Ez a könyv igaz történeteket beszél el – interjúgyűjtemény, szociográfia. Ez a könyv a történtek s a mindenkor megtörténhetők igaztalanságáról beszél – erkölcsi tett is tehát. Példaértékű, ritka találkozás.
Történetei úgy hatnak, mint megannyi arculcsapás. Pofonok Józsinak, Robinak, Ildikónak, Ferikének és Titinek, azoknak, akiknek nem bűn, de büntetés az élet, azoknak, kiket a képletes és valóságos verések végigűznek a putritól a nevelőotthonok, intézetek, külvárosi gyárak, kocsmák és éjjeli menedékek során át Tökölig, a fiatalkorúak börtönéig. De éppúgy pofonok ezek a kívülállóknak, a társadalom elnyugtatott lelkiismeretének. Mert lehet-e érzéketlen arcunk jobb fele, ha balján ott ég e szégyenbélyeg? Diósi Ágnes könyvét olvasva bizonyára sokakba átsugárzik majd e fájás, kik eddig még nem érezték elevenen. S ha nagyon fáj majd, talán akadnak olyanok is, kik azon lesznek, hogy elhárítsák ezeket az ütlegeket.
De hagyjuk az érzelmeket, szóljanak előbb a tények. A gyámhatósági nyilvántartások Magyarországon mintegy 70 000 veszélyeztetett fiatalkorúról tudnak. Különböző felmérések és becslések alapján ténylegesen ennek két-háromszorosa valószínűsíthető, a 0-18 éves korosztály közel 9 százaléka. A nevelőotthonokban elhelyezettek száma 33 000 körül mozog, a javítóintézetekbe utaltak mintegy 70 százaléka állami gondozott. Az elmúlt években átlag 6-9000 fiatalkorú ellen indult eljárás, a 4-5000 jogerős ítélet egyharmada szabadságvesztés. Az elítéltek fele rövid időn belül visszaesővé válik. Önmagukban is riasztóak ezek az arányok, hát még ha hozzávesszük a lappangó eseteket s azt, hogy a számon tartottak mindegyike legalább tucatnyi embert – gyermeket, szülőt, nevelőt, pszichológust, gyámügyist, sértettet, nyomozót, ügyvédet, bírót, börtönfelügyelőt és pártfogót – foglalkoztat napi valóságként.
Nem mintha egyetlen eset nem volna sok, kivált annak, aki elszenvedi... Diósi Ágnes alanyi szociográfiát művel, a megismert személyes sorsok jobban izgatják, mint a számadatok. Ahogyan írja: „Azok szerencsétlensége érdekel, akikkel eleve bizalmatlan a társadalom, amúgy is nehéz sorsukat előítéletek súlyosbítják, ennek folytán a törvény sokkal inkább sújtja, mint védi őket.” S aztán hozzáteszi: „Lacihoz megyek; anyja helyett engem hívott a beszélőre.”
Beszél Lacival, egykori növendékével, beszél az elítéltek hozzátartozóival, a Szabolcsból, Zalából, Baranyából felkerekedett népes cigány családokkal; beszél és beszélni hagyja őket, hisz pár jó szó, együtt érző figyelem kell csupán, hogy megnyíljon elesettségük, kiszolgáltatottságuk, bűneik és bűnhődésük kifogyhatatlan példatára. Bárki, aki ismeri a szakma fortélyait, könnyedén kibicelhetne itt, hol a részvét legcsekélyebb jele is bőséggel kamatozik – ám Diósi nem éri be e méltatlan szereppel, ő valóban részt vesz, segítőn részt vállal jó néhányuk kálváriájában. Ezért van, hogy keserűségük, jogos indulataik áttüzelnek az ő ítéletein is, noha a hamis önmentséget, a torz vádaskodást éppúgy elhárítja magától, mint a „rendes” többség előítéleteit. Megismerni, megérteni – s amennyire lehetséges – menteni próbálja e mostohán kallódó sorsokat, végighallgatja hát a börtönparancsnok, a pszichológus, a nevelőtiszt, az iskolaigazgató, a börtönüzem-személyzetis mondandóit is. Körinterjúja meggyőzőn bizonyítja, hogy a börtön nem egyéb, mint a társadalmi tehetetlenség manifesztuma: „A humánus börtön is börtön, sőt a humánus börtön mutatja fel leginkább mindazt a csődöt, ami miatt úgyszólván emberbaráti intézményként kell funkcionálnia. Hiszen azok vannak itt, akik a kinti életben versenyképtelennek bizonyultak, és nagyon kevéssé a saját hibájukból. A humánus börtön fából vaskarika, mert fejtetőre állt helyzet az, hogy a börtön tegye jóvá azt, amit a szociálpolitika, az óvoda, az iskola, az ifjúsági szervezetek vagy éppenséggel a család elmulasztottak vagy elrontottak. A börtön legfeljebb megértheti az elítélteket, de jóvá nem tehet semmit.”
A könyv imént ismertetett első fejezete (A tököli börtön sárgára van festve) mintegy megelőlegezi a rákövetkező életutak tanulságait. Nemcsak konkrét értelemben, hogy ti. némelyikük, mint Józsi vagy Ildikó vesszőfutása, a börtönben végződik – de általánosabb érvénnyel is.
Mert e fiatal életsorsokba rikító vörös fonálként van beleszőve a büntetés. A büntetés, mely mindinkább elhatalmasodik felettük, s lassanként egyetlen (negatív) impulzusa lesz törékeny létezésüknek. Hetedízigleni vétkekért bűnhődnek már azzal is, ahogyan világra jönnek, cigánytelepen, rabkórházban vagy egy jászol tizedik lakójaként; hogy elesett, alkoholista vagy börtönbe került szüleiktől hamarosan ellökve, elszakítva végig kell járják a humánus börtön humánus előstációit, a nevelőotthonokat és intézeteket; hogy kikerülve végül az állami filantrópia oltalmából addigi bűnhődéseik terhével, önbizalom és úgyszólván minden esély nélkül kell odaállniuk egy módszereiben cseppet sem humánus, versengő és sikeréhes felnőtt-társadalom rajtvonalához, mely ferdén és egyenetlen épp az ő legkülső köreik felé hátrál. Igen, ez már inkább csak reményfutam azoknak, akik a selejtezőkön kihullottak. Nem csoda hát, ha a gyengébbek elkeseredésből, vagy mert tét nélkül nincs kedvük küzdeni, letérnek a számukra kijelölt sávról. A szabályszegőket, persze, a bíró hamar kitiltja. Mehetnek vissza „tréningbe” – majd a börtön megedzi őket...
De álljunk meg kissé a bíró ítéleténél. Vizsgáljuk meg, valóban jobban sújtja-e a törvény a hátránnyal indulókat!
Van a könyvben egy elgondolkodtató rész, melyben a szerző egy védőügyvéddel beszélget. Az ügyvéd mint a tettarányos büntetéselv meggyőződéses híve többek között két aggasztó jelenségre hívja fel a figyelmet. Az egyik, hogy maga a Btk. is számos esetben az elkövető „társadalmi veszélyességét” veszi alapul, s így mintegy személyre szólóan szankcionál – és stigmatizál. Példaként az 1974-ben bevezetett „szigorított őrizetet” említi, melyet – mint mondja – „annak idején, a hatvanas években az egyetemen, mint a fasiszta elméletek követelményét és következményét tanították” – de éppígy említhetné a visszaesőkre kiszabandó kemény büntetéstételeket, mely még azokban az esetekben is kötelező, melyeknek tárgyi súlya roppant csekély, s az elkövetői magatartás nem kirívóan közösségellenes.
A másik, talán ennél is baljósabb jelenség, hogy a „személyi társadalomra veszélyesség” felfogása a bírói gyakorlatban is terjedőben van. „Egy büntetőbíró, aki folyamatosan apróbb-nagyobb bűnügyeket tárgyal, észleli, hogy egy adott cselekmény típus elkövetőinek nagy része hasonló társadalmi közegből származik. Hajlamos lehet a dolog megfordítására, és nem úgy mérlegel, hogy az ebben a társadalmi közegben élőknek olyanok a körülményei, amelyek között az adott cselekmény elkövetése racionális magatartás, hanem azt gondolja, hogy ezek az emberek azért élnek abban a társadalmi közegben, mert olyanok, amilyenek.” A társadalmi előítélet, a felelősség visszahárítása így szentesülhet immár a törvénykezés és az igazságszolgáltatás erejével.
Minden belátó és józan ítéletű emberben elemi módon támad fel a kétely: indokolható-e bármivel, hogy ezek a fiatalok hetedíziglen bűnhődjenek, hetedíziglen örökítsék tovább halmozott hátrányaikat? Aki kielégítő erkölcsi, pedagógiai vagy szociális érvet talál rá, ám lelke rajta! (Bizonnyal lesznek ilyenek, hisz manapság oly sok a „született” demokrata...) Akik azonban lelkiismerettel vállalt hivatásból, vagy mint Diósi, személyes elhivatottságból e gyermekek mellett állnak, csak tiltakozni és foggal-körömmel küzdeni tudnak e fátum ellen. Mert fájdalommal látják, hogy a rideg és automatikus megtorlássorozat hogyan taszítja elszenvedőit a bűnözésbe, az alkoholizmusba, a kábítószerezésbe – végső soron a konok önsorsrontásba.
A gyermekvédelem – kivált, ha a rászorultság tömegméretekben jelentkezik, mint ma nálunk – nem lehet a magányos önkéntesek küzdőtere, még ha minden bajba jutott gyerekért külön csatát kell is vívni esetről esetre. Az társadalmi ügy és állami kötelesség. Kétségtelen tény, hogy az utóbbi években a kormányzat is megpróbált szembenézni a helyzet növekvő veszélyeivel, s nehézkesen bár, de tett egyet-mást a legégetőbb hiányok pótlására. Támogatta a beilleszkedési zavarok, az antiszociális és deviáns magatartásformák alapos felmérését, ágazati és intézményi szinten igyekezett korrigálni a rendszer diszfunkcióit, kipótolni hiányzó láncszemeit. (Új krízis-intervenciós teamek, a nevelési tanácsadói, a szociális gondozói és a pártfogói hálózat kiszélesítése, speciális nevelőotthonok, családvédő központok stb.). A leginkább veszélyeztetettek állami gondozásba kerülnek, velük tekintélyes létszámú hivatásos apparátus foglalkozik.
Akkor hát mi hiányzik? Nincs elég nevelő, pszichológus, családgondozó, gyámügyi előadó, nincs elég ügyvéd, büntetőbíró, nevelőtiszt, rendőr, börtönőr és pártfogó? Némelyikből több is, némelyikből valóban kevesebb van a kelleténél. A baj azonban nemcsak a létszámmal van, sokkal inkább azzal, hogy a hivatásosak többsége nem igazán elhivatott, akik pedig azok, nem vállalják vagy nem bírják a hivatás lehetetlen kötelmeit. (Diósi Ágnes korántsem az egyetlen, akit a „profik” amatőrpályára kényszerítettek. Érdemes volna megnézni a nevelőotthonok személyi statisztikáit; ki, miért megy el, és kik, miért maradnak.
Reméljünk vagy követeljünk bármit a központi irányítástól, egyvalamivel azonban nem árt tisztában lennünk: „Gondoskodó” állam – a szó valódi értelmében – nincs, nem is lehetséges.
Vannak állami alkalmazottak, akik több-kevesebb lelkiismerettel gondoskodnak a rájuk bízottak egészségéről, táplálásáról, ruházatáról, taníttatásáról, jogi képviseletéről és adott esetben – büntetéséről, de nincs az a hivatalnok, nincs az az intézmény, aki vagy ami humánus védettséget tudna nyújtani egy életre a rászorulóknak. Mert erre csak egy gondoskodó társadalom képes, méltányos, áldozatkész és felelősséggel érző felnőttek sokasága, mely nem hagyja az elesetteket magára.
Magyarországon ma közel kétszázezer veszélyeztetett kiskorú vár társadalmi gondozásra. Várja, hogy a velük szembeni eddig jobbára tartózkodó vagy ellenséges közszemlélet megváltozzék, hogy legalábbis eltöprengjenek a sorsukon, mielőtt leírják őket a veszteséglistára. Egy ilyen fordulatnak persze lényeges társadalmi és politikai feltételei vannak. Társadalmiak: hogy a veszélyeztetettség okai megszűnjenek, hogy a szociális részvét, a szolidaritás és az önkéntes segítőkészség mintái megerősödjenek, és általánosan elismertté váljanak. És politikaiak: hogy ez a társadalmi segítőkészség szabadon kibontakozhassék, hogy szükség esetén önálló szervezetekben, akciókban is polgárjogot nyerjen. (Példa rá a Szeta s még jó néhány más nem hivatalos magán- és egyházi kezdeményezés, hogy ma még milyen hatalmi-adminisztratív gátjai vannak az efféle törekvéseknek.) Végső soron nem kevesebbről van szó, mint hogy a társadalom maga is kikerüljön kényszerű állami gondozottságából. Mert Magyarországon ma egy veszélyeztetett és mesterségesen kiskorúsított társadalom várja gyámsága megszűnését.
Lám, fejtegetéseinkbe mélyedve épp csak róluk feledkeztünk meg mostohán: Józsiról, Robiról, Ildikóról, Ferikéről és Titiről, a könyv hőseiről, akikért egy bátor kutató fojtó, sötét mélységekbe merült. Lemerült, hogy tört fényű igazgyöngyéletüket napvilágra hozza...
Jóvátenni a mulasztást, mesélni róluk már nincs lehetőség. Nem marad más hátra, mint a T. Közönség kegyébe ajánlani őket. Olvasson sorsukból – akit a másoké is érdekel!
- Bírálat [6]