Kezdetben vala a Duna Tájvédelmi Egyesület. (Illetve lett volna, ha a politikai vezetés engedélyezi, hogy megalakuljon.) Aztán a Duna Kör – nem kérdezte, hogy megalakulhat-e. Majd megjelentek a Kékek, a Duna Barátai, a Népszavazást Kérők, majd a Hirdetők.
A magyar környezetvédelmi mozgalom jó három évvel ezelőtt békés céllal, optimizmussal és „reformhittel” indult. Az a 40-50 ember, aki aláírta az első „jelenléti ívet”, és ezzel jelezte, hogy hajlandó időt és erőt adni a környezetvédelmi társadalmi munkára, egyáltalán nem gondolt „ellenzékiségre”, rendszerkritikára stb. Csak annyit gondolt, hogy Magyarországon is szükség lenne hatékonyabb természet- és környezetvédelemre, a Bős–Nagymaros Vízlépcsőrendszer kérdését pedig nyilvánosan kellene megvitatni, mert – az aggódó szakértők véleménye szerint – túl sok a tisztázatlan kérdés körülötte, s a következményei beláthatatlanok.
Ez a társaság őszintén hitte és remélte, hogy a – korai nyugati környezetvédelmi mozgalmakhoz hasonlóan – végezhet kizárólag környezetvédelmi jellegű tevékenységet, nem kell politizálódnia, elkerülheti az „ellenzékiség” vádját. Sőt, e csoport – és később a Duna Kör is – kifejezetten elhatárolta magát a magyarországi ellenzéki csoportoktól, saját kritikai hangot és kapcsolatrendszert kialakítva. E magatartás azon az okoskodáson alapult, hogy ha a környezetvédők megmaradnak egyetlen problémánál – nevezetesen a Bős–Nagymaros Vízlépcsőrendszer bírálatánál –, külföldi kapcsolataik pedig a nyugati „zöld” mozgalmakra korlátozódnak (melyeket a magyar sajtó antiimperialistának nevezett), akkor elérhetik, hogy a politikai vezetés egyes körei komolyan figyelembe vegyék kritikájukat és érvelésüket, és politikai radikalizálódás nélkül szólhatnak bele lényeges környezetvédelmi kérdésekbe (nevezetesen javaslatot lehetnek a vízlépcsőrendszer körül kialakult problémakomplexum megoldására). Ezt a reményt azonban igen hamar eloszlatta a magyar politikai vezetés merevsége, hajlíthatatlansága. A Duna Tájvédelmi Egyesület megalapítását tipikusan „magyar módon”, hónapokig tartó obstrukciós levelezgetéssel hiúsították meg, az érdemi válasz aztán végleg elmaradt. Az építkezés leállítását és alapos környezetvédelmi komplex vizsgálat elrendelését követelő, több ezer aláírással nyomatékosított levélre a vezetés – kissé fölényes – válasza az volt, hogy megbízta a beruházás megvalósulásában leginkább érdekelt Országos Vízügyi Hivatalt, készíttesse el a vizsgálatot. (A várt eredmény nem is maradt el!)
A korrekt, becsületes lépésre, a szakmai és társadalmi vita lehetőségének a megteremtésére nem került sor. Ehelyett – a Duna Kör egyes tagjainak „figyelmeztetése” mellett – tavaly augusztusban sajtókampány kezdődött, mely decemberig – módszeresen, bár meglehetősen primitíven – azt hirdette, hogy a vízlépcső jó és szép. Érvek nemigen hangzottak el, s még arra az alapkérdésre sem született válasz, miért van szükség az egészre (merthogy áramot alig-alig termel, s a mostani elképzelések szerint azt is elviszi az osztrák hitelező fél). A helyzet már-már „elrendeződni” látszott: a kormány döntött, az erőmű megépül, a környezetvédők le vannak győzve. S ekkor megjelentek a Kékek, a Duna Barátai, majd néhány „engedélyezett” társaság, felerősödtek a lokális csoportok hangjai és kiderült, hogy nemcsak a Duna Kört kell leteperni, hanem szembe kell nézni azzal a ténnyel is, hogy időközben egymástól független autonóm mozgalmak születtek, melyek nem koordinálják sem programjukat, sem taktikájukat. És jött a következő „csapás”: a Duna Kör megkapta az „alternatív Nobel-díjat”, amitől ismét megváltozott a „politikai” és „pszichés” helyzet. A Duna Kör – részben a társadalom nyomására, de nem kis mértékben a politikai hatalom hajthatatlansága miatt – egyre „politikusabb” helyzetbe került. S a díj ezt a „politikusságot” csak fokozza. A magyar vezetést legalább olyan kényelmetlenül érintette az eset, mint annak idején a lengyel Lech Walesa Nobel-díja.[SZJ] Nem is tudta átugorni saját árnyékát. A magyarországi hírközlő szervek nem közölték a hírt; Vargha Jánost arra próbálták rávenni, hogy utasítsa vissza a díjat, majd miután ő mégis az átvétel mellett döntött, igyekeztek „egyszemélyes látványossággá” alakítani az átadást, és a Duna Kör másik, a svéd parlament elnöke által szintén meghívott tagját nem engedték ki az átvételre.[SZJ]
Így a környezetvédelem – és a társadalom autonóm csoportjainak részvétele a környezetvédelemben – egyre „politikusabb” kérdéssé lett. S bár a Duna Kör ismét jelezte, hogy nem kíván konfrontálódni a hatalommal – a díjjal járó pénzt alapítványtevésre kívánja felhasználni, s ehhez kéri a Magyar Tudományos Akadémiát, vállaljon felügyeletet a kör fölött –, a politikai vezetés mind ez ideig nem fogadta el a gesztust. Sőt, a kör által meghirdetett, majd lemondott február 8-i sétán mégis megjelenteket „március 15-i” keménységgel verette meg. (Azóta tudjuk, hogy tudnak még keményebbek is lenni.)
De ekkor már nem a Duna Kör volt a független környezetvédelem „élcsapata”. A társadalom aggodalmát és legalitásigényét inkább kifejezte a vízlépcső ügyében benyújtott népszavazás-kérelem, mely az érvényben lévő alkotmány érvényben lévő paragrafusára hivatkozott, és e hivatkozást 2655 magyar állampolgár aláírásával nyomatékosította. A hatalom megint csak hű maradt önmagához: érdemleges válasz helyett – népszavazást „természetesen” nem rendelt el – egy semmitmondó, kissé lekezelő levélben értesítette a kérelmezőket, hogy az ügyről szakértők már döntöttek, tehát az nem népszavazás kérdése. Vagyis: a társadalomnak semmilyen formában nincs beleszólása az építkezésbe.
Végső, „elkeseredett” lépésként került az eseménysorba 30 magyar értelmiségi hirdetése a Die Pressében,[SZJ] nem is annyira a gyakorlati siker reményében, mint inkább „erkölcsi gesztusként”. A 30 aláíró közül nyilván senki nem lát bele igazán az osztrák belpolitika praktikáiba, s aligha hiszi azt bármelyikük is, hogy ettől jobb belátásra tér akár az osztrák, akár a magyar kormány. Az értelme inkább annyi, hogy tudomására hozták Európának: ami csehszlovák–magyar–osztrák kooperációban a Dunán folyik, arról nem kérdezték meg a magyar népet. (A többit sem, de ez most más kérdés.)
A magyar politikai vezetés megsértődött, mert a társadalom – vagy annak egyes „körei” – zavarják a politizálásban. Ilyen nehéz gazdasági helyzetben rossz hírét keltik külföldön. Megszülettek a „válaszok” a sajtóban, vezető politikusok nyilatkozataiban, sőt, a Die Pressében is. Ám a magyar politikai vezetés most sem a legfontosabb kifogásokkal foglalkozott, hanem elsősorban a „hallatlan módszert” emlegette, meg a „hirdetők” illojalitását. Az „igazi” válaszcikk, Szabó János írása pedig, mely május 12-én jelent meg a Népszabadságban és az osztrák napilapban, ismételten azt a „kétkulacsosságot” tükrözi, amit a magyar vezetés a gazdaságpolitikában és a politikában – a „külcsín és a belbecs” oly következetes szétválasztásával – folytat. A két cikk ugyanis – nem ugyanaz!
A német nyelvű szöveg igyekszik mérsékelt és tárgyilagos maradni, méltósággal és partnerként válaszolni a „hirdetésre”. A magyar változatban viszont igen gyakoriak a vádaskodások, sőt, közvetett fenyegetések.
(Nézzünk néhány példát. „A felhívás szerzői a valóságnak meg nem felelő módon állították...” – írja a Népszabadság, míg a Presse szerint „A hirdetésben azt állították, hogy...”, „szakértőink véleményét eltorzítják a felhívás szerzői akkor is, amikor kategorikus három pontba foglalt állítást tulajdonítanak az Akadémia...” – így a Népszabadság, míg a Pressében ez olvasható: „A felhívás fejtegetésével ellentétben...” A német nyelvű változatból hiányoznak az olyan határozott kijelentések is, mint pl. „A tudósok minden esetben ebből indulnak ki mindenütt a világon”.)
De nyilván azt is tudják a magyar politika irányítói, hogy a környezetvédelem kérdései egyre gyakrabban és egyre nyomasztóbban jelennek majd meg az elkövetkező években, és fennáll a valós veszély, hogy az eddigieknél kétségbeesettebb és kevésbé artikulált népmozgalmak kelnek lábra az ország egyes részein, ahol a levegőszennyezés vagy vízszennyezés már ma elviselhetetlen.
A társadalom – vagy az a néhány ezer érdeklődő és aktivista, aki az elmúlt három év eseményeit figyelemmel kísérte – megtanulhatta, hogy a környezetvédelem – politika! Mert a környezetvédelem nem a Balaton és a Velencei-tó újraélesztésével kezdődik, hanem elpusztításának megakadályozásával. Ez pedig a gazdasági döntések függvénye, s a döntéshozatali mechanizmus mikéntje összefügg a demokráciával. Ahol a társadalom beleszólhat a döntésekbe, akár utólag, radikális módon is, ott a döntések megváltozhatnak (lásd Ausztriában Hainburg és Zwentendorf sorsát); ahol a társadalmat kizárják a döntésekből, ott róla döntenek – nélküle.
A magyar politikai vezetés ugyanúgy reagált a környezetvédelmi mozgalomra is, mint bármely más autonóm megmozdulásra: amikor nem tudta leállítani, megtette „közellenségnek”. Saját döntését – mind ez ideig – nem volt hajlandó felülvizsgálni. Ez a „következetesség” igen könnyen tragédiához vezethet: az „ökológiai bomba” itt ketyeg a fejünk fölött. A környezetpusztítás mai fokán igen könnyen alakulhatnak ki olyan helyzetek, amikor a folyamatokat nem lehet többé visszafordítani, flegmán és általánosságban egy „hibás döntésre” hivatkozva. A környezetpusztulás igen hamar okozhatja a társadalom pusztulását (lásd: nitrátos ivóvíz, ólom- és szénmonoxid-tartalmú levegő stb.).
S mindebbe beleszólni – a szélsőséges helyzetek kialakulását megelőzendő – erkölcsi kötelességünk. De nincs más választásunk!
- Témáinkhoz [8]