Amikor 1983-ban, hetvennyolc éves korában önkezével véget vetett életének, Arthur Koestlert már évtizedek óta nem érdekelte a politika. De barátai arról számolnak be, hogy sosem vesztette el a gyermekkori érzelmi kötődésekből táplálkozó érdeklődést az iránt, ami szülőföldjén, Magyarországon történt. Nos, jó lenne tudni, fülébe jutott-e Koestlernek, hogy nevének említése állítólag előkelő helyen szerepelt a vádpontok között, amelyeket a Mozgó Világ című budapesti folyóirat átszervezésének indokaiként soroltak fel a hatóságok. Ha elkerült hozzá a hír, a volt marxistának és kommunistának – akinek könyvei mind a hitleri Németországban, mind pedig a kommunista rendszerű Európában a legtiltottabb kulturális termékek listáján szerepeltek, akit Franco börtönében halálra ítéltek, és akit a háború utáni években a kommunista mozgalom egyik legveszélyesebb ellenségeként tartottak számon – biztosan eszébe jutott a klasszikus Marx-idézet, miszerint a történelem másodjára már komédiaként ismétli önmagát. A hír azonban, ha igaz, mégis ijesztő: arról tanúskodik, hogy a kultúrpolitikusok döntéseit nagymértékben befolyásolják fantomképektől való páni félelmek. Valószínű ugyanis, hogy Koestler neve a folyóirat fiatal olvasóinak vajmi keveset jelentett: ő egyike azoknak, akik körül egészen a legutóbbi időkig nem nyílt rés a cenzúra hangszigetelő ajtain. Hogy mit mondhat Koestler legnagyobb hatású műve, életfogytiglani kiátkozásának indítéka, a Sötétség délben című regény a mai magyar olvasónak, arról legfeljebb most, a hazai szamizdatban való megjelenése után tudunk majd esetleg valami tartalmasat mondani.
A sztálini perek mechanizmusaival foglalkozó regény 1941-ben jelent meg először, Angliában. Ez a könyv jelentette Koestler végleges szakítását a kommunista mozgalommal, amelynek 1932-től 1938-ig aktív tagja volt: először a német kommunista pártban tevékenykedett, majd hosszú utazást tett a Szovjetunióban, aztán a Komintern nyugat-európai propagandaagytrösztjében dolgozott. A spanyol polgárháború kitörése után sikerül magyar újságíróként bejutnia Franco főhadiszállására azzal a titkos megbízatással, hogy gyűjtsön információkat a lázadóknak juttatott német és olasz segítségről. Véletlenül felismerik, letartóztatása elől épp hogy megmenekül. Másodszorra már nincs ilyen szerencséje: haditudósítóként elfogják, a korábban lóvá tett tábornok kezébe kerül, tárgyalás nélkül halálra ítélik. Több mint három hónapon át, nap mint nap várja, hogy a kivégzőosztag elé vigyék, mígnem – valószínűleg a nemzetközi tiltakozás hatására – kicserélik egy magas rangú francoista tiszt feleségéért.
Ezekben az években Koestler látszólag a kommunizmus ügyének vakmerő harcosa, töretlen hitű propagátora. Valójában azonban a Szovjetunióban tett út óta sokszor még önmagának is csak félve bevallott kételyekkel küzd. Amit a forradalom bálványozott hazájában látott, annak semmi köze sem volt az elvekhez, amelyek miatt 27 évesen a kommunizmus eszményei mellett kötelezte el magát. 1934 után ismét végigsöpör a terrorhullám a Szovjetunión. Áldozatai most már nemcsak a bolsevikok egykori politikai ellenfelei, a polgári osztályok tagjai vagy a kolhozosításnak ellenszegülő parasztok, hanem a forradalom és a Párt nagy tekintélyű vezetői is, sőt azok a nyugat-európai kommunisták, akik idealizmusból, önként jöttek segíteni a kommunizmus országának építésében – köztük Koestler barátai, rokonai. Rideggé válik a mozgalmi élet atmoszférája a nyugati országokban is: a Párt illegális „apparátusa”, azaz a szovjet titkosszolgálat ügynökei, rendszeresen figyelemmel kísérik a párttagok tevékenységét, időről időre ismeretlen „kiküldöttek” számoltatják be, igazítják el, intik meg, esetleg „kapcsolják ki” a mozgalmi munkából őket, s ha valaki túlságosan makacskodna, habozás nélkül denunciálják kommunista felforgatóként akár a Gestapónál – mint ez Koestler ismerőseivel is megtörténik. Lassan elviselhetetlenné válik a művészi tevékenység bürokratikus kontrollja: a kommunista író pártsejtjének felelős azért, hogy amit ír, az ne a valóság „másolata” legyen, hanem ami „történelmileg” igaz, helyes. Spanyolországban Koestler idegenkedve figyeli: a Szovjetunió számára a köztársaság védelme csak addig fontos, amíg ettől saját hatalmi pozícióinak megerősödését reméli; a GPU[SZJ] a hátországban módszeres tisztogatást végez a frontokon egyébként hősiesen helytálló, de „objektíve áruló”, azaz nem a moszkvai parancsoknak engedelmeskedő anarchista és trockista csoportok között. Ebben a kérdésben kerül egyébként Koestler először nyílt konfliktusba a Párttal: kiszabadulása utáni előadásaiban kifejezett felszólítás ellenére sem hajlandó kétségbe vonni a POUM (a spanyol trockista párt) harcosainak hősiességét és a köztársaság iránti odaadásukat.
Bár Koestler már 1938-ban kilép a Pártból, a kommunizmus ideájába és a Szovjetunióba vetett hite csak 1939-ben, a Hitler–Sztálin-paktum megkötésekor[SZJ] rendül meg véglegesen. Ez az esemény fordulópont volt sok kommunista értelmiségi gondolkodásában. Az első világháború utáni években az európai értelmiség számos reprezentatív képviselője menekült a kommunizmus utópiájához, s tekintett a szabadság birodalmának megtestesüléseként a Szovjetunióra. Brecht és Heinrich Mann, Malraux és Gide, Spender és Auden, Silone és Koestler nem voltak persze vakok, hogy ne látták volna: a szovjet valóság fényévnyi messzeségben van az utópia ígéreteitől. „Oly lendülettel szórják a kenyeret a tömeg közé, hogy az sokakat agyonüt” – fejezte ki tömören ennek a generációnak a képét arról, amit a Szovjetunióban történni vélt, Bertold Brecht. Érkezhettek a hírek bármiféle szörnyűségekről, mentség volt bőven, az ellenségektől körülvett, elmaradott országban a történelmi Jót megvalósítani akaró Párt igazához nem férhetett kétség. Bár a harmincas évek elejére már jócskán megkoptak a világforradalom közelségébe vetett messianisztikus hitek, a német nemzetiszocialisták hatalomátvétele még egyszer megerősítette a kommunista vagy „útitárs” értelmiség meggyőződését: a liberalizmusból szinte ellenállás nélkül kisarjadó fasizmus világuralmának egyedül a Szovjetunió megtestesítette kommunizmus állhatja útját. Ebben az alternatívában gondolkodtak, amikor szemet hunytak a párton belüli viták elfojtása, az apparátus diktatúrájának kialakulása felett, amikor hallgatólagosan elismerték vagy éppenséggel harsányan igazolták a Szovjetunióban egyre szélesebb köröket vető terrorhullám történelmi szükségességét. Louis Aragon például 1937-ben habozás nélkül vágta a kétkedők fejéhez a moszkvai perek kapcsán: „Hát tartsák csak a szájukat Trockijnak és cinkosainak kártékony pártfogói! Vagy fogják fel, hogy minden pontban Hitler téziseit teszi magáévá, aki ezeket az embereket ártatlannak kívánja nyilvánítani. (...) A legjobb esetben azt hiszik, hogy olyan emberek védelmében lépnek fel, akiket még ma is forradalmároknak tarthatnak. Valójában azonban Hitlert és a Gestapót védelmezik.”
Aragon, Koestler és társaik, bár szerették volna behunyni a szemüket afölött, ami a Szovjetunióban történt, végső soron tudták, mit vállalnak. Érdemes idézni Brecht egyik Leninről szóló tantörténetét a harmincas évekből: „Valaki, akit felháborítottak az uralmon lévők kegyetlenségei, így szólt Mi-en-lehhez: – Minden tisztességes dolgot elkövetnék a jó ügy érdekében. – És mit tennél meg még a jó ügy érdekében? – kérdezte Mi-en-leh, aki egyelőre elégedetlennek látszott.” Nos, a harmincas évek kommunista intellektueljei vállalták a méget, Luciferrel kiűzni Belzebubot. Ezek az illúziók omlottak össze, amikor 1939. augusztus 23-án Ribbentrop, a náci kormány külügyminisztere megérkezett a horogkeresztes zászlódíszbe öltöztetett moszkvai repülőtérre, a szovjet–német megnemtámadási szerződés aláírására. Pár hét sem telt el, a náci Németország már hadban állt a nyugati demokráciákkal, miközben az aláírt szerződés titkos záradékának megfelelően barátian osztozott a Szovjetunióval a lerohant Lengyelország területén. S ekkor már elindultak a különféle szovjet városokból a tehervagonok, amelyek a bebörtönzött osztrák és német kommunistákat szállították, bizonyára a barátságot megpecsételendő, a Gestapo börtöneibe.
Ezek az események a nyugat-európai kommunista értelmiség jelentős részét kínzó önvizsgálatra késztették. Aki következetes akart maradni, nem elégedethetett meg a szovjet politikához való viszonyának felülvizsgálatával, szembe kellett néznie mindazzal, amiért korábbi meggyőződése alapján legalábbis morális felelősséget vállalt: mindenekelőtt a sztálini terrorért, a koncepciós perekben hozott ítéletekért. A Sötétség délben ennek az önvizsgálatnak a produktuma.
A regény fizikai tere a börtön. Rubasovot, a bolsevik régi gárda tagját, a forradalom hősét, a forradalom utáni korszak vezető politikusát letartóztatják. Abszurd vádakat kellene vállalnia: kémkedést, szabotázst, a Párt vezetőjének meggyilkolására való felbujtást, hazaárulást. Ha vállalja őket, úgy érzi, meghazudtolja, bemocskolja egész életét. A kihallgató feladata: bebizonyítani, hogy Rubasov téved, a vallomás, minden látszat ellenére, a forradalmár életének logikus betetőzése. A kihallgató tudja, különös emberfajtával van dolga, a „szabadságolt halottak” egyikével, a kommunistának azzal a típusával, aki képes szótlanul állni a legkegyetlenebb kínzást, vagy akár habozás nélkül odadobni az életét, ha ezt követeli tőle az Ügy. Fizikai gyötréssel, kínzással vele szemben nem sokra menne. Ha azonban sikerül Rubasovot meggyőzni arról, hogy amit most akarnak tőle, semmiben sem különbözik attól, amit korábban már megtett a Pártnak, ha sikerül rávenni az Én, a „nyelvtani fikció” feláldozására, elérhetik céljukat. Mi hát ez a végzetes logika, amelyből Rubasov először kitörni próbál, majd végül megadja magát neki?
A messianisztikus kommunizmus etikája szerint a kommunista forradalmár tetteinek egyetlen mércéje a közjó szolgálata. Hogy mi a közjó, az objektív módon, tudományos eszközökkel meghatározható. A tudomány, amely képes a Jó kritériumainak meghatározására és a hozzá vezető út kijelölésére, pártos tudomány, a proletariátus tudománya. Az elnyomott proletariátus ugyanis az az osztály, amelynek osztályérdekei egybeesnek az egész emberiség érdekeivel: csak úgy szabadíthatja fel magát, ha egyben az egész emberiséget is megszabadítja mindenfajta elnyomástól. Az elnyomorított, félrevezetett valóságos proletariátus azonban nem képes arra, hogy érdekeit felismerje, és ezeknek megfelelően cselekedjen. Ezért van szükség egy külön szervezetre, a Pártra, amely viszont már színtisztán a tudományos igazságokban kifejezett objektív osztályérdeket és ezzel együtt a közjót képviseli. „Az a tény, ...hogy a proletariátus különböző egyéneiben, csoportjaiban és rétegeiben (...) az osztálytudat nem egységes, a világosság és mélység különböző szintjein áll, megteremti párt és osztály szétválásának szükségességét. (...) A különbség csupán annyi, hogy itt szervezetileg a tudat magasabb foka objektiválódott” – írja a húszas évek közepén Lukács.
Nos, ez a könnyed „csupán” meglehetősen súlyos következményekkel volt terhes. A „tudat magasabb fokának objektivációjával”, a Történelmi Igazság képviselőjével az egyén csak egyféle viszonyban állhat: engedelmeskedhet neki. Ha a Történelmi Igazság győzelmének egyetlen útja a Párt győzelme, akkor az igazságért harcolni kívánó forradalmár tetteinek egyetlen morális kritériuma, hogy elősegítik-e a Párt ügyét. Lelkiismeret, meggyőződés, jó szándék és emberi érzelmek – a Párton kívüli világ cafrangjai. A kommunistának egyetlen feladata: hasznosnak lenni, bármilyen eszközzel hozzájárulni a Cél megvalósításához, vállalva tehát azt a bizonyos méget, túl azon, amit a Célra tekintő forradalmár számára immár értelmetlen szóval tisztességnek neveznek.
Amikor csatlakozott a Párthoz, Rubasov elfogadta ezt a logikát – és kihallgatói most nem kérnek többet tőle, mint hogy maradjon hű ahhoz, amit negyven éven keresztül vállalt.
Rubasov először lázad. Büszkeségből, a vádak abszurditása feletti felháborodásból, de leginkább azért, mert úgy érzi, a Párt letért a helyes útról. De lehet-e igaza a kommunistának a Párt nélkül? Ezzel a kérdéssel szembesülve érzi először Rubasov a logika erejét, amely ellen küzdeni próbál. „Az az igazság, hogy már nem hiszek többé csalhatatlanságomban, és ezért végem van.” És ha tévedhet is a Párt: Nem ér-e többet a Párt egyetlen tévedése az ellenség valamennyi igazságánál? A Párt győzelemre vitte a forradalmat. Azóta permanens harcot folytat a forradalom országának fennmaradásáért. Azóta permanens harcot folytat a forradalom országának fennmaradásáért az ellenség gyűrűjében. Lehet-e ebben a helyzetben bárkinek igaza a Párttal szemben úgy, hogy igazsága ne az ellenségét szolgálná? Nem akkor követné-e el a nagyobb történelmi főbűnt, ha meg sem kísérelné betölteni történelmi küldetését, morális skrupulusoknak engedelmeskedve? Ezekkel a kérdésekkel szembesítve Rubasov már tudja, meg fogja adni magát. De ha lassanként visszahátrál is a logikához, amely elől menekülni próbált, még azt hiszi, a legrosszabbat elkerülheti. Számára nem a halál a legrosszabb, hiszen életét már sokszor tette kockára az Ügyért, hanem az, ha úgy kellene meghalnia, hogy halála meghazudtolja egész életét. „Objektív bűnösségét”, szembefordulását a hivatalos pártpolitikával, részvételét az ellenzék tevékenységében hajlandó beismerni. De a szabotázs, az idegen hatalom javára való kémkedés és a Vezér elleni gyilkosságra való felbujtás vádját szeretné elutasítani. Részleges vallomása fejében szeretne felmentést kapni a már elvállalt logika teljes érvénye alól. Már nem lázad ellene, kompromisszumot szeretne kötni vele. Nem veszi észre, lehetetlent akar: az egyéni morált tagadó logikán belül akarja megőrizni morális integritását. Holott már megadta magát egy más mércéjű erkölcs követelményeinek. Be kellett látnia, kihallgatóinak van igazuk: az ő múltjával éppenséggel a vallomás megtagadása erkölcsi gyávaság. A Párt nem követel mást tőle, mint amit ő követelt meg másoktól a Párt nevében. Azt kívánja, hogy ugyanúgy bánjon magával, mint ahogy korábban másokkal bánt: azokkal, akiket habozás nélkül feláldozott az Ügyért. Rubasov áldozatai – akárcsak ő maga – szubjektíve jót akartak, de mivel „objektíve” ártottak a Pártnak, el kellett tűnniük a színről. A konkrét vádak valódi vagy hazug volta lényegtelen. Rubasov objektíve ártott az Ügynek, ezért felelnie kell. De tehet még egy utolsó szolgálatot a Pártnak: olyan vádakat kell magára vennie, amelyek nem igazak bár, de lehetővé teszik a Párt számára, hogy a politikailag iskolázatlan tömegek számára érthetővé tegye: a Párt mindenkori politikájával szembefordulni bűntény, és akik erre vetemednek, közönséges bűnözők – kémek, gyilkosok. S Rubasov vállalja a végső szolgálatot.
Ez volna tehát a „vallomástétel Rubasov-elmélete”, ahogy a kortársi vitákban Koestler tézisét nevezték. S még Koestler kommunistabarát ellenfelei is elismerték: rendkívüli empatikus érzékre vall a vallomástétel mechanizmusának rekonstrukciója – valódi források nélkül. Nem érdemes belebonyolódni abba a vitába, hogy ismerte-e Koestler a Sötétség délben írása idején Valter Krivickijnek, a szovjet katonai elhárítás Nyugatra szökött tisztjének 1939-ben megjelent könyvét (I was Stalin’s agent), amely részletesen beszél a moszkvai perek előkészítéséről, és amelynek egyes részletei kísérteties módon emlékeztetnek a Sötétség délben történetére. Koestler azt állítja, hogy nem ismerte, s az az igazság, hogy a „vallomástétel Rubasov-elméletének” megkonstruálásához nem is volt szüksége erre. Aki oly mértékben azonosult a Párttal, akár csak egy időre, mint ő, az előbb-utóbb óhatatlanul belesodródott azokba a konfliktusokba, amelyekbe Rubasov is a letartóztatása után – ha nem is feltétlenül élet-halál kérdésekben. És nem volt szükség túlságosan nagy képzelőerőre annak előrelátásához, miként is működhetnek ezek a mechanizmusok szélsőséges helyzetekben. Bizonyítékul érdemes Brechtet idézni, aki már 1930-ban, tehát évekkel az első nagy perek előtt A rendszabály című tandrámájában előlegezi a Rubasov-elméletet. Moszkvából négy agitátor indul Kínába forradalmi küldetéssel. Kísérőjük, egy fiatal elvtárs, aki nem a Párt bölcs szavának, hanem csak az Eszme parancsának akar engedelmeskedni, veszélybe sodorja az agitátorokat, mire ezek, elismerve bár, hogy mindig jó szándék vezette, halálra ítélik. Íme az utolsó párbeszéd:
„Agyon kell hogy lőjünk, és a meszesgödörbe dobjunk, hogy elégessen a mész. De megkérdezünk, tudsz-e más kiutat?
– Nem.
– Akkor megkérdezünk: egyetértesz-e velünk?
– Igen. Látom, mindig helytelenül cselekedtem.
– Nem mindig.
– Én, aki használni akartam, csak kárt okoztam.
– Nemcsak kárt.
– De most jobb lenne, ha nem lennék itt.
– Igen.
– ...Akkor agyonlőttük őt, s bedobtuk a meszesgödörbe. S mikor a mész elnyelte már, munkánkhoz akkor visszatértünk.” „Mi az az aljasság, amit el ne követnél, hogy kiirtsd az aljasságot” – hagyja jóvá dörögve döntésüket az Ellenőrző Kórus, azaz a Párt.
Ma, harminc-negyven évvel a sztálini perek után már elegendő forrás áll azok rendelkezésére, akik a perek, az akasztófára vezető „önkéntes” vallomások létrejöttének mechanizmusait akarják kutatni. Weissberg-Cybulski, Szász Béla, Hajós Edit, Ignotus Pál, Eugen Loebl, Artur London és mások visszaemlékezései[SZJ], az 1949 utáni csehszlovákiai pereket felülvizsgáló bizottság 1968 után Nyugaton publikált jelentései[SZJ] és más dokumentumok is egyértelműen tanúsítják: a jelenség magyarázatát nem a „vallomástétel Rubasov-elmélete” adja. Minden sokkal prózaibban történt: a letartóztatottakat szadista módon megkínozták, éheztették-szomjaztatták, hetekig nem hagyták aludni, megalázó tortúráknak, lelki megpróbáltatásoknak vetették alá, családtagjaik életével zsarolták és becsapták. Weissberg-Cybulski írja le, hogy a második nagy moszkvai per vádlottainak megmutatták a börtönben az első per állítólag már kivégzett elítéltjeit, bizonyítandó, hogy a halálos ítéletek propagandafogások csupán. Akit a kínzások nem törtek meg, nem vallott, bármily elkötelezett volt is korábban a mozgalom ügyének – mint például a cseh Josef Pavel, a magyar Szász Béla vagy az osztrák Weissberg. Sőt: Jarmila Taussigová, a cseh koncepciós perek egyik mozgatója, amikor 1954-ben őt magát is letartóztatták, éppen a Párttal való fanatikus azonosulás konzekvenciájaként tagadott meg mindenfajta vallomást – szentül meg volt győződve ugyanis arról, hogy a Pártban árulók vették át a hatalmat, ha mindez vele is megtörténhet. Fordított esetről viszont még senki sem számolt be: olyanról, amelyben valakit színtisztán a Rubasov-féle logika késztetett volna vallomásra.
Mindazonáltal a Párt, az Ügy iránti elkötelezettséggel való manipulálás fontos része volt a nyilvános perek előkészítésének. A perek szervezőinek nemcsak az volt a feladatuk, hogy áldozataikat fizikailag megtörjék és vallomások aláírására kényszerítsék, hanem az is, hogy „prezentálhatóvá” tegyék őket, alkalmassá a nyilvános tárgyalásra. Nem gépszerűen engedelmeskedő emberi roncsokra volt szükségük, hanem olyan vádlottakra, akik valamilyen mértékben belsőleg is motiváltak, és ezért képesek legalább minimális meggyőző erővel eljátszani a megtört bűnöző szerepét. A Párt iránti kötelességekre hivatkozva elsősorban ezt a belső motivációt akarták a meggyötört emberekben felébreszteni. Sokszor sikerrel. A porig alázott, életük értelmétől brutálisan megfosztott, saját pártjuk parancsára félholtra kínzott kommunisták közül sokan kapaszkodtak bele görcsösen a felkínált szalmaszálba: mégsem volt hiába, amiért éltek, a Párt még itt is, még most is számít és számíthat rájuk.
A Sötétség délben első, 1941-és kiadása szinte visszhang nélkül maradt. A közvetlenül a háború után megjelent francia kiadás azonban ritka politikai vihart kavart. Az FKP főideológusai zajos kampányba kezdtek a könyv ellen, a pártsajtó Koestlert angol kémnek nevezte, fasiszta terrorkülönítmények szervezésével vádolta. De nemcsak a kommunisták, hanem a kommunistaszimpatizáns baloldaliak is – mint pl. Merleau-Ponty – támadták, politikai károkozással vádolták Koestlert. Ez nem volt véletlen. A háború végére ismét megváltozott az a kép, amelyet a nyugati értelmiség a Szovjetunióról magának festett. Mintha a korábbi csalódások sosem lettek volna: a Szovjetunió szerepe a fasizmus leverésében úgy látszott, tökéletesen feledteti azt a tényt, hogy a szovjet rendszer lényege a háborús években mit sem változott. Kezdett jótékony homályba borulni a Hitler–Sztálin-paktum, mi több, újfajta apológia alakult ki a sztálini perek körül: az elítéltek kényszerű áldozatok voltak a szovjethatalom egységének megőrzése érdekében, s értelmét csak a fasizmus felett aratott győzelem mutatta meg. A Sötétség délben akkor idézte fel a sztálini terror világát, amikor a francia kormányban kommunista miniszterek ültek, a Párt erősebb volt, mint valaha, és amikor a közvélemény egy része a leginkább hajlott a kollektív elfojtásra, s már-már meggyőzte magát, hogy a sztálinizmus történelmi szükségszerűségek által kikényszerített, tragikus véletlen volt csupán.
Ám a volt kommunisták vagy azok, akik Koestlerék tapasztalatait csak az ötvenes években gyűjtötték be valamelyik kommunista országban, másként olvasták a Sötétség délbent. Amikor felfogták, hogy a Párt, amelynek igazsága minden kételyen felül állt számukra, hamis vádak alapján küldte emberek százait az akasztófára, bűntudattól gyötörten keresték a választ: hogyan hihették el, amit feltálaltak nekik? S bizonyára enyhítette a felelősség terhét a nem teljesen indokolatlan, de mégis öncsaló kérdéscsúsztatás: miért fogadták el a nyilvános perek vádlottai a rájuk osztott szerepet, miért vettek részt a szörnyű komédiában, amelynek végkimeneteléről nem lehettek illúzióik? Nos, ennek a generációnak azért volt akkora reveláció Koestler könyve, mert az író maga is elköveti ezt a kérdéscsúsztatást. A nyilvános perek vádlottaiból kiverték a vallomásokat. De azok a kommunisták, akik elhitték őket, valóban annak a logikának engedelmeskedtek, amelyet Koestler nagy megértéssel, belülről ábrázol.
Ritka dolog, hogy egy könyv szereplőjévé váljon a történetnek, amelyről szól. A Sötétség délbennek ez megadatott. 1952 novemberének végén áll a bíróság elé az 1945 utáni korszak legnagyobb kirakatperében, a Slansky-perben Otto Katz, írói álnevén André Simone, Koestler régi barátja, munkatársa a Komintern háború előtti nyugat-európai propagandaközpontjában, a Koestler életét megmentő nemzetközi kampány szervezője. A vád: államellenes összeesküvés, kémkedés, trockizmus; az ítélet: halál. Kivégzése előtti estén Simone levelet írt Gottwaldnak, a csehszlovák pártvezetőnek. Pontról pontra megcáfolja a vádakat, és közli, hogy a beismerő vallomást fizikai és pszichikai nyomásra tette. Néhány nappal korábban azonban, az utolsó szó jogán elmondott beszédében még nyoma sincs a levél tárgyilagos, lemondó, sőt vádló hangjának. A közönség előtt Simone megérdemelt büntetésről, a Pártnak tett utolsó szolgálatról beszél. A per rendezői elégedettek: minden menetrend szerint történt. S valószínűleg csak azok értették meg teljes mélységében a lejátszódó tragédiát, akik észrevették: Simone emlékezetből, de néhol kísérteties pontossággal Rubasov utolsó beszédét idézi volt barátja könyvéből. A mondatok, amelyeket Rubasov hosszú vívódás után még képes volt a végső szolgálattétel hitével kimondani, most kétségbeesett, kódolt üzenetet hordanak: Minden hazugság! Ne higgyetek!
- Bírálat [6]