépne a maga harceszményítő értékvilágából, abból az akarnok-militáns aktivizmusból, amellyel a huszadik században rengeteg bajt okozott, akkor az emberiség sokkal kevesebbet szenvedne az etatizmusok mindenféle válfajának pótlékvallásaitól.
Nincsenek javaslatok, amelyek megpróbálnák föloldani ezt a görcsös helyzetet, hogy egy keskeny európai folyó választja el egymástól a félelmetesen megnőtt szovjet és amerikai hadigépezetet. Egyik fél sem alkalmazza a biztonságnövelésnek azt a módját, amely a másik fél biztonságérzetét is növeli. Tudható, hogy rossz befektetés egy erős nemzetet megalázni. Várni fog a megfelelő alkalomra, amikor visszaüthet. Az alkalom a harmadik világ szenvedélyes politikai irracionalizmusai miatt hamarosan bekövetkezhet.
A két fél méltóságérzete, amelyre mindkettőnek nagy szüksége van, a másikkal való kooperációból több tartalmat nyerhetne, mint a konfrontációból. Ez az elemi fölismerés azonban még várat magára. Több szó esik egy esetleg Európára korlátozott háborúról, amelynek végén a két nagy ép marad, földrészünk pedig eltűnik. Aztán a két nagy új alapon ismét megállapodik egymással. Van köztük egy árok, lemutatnak az árokba, ott volt Európa, szegény.
Mi, európaiak, abban vagyunk érdekeltek, hogy mindkét szuperhatalom fölismerje: egymással fegyveres konfliktusba bocsátkozni a legalacsonyabb technikai szinten is abszolút kockázat. Abban vagyunk érdekeltek, hogy a két legerősebb nemzet semmiképpen se kerülhessen katonai érintkezésbe Európában.
A blokknacionalizmus szellemi vákuum, amely Keleten–Nyugaton magába szívta az értelmiségiek többségét; nemcsak a hivatalosokat, de az ellenzékieket is. A jámbor nyugati ellenzéki azt mondja: a békét azért mégiscsak inkább az amerikai imperializmus veszélyezteti, a szovjet tömb katonai ereje azért mégiscsak a szocializmust védelmezi. A jámbor keleti ellenzék hisz abban, hogy az oroszok le akarják nyelni Nyugat-Európát, és kívánja az amerikai katonai fölényt. Minél inkább azonosítjuk a társadalmak erejét katonai erejükkel, annál inkább benne vagyunk a blokknacionalizmus fogalomkörében.
A kelet–nyugati skizofréniát egyikünk sem tudja kikerülni. Öntudatunkat vágja keresztül a vasfüggöny. Barátaink, rokonaink, emlékeink vannak a túloldalon, a politika viszont úgy hozta, hogy a túloldal gyanús és ellenséges legyen.
A huszadik század újsághírei főként katonai szövetségek bővítéséről, megszilárdításáról, szétbomlasztásának megakadályozásáról, illetve a másik oldalon szétbomlasztásának kísérletéről szólnak, így élték ki magukat a nacionalizmusok: szövetségekbe, tengelyekbe, tömbökbe tömörülve. Európai eredetű őrületfajtával állunk szemben, megajándékoztuk vele a világot.
A háborús koalícióknak mindig kell valamilyen univerzális színezetű eszme. Most éppen az Amerika-ellenes antiimperializmus és az oroszellenes antikommunizmus van műsoron. Közép-európai polgárként, aki tudja, hogy mi a vereség, bár nagyon is tudom, mi különbség van Moszkva és New York között, mégis látom a hasonlóságot a két küldetésfrazeológia között.
A kérdést így is meg lehet fogalmazni: dualizmus vagy pluralizmus? Két pólus vagy több pólus? Minél inkább katonapolitikai fogalmakban gondolkodunk, annál inkább rátelepedik a militáris nyelv a világképünkre, annál inkább alávetjük magunkat egy kezdetleges fundamentalista dualizmusnak. Akkor a tömbegység a legbecsesebb. Akkor mi magunk is tömbemberek vagyunk. Akkor gyanús lesz a sokféleség európai eszménye, a komplex és paradox gondolkodási stílus, amelyhez pedig már csak azért is érdemes ragaszkodni, hogy legyen a világbékének európai kezdeményezésű tervrajza, hogy legyen európai megoldás.
Mi, közép-kelet-európai értelmiségiek vagyunk a leginkább érdekeltek a vasfüggöny lebontásában.[SZJ] Utánunk a felismerés sorrendjében a nyugat-európaiak következnek. Ahhoz, hogy az orosz és az amerikai értelmiségiek lényegbe vágó párbeszédbe kezdhessenek, nekünk kell előkészítenünk a talajt. Van-e békés alternatívája Európa megosztásának, ami tulajdonképpen hadiállapot? Politikai osztályaink eszmebuborékait szarkasztikusan szétpukkasztani kisebbségi, avantgárd munka. Módunkban áll függetlenítenünk magunkat a katonai status quo ideológiáitól. Kell valami vidám destrukció ahhoz, hogy a rendelkezésre álló retorikákat ne szajkózzuk vissza, hogy elménk immunreakcióival visszautasítsa az ideológiai giccset.
Mindkét fél szeretne hinni abban, hogy ellenfelét egy szép napon egy alulról jövő forradalom ledönti a lábáról. Beh jó is lenne háború nélkül megszabadulni az ellenféltől, így aztán szeretni kell a forradalmárokat, a lázadókat, a rendszerkritikusokat, a disszidenseket, a baloldaliakat, a népi felszabadító mozgalmakat, az alternatívokat, az anarchistákat, a gerillákat, a bátor szembehelyezkedőket – odaát. Itt nem.
Az értelmiség előkelőségei fintorogva nézik a politikai színpadot, nincs nagy véleményük ezekről a figurákról, de abban bizakodnak, hogy nem fognak nagyobb bajt keverni. Másrészt viszont az értelmiség előkelőségei sem Keleten, sem Nyugaton nem szeretnek kívülállók lenni, nem iszonyodnak az állami díjaktól, meghívásoktól, kormánymegbízatásoktól. A béke emberét erkölcsi fensőbbséggel letorkolja a hazafi. A honvédelem, a katonai költségvetés szempontjai előtt minden ésszerűség meghajol. Az van, ami van. Utópia nincs. Birodalom van.
Diktatúrában a fegyveresek megtanítják kesztyűbe dudálni a civileket. Ismeretesek jobb- és baloldali diktatúrák, nacionalista és vallási diktatúrák. Móresre tanítanak bennünket, okoskodó civileket ezek a rohamrendőrök, gumibotos vízágyúsok, tömegbe sortüzelők, herevillanyozók.
Mindkét parancsnok azt állítja, hogy az ő serege a legmegnyugtatóbb biztosítéka a békének. Az értelmiség zöme blokkállama elfogultságainak védelméért – vagy meg nem sértéséért – kap bért. Eladott lelkek, megvásárolt agyvelők; a politikai osztályok nyúlványa az értelmiségben elég terjedelmes. A komoly politikai közvélemény is része a politikai osztálynak. Hogy ki tartozik oda, onnan ismerhetjük meg, hogy a háború és a béke kérdését az illetékesek, a szakértők ügyének nyilvánítja-e valaki. Mihelyt elfogadom, hogy a háború szakkérdés: áldozat vagyok. A politológus újságírók ugyanabban a mókusketrecben forgolódnak, mint a külügyek és hadügyek illetékes szóvivői. Ehhez a családhoz tartozik az is, akit a gondolatoknál jobban érdekel, hogy ki hogy megy följebb, és ki hogy csúszik lejjebb a halalmi hierarchiában.
Avantgárd elme, aki észreveszi a szembeszökőt, amit mások félnek észrevenni. A józan ész legelemibb igazságait mondja ki, mikor mindenki meghajol az uralkodó és fenyegető képtelenségek előtt. A fegyverkezés spirálja a katonai szövetségek létéből, és nem az élükön álló politikusok jelleméből következik. Az első két világháború is abból következett, a harmadik is abból jön.
Az emberiség fogalma ma valahogy megfoghatóbb, mint a század elején volt. Nem vagyunk már olyan érzelmesek az Ember és az Emberiség fogalmával, mint a nagyapáink voltak. Érdekes, de bárdolatlan társaság. Sok jó szándékú, ügybuzgó férfi a nagybetűs jelzőkkel csinosított Ember nevében öldöste az embereket.
Ma inkább úgy tűnik föl, hogy a rész testesebb, mint az egész. Egy kínai részletdúsabb, mint Kína. A makrokozmosz nem gazdagabb, mint a mikrokozmosz. Őrizkedjünk az olyan észjárástól, amely a nagybetűs egész nevében átéléssel fegyelmezi a részt.
Koherens erkölcsi elveket csak az abszolút rossz elutasítására lehet építeni. Nekem gyerekkoromtól ilyen abszolút rossz a koncentrációs tábor, annak mindenféle változatában. Veszélyessége miatt az axiomatikus rosszak rangsorában első helyre került az atomháború esélye.
Az új tömbellenes pacifizmust még nem fegyelmezik ideológiai keretek. Lehet még belőle internacionális eszme. Azért érdekel a modern pacifizmus, mert úgy látom, hogy a politikai osztályok a lelkük legmélyéről utálják. Azok az értelmiségiek, akik spontán ellenszenvet éreznek a pacifisták iránt, a politikai osztály – valamelyik politikai osztály – értelmiségének tekinthetők. Az egész világra kiterjedő civil értékrend nagy erkölcsi katasztrófák jóvoltából apránként bomlik ki.
Kísértet járja be a világot, a modern pacifizmus, a civil demokrácia, a vallásos erőszak-ellenesség szelleme. Szent Szövetségbe egyesül ellene a Kreml és a Fehér Ház; az Élysée-palota reméli, hogy ezúttal nem fogják ismét kihagyni.
A béke filozófiája nem az államok ügye, hanem a személyeké. Saját értékrendünket tökéletesen függetlenné kell tenni a politikusok értékrendjétől. A civil visszaveszi a pártoktól a világnézetét, és magánosan, személyesen naponta dolgozik rajta. Sohasem készül el vele, a világnézet folyamat. Semmilyen hatalmi intézménnyel elvileg nem lehetek azonos. A személyek nyelve érzékletes, az államok nyelv elvont. Személyes világnézet nélkül nincsen társadalmi önvédelem.
A szavak nem ártatlanok, itt garázdálkodnak a háború szóvámpírjai. A huszadik század története egyebet sem bizonyít, mint azt, hogy az elméletek rendszerekben és politikában öltöttek testet. Az elméleteknek aggasztó képességük van arra, hogy valóra váljanak. Ha az erőszakos aktivizmusoknak ilyen sikere volt, hátha a modern pacifizmusnak is van valami esélye.
Íme az ezredforduló eszkatológiája. Meghatározásánál fogva fegyvertelen és erőszakellenes. Más az erkölcse, mint a forradalmároké. Az aktivizmusok kamaszosak, türelmetlenek. A modern pacifizmus a felnőtt ember türelmes szenvedélye. Axiómája: nem egyik vagy másik tömb az ellenség, hanem a tömbrendszer.
Az ellipszis két központja a személy és az emberiség.
Minden más vitatható.
A háború véget ért, eltelt négy évtized, de a béke még nem kezdődött meg. Történelmi szokás és nemzetközi jog szerint a háború befejezése után békét kell kötni, véget kell vetni a megszállásnak, és haza kell vinni a győztes csapatokat. Egy ország csak akkor szuverén, ha nem tartózkodnak a területén külföldi csapatok. Számos európai ország területén külföldi csapatok tartózkodnak. A negyvenéves provizórium a háború vége és a béke kezdete között túlságosan elnyúlt.
Aki akar egy példát Európa gyengeségére, az nézze egy óra hosszat a berlini falat. Ha a NATO és a Varsói Paktum normális dolog, akkor a berlini fal is az.[SZJ] Ebbe a falba is bele lehet törődni, mibe nem lehet beletörődni? A vasfüggöny létébe való beletörődés hozzájárult ahhoz, hogy Kelet-Berlin, Budapest, Prága és Varsó tankparádéja lehetséges legyen. A vasfüggönyt elfogadva az európaiak engedték megtűzdelni földrészüket hosszabb és rövidebb távú atomrakétákkal, amelyeknek rendeltetésszerű használata földrészünket ember nem lakta hellyé változtatná, és eltörölné az európai civilizációt, a legnagyobb komplexitás kísérletét.
Kontinensünk hagyományos fegyverek összecsapása esetén is totális hadszíntér lenne. Innen nézve a harciasság bűn, a józanság kötelező. Annyi félbolond robbant és handabandázik ma a többi földrészen, annyi primitivizmus tódul a nemzetközi színpadra, hogy a felnőtt ész képviselete még leginkább az európaiakra marad. Európa megszenvedett a józan eszéért, szükség van rá. Tovább kell adni a színes világnak, mert úgy látszik, hogy a szertelen delírium, az esztelen vadulás, a gátlástalan gyilkolókedv oda terjedt át. Hajlamosak megfűszerezve utánunk csinálni minden gonosz ostobaságot, amit mi már végigcsináltunk.
Egyre több szószólója van Európa politikai emancipációjának. Az öntudat méltóságának helyreállítása megelőzi a politikai önállóságot. Szellemi vakság lenne nem gondolkoznunk azon, hogyan lehetne egy szerves európai struktúrával felváltani a két ellenséges táborét, a Jalta nevével fémjelezhető struktúrát.[SZJ] Van, aki pozitív értelemben használja a tábor szót. Én ott látom mellette a koncentrációs jelzőt.
Európa kezdi észrevenni, hogy Eurázsia része. A nyugati félsziget nem feledkezhet meg az egész hatalmas kontinensről. Nincsen attól kínai fallal elválasztva. Az Elbán túl már Ázsia kezdődik? De vékony lett Európa! A vasfüggönynek nem tanácsos elandalodva háttal nekitámaszkodni. Robbanóanyagból van, ügyelni kell rá. Nyugat-Európa szerencséjét ugyanolyan bizonytalannak tartom, mint a mi balszerencsénket.
Kelet és Nyugat egymásra néz, Kelet és Nyugat nem ellenségesek. Mindig a másik felet közvetítem, a nyugatival szemben a keletit, a keletivel szemben a nyugatit. Budapest azért furcsa város, mert nem tisztán nyugati vagy keleti. Nyugat és Kelet fogalma nem rokonítható a jó és a rossz fogalmával.
A mi földrészünkön lehetne a leginkább mozgásba hozni a nemzetközi kapcsolatok megmerevedett rendszerét. Az európai szolidaritás az a szellemi alap, amelyből kiindulhatunk. Tény, hogy az európaiak ma nem kívánnak háborúzni egymás ellen, nem akarják megölni egymást. Az európaiaknak nem azért kell szolidárisaknak lenniük, mert az a dicséretes, hanem azért, hogy életben maradjanak.
Az európaiak, ha nem köti őket a politikai nyilvánosság cenzúrája és öncenzúrája, egyre nagyobb számban latolgatják, hogy jobb lenne semlegesnek maradni a szovjet–amerikai katonai versengésben. Az európaiak lappangó semlegességi óhaját elfödik a katonai szövetségek által kordában tartott hivatalos frazeológiák.
Részvételünk a katonai szövetségekben ígéret arra, hogy alkalomadtán hajlandók vagyunk meghalni a gyámhatalmainkért. Az európaiak többsége nem kívánja rábízni az életét egyik főparancsnokra sem. Nem őszinte, aki azt ígéri az oroszoknak vagy az amerikaiaknak, hogy kész meghalni értük. Érvényes nemzetközi szerződések köteleznek pedig bennünket erre. Európa hazugságban él.
A neutralizmus az európai identitás mély beszéde. Hosszú távú és megbízható politikát csak erre lehet alapozni. Ennek fölismerése meghozhatná a Szovjetunió és az Egyesült Államok történelmi kompromisszumát. Nagy szövetségeseinkért akkor tehetjük a legtöbbet, ha a szocialista nemzetköziség és az atlanti hűség frázisai helyett saját reális érdekeinket fogalmazzuk meg.
Mindkét szuperhatalom örül a fellazulási tendenciáknak a másik tömbben, sőt elő is mozdítja azokat. Sértődött retorikával tiltakozik viszont a fellazulási tendenciák ellen saját szövetségében. Abban reménykedik: hátha az ő táboruk szétolvad, a miénk pedig megszilárdul. Egyik sem akarja észrevenni, hogy a blokkok fellazulása az uralkodó trend. A fellazítás az egyetlen realizmus.
A hivatalos szótárban a fellazítás valami borzalmasat jelent. Az én szótáramban a fellazítás a kultúra előfeltétele. Amíg a kultúra tömbszerű, addig a tájkép sivár. Ha fel nem lazulunk, akkor továbbra is merev, elavult gondolattömbökkel operálunk, amelyek moralista vagdalkozásra jók, megértő reflexióra nem.
Ha Nyugat-Európa nem kéri semlegessége áraként Kelet-Európa semlegességét, akkor egyoldalúan, burkoltan, fokról fokra, szíve mélyén maga fog semlegessé válni. A finlandizáció[SZJ] Kelet-Európának emancipációs többlet lenne, Nyugat-Európának nem. Nyugat-Európa reális semlegességének a svájci vagy a svéd modell felelne meg, az egész nyugat-európai politikai unió léptékére kitágítva, egy finnesedett Közép-Kelet-Európa szomszédságában.
Képmutató az a nagyhatalmi vezető, aki azt állítja, hogy csak az oroszok tehetnek Európa kettéosztásáról, hogy Teheránban, Jaltában, Potsdamban,[SZJ] majd tényleges viselkedésükkel ötvenhatban, hatvannyolcban a nyugati szövetségesek semmiről sem mondtak le, nem adtak oda bennünket, és hogy az amerikaiak nem igényelték maguknak befolyási övezetként Nyugat-Európát, azt a térséget, ahova a szovjet csapatok nem jutottak el. A második világháború óta senki sem javasolt olyan konferenciát, amely a németkérdés megoldását célozta volna, amely a külföldi csapatok szerződéses kivonulását irányozta volna elő.
A legszükségesebbre vonatkozóan nincsenek a tárgyalóasztalokon élő és aktuális javaslatok. Nem vitatkoznak róla nemzetközi szemináriumok, tudományos intézmények, televíziós kerekasztal-klubok. A politikai értelmiség óvatosan fantáziátlan, a kérdések gyökeréhez nem mer hozzányúlni. Ahol a külső cenzúra nem gátolja, ott a kimondatlanságok, a közvélemény illúziói és szorongásai gátolják.
A németek félnek, hogy a nemzetiszocializmusra emlékeztetik a világot, ha nemzeti kérdéseiket előveszik. A franciák szeretik megróni Jaltát, de nem értenek egyet bármelyik lényeges építőkövének meglazításával. Olyankor megrezzennek a németek nagyobbodását örömtelenül figyelő francia idegvégződések. Az oroszok revansizmust emlegetnek, ha azt a szót hallják, hogy nemzeti önrendelkezés. Amerikai és orosz politikusok így beszélnek: ti ellenőrzitek a ti németjeiteket, mi pedig a mieinket. A gyanakvók azt gondolják, hátha nacionalista pacifizmus és neutralizmus alakjában üti fel a fejét az a rossz, ami egyszer már bemutatkozott. Hátha a nehézipar és a hagyományos fegyvergyártás van mögötte? Hátha nemcsak a hagyományos?
Ameddig az amerikai fegyverek ott lesznek Nyugat-Európában, addig az orosz fegyverek is ott lesznek Közép-Kelet-Európában. Ameddig a Nyugat nem kezdeményez tárgyalásokat a német békeszerződésről és a kölcsönös csapatkivonásról, addig hallgatólagosan elfogadja a vasfüggönyt, Kelet-Európát pedig szovjet felügyeletre bízza.
Az 1975-ös helsinki szerződés csak a béke jó szándékát nyilvánította ki, de nem teremtette meg a béke – nemzetközi szerződésen nyugvó – alkotmányos-intézményes rendjét. Az enyhülés akkor tartós és életképes, ha aktorai felismerik, hogy célja a béke, nem pedig a blokkrendszer stabilizációja és a hidegháború befagyasztása. Az enyhülés akkor reális, ha folyamatként értelmezzük, amelynek során a két tömb ideológiai küzdelme a kontinens népeinek és egyéneinek sokszólamú dialógusává alakul át.
Az első helsinki szerződés mélyebb értelmét egy második – esetleg bécsi – békekongresszus tárná föl, amely kinyilvánítaná minden egyes európai nép szabadon választott többpártrendszerű parlamentjének önrendelkezését az egységesülő Európa keretében.
A helsinki szerződést aláíró valamennyi kormánynak jogában áll tárgyalásokat javasolni a német békeszerződésről, a két katonai szövetség megszüntetéséről, az idegen csapatok kivonásáról minden európai ország területéről, a nemzeti kisebbségek demokratikus autonómiájáról, a nemzetek feletti intézményhálózatról, európai demokratikus békealkotmányról.
A nyugat-európaiak többsége szíve szerint neutralista lenne, de félnek elhagyni az atlanti kereteket, félnek az oroszoktól. Az európaiaknak a tranzakcióhoz nincsen elég bátorságuk, az amerikaiaknak nincsen elég tisztánlátásuk, pedig egyedül Amerika elég erős ahhoz, hogy meg tudjon egyezni az oroszokkal, akik jószántukból semmiféle változást nem kezdeményeznek. Talán még az amerikai értelmiség lehetne a leginkább kezdeményező aktor, ha a politikai gépezettel szemben nem érezné oly tehetetlennek magát.
Az európai megoldás kulcsfontosságú kérdéseit először az államoktól független értelmiségi közösségnek kellene megvitatnia. Az értelmiségi gondolatok, ha kellő erejük van, politikai valósággá szoktak változni. A gondolatok az exkluzív folyóiratokból terjednek át a magazinokba és a televízióba. Némi késéssel a politikusok arról beszélnének, amiről előbb az írók és a filozófusok kezdtek el beszélni, így volt ez általában az ideológiákkal, a liberalizmussal, a szocializmussal, a nacionalizmussal is. A huszadik század végén nem lehet megkerülni a modern európai pacifizmus kérdésföltevéseit. A pacifizmus a civil társadalom beszéde. Tud-e kétezerben vérontás nélkül együtt élni az emberiség?
Se Napóleon, se Hitler nem bírta Európát uralma alatt egyesíteni; nem megy a pax sovietica és a pax americana sem. Az elmúlt húsz év stratégiája mindkét oldalon eredménytelennek bizonyult, tartósult a patthelyzet, egyik fél sem tudott érdemleges fölényt szerezni a másik fölött. Mindkét fél szerzett itt-ott a világban néhány támaszpontot, és el is vesztett néhányat. A különböző területeken nőtt a függetlenség igénye, a szövetségesek és a csatlósok egyre megbízhatatlanabbak. A szuperhatalmi stratégia téves volt; mert szuperhatalmi volt, nem felelt meg a társadalmak belső mozgásának.
Ha az európaiak fokozatosan ki tudnának olvadni a blokkjaikból – és ha így jelentős elválasztó térség keletkezne Amerika és Oroszország között –, akkor az amerikaiak valószínűleg ugyanolyan jó viszonyban tudnának élni az oroszokkal, mint a kínaiakkal. Javuló kapcsolatuk Kínával[SZJ] jelzi, hogy nem lehetetlen kommunistákkal barátkozniuk. Egészen jól megvolnánk katonai tömbök nélkül is, amelyek nemcsak életbiztonságunkat csökkentik, de gondolkodásunk önállóságát és eredetiségét is. Emancipációnkkal napvilágra segítenénk azt a tényállást, hogy ez a két nagy ország nem is olyan ellenséges egymás iránt. Csak globális-imperiális tömbvezéri szerepkörük teszi őket egymás ellenségeivé. Csak úgy maradhatnak tömbvezérek, ha mi, európaiak elismerjük őket annak.
Az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak épp elég gondja van saját háza táján. Elég heterogén egységek önmagukban is. Annyi népből koherens társadalmat csinálni földrésznyi területükön nem kisebb munka, mint az európai társadalmak lassú integrációja. A katonai tömbalkotás kitérés a tényleges belső feladatok elől. Ahhoz, hogy házi problémáik enyhüljenek, nem kellene túlterhelniük magukat házon kívüli gondokkal.
Minden egyén tehet valami keveset a nemzetek közötti megértésért, azért a közmegegyezésért, hogy abszolút jogunk van saját életünkhöz és saját halálunkhoz, legfőbb felettes hatóságunk pedig nem a kormány, nem a szovjet vagy az amerikai elnök, hanem a személyes lelkiismeret. A demokratikus békemozgalom a keleti és nyugati polgárok egymás közötti dialógusának folyama lesz.
Amerikának félmillió halottja volt a második világháborúban, a Szovjetuniónak húszmillió. A nagyobb emberélet-ráfordítás eredményezte, hogy a szovjet csapatok Kelet- és Közép-Európa nagy részét megszállhatták. A sorsunk Teheránban dőlt el, amikor Roosevelt – Churchill tervével szemben, aki a Balkánon akart partra szállni – Sztálin ellenkezését támogatta, és beleegyezett abba, hogy az angolszászok Nyugat-Európa felől szálljanak partra. A lengyel kérdés után már nem lehetett kérdés számukra, hogy a Szovjetunió meg akarja majd határozni az általa felszabadított, illetőleg megszállt területek politikai rendszerét. A szovjet vezetés azóta is úgy gondolja, hogy a húszmillió halottért méltányos jutalom Közép- és Kelet-Európa. A mi nyugati határaink az ő nyugati határaik is. Elég régimódi elképzelés ez, amely a népeket, az országokat érdekszférának tekinti; olyan elképzelés, amelyhez képest a népek önrendelkezésének elve anarchista modernizmus. Lehet, hogy I. Miklós cár, pedig rendkívül szigorú és merev lélek volt, nem lenne különösképpen elégedetlen az utódaival.
Ez a jutalomkoncepció érthető, de veszélyes. A periféria, a provincia hosszabb távon nem fertőtleníthető annyira, hogy vele együtt ne kerülnének be a belső szervezetbe a birodalom dekompozíciójának hatóanyagai. Ha alábbhagy a hidegháború, a birodalom erjedésnek indul. A hidegháború is veszélyes, a birodalom erjedése is veszélyes. Ha minden veszélyes, akkor a legjobb nem dönteni és mindent lefékezni. Az oroszok nemcsak boldogságot kaptak velünk. Kapták velünk a vasfüggönyt és a leggazdagabb országokat mint potenciális ellenfelet. Ellenük vannak az északi félteke legerősebb nemzetei és térségei, Észak-Amerika, Nyugat-Európa, Kína, Japán, mert félnek tőlük. Ha az oroszok nem lennének olyan ijesztőek, akkor a többiek nem tartanának úgy tőlük, és nem lennének úgy ellenük.
Kelet- és Közép-Európában vezetők és vezetettek egyaránt tisztában vannak vele, hogy meg vagyunk szállva. Ha egymás között vagyunk, nem szépítjük a jelenséget. Annak tudásában legalábbis cinkosok vagyunk, hogy a megszállásból következik egy keret, amelyben élnünk kell. Azon vitatkozunk, hogy mit engedhetünk meg magunknak ezen a kereten belül. Önrendelkezésünk korlátozott, túszok vagyunk. Saját táborunkból kitörni nem tudunk, mert az a katonai egyensúly felborulását eredményezné. Következésképpen a szovjet hadsereg (esetleg a szomszédos Varsói Paktum-országok hadereje is) ezt a kitörést megakadályozná. Hogyan tudunk túszokként mégis emberhez méltóbban élni? Ezen töpreng minden értelmes kelet-európai.
Mi nem állítjuk, hogy önként igényeljük a szovjet csapatok jelenlétét. Azt sem állítjuk, hogy ők védelmezik a függetlenségünket a Nyugattól, amely azt lábbal akarná tiporni. Nem mondjuk, hogy inkább meghalunk, csakhogy az amerikaiak ne jöjjenek ide az oroszok helyébe. Nem mondjuk, hogy inkább hullák akarunk lenni, semhogy csillagos-sávosak. Mellesleg nem akarunk csillagos-sávosak sem lenni. Megvolnánk mi már szépen idegen katonák nélkül is. Eligazgatnánk már valahogy magunkat. Biztonságérzetünket nem növeli a szovjet csapatok jelenléte. Elviseljük őket, mert itt vannak hívatlan, de nagyobb biztonságot élveznének, ha szépen hazamennének. Mi pedig megújítanánk kormányunk huszonnyolc évvel ezelőtt tett semlegességi nyilatkozatát,[SZJ] amelyért akkori törvényes miniszterelnökünket felakasztották. Az a nyilatkozat őszinte volt. Azóta a kényszerű őszintétlenség állapotában élünk.
A béke elsősorban politikai és minőségi, nem pedig technikai és mennyiségi kérdés. Jalta struktúrájában messzemenő leszerelés nem lehetséges. Nem a fegyverkezésből következik a vasfüggöny, hanem a vasfüggönyből a fegyverkezés.
A Nyugat nem elég erős ahhoz, hogy a Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatokat katonai nyomással hazatérésre kényszerítse. A keleti tömb sem elég erős ahhoz, hogy katonai nyomással a nyugat-európai országokat Amerikáról leválassza, és az amerikai csapatokat hazatérésre kényszerítse.
Ha kívánják, hogy a másik fél menjen hátrább, miért nem lépnek maguk is hátrább, hogy legyen köztük egy elválasztó térség? Miért nem tesznek egymásnak olyan stratégiai ajánlatot, mely a másik félnek is előnyöket kínál?
Mindkét félnek az lenne a legésszerűbb politikája, ha biztonságérzetet ajánlana a másik félnek. A gyakorlatban mindkét fél – éppen ellenkezőleg – bizonytalanságérzetet akar elültetni a másikban.
A háború elkerülését leginkább az biztosítaná, ha mind a szovjet, mind az amerikai csapatokat kivonnák Kelet-Európából, illetve Nyugat-Európából. Sem az oroszoknak, sem az amerikaiaknak nincsen szükségük arra, hogy az Elba mentén farkasszemezzenek egymással. Európának még ennyire sincsen szüksége erre a két veszélyes gyámságra.
Egy ilyen nagyszabású politikai alku után már könnyebb lenne a katonai egyensúly kérdéseiről alkudozni. Akkor a játszma többszereplős lenne, a szovjet–amerikai katonai versengés elvesztené politiko-metafizikai horderejét, s minden bizonnyal lelassulna.
Mindkét szuperhatalom találna elég tennivalót saját területén, saját kontinensén. Épp elég szegénység van saját országukban, saját népük körében, hogy legyen hova fordítaniuk erőforrásaikat.
A két második világháborús szövetséges a hiányzó európai békerend miatt lett egymásnak ellensége. Ránk tették a kezüket, és ideragadtak.
Hogy eddig sem a Nyugat, sem a Kelet nem tudott nagyszabású békejavaslatot tenni a másiknak, nem bizonyítja egy ilyen koncepció lehetetlenségét. Mindkét tömb alapvető koncepciója téves volt. A játszma döntetlen eredménnyel befejezhető, kezet foghatnak.
A németek, hogy ne legyenek megszállva, hogy sűrűn lakott országuk ne legyen Európa fegyverekkel is a legsűrűbben megrakott és ezért háború esetén a legteljesebben megsemmisülő térsége, hogy szabad döntéssel rendezhessék Nyugat-Németország és Kelet-Németország viszonyát, négy évtizeddel a fegyverletétel után kezdeményezhetnék a békeszerződés megkötését egykori ellenfeleikkel,[SZJ] minden európai országgal, a Helsinki Szerződés aláíróival. A németek állapota összefügg az összes többi nép, sőt a világ állapotával.
Mai nemzetközi és személyes valóságunknak nem lett alapja a németekkel való békeszerződés, ami a háború után logikus és szükséges fejlemény lett volna. Politikai helyzetünk és kulturális helyzetünk alapja az lett, hogy a nagyhatalmak a megszállás hadiállapotát katonai szövetségek alakjában rögzítették. Törvényesített hadiállapotban élünk, innen a hidegháború.
Ahhoz, hogy ne legyen harmadik világháború, békeszerződést kell kötni a német néppel. Az egykori szövetségeseknek, az európai szomszéd nemzetek mindegyikének biztonságot kell nyernie a békeszerződéstől. Nagyobb biztonságot nyernénk annál, mint amivel most rendelkezünk, ennél a néhány ezer megatonnányi elrettentésnél. Az egykori szövetségesek csak akkor tudnak a németektől békegaranciát kapni, ha egymással is jóba jönnek.
Európa is, Amerika is, a Szovjetunió is jobb anyagi és szellemi állapotban volna, ha nem sok évvel a második világháború után megkötötték volna a békeszerződést a németekkel. Európa szuverénebb lenne, az amerikai demokrácia szociálisabb, az orosz szocializmus demokratább.
Az európai béke intézményes rendjét tevékenyen igénylő embereknek kell hogy legyen kézenfekvő, formális, konkrét követelménye. Megállapodhatnának egymással: legyen ez a német békeszerződés. Ha az egykori szövetségesek formálisan békét kötnének Németországgal vagy akár a két német állammal, akkor nem lenne többé törvényes alap arra, hogy a két német állam területén megszálló csapatok tartózkodjanak.
A német békeszerződés megkötése esetén elesne annak indoka is, hogy a közbülső, felvonulási területen, tehát más európai országok területén a megszálló csapatok utánpótlását biztosító amerikai és szovjet csapatok tartózkodjanak. A Szovjetuniót nem fenyegetnék Nyugat-Európából amerikai rakéták, de a szovjet csapatok jelenléte nélkül Közép-Kelet-Európa is a saját útját járná.
Megszűnne a két katonai szövetség fenntartásának rációja. Szerződésbe foglalt elv lenne a katonai szövetségek tilalma, csapatok más országok területén való állomásoztatásának tilalma. Sem magánszemélyeknek, sem kormányoknak nem állna jogában idegen csapatokat behívni az országba, semmiféle belpolitikai konfliktus esetén.
Európa szuverén nemzetei előrehaladnának a gazdasági-politikai-kulturális integrációban. Portugáliától a szovjet határig parlamentáris demokráciákat találhatnánk, amelyekben az alapvető emberi és polgári jogok a nyilvánosság védelme alatt állnának. A demokratikus, civil, tömbön kívüli társadalmak polgárainak nem kellene fejük fölött tudniuk a nukleáris Damoklész-kardot.
Utópia, hallom, a német békeszerződés utópia. Azért az, mert a politikusok még nem beszélnek, nem tárgyalnak róla, mert még nincsen divatban. De minden divatjós szagolhatná már a levegőben, hogy a téma talán nem is holnapután, hanem már holnap divatban lesz.
Miért ne jönnének rá a németek, hogy a legalapvetőbb nemzeti ügyünk egyszersmind a nemzetközi rendszernek is a kulcskérdése? Csináltak már nekünk két háborút, csináljanak most egy rendes békét. Nemzeti felelősségük van a többiekkel szemben, tartoznak nekünk saját létüknek mint kérdésnek a megoldásával. Azt a szerepet, hogy mindkét tömbben ők voltak a stréberek, abbahagyhatják. Ez tulajdonképpen rájuk nézve is megalázó volt, nekünk is kényelmetlen. Keressék nemzeti hivatásukat az európai autonómiák szerves kultúrájának ápolásában. Meg kell találniuk a helyüket az európai népek családjában.
Mivel az európai megoldás utópiájának csak egy unalmas alternatívája van, éspedig az egy főre jutóan növekvő halálveszély, felfoghatjuk úgy is a dolgot, hogy 1985-ben ennek a kézenfekvő utópiának a szorgalmazása a legjózanabb viselkedés. Minden más lázálom.
Az is utópia, hogy valamelyik szuperhatalom egyoldalúan leszereljen, vagy tömegnyomásra önként hátramaradjon a fegyverkezési versenyben, mégis a nyugati békemozgalom többsége ezen az utópián fáradozott. Ha már utópiát választunk, miért nem a helyeset? Miért nem a lényegeset? Miért nem a sarkalatosat? Miért nem azt, amellyel valóságos megoldáshoz juthatnánk?
Egy Németország vagy két Németország? Legyen, vagy ne legyen német újraegyesülés? Hol húzódjanak Németország határai? Ezekbe a kérdésekbe ütközik bele a tömbrendszert meghaladni kívánó európai békemozgalom, minden érintett kormány és minden felelős politikus. Úgy látszik, hogy konszenzus van az európai politikai osztályokban a status quo lényegének a fenntartására. Annyira szeretik Németországot, hogy legyen belőle akár kettő.
Maguk a németek is bizonytalanok ebben a kérdésben. A keletnémet politikusok természetesen fenntartják a két német állam koncepcióját, és szeretnék az államjogi elkülönülést minél messzebbhatóan kifejleszteni, noha a belnémet kereskedelem által a Közös Piac előnyeit szíves-örömest élvezik. A nyugatnémet pártok között sincsen egy sem, amelynek kifejezett programja lenne a német újraegyesítés, sőt a szociáldemokraták a keleti politikával és a részét alkotó szerződésekkel elkötelezték magukat a status quo elfogadására. Igazában az adenaueri kereszténydemokráciától a szociáldemokráciáig a német politikai közvélemény elfogadta, hogy beépüljön az atlanti integrációba, élvezze ennek viszonylagos biztonságát és előnyeit, tudomásul vegye a vasfüggönyt és a másik német állam létét.
A hosszú évtizedek során mindinkább csökkentek a két Németország között a rokoni kapcsolatok, kelet- és nyugatnémetek eléggé tudatában vannak a személyiségbe ivódott kulturális különbségeiknek. Sokszor hallható olyan vélemény, hogy az a viszonylag rövid, hetvenéves periódus a bismarcki birodalomegyesítés után,[SZJ] az egységes Németország korszaka, két világháborút és annyi belső válságot hozott, hogy szívfájdalom nélkül intermezzónak is tekinthető. Már negyven év telt el a birodalom és imperiális ambíciók nélkül, és legalábbis a nyugatnémetek egészen jól megvannak így is, örülnek, hogy a többi európai ország kezdi barátságosabban nézni őket. A mai németek szívesebben gondolkoznak egy olyan nemzeti önarcképen, amely nem ellentétes a többi európai nép alaptörekvéseivel. A császári birodalomból következett a kontinens dominációjának kockázatos és végül is irreális stratégiája. Ha túl nagyok vagyunk, megbolondulunk, hallom. A németek megtapasztalták a nagyság kísértésének szellemi kárát, az önértékelés tévútjait, s arra jöttek rá, hogy jobb közepesnek, mint nagynak lenni. Az sem biztos, hogy a nyugatnémetek szívesen fedeznék újraegyesítés esetén saját életszínvonaluk csökkenése árán a keletnémet országrész szintelmaradásának kiegyenlítését.
Azt is tudomásul vették, hogy Ausztria külön állam, és hogy már van külön osztrák nemzettudat. A német nyelvűeknek nincsen semmi bajuk azzal, hogy határ van közöttük, ha egyszer a határ könnyedén és természetesen átjárható. Arra sem panaszkodnak, hogy a svájci németek külön államban élnek, aminthogy Svájcban sincsenek komoly emberek, akik a svájci franciák és olaszok helyett inkább a németekkel szeretnének közös állami keretben élni. Annak ellenére, hogy a német újraegyesítés egyelőre kisebbségi óhaj (habár a keletnémet állam polgárai nyilván szívesebben gondolnak rá), a nyitott szemű emberek számára szembeötlő, hogy van németkérdés, és hogy a német nemzet ügye államjogilag nincsen elrendezve. Van harmadik út a jelenlegi status quo és a német újraegyesítés között. Van olyan harmadik út, amely mind a németek igazságérzetének, mint a többi nép biztonságigényének megfelelne.
Mígnem a halál egyesít bennünket, ez a címe egy füzetnek, amelyben a nyugat-berlini alternatívok egy európai békerend alternatíváját igénylik. Ettől az alternatívától a német baloldaliak és jobboldaliak egyaránt félnek; úgy tapasztaltam, hogy a német politikai közvélemény fantáziája elég félénk. Érthető; ha nemzeti problémák felülvizsgálatát, újragondolását kezdeményeznék, könnyen felidéződnének az elmékben a weimari köztársaság[SZJ] idejének politikai vitái s az a baljóslatú tény, hogy a német nemzeti kérdést a nemzetiszocialisták tárták föl a legradikálisabban.
A nacionalizmus nem választható el a német baloldal fogalomtárában a nacionálszocializmustól, a fasizmustól. Mégis abszurd egy olyan történelmi periódust nem ideiglenesnek tekinteni, amelyben egy jelentős nemzet korlátlanul a jégszekrényben tartja nemzeti öntudatának és stratégiájának alapvető kérdéseit.
Ha a mai mesterséges és képmutatásra ösztönző, informális-kollektív öncenzúraként ható helyzet tartósan fennmarad, és ha a többiek, amerikaiak, angolok, franciák, olaszok, lengyelek, csehek, oroszok és nem utolsósorban a zsidók behunyják a szemüket az előtt a tény előtt, hogy a mai állapot nincsen jól, hogy a németeknek alapvető nemzeti sérelme van, akkor hozzájárulnak egy olyan esély kibontakozásához, hogy ezt a nemzeti elégedetlenséget egy újra feléledő szélsőjobboldali nacionalizmus fogja maga mögé állítani és képviselni.
A szélsőjobboldali nacionalizmus elutasítja mind az oroszok kommunista ellenőrző hatalmát, mind az amerikaiak liberális ellenőrző hatalmát. Mindkettőben hagyományosan felismeri a féltékenységet, aggodalmat a németek nagyságától, és nyomozza a közös zsidó befolyást. Ha nincsen demokratikus megoldási javaslat, jönni fog az antidemokratikus megoldási javaslat, és ki fogja alakítani az új Európa-ellenes német önigenlést, amely szerint a németek csak akkor tudnak igazában jól meglenni Európával, ha nagytérként uralják azt. A meggyűlt problémák irracionális keserűséget gerjesztenek maguk körül. A német katonai-politikai irracionalizmusnak nem a jámbor képmutatás, nem az óvatoskodó öncenzúra az alternatívája.
Számos indítékom és jogcímem van arra, hogy a kérdéshez hozzászóljak. Teszem ezt, mint közép-kelet-európai polgár, aki tudja, hogy a szovjet csapatok mindaddig itt maradnak térségünkön, amíg a németkérdés nincsen megoldva. Amíg a németek ügye úgy áll, ahogy áll, addig a szocializmus szovjet mintája katonai háttérfenyegetéssel fékezi a kelet-európai emberek társadalmi önkifejezését.
Teszem ezt, mint magyar, egy olyan nemzeti közösség tagja, amely a német nemzeti közösséggel megélt ugyan termékeny kulturális egymásrahatást is, de megélt szerencsétlen kényszerszövetségeket is, amelyek vereséghez vezettek. A magyaroknak is van alapvető nemzeti kérdése, elfojthatatlan sérelme, ami abból adódik, hogy minden negyedik magyar a Magyarországtól az első világháború után elcsatolt területeken él, elfogultan megrajzolt és nem az etnikai településviszonyokat követő, büntetésképpen ránk mért határok mögött. A rendszerek természetéből és a kelet-európai értékzavarból következően öntudatában szorongva és megalázva él ott.
Vannak analógiák a német- és a magyarkérdés között, vannak történelmi kapcsolatok is: szerencsétlenségünk, hogy a háború előtti magyar politikai elit a nemzetiszocializmust hívta orvosul, s a német hatalomhoz kötötte a magyar nemzeti kérdés megoldásának reményét. Tény, hogy a mai magyar politikai közvélemény sem vetett igazán számot azzal, hogy a magyarkérdésnek sem lesz megoldása, ha elmarad az európai megoldás, a tömbök finom kezű, érzékeny és óvatos lebontása. Mert a nemzeti-etnikai kisebbségek autonómiájának integritása csak egy független, demokratikus közép-keleti konföderációban, egy új Duna-államszövetségben képzelhető el.
Hozzászólok ehhez a kérdéshez zsidóként is, mert a német nacionalizmus nem véletlenül találta meg a zsidó népben az „ízig-vérig-német” egoizmus és regresszió szellemi antipólusát a határokon kívül is, belül is. Tény, hogy a zsidóság megsemmisítésének birodalmi német törekvését csak a szerencsés véletlen folytán éltem túl, s halott iskolatársaim és hozzátartozóim emléke arra ösztönöz, hogy nyíltan beszéljek közös nyomorúságainkról, amelyeknek kezeletlen gennyedése a legrosszabb megoldásvariánst eredményezheti.
Arra a belátásra jutottam, hogy az izraeli zsidóság életbiztonságát és nemzeti nyugalmát is aláássa a szovjet–amerikai konfliktus, a két tömb világméretű konfrontációja, amely az amúgy is szenvedélyes közel-keleti ellenségeskedéseket fegyverrel és politikai nyomással-csábítással még veszélyesebbé és irracionálisabbá teszi. Szovjet–amerikai egyezség nélkül nem lesz izraeli–arab egyezség. Képtelenségnek tartom, hogy az évezredes keresztény–zsidó konfliktus után az aránylag új keletű muzulmán–zsidó konfliktus homályosítsa el értelmünket.
A Német Akadémiai Csereszolgálat és Wissenschaftskolleg zu Berlin meghívása és ösztöndíja révén két akadémiai évet tölthettem Nyugat-Berlinben, ahol mindkét alkalommal regényt írtam, de barátságot kötöttem német értelmiségiekkel, és nem csuktam be a szemem. Elfogultságomat le kellett küzdenem, idősebb emberek arcát nézve eszembe kellett hogy jusson a kérdés, vajon hogyan gondolkozhatott ez az ember annak idején, vagy éppen hogyan cselekedhetett?
Próbáltam megérteni, hogyan téved egy nép a bűn útjára. Elég egyszerűen. Úgy, mint egy ember. Tévedésből, önelbutításból, amire értelmes és művelt emberek is képesek. A történelem tele van csapdákkal, és a németek beleestek a nemzeti felfuvalkodás csapdájába, amely a nagyokat veszedelmesebben kísérti meg, mint a kicsiket. Észleltem azt az egyéni gyámoltalanságot, azt a kisemberi-kispolgári tájékozatlanságot, amely az egykori egyenruhába öltöztetett merev-fölényes katonaarc mögött szorongott. Barátaimmal beszélgettünk a múltról, a jelenről, firtattam vágyaikat és fantáziájukat is, beszélgettünk józanul és sok borivás után; több németet megszerettem.
Megpróbáltam ugyanúgy a szellemi kiengesztelődés útjára kerülni a németek iránti érzéseimben, ahogy zsidóként a magyarság iránt is végig kellett járnom a belső kiengesztelődés útját. A holocaust[SZJ] megbocsáthatatlan, de az eleveneknek, az utódoknak meg kell bocsátaniuk. A kiengesztelődés annyit jelent, hogy megértjük a másik ember szerencsétlenségét és érdekét, amelynek ugyanúgy helye van a nap alatt, mint a magunk szerencsétlenségének és érdekének.
Két évet bolyongtam Nyugat-Berlinben, körülvett a fal, elmentem időnként csak úgy megszemlélni, hogy tudjam, hol vagyok. Álltam a deszkaállványokon, benéztem a két fal közé a drótakadályokra, a robbanógömbökre, az elgereblyézett aknasávokra, szemügyre vettem a kuporgó-rejtőző vagy az őrtornyokban szertekémlelő keletnémet határőröket, akik habozás nélkül le kell hogy lőjék azt a berlinit, aki a falon át akar menni. Néha őket is elfogja az átszökés kísértése, és akkor, hogy ez sikerüljön, le kell lőniük őrtársukat. Nagy nyomorúság.
És elég boldogtalan látvány a kelet-berlini fiataloké, akik a határátkelőhelyeken csak úgy elálldogálnak, hogy nézzék a kiváltságos nyugatiakat, akik átjöhetnek és visszamehetnek. Egy utca két oldala, két civilizáció. Mondhatod, hogy a rajnaiak és a poroszok különböznek, de a Friedrichstrasse alsó és felső szakaszának lakói nem különböznek egymástól semmi másban, csak abban, hogy fal van közöttük, amelyet a szovjet csapatok biztosítása mellett a keletnémet hatóságok emeltek, hogy a keletnémet emberek Nyugat-Berlinen át ne mehessenek el Nyugatra. Nem mehetnek. Csak a kiváltságosok, akiket a többiek nem szeretnek ezért. Meg a nyugdíjasok; a fiataloknak meg kell öregedniük ahhoz, hogy átjuthassanak látogatóba a fal túloldalára.
Amikor még nem voltam kitiltva a Német Demokratikus Köztársaságból mint nemkívánatos személy, látogatóban barátoknál Kelet-Berlinben taxival mentem haza szállásomra a városból, ahol a vendéglőkben az emberek halkan beszélgetnek, keveset, körül-körülnézve. A taxisofőr kétszer is utat tévesztett, szembetaláltuk magunkat a fallal. Az ember mindig beleütközik, a falat nem könnyű kikerülni, mondta. Nem tudom, milyen volnék, tette hozzá, de az biztos, hogy egész más ember lennék, ha ez a fal nem volna.
Ahány keletnémettel beszéltem, mind azt mondta, maradna az otthonában, a városban, a barátai között, ha átmehetne, amikor akar Nyugat-Németországba. Miért nem próbálsz áttelepülni? – kérdeztem ellenzéki ismerőseimet, akiktől alkalmasint szívesen megszabadulnak a keletnémet hatóságok. Végül is itt vagyunk otthon.
Van már valamilyen keletnémet nemzet- és közösségtudat, vannak keletnémet eszmények és érzékenységek, amelyek a nem hivatalos társadalomban is pozitív különbségként élnek az emberek tudatában. Barátságot, szolidaritást, bensőségesebb összetartozást emlegetnek, valamilyen államcsaládias moralizmust, aktívabb női szerepet, nagyobb megértést Kelet-Közép-Európa iránt. A szónak nemcsak alattvalói értelmében, a keletnémet polgárnak van szocialista tudata, ahogy a nyugatnémet polgárnak van kapitalista tudata. A kilakoltatott, kiutasított keletnémetek összegyülekeznek Nyugat-Berlinben, egymással intim hangot találnak, és bár otthon ellenzékiek voltak, nem könnyen oldódnak a nyugatnémet hangulatban, honvágyuk van, emigránsoknak érzik magukat, pedig nincsenek nyelvi nehézségeik.
A különbség tény, csak éppen az nem következik belőle, hogy ennek a különbségnek robbanásveszélyes katonai határrá, tömbhatárrá kell merevednie. Képzeljük el, hogy a német családok vacsoraasztala körül terítékre kerül a következő vitatéma: vállaljuk-e szerződés formájában, hogy két külön állam polgárai maradunk, ha cserében nyitott határaink lesznek, ha cserében a keletnémetek elindulhatnak a demokratikus szocializmus útján, ha cserében mindkét országból kivonulnak a külföldi csapatok?
Ne gondolja az éles elméjű olvasó, hogy a külföldi csapatok jelenléte csak a keletnémeteket feszélyezi. A nyugatnémet fiatalok is tudják, hogy a nyugatnémet területen tartott sok ezernyi harcászati atomlövedék még csak nem is keletnémet területen robbanna, hanem húsz-százötven kilométerrel odébb, még nyugatnémet területen, hogy az esetleg előretörő hagyományos fegyverzetű szovjet csapatokat megállítsák. Attól is tartanak, hogy a keleti tömb hagyományos, preventív támadással fogja leszerelni a nyugatnémet területről rászegezett közép-hatósugarú rakétákat. A NATO-szakértők másról sem vitatkoznak, hogyan lehetne egy ilyen támadást megállítani, atomfegyverekkel vagy a nélkül. Az oroszok pedig valahogy úgy érezhetik magukat a nyugat-európai rakétákkal, ahogy az amerikaiak éreznék magukat, ha orosz rakéták lennének a tőszomszédságukban, például Kubában.
Bennünket kölcsönösen arra ítéltek, hogy eltűnjünk a föld színéről. Ez a megtorlás második fejezete, mondták német ismerőseim magánbeszélgetésekben, a rakétatelepítések izgalmaiban. Nemcsak a baloldali radikálisok, hanem idősebb, konzervatív emberek is számot vetettek azzal, hogy puskaporos hordón ülnek. Mindenki helyeselte a két német adminisztráció közeledési kísérleteit, mint a szuperhatalmak konfrontációjának mérséklését. A nyugatnémet fiatalok fölfedezték a keletnémet fiatalokat, kirándulóbuszok indulnak már nemcsak francia-olasz-spanyol tájakra, hanem oda túlra, a másik Németországba is. Evangélikus békemozgalmakban megszületett az új típusú német nemzeti arckép, amely a németek jogos és méltányos helyét keresi az európai családban, és nem a szomszédok rovására akar függetlenséget és boldogulást.
Lehet, hogy a németek jobban megtagadták, és alaposabban megvizsgálták múltjukban a saját fasizmusukat, mint a többi európaiak a magukét. Fasiszta típusú autokráciák, groteszk vezérdiktátorok, katonai pöffeszkedések, egyeninges paramilitáris nacionalista mozgalmak nemcsak Németországban voltak, nemcsak a németek rúgtak be a nemzeti önérzet túlcsordulásától. Mindenkinek megvolt a maga fasizmusa. A nagyoké a nagyfasizmus volt, a kicsiké a kicsi. Osztrákok és magyarok, szlovákok és horvátok, románok és görögök, spanyolok és portugálok, franciák és olaszok, lengyelek és ukránok mind hozzátették a magukét, sajátos változatokkal, az európai fasizmus történetéhez. Legföljebb kevesebbet öltek, legfeljebb kevésbé irtották a zsidókat, de voltak olyan kisfasizmusok, amelyek akkurátusan és maradéktalanul ellátták ezt a hazafias szolgálatot is.
Katonai díszszemlék, felvonuló civilek emberszőnyege a diktátorláb alatt: ez az undorító és tragikomikus szcéna a kelet-európai ember tartós szégyene.
Találkoztam egy keletnémettel, aki velem egykorú volt, 1933-ban szülelett, a hitleri hatalommegragadás (mellesleg a parlamentáris többségből származó, szavazattöbbséggel törvényesített nemzetiszocialista berendezkedés) évében. Amióta élek, diktatúrában élek – mondta. Még sohasem voltam szabad ember. Te azt mondod, hogy bensőleg azok lehetünk? Nem hiszem, hogy azok lehetnénk. Túl sok dologban igazodunk a körülményekhez. Aki nem mondja, amit gondol a lakásában és a munkahelyén, mert fél a poloskától és a besúgótól, az nem szabad. Hagyományos német módon, a szellemi szabadság intimitásával vigasztalódó alattvalók vagyunk. Autonómiánk nem fejeződik ki politikai kultúrában és cselekvésben. Lelki bénák vagyunk. Van balszerencse, amelynek következtében a jobbra érdemes emberek elnyomorodnak. Ötven éven át diktatúrában élni balszerencse. Ilyeneket mondott keletnémet ismerősöm. Megkérdeztem, itthagyná-e városát, ha megkötnék a német békeszerződést, ha kivonulnának az oroszok, és ha nyitott határok mellett a rendszer liberalizálódna? Itt maradnék – mondta.
A német nemzet gondolkodó emberei arra a következtetésre juthatnának, hogy érdemes önkéntesen korlátozniuk nemzeti önrendelkezésüket a békeszerződés, a megszálló csapatok szerződésszerű kivonulása, a katonai tömbhatár leépítése, a vasfüggöny által továbbá nem korlátozott nyugatnémet és keletnémet, illetve nyugat-európai és kelet-európai kommunikáció érdekében. Alapvető német érdek, hogy a világháborúk aktív német kezdeményezése miatt gyanakvó többi nemzet ne tartson a német hegemónia restaurációjától. Ezért szerződésszerűen kötelezhetik magukat, hogy meghatározott tartamú ideig, akár több évtizedig is, továbbra is külön államokban maradnak. Egymással való kapcsolataikban az államhatároktól annál erősebben korlátozva élnének, mint Bajorország és Baden Würtenberg lakói, de annál nem erősebben, mint az NSZK és Ausztria vagy Svájc lakói.
Nem kötelező, hogy egy kulturális nemzet ugyanazon államhatárok között éljen. Az angol nyelvű közösség, sőt a fehér protestáns angolszászok is számos független állam területén élnek. Emberi méltóságuk ettől egyáltalán nem szenved. Nacionalista dogma, hogy a Rajna-vidéki katolikusoknak és a porosz protestánsoknak ugyanazon nemzetállam határain belül kell élniük.
A nyugatnémetek jelentős társadalmi feszültségeket kerültek el, aránylag kiegyenlített fejlődést biztosítottak maguknak államuk szövetségi-föderatív alkotmányos szerkezetével. A két német állam a regionalizáció magasabb fokozata volna, amellyel akár további négy évtizedig el lehetne élni. Ez a nyitott különmaradás megkímélné a németeket attól a keserű kötelességtől is, hogy mesterségesen össze kelljen gyalulniuk társadalmi-gazdasági intézményeiket.
Az államszocialista országoknak megvan a maguk reformista útja; ami nem azonos sem az állam forradalmi megdöntésével, sem pedig külső-hatalmi elnyelésével; nem azonos az irányító bürokrácia összeomlásával és erőszakos elkergetésével. Egyáltalán nem biztos, hogy a keletnémetek mindenben le akarnák másolni a nyugatnémetek intézményeit. Ez a negyven év, akárhogy ítéljük is meg, szokásokat és beidegződéseket, elképzeléseket és normákat alakított ki, amelyeknek radikális megszüntetéséhez éppúgy erőszak kellene, mint ahogy radikális bevezetésükhöz az kellett. Ez a negyven év a kommunizmusban a mi történelmünk volt, s az emberek nem kívánnak újabb amnéziát, nem kívánják egy egész korszak megtagadásával egyszersmind annak kitörlését is a nemzet emlékező tudatából. Lehetséges, hogy a keletnémetek sokban közelebb állnak hozzánk magyarokhoz, csehekhez, lengyelekhez, mint a nyugatnémetekhez.
Két világfelfogás áll szemben egymással, és nekünk érdekünk, hogy az egyik ne legyen igaz. Ne legyen igaz a bipoláris világ dualista ideológiája. Életérdekünk, hogy egy policentrikus világ pluralista ideológiája hasson meggyőzőbben. A dualista felfogás szerint egyik oldalon állnak a liberális kapitalizmusok, a másikon az államszocializmusok. Egyik oldalon a transzatlanti és a transzpacifikus kultúra, a tőkés világpiac, a nyugati értékek és a liberális demokráciák polgárainak szabad forgalma. A másik oldalon van az eurázsiai mamut, a szovjetorosz típusú államszocializmus befolyási övezete. A kettő között pedig harc van. Ki kit győz le, lehetőleg háború nélkül? A bipoláris világfelfogás a tömböket nem fellazítani, hanem megszilárdítani akarja, s azt állítja, hogy a blokkrendszer stabilizációja lehetséges.
Ha ez a felfogás írja le helytállóbban a világhelyzetet, akkor mi nem leszünk Közép-Európa, hanem Kelet-Európa maradunk, s a keleti tömb része. Akkor mi keletiek maradunk, noha Nyugatra húz a szívünk. Akkor a kötöttségek, tilalmak és ésszerűtlenségek, emberi jogaink alapvető korlátozottsága, államtársadalmaink szerencsétlen ikonográfiája, kezdetleges rögeszméink, boldogtalan represszióink és regresszióink, egymással összefüggő jellemtorzulásaink elkísérnek halálunkig, sorsunkká állnak össze. Akkor végállomások vagyunk, nem csomópontok. Akkor városaink feltételes megállóhelyek maradnak, mi pedig fortyogunk sérelmi nacionalizmusainkban, amelyek rezignáltabbak, hogysem kreatívak lehessenek. Akkor a gondolattalan gyanakvás és gyűlölködés fogja jellemezni emberi és nemzeti viszonyainkat Akkor a személyes méltóság ritka madár lesz ezen a tájon. Akkor még a demokratikus ellenzékeink sem lesznek demokratikusak. Akkor a játszmában csak áldozatok leszünk, és sosem nyertesek, statisztikák, és nem szereplők.
Nincsen hiányunk, és nem is lesz, abból a szellemi kicsinyességből, amely elhessenti a világproblémákat, és nemi hévvel veti rá magát a kultúrpolitikai bizalmas napihírekre. Ha az első felfogás az igaz, akkor mi valahogy nem leszünk normálisak, mert nem a dolog maga fog érdekelni, hanem a mellékkörülmények, mert elveszítjük vagy ki sem fejlesztjük a nyílt és pontos gondolatközlés műveltségét. Vagy európaiak leszünk, vagy elzüllünk.