Amint erről már szó esett véleményünk szerint a nemzetállam a modern uralom reprezentatív formája. A nemzetállam legerősebb és legfejlettebb alakzataival pedig a kommunista rendszerekben találkozunk. Azért nevezzük őket a legfejlettebbnek, mert bizonyos értelemben a legtisztábban képviselik a nemzetállam lényegét: egy adott terület és egy adott népesség fölött abszolút, senki mással meg nem osztott hatalmat. Ami itt bennünket esszénk természetéből kifolyólag a leginkább érdekel, az természetesen az ideológia, amelyre a kommunista államok támaszkodnak. Alább következő elemzésünk ennek a vázlatos, összefoglaló leírására vállalkozik – összefüggésben a nemzeti eszmével. Ez a leírás térben és időben korlátozott lesz. Térben, mert főleg a kelet-európai (és nem az ázsiai) „szocialista” országok tapasztalatából indul ki és időben, mert főleg a Sztálin halála óta bekövetkezett jelenségekre koncentrál. Lehetséges, hogy féloldalasnak fog tetszeni: de csupán azért, mert a már sokszor leírt és közismertnek tekinthető tényezőkre nem fog sok szót vesztegetni és főleg azoknak a mozzanatoknak az elmélyítésére fog törekedni, amelyeket nézetünk szerint gyakran ismernek félre.
<?xml:namespace prefix = o />
Leírásunk nem volna érdekes, ha nem kellene azt hinnünk, hogy a nacionalizmus egyre nagyobb szerepet fog játszani a kommunista hatalomgyakorlásban. Minden jel arra mutat. Persze ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszerek vezetőinek ne okozna fejtörést a nacionalizmus; a Szovjetunióban a birodalom soknemzetiségű jellege miatt, Kelet-Németországban a gazdagabb és szabadabb nyugati szomszéd miatt; Magyarországon a határokon túli magyar kisebbségek gondjainak a szövetségi rendszer ellenében ható súlya miatt, Jugoszláviában a szövetségi köztársaságok centrifugális törekvései miatt stb., de mindenütt két fő ok játszik szerepet: az egyik a kínai szindróma – félelem az oroszok vezette kommunista világbirodalom fölbomlásától, a másik pedig (amelyről hosszabban kell beszélnünk) a nacionalizmus és a marxi szocializmus kétértelmű viszonya, amely olykor és némelyekben azt a félelmet ébreszti föl (másokban, pl. rövidlátó nyugati államférfiakban pedig azt a reményt), hogy a nacionalizmus elúrhodása veszélyezteti a rendszer jellegének állandóságát és általában a rendszer politikai stabilitását. Ez utóbbi félelmet (illetve reményt) az elmúlt negyven év kelet-európai szabadságmozgalmainak mélységes félreértése váltja ki. Tény, hogy valamennyi kelet-európai lázadás az orosz befolyás ellen is irányult; ám kérdés, hogy az orosz befolyás megkülönböztethető-e magától a rendszertől. Kérdés az is, hogy a politikai szabadság és a társadalmi igazságosság követelése kikerülhette-e a diktatúrát exportáló és fönntartó orosz politikai és katonai gépezet visszaszorításának problémáját. Egyetlen kelet-európai lázadás sem irányult az orosz nép mint olyan ellen, már csak azért sem, mert a katonai megszállás és bábkormányok működtetése még nem gyarmati uralom a maga klasszikus formájában: a lakosság ritkán találkozhatott közvetlenül orosz tisztviselők úrhatnámságával és visszaéléseivel: a sommás utcai igazságtételek sem az oroszok, hanem a hazai kommunista erőszakszervezetek emberei ellen irányultak. Amellett a kelet-európai népek nagyon jól tudják, hogy az orosz befolyás változatlansága mellett a rendszerek nagyon erősen különbözhetnek egymástól a belső viszonyok függvényében – kevesen cserélnék el Magyarország orosz megszállását és viszonylag tűrhető állapotát Románia nagyobb függetlenségéért.
Persze ez a félreértés nem érthetetlen. Az az oka, hogy Európában létrejött a szabadságmozgalomnak, a forradalomnak, a lázadásnak egy standard képe, amely elsősorban XIX. századi emlékekre támaszkodik. Eszerint a lázadás a tőkés rendhez kapcsolódó ilyen-olyan politikai rendszereket támadja, romantikus és baloldali. Mivel a kommunizmus baloldali, az ellene való lázadás nyilván csak jobboldali lehet. Sokan leírták – és igen helyesen –, hogy a liberalizmus hitelvesztése Nyugaton bizalmatlanná tette a baloldali értelmiséget olyan viktoriánus igények iránt, mint emberi jogok, szabad választások, jogállamiság („rule of law”) stb. Márpedig a közvéleményt a baloldali értelmiség irányítja. Ez alkotta meg a „nemzeti kommunizmus” használhatatlan fogalmát, amelynek olyan különböző tényeket kellett volna leírnia, mint Tito-féle diktátorok vonakodását attól, hogy hatalmukat megosszák az oroszokkal, Nagy Imre félénk lépéseit egy autentikus demokrácia irányában vagy a szegény Alexander Dubcek törekvését arra, hogy a cseh nép demokratikus vágyait némi paternalisztikus toleranciával elégítse ki, sőt, arra is volt példa, hogy a „nemzeti kommunizmus” rubrikájába sorolták Jaruzelski tábornoknak azt a fegyvertényét, hogy szovjet katonai segítség nélkül is föld alá kényszerítette a Szolidaritás mozgalmát. Mellesleg megjegyezve nem véletlen, hogy a liberalizmusnak az újkonzervatívok által véghezvitt rehabilitációja szülte meg Nyugaton a szovjet rendszer néhány első, ha nem is tudományos igényű, de legalább józan értékelését. A szocialista baloldal – elenyésző kivételektől eltekintve – ma eltökélten etatista-kollektivista és antiliberális (lásd például a brit Munkáspárt ijesztő kacérkodását a totalitarizmusnak nem is csak egy fő válfajával), azonban hagyományosan monopolizálja a szabadság pátoszát. Ezért mi sem könnyebb, mint minden szabadságtörekvést a kommunista rendszerekben nacionalizmusnak nevezni, illetve – s ez legalább olyan fontos! – minden nacionalista jelenségről azt vélni, hogy az gyöngíti vagy föllazítja a kommunista rendszert. Andrej Szinyavszkij írja le egyik cikkében, hogy megkérdezett egy vezető amerikai szakértőt, miért részesíti előnyben az orosz máskéntgondolkodók közül az autoritárius szélsőjobboldaliakat, sőt, a fasisztákat, noha maga liberális (az amerikai „liberális” persze Európában körülbelül szociáldemokratát jelentene). A szakember azt válaszolta, hogy bár személyesen utálja a „Kard és Sas Szövetséget” – remélem, az olvasó még emlékszik a Tizenkét szék Osztap Bender alapította[SZJ] monarchista egyesületére –, de csak ennek van „némi esélye”. Őszintén reméljük, hogy a szakértő nem hazudott, és csak cinikus realistának képzeli magát, de tartunk tőle, hogy azt gondolja: ha én is mosolygok Jefferson, Hamilton, Madison hagyományán, ugyan mit várhatnék azoktól, akiknek szükségképpen imponál a világ legsikeresebb diktatúrája?
F. A. Hayek két alapvető fontosságú könyvében – The Road to Serfdom, The Counter-Revolution of Science – helyesen írta le azt, hogy miben áll a kollektivista totalitarizmus csábítása a nyugati értelmiségiek számára, s különösen fontos az, amit a nácizmus szocialista eredetéről ír. Fejtegetéseit nincs miért megismételnünk. Valami azonban hiányzik. A túlságos távolság vagy a túlságos közelség miatt még senki nem értette meg, hogy mit is jelentett a marxizmus a kelet-európai kultúra számára, márpedig enélkül a kommunista rendszereket lehetetlen elemezni. Akkor sem, ha ezeket a rendszereket ma a marxizmus fokozatos kihalása jellemzi, ami – bár ez meglepő állítás lehet éppen tőlünk – semmiképp nem válik minden szempontból az előnyükre. A marxizmus ideológiai szerepének megértése nélkül a mai kelet-európai nacionalizmus reménytelenül megfejthetetlen rejtély marad, bár fölszíni megnyilvánulásait bárki észlelheti. Egyetértünk Alekszandr Zinovjevvel abban, hogy itt nem a marxizmus helyessége számít. Jellemzésére is csak annyiban vállalkozunk, amennyiben témánk szerint erre föltétlenül szükség van – elvégre a marxizmus korunk legbővebben ismertetett s ezért (állítólag) legjobban ismert elmélete, s tárgyunkhoz csak közvetve kapcsolódik. A marxizmus hatásának megmagyarázása végett történelmi kitérőt kell tennünk, amelyben – sajnos – néhány kurta és népszerűtlen megállapítás foglaltatik majd.
1.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy a régi Kelet-Európa a Barbaricum része volt. Akár az osztrák, akár az orosz, akár a török birodalomhoz tartozó országokat nézzük – ritka és időleges kivételektől, többé-kevésbé futó föllángolásoktól eltekintve –, egyikük sem volt képes jelentékenyebb kulturális teljesítményre. Ezért a nemzeti büszkeség a birodalmat szokta okolni, de nem mindig joggal. Ezt éppen a kivételek mutatják: változatlan birodalmi fönnhatóság mellett olykor jelentős művek születtek. Azt sem szívesen vallja be, hogy legszebb kulturális emlékeink nyugati importnak köszönhetők. Katedrálisainkat többnyire németek építették. A közép- és kelet-európai német települések laza hálózata közvetítette hozzánk az európai kultúrát Prágától az Urálig. Szerzetességet és szőlőművelést franciáktól tanultunk, ikonfestészetet Bizánctól. A kereszténység nem adott Kelet-Európának nagy misztikusokat, látnokokat, himnuszköltőket, skolasztikusokat; szentjeink ügyes adminisztrátorok, durva és gátlástalan térítők, ravasz hadvezérek voltak. Városaink német szigetek, nemességünk tudatlan: a lovagi műveltség legszebb virágainak illatától inkább tüsszögött, mint ábrándozott. Folklór természetesen létezett – de az Nyugaton is. Számunkra persze fontosabb, mert egyebünk alig van. A fölvilágosodás már Németországban megtorpant; először a liberális XIX. század kapcsolta igazán Európához keleti kültelkét abban az értelemben, hogy itt csakugyan önálló, eredeti és jelentős erőfeszítések voltak a civilizációnak nemcsak átvételére, hanem saját erőből való megteremtésére is. Ez volt egyébként történelmünk legnyugodtabb korszaka. A liberális kor nagy reformerei nyugati vívmányok tudatos adaptációjára törekedtek a vaspályától a hitelbankig és a parlamentnek felelős kormányig. Az osztrák birodalomban 1848 után a liberálisok – ki szíve szerint, ki kénytelenségből – a nacionalizmus ellen döntöttek: a kiegyezés közigazgatásilag egységes, összetartó alakot adott a Habsburg-tartományoknak, de politikailag és érzelmileg végzetesen megosztotta. Musilnak A tulajdonságok nélküli emberben nincs igaza abban, hogy a Monarchiát senki nem akarta: igaz, az ausztriai németség – Bécsen kívül – nem kedvelte meg, de mellette volt a galíciai lengyel arisztokrácia, a hadsereg, a zsidóság, a cseh értelmiség (a cseh nacionalizmus nem Ausztria, hanem a csehországi német kisebbség ellen irányult elsősorban), a szociáldemokrata munkásság, a magyar mágnások, a katolikus egyház, a magyarországi kisebbségek (amelyek a magyar asszimilációs törekvésekkel szemben ellensúlyt kerestek Bécsben), és mellette volt – Ausztrián kívül – a városok német lakossága. A szó nemzeti értelmében persze senki nem lelkesedett a Monarchiáért mint hazáért, és a nemzeti konfliktusok a tömegszenvedélyek játékszerévé tették a liberális demokrácia kezdeményeit – bár ehhez hasonlót a Dreyfus-pör Franciaországáról is elmondhatunk. A Monarchia nemzetei 1914-re lelkileg készen álltak a balkanizálódásra, ami 1918–19 után be is következett. S vele együtt a nekivadult provincializmus uralma, a demokrácia teljes diszkreditálódása, az őrjöngő és kicsinyes sovinizmus. A plebejus nacionalizmus és antiliberális populizmus, a korporatív és organicista ideológiák, a fejőstehén-állam és az atya-állam kultusza előkészítette ezeket az országokat (Csehország kivételével) a fasizmus befogadására és a szovjet kommunizmus eltűrésére.
2.
Ex Oriente lux[SZJ] – gondolták a kelet-európai értelmiségiek, akik mint minden értelmiségi, hajlamosak voltak azt hinni, hogy a fény mindenesetre belőlük sugárzik. Az individualista és demokrata Nyugatban végre fölismerhették az igazi ellenséget, s mivel saját magaskultúrájuk nyugatias, vagyis „idegen” volt, szívesen elvetették mindenestül: a nacionalizmus a nemzeti hagyomány ellen fordult (ez, mint már esett róla szó, különben is szokása olykor). A kelet-európai kultúrák érvényes hagyománya főleg XIX. századi: az arisztokratikus konzervatív Szekfü Gyula ennek csak az utolsó harmadát vetette el, a plebejus-radikális konzervatív Németh László az egészet. De az elv közös. Az igazi hagyomány a „mélyben”, a paraszti kultúrában található – s csak olyan katolikus liberális, mint Babits, merhette leszögezni, hogy de facto a magyar kultúrát a középnemesség teremtette meg: hiszen ő nem vetette el a XIX. századot. (Ezt Szekfü és mai követői is csak úgy kerülhették el, hogy konzervatívokká festették át a liberálisok egy részét, például Széchenyi grófot.) Az „ősi” antimodern magasztalása a folklórban vélt támaszt nyerhetni, de ez nem akadályozta meg a magasztalókat abban, hogy regényeket, avantgárd esszéket és prózaverseket írjanak. A keleti konzervatív szocializmus a Barbaricumba való visszatérést sürgette; hirdetői csak a szovjet kommunizmussal szemben lettek engedékenyebbek a Nyugattal és a kelet-európai XIX. századdal foglalkozván. A Barbaricumba való visszatérés nem az ő szájuk íze szerint történt: a marxizmus miatt európai külleme volt. Nagyon sokan – ma is – a kommunista rendszer külsődleges európaiassága miatt állnak szemben vele: a modernizációt és a pszeudoracionalizmust ellenzik, nem a diktatúrát. Mindazonáltal pszichológiai és „ideológiai” értelemben nem ismerik félre az ellenfelet.
3.
Az emberek nagy tömegének első találkozása a nagy európai intellektuális és kulturális dilemmákkal akkor történt meg Kelet-Európában, amikor a marxizmus elterjedt. A szociáldemokrácia kultúraterjesztő szerepét alig lehet túlbecsülni. Amikor Magyarországon a Tudományos Akadémia elnöke egy dilettáns versikéket irkáló főherceg volt.[SZJ] A szervezett munkások egy igen jelentős része Balzacot, Tolsztojt, Spencert, Kautskyt, Zolát, Gorkijt olvasott, dalárdáiban klasszikus kórusműveket énekelt, a Bauhausról vitatkozott, közgazdaságtant, pszichológiát és történelmet tanult, megismerte és gyakorolta az artikulált politikai szenvedély, a szolidaritás, a fegyelem különféle formáit. Kelet-Európában eleve a szocializmus teremtette meg az írástudó modern munkást, ahogyan Angliában a puritanizmus. Aki ezt nem veszi tudomásul, ostoba. De persze ez még nem marxizmus, ha a szemináriumok előadói és a szocialista népszerű sajtó újságírói többnyire marxisták voltak is. A cenzusos választójog[SZJ] és a társadalom arisztokratikus légköre persze kizárta a munkásságot a parlamenti harcokból s ezzel az ún. politikai nemzetből (s közömbössé, olykor ellenségessé tette a nemzeti problematika iránt), de ezáltal, hogy át volt itatva modern világi kultúrával és az igazságosság pátoszával, fogékonnyá tette a demokratikus értékek iránt, bármennyire ambivalens volt is a szociáldemokrácia álláspontja a voltaképpeni liberális demokráciával szemben. A marxizmus hatása azonban csak az osztálytudatos szervezett munkásságra volt jelentős, márpedig ez Kelet-Európában sohasem volt több befolyásos kisebbségnél. A kommunista hatalomátvétel után a marxizmus széles körű kulturális sokkot okozott. Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy ez a sokk először a szétrombolt Oroszországot, majd a már balkanizált, mélyen XIX. századi szellemi nívója alá süllyedt Kelet-Európát érte.
4.
Mit kínált a szovjet marxizmus? Sok mindent.
a) Teleologikus történetfilozófiát: a modern elidegenedés leküzdését ígérte, hitelességet (autenticitást) a végállapotban. (Az eszme történetét lásd Lionel Trilling szép könyvében: Sincerity and Authenticity, 1972). Vallásos ígéret volt ez: nem pusztán szabadságot és boldogságot helyezett kilátásba, hanem megváltást a hamisságtól, a hazugságtól; tehát szembenállást a modern civilizáció állítólag mesterséges voltával a modern civilizációra fölöttébb jellemző módon. Primitív formában számos párttanfolyamon ismétlődött meg Rousseau és Voltaire vitája; Athén vagy Jeruzsálem – kérdezhették volna.
b) Ez a teleológia ugyanakkor a történelem tudománya kívánt lenni: emberek milliói először szembesültek (itt közömbös, hogyan) azzal a kérdéssel, hogy miért történt úgy, ami történt, ahogy – el kellett töprengeniük az uralom, az igazságosság, az egyenlőség természetén, a forradalmak okain, a Gracchusok erényein, Luther és Münzer viszonyán. A magyarázat (szerintünk) hamis volt, a beállítás is; a kérdések jelentős részét rosszul tették föl; de föltették őket.
c) A marxizmus ugyanakkor ontológiát is kínált, a filozófiailag képtelen dialektikus materializmust, ez kozmológia is volt, természetfilozófia is, a természettudomány bírálata is. Darwin és a genetika, Einstein és a végtelenség problémája: szánalmasan kezdetleges formában elrendeződött minden néhány varázsszó segítségével – anyag, ellentmondás.
d) A szovjet marxizmus magyarázatot kínált a társadalmi jelenségek okára és mibenlétére, s ebben rejlett fő ereje. A sematikus gazdasági determinizmus segélyével egyszerre kaptak az emberek eredetmítoszt és hierarchiát a teremtő munka középponti mitologémája köré csoportosítva; technika, gazdaság, politika, kultúra szociális teológiai sorrendje megállapíttatott; a primum vivere, deinde philosophari[SZJ] laposságához a pénzzel szembeni középkori előítélet társult: ravasz vegyülék, ha jól meggondoljuk. A gazdaság, mint tudjuk, az alap (a „termelési mód”): de ennek kapitalista, azaz modern formája megvetendő és szolgai – a munka fölszabadítása egyszerre arisztokratikus és plebejus eszme. Ahogy a budapesti kávéházi bölcsesség tartja: a népet föl kell szabadítani, mert különben nem lehet kibírni. A munkás egyrészt Atlas, aki a vállán hordozza a világot; másrészt az elidegenült munka folyamatában nem ember senki. A kérges tenyér tulajdonosának büszkesége, a világnak szégyene.
e) A szovjet marxizmus büszkeségre adott okot: elég volt hinni benne, és az ember mindannak örököse lett, ami nagy volt a múltban – kivéve, érdekes módon, az 1848 utáni dekadens korszakot –; innen származik a kommunista művelődéspolitika ismeretes klasszicizmusa: százezrek tartoztak megismerni Homéroszt, Rabelais-t, Fieldinget, Thackerayt, Gogolt, Stendhalt, Mozartot, Beethovent, Rembrandtot és Gustave Dórét; betiltott írók tucatjait fogták fordítói munkára. Megjelent Locke, Diderot és Hegel: a filozófia iránt hagyományosan közömbös kelet-európai kultúra kénytelen volt befogadni ezt az idegen növényt; de mint a burgonyának, ennek sem a gyökerét fogyasztották, hanem a virágát. Sokakat egyenesen kényszerítettek, hogy Shakespeare-matinékra járjanak, az operaszínpadról az új világnak harsogta élveteg bölcsességét Falstaff.
f) A szovjet marxizmus az erre kellőképpen előkészített kelet-európaiaknak érthetően bemutatta, miért felsőbbrendűek a nyugatiaknál: a nyugati gazdaság eredete szégyenletes, demokráciájuk hamis, kultúrájuk erőtlen és hanyatló (maguk is ezt mondják! – s valóban). Spengler azt írta a Preussentum und Sozialismusban, hogy aki a Rajnától keletre liberális, az a lelke mélyén angol. Ezt ezután úgy fogalmazták meg, hogy az angol–amerikai imperialista burzsoázia lakája – de a lényeg hasonló: idegen.
g) A szovjet marxizmus démonológiát is kínált: az árulás és összeesküvés mitológiájával – amelyet a történelemben visszafelé is érvényesítettek, méghozzá mindig nacionalista éllel –, az „ostromlott erőd” ismeretes képével vallásos jellegű büszke félelmet gerjesztett: a gonoszok légiójával szemben erősítette a kiválasztottak összetartását.
h) Manapság sokan hangsúlyozzák a marxizmus párhuzamát a modernséggel szembeni romantikus és/vagy avantgárd lázadással (Edmund Wilson: To the Finland Station, Marshall Berman: All That Is Solid Melts Into Air, George Lichtheim számos régebbi tanulmányában és sokan mások), s ebben igazuk is van. A szovjet marxizmus igazán nem volt túl barátságos Nietzschével vagy Baudelaire-rel, de a moralitás és egyéb „keresztyén” „illúziók” elutasításában nem adta náluk alább: heroikus világnézet volt a nietzschei értelemben, és a jón-rosszon (mint illúzión) túllépett „új embert” a hétköznapokban gyakorolt viktoriánus viselkedési cenzúrája ellenére a nagyság kritériumával mint gazdag, teljes, nem individuális és a jövő felé forduló lényt határozta meg, teljesen Carlyle és Nietzsche szellemében, noha persze vulgárisan és rossz stílusban. Malraux a La Condition humaine-ben (magyarra ezt sajnos „Emberi sors”-nak fordították) és A hódítókban, ahogy mondani szokás, a maga tragikumában mutatta meg, miről van szó, de ezt Iszaak Babel, Furmanov, Szerafimovics, Pilnyak, a fiatal Fagyejev, Taraszov-Rogyionov sem gondolta és ábrázolta másképp: vérből és mocsokból magasodik föl az új hős, miles Dei,[SZJ] az ideologikus gyilkos – a magasabb rendű moralitás képviselője. Ez kommunista körökön kívül is vonzó: az olyan ideologikusan motivált szovjet kémek, mint Burgess, Maclean, Philby, Sir Anthony Blunt ezúttal kierkegaard-i, paradox-morális alapon találnak megértésre a katolikus Graham Greene Az emberi tényező c. kitűnő regényében: a vallási stádium magasabbrendűsége okán. Bár Greene hőse nem hívő, az együttérzés parancsa készteti szokványos moralitása föladására; még vallási jutalomban sem részesülhet, mert kételkedik választása helyességében, sőt, lehetőségében. Mi lehet ennél hősiesebb?
i) A szovjet marxizmus egyik legfőbb lelki előnye az, amit meglehetősen furcsa terminussal Ernest Gellner auto-funkcionalizmusnak nevez, és így ír le: az auto-funkcionalizmus abból áll, hogy hitünket nem egyenesen igazoljuk azzal, hogy kimutatjuk róla: igaz, hanem ellenkezőleg, azzal, hogy lényegi szerepet játszik, „funkcionális” valaki saját személyiségében, társadalmában, hagyományában, nyelvében stb. Ezt a megfontolást persze el kell rejteni és némiképp (nyilván a szó pszichoanalitikus értelmében) elaborálni, hogy meggyőző lehessen. Az első lépés az igazság egy elmélete, amely szerint az igazság „voltaképpen” valamely biológiai, társadalmi, nyelvi funkció betöltése. Aztán rámutatnak, hogy bizonyos hitek csakugyan ezt a szerepet játsszák; ebből pedig arra következtetnek, hogy a hit hitelt érdemlő („sound”). Az auto-funkcionalizmus erkölcsi hátránya, írja Gellner, hogy művelőit arra kényszeríti, hogy kettősen gondolkodjanak, hogy gondosan szétválasztott fogalmi síkokon éljenek. A fölső tételt valamely hit vagy eszme funkcionalitását illetően, valaminő semleges és szekuláris személy mondja ki, aki erről a hitről mint elfogulatlanul és kívülről megfigyelt adatról beszél.
A következtetést azonban „belülről” fogják föl, mintha a hit a szó valódi, nem pusztán „funkcionális” értelmében volna igaz. A premissza megfogalmazója és a konklúzió haszonélvezője azonban egy és ugyanaz a személy, legföljebb bajuszt ragaszt. A marxizmus köztudomásúlag ideologikus látszatként leplez le minden őt megelőző tudatformát, amely azonban igaz volt a maga idejében; illetve számon tart a különböző osztályérdekeknek megfelelő igazságokat; az igazság szinkronikusan és diakronikusan is viszonylagos, kivéve a proletár világnézetet, amely történetileg és érdekeltsége folytán is viszonylagos lenne, ha a proletariátus sajátos üdvtörténeti helyzete nem volna példa nélkül álló – a proletariátusnak ugyanis érdeke az emberiség igazságrelativitást okozó megosztottságát fölszámolni, ráadásul vele új történelem, „az emberiség igazi története” kezdődik, kilátással „a szabadság birodalmára”. Hogy mi erre a biztosíték? Természetesen a marxisták ünnepélyes becsületszava. Ennyiben a marxizmus kényelmes, átfogó és fölöttébb modern ideológia, amely még ezen fölül is számos hasznos ambivalenciával örvendeztet meg bennünket (pl. történelmi szükségszerűség és törvényszerűségek kontra forradalmi akarat és tervezés stb. stb.). Mint ilyen, az auto-funkcionalizmus tipikus esete. Ebben megegyezik az egzisztencializmussal, a hermeneutikus filozófiával, a szellemtörténettel, a kulturális antropológia legtöbb iskolájával, a nyelvfilozófia bizonyos áramlataival és sok egyébbel.
A marxizmus kétségkívül nem legitim örököse mindannak, amire őseként hivatkozik, s a szovjet marxizmus a maga leegyszerűsített és durva módján persze még kevésbé az. „Épületében” (pontosabban échafaudage-ában, állványzatában), ebben a zűrzavaros konglomerátumban föllelhetők az elmúlt kétszáz esztendő európai tendenciái, ha nem is a számunkra legrokonszenvesebbek. Mindezek egyetlen tömegben zuhantak Kelet-Európára; a sokk erős volt, rejtett vagy nyilvánvaló utóhatása tartós. Az első átfogó világi eszmehalmaz volt, amely errefelé megkísértette az elméket, és ha tetszik nekünk, ha nem, ez vitte véghez azt a modernizáló, entzaubernde[SZJ] munkát, amit másutt a szekularizáció, a felvilágosodás, a liberalizmus és a szocializmus lassan és együttesen.
A marxizmus anti- és „poszt”-modern jellege miatt ez a munka egyrészt könnyű volt, mert európai külleme ellenére sok tekintetben hízelgett a helyi előítéleteknek, amelyek a bőség, a demokrácia, a műveltség hiányaiból fakadtak, másrészt azonban – ugyanezért – nem mehetett a fölületnél mélyebbre. Vallás helyett valláspótlékot adott, elmulasztotta megadni a modern társadalomban egyedül lehetséges szabadságfajtákhoz szükséges bátorságot, amely a babonák segítsége nélkül próbálja megtudni az igazat és próbál elboldogulni a – ha tetszik – elárvult világban. Tudás helyett elfogultságokat és szenvedélyeket kaptunk tőle, az európai kultúra egy jellegzetes állítása helyett káoszt.
A marxizmus utolsó hajtása Európa keleti felében a revizionizmus („kritikai marxizmus”) volt, amely ma már csak Jugoszláviában bír némi jelentőséggel. A revizionisták legnagyobb érdeme talán az volt, hogy megpróbálták a közönség számára megmenteni mindazt, ami nekik a kommunista modernizáció vívmányai közül értékesnek tetszett, megpróbáltak a Tan keretei között valódi szellemi teljesítményeket létrehozni, miközben növekvő mérvű toleranciával tekintettek más eredetű gondolatokra is. Azt gondolták, hogy a szovjet marxizmus hatására keletkezett új kelet-európai kultúra levetkőzheti kezdetlegességét és klasszicizmusát, hogy valódi filozófiai és tudományos vitákat lehet és kell kezdeményezni legalábbis marxisták között, hogy a marxista értelmiségből a demokrácia érdekében működő, nyomást gyakorló csoportokat lehet létrehozni (s ezért mérsékelt pluralizmust igényeltek maguk és a hozzájuk hasonlók, ha nem is mindenki számára), stb., egyszóval megpróbálták a közönség javára fordítani mindazt, amit a kommunista rendszer erőszaka a kultúrában kiváltott.
Illúzióik egyszerűen illúziónak bizonyultak, és a rendszer rövid úton megszabadult tőlük; ennek hatására a legtöbben a marxizmust is faképnél hagyták. Kiderült azonban, hogy illúzióikban bizonyos fokig a vezetés is osztozott, legalábbis annyiban, hogy vannak védeni érdemes „szocialista értékek”, s hogy a marxizmus a kommunista rendszerben egyfajta lingua franca, egységes kulturális tájszólás, amelyen érintkezni és eszmét cserélni lehetséges és hasznos. A revizionistákkal való összetűzés (és persze szerepük 1956 és 1968 előkészítésében) rávezette a pártot arra, hogy a marxista doktrína immár fölösleges ballaszt. Az iparosítás első szakaszának és a tömegterrornak a befejeztekor fokozatosan megszűnt a merev indoktrináció szüksége, a társadalom kohéziójának és engedelmességének elérésére más eszközök is elégségesek: a fogyasztás bátorítása, a tömegszórakoztatás, a fegyveres testületek. A hitviták fölöslegesek: hiszen minden marxista a saját nézeteiről fogja azt hinni, hogy ők jelentik az igazi marxizmust, tehát implicite el fogja vitatni a vezető csoporttól legitimációja egyik fontos aspektusát: azt, hogy a Tant képviseli és őrködik tisztaságán.
A kelet-európai kommunista pártok marxizmusa ma is fönnáll persze, csak teljesen negatív: a kifejezetten, nyíltan antimarxista nézetek továbbra is tilosak, legalábbis tilos a marxizmust bírálniuk; ugyanakkor a marxista elmélet is tilos, különösen, ha a kommunista rendszerre magára alkalmazzák (hiszen óhatatlanul egyenlőtlenséget, kizsákmányolást, osztálykonfliktusokat fog kimutatni, fogalmi szerkezetét a tényleges helyzetre vetítve aligha juthat ortodox és egyben derűlátó véleményre). Persze marxista színezetű elmélet alkotására ilyen körülmények között csak tehetségtelen, kulturális hivatalnokok vállalkoznak, de ők sincsenek sokan. Olyan, a Hruscsov-szakasztól meg sem érintett országban, mint Románia, ahol a régi sztálini fölhalmozási modellt követik, nyilvánvalóan még szükség van legitimáló ideológiára: de ott a személyi kultusz időnként marxista–leninista stiláris őrjöngését választották, sőt olykor a pszeudo-tömegmozgalom maoista technikával, de fasiszta retorikával történő szimulálását is. A romániai „kulturális forradalom” világosan megmutatja, hogy a sztálinista elemekben gazdag föltétlen parancsuralom céljaira sem jó többé a szovjet marxizmus valamely változata: új (illetve régi, de nem marxista) ideológiára van szükség.
A kelet-európai rendszerek hallgatólagosan tudomásul vették, hogy a marxizmusban senki nem hisz – ha az általa népszerűsített előítéletek nagy része még mindig eleven is –, és az ügyes magyarországi vezetők például csak november 7-én kotorják elő a naftalinból. A kontinuitás végett persze a marxizmust „oktatják”, s evégett továbbra is hatalmas apparátus áll rendelkezésre: de az iskolán és a párttanfolyamokon kívül az emberek sehol sem találkoznak vele: a népszerű és elismert kulturális alkotásoknak semmi közük hozzá; nincs tekintélye és senki nem is akarja igazán, hogy legyen – de mindenkibe beleverik, hogy mit kell kerülnie, mit nem szabad bírálnia, így mindenki óvakodik is attól, hogy hozzányúljon ahhoz, ami a marxizmusnak része volt: főként a társadalmilag releváns tényekre vonatkozó általánosításokat szokás nem elvégezni.
A marxizmusban (és más modern tanokban) szokásos vitakérdések és vizsgálati módszerek egyszerre veszélyesek és diszkreditáltak (kivételek persze akadnak: ma Magyarországon a közgazdászoknak a legszűkebb szakmai nyilvánosság előtt szabad vitatkozniuk, mert a vezetésnek szüksége van tanácsaikra; de a revizionisták még a nagy nyilvánosság előtt torzsalkodtak). Ezzel a modern kultúra egész nagy fejezetei kerülnek a szemétdombra: s az értelmiségiek önigazolása szükségessé teszi, hogy lenézhessék azt, amihez nem mernek nyúlni. Ideológiai színeváltozásukat ugyanakkor egyszerű témaváltásnak tüntethetik föl, óvatosságukat pedig távolságtartásnak: Kelet-Európában nincsenek egzisztencialisták, csak az egzisztencializmus tárgyilagos ismertetői; illetve az egzisztencialista hangulatú esszék nem hivatkoznak pozitíve az egzisztencializmusra: a kettő soha nem ér össze.
Mindennek az a csöppet sem meglepő következménye, hogy a kelet-európai kultúra a legjobb úton van afelé, hogy visszasüllyedjen a Barbaricumba; a marxista kulturális sokk vérrel megváltott indirekt vívmányai nyom nélkül eltűnnek. A marxizmus epizód volt; a provinciális hagyomány úgy folytatja önmagát, mintha a harmincas évek óta semmi sem történt volna. S hogy itt mi minden megy veszendőbe, arra jó példa hazánk egyik vezető esztétájának kijelentése – persze nyilván félig tréfásan értették –, amely szerint a Fidelio bolsevik opera. Mi sem természetesebb: mivel Beethovent és nemzedékét megérintette a felvilágosodás és a francia forradalom, és mivel a marxizmus ezek örökösének nyilvánította magát, ezzel Beethoven és Kant és Tom Paine piszok vörösnek számít, s jobb ember nem ereszkedik le hozzájuk. (Különben is Bach a divat.) Ezek a sejtések persze igazak is lehetnének: de senki nem vitatkozik felőlük. Az ésszerű okfejtés – amire egyébként a marxizmus nem a legjobb példát nyújtja – szintén kompromittálódott. Az irracionalizmus és a lila gőz üli torát.
Az egyébként a marxizmustól örökölt auto-funkcionalizmus szinte teljesen betölti a kulturális szcénát: a historicista-tradicionalista és „nyelvi” modellek uralkodnak. Mindez nyersen szólva arra szolgál, hogy igazság és hamisság, jó és rossz között ne tétessék különbség. A marxista cenzúra ok és kibúvó arra, hogy az emberek elveiket ne állítsák egyenes formában: az irracionalizmus pedig módot nyújt arra, hogy ezt ne is kelljen megtenniük. A kultúra intellektuális és morális színvonala egyszerre zuhan. A revizionisták és sztálinisták vitája abszurd volt, de szólt valamiről; a steril akadémizmus és a felelőtlen szépelgés mai elegye azonban plauzibilis és civilizált (egyelőre még) – ahol és amikor a marxista cenzúra fölerősödik, ott a humán tudományok egyszerűen meghalnak (mint Csehszlovákiában) s velük az irodalmi és művészetkritika. Nyugaton bizonyára nehezen értenék meg, hogy nálunkfelé olyan különböző dolgok, mint az empirikus kutatás, az ismeretelmélet, az egyenlőség, a társadalmi struktúra, az agyfiziológia rossz csöngésű szavakká váltak, mert némelyek a marxizmusra emlékeztetnek (a marxisták foglalkoztak velük). Az elmélet szétporladása „fönt”, az olcsó tömegkommunikációs és egyéb szórakozás térhódítása „lent” a magaskultúra példátlan presztízsveszteségéhez vezetett. A kommunista hatalomátvétel előtt ez a presztízs igen magas volt, noha kevés volt az igazán művelt ember – a kelet-európai irodalom ma széles körben csodált remekeit keletkezésük idején (egy kis létszámú elittől eltekintve) a közönség közönnyel fogadta; a hazafias giccsel és a szórakoztató fércművekkel semmi sem kelhetett versenyre; a populista irányzatok egyik legtöbb gondja az volt, hogyan kényszeríthetnék a közönséget politikai retorikával a számukra kedves magasirodalom fogyasztására; programjuk a népi közönség előállítása volt fölülről. Ezt a programot – persze más ideológiai tartalommal – a kommunisták hajtották végre. A közönség rendeleti úton megszületett ugyan, de más rendeletek betiltották a kultúra aktív művelését.
A magaskultúra ideáljaihoz való tradicionalista ragaszkodás és a paternalizmus együttese váltotta ki a múlt paradigmatikus remekeinek kultuszát, amely persze együtt járt a „szocialista realizmus”-nak nevezett harsogó állami dilettantizmussal és társaival. A kommunista iskolamesterek átismételtették az emberekkel a XIX. századot, amely az egykorú liberális fölületesség folytán nem hagyott rajtuk mély nyomot. A kortárs kommunista műveltség ürességét Goethével, Spinozával, Fieldinggel pótolták. Az ostobaság és a titkosrendőrség terrorja közben csendültek föl Milton és Mozart telt hangzatai, a szürke nyomor és az általános besúgás nem keserítette a Rousseau vagy Dickens olvastán előszivárgó édes-bús könnyeket. Mindez messzemenően alátámasztotta azt az elterjedt kelet-európai hitet, hogy a kultúra eszményeinek semmi közük az ún. élethez: az eszmények világa Felhőkakukkvár és idegen (mert rajta a marxizmus és a Nyugat ujjlenyomata; ami a szó szoros, azaz történeti értelmében nálunkfelé igaz is). A marxizmus halálával a kelet-európai kultúrák visszakanyarodnak ahhoz, amit igazi hagyományuknak éreznek: az 1. világháború utáni balkanizációhoz.
A Monarchia, minden bajával együtt, a nagyvilág volt, minden tekintetben: volt benne (nem is egy) „jó társaság”, bon ton[SZJ] kulturális közvélemény, tudományos élet, kávéház, mindenkitől vitatott tanok – és a német nyelvű, de nem német nemzeti jellegű írásbeliség alakjában nemzetek fölötti (nemzet előtti és fölvilágosító-abszolutista elemekkel keveredett) összekötő közeg. Ez ugyan csak a boldog keveseknek okozott örömöt közvetlenül, de nekik nem keveset. A kommunista hatalom a maga gyökértelenségében kénytelen volt erre a múltra támaszkodni – hiszen utópista, avantgárd aspektusait olyan hieratikus, vallási-udvari kultúrába építette be, amely önmagában senkinek sem kellhetett; ezért vált az „örökség” kérdése s a vele járó primitív historizmus annyira fontossá. A marxizmus nyugati és teoretikus természete, a szocialista munkásmozgalom hagyományos nemzetközisége torz és hazug formában ugyan, de a tehetetlenségi erőnél is fogva napirenden tartotta az európai eredetű civilizáció ún. nagy kérdéseit.
Kelet-Európa nyugatosítása a XIX. században azért nem járt sikerrel, mert szociálisan volt fölületes (csak a legfölső rétegeket érintette, illetve nagyon körülírt más csoportokat), a XX. században pedig azért nem, mert tartalmilag volt hamis; az első kísérlet a hiányos demokrácia és a kiáltó egyenlőtlenség, a második az állami rabszolgaság körülményei között ment végbe.
A kelet-európai kultúra mostani ptolemaioszi fordulata[SZJ] a balkanizált kis államok vidékies barbárságát hozza vissza (s ebben, mint minden egyébben, Magyarország jár elöl). Természetes, hogy a szovjet marxizmus terrorja után ezt a legtöbben megkönnyebbüléssel veszik tudomásul; nem könnyű megérteni, hogy olyasmivel, ami közutálatnak örvendett (joggal), értékek is veszendőbe mennek. Mindehhez persze a nyugat-európai és amerikai kultúra szemmel látható eszménytelensége és egy helyben topogása is hozzájárul; az import nehézségekbe ütköznék. Másrészt persze kézenfekvő, hogy a nyugati kultúra értékei nem föltétlenül a Les Temps Modernes[SZJ] tavalyi évfolyamában keresendők.
A populáris antimarxizmus mindent elvet, amit nyugatinak képzel, jelesül mindazt, ami modern: a liberalizmust, a tudományt, a racionalizmust, a technikát. Más kérdés, hogy ez az elutasítás szintén nyugati klisékben történik; a fontos az, hogy autochtonnak érzik. A kelet-európai értelmiség a sajátos harmadik útról körülbelül azt képzeli: sem a Kreml, sem a Times Square[SZJ] – mintha a Vörös Hadsereg és a Las Vegas-i kaszinók között kellene választani.
Nem marad más, csak a nacionalizmus. Méghozzá posztmodern és posztkommunista nacionalizmus. A kelet-európai kommunista államok egyre kevésbé követelnek ideológiai azonosulást: beérik a politikai lojalitással, ami a legelőrehaladottabb Magyarországon olykor csak annyit jelent, hogy engedelmeskedni kell a napi politikai szempontok, sőt, személyes ellenszenvek irányította cenzúra szeszélyeinek és tiszteletben kell tartani néhány tabut (főleg a „testvéri országokat” illetőleg). A konformizmust az államtól független, gondolattalan autoritárius konzervativizmus is támogatja; a többit el lehet érni megvesztegetéssel és ijesztgetéssel. A kultúra iránti közöny („nagyobb szabadság”) azt a benyomást ébreszti, hogy „van vesztenivalónk” személyes érdekeinken túl is, ezért a kormányzat mindig alkupozícióban van, s mindig a jobbikban stb. stb. A kommunista államok legitimációja ma főleg azon alapul, hogy mennyit hajlandó engedni abból, amit – a sztálinizmus emlékei alapján, tehát gyakran tévesen – az emberek képzelnek róla. Minden megjelenő egzisztencialista könyv vagy aktalbum erősíti az állam hitelét, mert mindenki azt hiszi, az államnak még van ideológiája, amiből engedhetne; minden éles társadalombírálattal is ez a helyzet, mert a közfölfogás nem szorgalmazza azoknak a társadalmi erőknek a szabad mozgásait, amelyek a bírálat következményeit politikai gyakorlatukban levonhatnák. Ezek az engedmények a Sztálin utáni kommunista államoknak semmibe sem kerülnek; észrevétlenül ugyan, de rég föladták a marxista ortodoxiát; fölhagytak a nyugati marxizmus iránti inkvizíciós kíváncsisággal is – hit nem lévén, az eretnekség veszélytelen. Ebben egyébként az is szerepet játszik, hogy míg Sztálin idején csak a politikai gettóba szorított kommunista pártok és avantgárd útitársaik rokonszenveztek a szovjet tömbbel, ma a reálpolitika jegyében a tágabban vett baloldal (pl. a szociáldemokrácia, amely ma – teljes joggal – nem lát ideológiai vetélytársat a kommunistákban, s csak ott erősebbek a fönntartásai a Szovjetunióval és szövetségeseivel szemben, ahol erős helyi kommunista vetélytársai vannak, azaz főleg a latin országokban) engedékeny vele szemben, mert a politikai kultúra züllése következtében az Amerika-barátság és Amerika-ellenesség vált vízválasztóvá. A békemozgalom pl. anélkül részesíti előnyben a szovjet tömböt, hogy rokonszenveznék a kommunista rendszerrel – a voltaképpeni politikai kérdések (a szabadság kérdései) háttérbe szorulnak, s ez tökéletesen megfelel a kommunista rendszerek érdekeinek egyfelől, ideológiavesztésének másfelől. Kifelé nem azzal legitimálják önmagukat, hogy erőszakkal meg akarnák szüntetni a kapitalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, azzal, hogy nem. A Nyugat elidegenedhet, ahogyan csak óhajt, föltéve, hogy nem szól bele a kommunista állami elit abszolút uralmába, és ha meghátrál a harmadik világban. A kelet-európai középosztály – egy barátom zseniális megfogalmazása szerint: a lumpentechnokrácia – pedig abban a hitben ringathatja magát, hogy semmiben nem különbözik nyugati megfelelőjétől, amiből arra következtet, hogy a rendszer (mégis...) jó, tehát a Nyugat szabadságeszményei hamisak.
Tévedés ne essék: a Kelet-Európában élvezett gépkocsi, csoportszex, video és marijuana a Nyugat ellen érv, hiszen a kelet-európai kisebbrendűségi érzés azt diktálja, hogy ami itt van, az nem lehet jó, ám ez Nyugaton „is” megvan, tehát a Nyugat nem jó, tehát a rendszer mégis jó. A fogyasztói társadalom és a jóléti állam nyugati álma Kelet-Európáé is, tehát rossz, tehát a Nyugat is rossz, tehát a rendszer jó. Az értelmiségi közvélemény – autoritárius jobboldali és marxista ihletésre egyaránt – azt gondolja, hogy az alkotmányosság, a parlamentarizmus, a független bíróság illúzió, a többi pedig technikai kérdés, amit már csak azért is rá lehet bízni az államra, mert megvetendő. Az okfejtés ilyesféle: ha orosz és lengyel állami üzemek is képesek Fiat gépkocsikat előállítani, akkor mire való az a híres szabadság? Korrupció és politikai bűnözés Keleten és Nyugaton is létezik; ám Nixon elnök lebukott a Watergate-ügyben; tehát a Nyugat gyönge (= az állam gyönge); tehát a rendszer jó (= trükkösebb, technikásabb). A Nyugat hitelekkel támogatja a rossz kommunista rendszert; tehát a Nyugat rossz, tehát a rendszer jó. És így tovább. Ám a legföltűnőbb ilyen gondolatmenet ez volt: a Nyugat felelőtlenül helyeselte a Szolidaritás okozta lengyelországi zűrzavart – rossz; a Nyugat cserbenhagyta a hősileg küzdő Szolidaritást – rossz; tehát a rendszer Deákné vászna, amelynél a Nyugat nem jobb; s ha nem jobb, akkor rosszabb. Különben is: a Nyugatot átitatja a baloldaliság, amelyet mi, akik ismerjük a kommunista rendszert, utálunk; tehát a Nyugat rossz; tehát a rendszer jó – ad nauseam.[SZJ] Nagyon jellemző, hogy a fundamentális single-issue[SZJ] mozgalmak közül csak egy nem került át Kelet-Európába: a feminizmus – hiszen ez a szó hagyományos értelmében vett szabadságjogokért is harcol; a Kelet-Európában elterjedt szexuális szabadosság a nők megvetésével és a nőktől való félelemmel párosul. Egy 1977-ben lefolytatott magyarországi közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 98 százaléka a halálbüntetés fönntartása mellett nyilatkozott; 70 százalékuk ezt kínzással is kiegészítené. A gyönge jogállam és a habeas corpus[SZJ] nem imponál.
A rendszer legitimációja ilyen és hasonló zűrzavarokban keresendő és található meg. De mindez semmit nem érne, ha a nemzet reprezentánsaként nem ismernék el a kommunista államot. Ám elismerik, noha a kommunista államot senki sem szereti. Ez az ellenszenv azonban rétegenként és csoportonként más okokból ered; nem áll össze. Illetve csak ott, ahol van komoly rivális ideológia, mint Lengyelországban a katolicizmus. Ez nem azt jelenti, hogy a Szolidaritás csak katolikus; erről szó sincs. De a társadalomnak az állammal szemben van szimbolikus ismérve; másutt nincs; ezért nincs más, mint a posztmodern nacionalizmus, amelynek bővebb jellemzését alább adjuk.
1. A posztmodern kelet-európai nacionalizmus elemzésekor elsőül az ötlik szemünkbe, hogy ez a szovjet marxizmus utóda: funkciója hasonló az utóbbiéhoz, és tartalmi vonásaikban is sok a – meglepő – hasonlóság. A különbségekről később ejtünk szót.
a) A szovjet marxizmus azt állította, hogy a kizsákmányolás, illetve a kizsákmányoló osztályok fölszámolásával egységes nép jött létre, amelynek érdekei lényegileg azonosak; részérdekek kifejezésére és képviseletére nincs sem mód, sem szükség; az állam már csak azért sem élhet vissza hatalmával, mert nincs kinek a javára visszaélnie velük (mint a burzsoá államnak, amely a burzsoáziát szolgálta). A nép közösség, amelynek globális érdekei fontosabbak az egyéni és az állítólagos csoportérdekeknél; a diszkriminációk (pl. bizonyos lojális munkásrétegek javára) igazságtalanságok jóvátételét szolgálják, s mint ilyenek, átmenetiek. A külvilág ellenséges, mert kapitalista. – A nacionalizmus azt mondja, hogy a nemzet közösség, amelynek globális érdekei a legfontosabbak. A vele szembeállított részérdekek per definitionem idegen érdekek. Az állam akkor jár el helyesen, ha – akár velük szemben – a nemzeti összérdeket érvényesíti. A nemzet tagjainak legföljebb mint individuumoknak lehetnek jogaik: a nemzettel – azaz mindenkori többségével, illetve avval, amit a többség mindenkori, vagyis időszerű érdekének hiszünk – szemben formálódó érdekcsoportok éppen csoportos, kollektív mivoltuk folytán idegenek, tehát érdekeik irrelevánsak. A mai kelet-európai nacionalizmus vitatkozik a kommunista pártokkal azt illetően, hogy mi a nemzet igazi érdeke, de nem adja jelét annak, hogy mást gondolna arról, hogy ki hivatott ennek a képviseletére.
b) A szovjet marxizmus az egység ideológiája volt – és a harmadik világ „baloldali” diktatúráiban ma ugyanazt a szerepet játssza –, szerinte az osztálykonfliktusok (állítólagos) megszűnésével a konfliktusok általában is megszűntek; az ellenség a múlt maradványa, illetve az imperialista aknamunka produktuma vagy holmi tudati hiba okozata. „Az osztályharc éleződésének” végeredménye a népi-nemzeti egység. Az egységnek azonban magva van – a párt vezette munkásosztály –, s ez a mag, fogalmához híven, mintája is annak, ami majdan a fa gyökere, sudár törzse s terebélyes koronája leszen. Az egység potenciálisan megvan, aktuálisan pedig a kommunista elit terjeszti ki mintegy bévülről kifelé. – A mai kelet-európai nacionalizmus azt állítja: a nemzeti lényeg köré tömörül majd a nemzeti egység, az előbbi áthatja majd az utóbbit – a nemzeti (többnyire: írókból és publicistákból álló) elit terjeszti belülről kifelé, amíg csak a nemzet azonossá nem lesz önmagával. Az egység megvan (mind szarmaták vagyunk), s ha nincs, az idegenek műve, akik vagy még nem tartoznak a nemzethez (nem osztozván lényegében), vagy csakugyan etnikailag idegenek, vagy idegen eszmék fertőzték meg őket – az effajta orvosi-katonai terminológiáról lásd Victor Klemperer LTI, Aufzeichnungen eines Philologen c. remekét – stb. Az egység azonban nemcsak azt jelenti, hogy el kell ítélni a konfliktusokat, illetve okozóikat, hanem főként azt, hogy eleve kijelölik a megengedhető vagy egyenesen dicső konfliktusokat, amelyek az egység eszméjéből és kívánatos lényéből fakadnak. A konfliktusok mindazokkal, akik az egység akadályai, nem ártanak az egységnek, sőt, kidomborítják „szubsztanciális” mivoltát. A lengyel és a magyar nacionalizmus például éppen a széthúzást tekinti az egységes múlt egyik közös jellemzőjének – míg a német nacionalizmus a német egység hiányát mint mechanikus szétdaraboltságot elvetvén, a szellemi egységet hangsúlyozza; Lengyelország és Magyarország területi egysége, ha nem is volt realitás, nem volt probléma a nemzeti érzület szemszögéből; tehát a szellemi konfliktusra mintegy gyöngéden lehet visszapillantani mint olyasvalamire, ami mindannyiunkban benne lakozik.
c) A szovjet marxizmus a történelem ideológiája volt – némiképpen más módon, mint ahogyan műveiben Sir Karl Popper a klasszikus marxizmust jellemzi és bírálja. A szovjet marxizmusnak elsősorban azt kellett megmagyaráznia, hogy miként lehet Marx törvényes örököse, holott az októberi forradalom, a kínai polgárháború és Kelet-Európa szovjetesítése éppen Marx historicista jóslataira cáfolt rá. Mint köztudomású, az időszerű politikai dilemmákon kívül ez befolyásolta a sztálinisták és trockisták vitáit a húszas években. Egy nyugat-európai elmélet átültetése Kelet-Európába és Ázsiába szükségessé tette az örökösök üdvtörténeti helyének meghatározását a nagy Tervben. Ez volt tulajdonképpen a marxista elmélettörténet legnagyobb megrázkódtatása. Az eredmény az lett, hogy a próféciából eltávolították a nyugatias vonásokat (a laicizmust, a tudományos igényt, a racionalizmust, az emberi cselekvés indítékainak gazdasági elképzelését stb.), fölhasználva Marx radikális-romantikus kultúrkritikai kétértelműségeit – a lenini „továbbfejlesztés”, az imperializmus elmélete legitimálta a mozgalmat mint lázadást a Nyugat ellen. A kelet-európai szociáldemokraták azért voltak a liberálisok szövetségesei, mert a szó nyugati értelmében civilizálni óhajtották társadalmaikat. A bolsevizmus – hatalomra kerülése után – szakított ezzel, éppen ezért vonzott olyan Nyugat-ellenes radikális konzervatívokat, mint Lukács György. Marxnak Vera Zaszulicshoz intézett híres levele menlevél volt: az ősi közösség összefüggése a modern tudományos kommunizmussal szabad utat adott a legvadabb Szent Szövetség-i romantikának.[SZJ] Ezt persze az uralmon lévők mindenkori érdekeiknek megfelelően használták ki vagy sem. Természetesen furcsa, hogy a kalmárszellemmel szembeni feudális gőg forradalmárok retorikájának része lett, bár mint mindennek, ennek is vannak előzményei, például a jakobinusok irataiban.
Az elidegenedés és az árufetisizmus ragyogó marxi elmélete a modern nyugati civilizációval szembeni banális panasszá – gyökértelenség, a Burke-féle „túl nagy világosság” – sekélyesedett, amiben persze Marx maga minden elmélete ellenére jócskán ludas volt. A nyugat-európai proletariátus történetfilozófiailag indokolt érdekvédelme eltűnt ebből a marxizmusból; lényegét a legjobban Mao Ce-tung metaforája fejezi ki: a Falu bekeríti a Várost. – A posztmodern kelet-európai nacionalizmus a marxizmus nem bolsevizált, nyugati elemeit támadja a legélesebben, s persze épp ezekről állítja a leghangosabban, hogy bolsevikok. Ez a nacionalizmus csakugyan azt kezdi ki a legszívesebben, ami azért a szovjet marxizmusban is import: a barbár orosz Kelet elleni kiabálás mindig alapjában Nyugat-ellenes tradicionalizmust rejt. Már csak azért is, mert ha az államszocializmussal szemben csak a vele ellenkező autochton hagyomány nevében érvelnek, a vita szükségképpen kikerüli a vitatott eszmék meritumát egyfelől, és a nyitott modern civilizáció a puszta tradicionalizmus oldaláról védhetetlen lévén másfelől, minden deklaráció ellenére kiiktatja ebből a posztmodern nacionalizmusból a liberális értékeket. Bármennyi köze is legyen a nyugati – katolikus, anglikán és protestáns – egyházaknak a modern civilizáció kialakításához, a hivatkozás a görögkeleti ortodoxiával és az iszlámmal szembeni előnyeikre pusztán civilizációtörténeti szempontból (azon túl, hogy keresztyén szempontból sem helyes: l. Newman bíboros fejtegetéseit a dogma elsőbbségéről) nem egyéb, mint reflektálatlan tradicionalizmus, amellyel persze – színleg – a barbár Oroszországot szokás vádolni. A posztmodern kelet-európai nacionalizmust az ún. romantikus antikapitalizmus jellemzi.
A piaci jellegű reformokkal szemben azért bizalmatlan, mert tart a jóléttől, a szabadságtól, a pluralizmustól – ugyanakkor nem mindig és nem mindenütt szövetségese a sztálinista reakciónak, mint Moczar tábornok és a Grunwald Szövetség Lengyelországban.[SZJ] Az őszinte nacionalizmus nem lehet tartósan a nemzeti függetlenség ellen, a sztálinizmus pedig csak ritkán fordul szembe a szovjet befolyással – s amikor szembefordul, át is alakul, amint azt láthattuk a hatvanas években Kínában, Romániában és Albániában. A nemzeti sztálinizmus – eltérően a demokratizáló revizionizmustól –, akár chiliasztikus,[SZJ] akár fasisztoid alakot ölt, az egykori Komintern szentesítette Apostolica Successiót[SZJ] csak akkor rúghatja föl, csak akkor fordíthatja el tekintetét a Kreml csillagától, ha fölülről irányított tömegmozgalmat indít el, ami újra legitimálja. (Lásd erről Censorship, Ethnic Discrimination and the Culture of Hungarians in Rumania c. tanulmányomat, 1985.) Erre a sztálinizmusnak csak Oroszországban nincs szüksége. A posztmodern kelet-európai nacionalizmust éppen a Nyugat elleni lázadás rokonítja a nyugati – általában baloldali – populista (környezetvédő, pacifista, adóellenes stb.) mozgalmakkal. Számára a „szocializmus” mint iparosító, technicista, racionalizáló-modernizáló ideológia jelenik meg (mint ahogy részben az is, de elsősorban az volt!), amely ellenséges a csak kis léptékben mérhető Életnek. A kapitalizmussal szembeni pátosza pedig olyan, mintha az még mindig a legelőelkerítéseken, a gyermekmunkán és a dologházon nyugodnék, és nem hozta volna létre a második világháború után az eddigi legnagyobb bőséget és szabadságot – más kérdés, hogy ezzel sem elégedett senki. A „kis közösség” kultusza látszólag a nagy integrációk, valójában az individualizmus ellen fordul. Pragmatizmusa: antiracionalizmus. Utópiaellenessége az elvek instrumentális kezelésében merül ki. Tisztaság iránti vágya a tisztogatás (csisztka)[SZJ] iránti vágyat leplezi.
Nem lehetetlen, hogy a nyugat-európai populizmus és a kelet-európai posztmodern nacionalizmus új európai reakció nyitánya, a nem egyenlő mértékben utált szuperhatalmak ellenében pedig nagy ajándékot ad az állami autoritásnak: a fejlődés lefékezésének amúgy is könnyű föladatát. (Minderről lásd még „East European History and East European Historicism” c. esszémet, 1985.) A szovjet marxizmusnak át kellett írnia saját történetét és a történelmet avégett, hogy alkalmassá váljék az új kollektivista parancsuralom legitimációjára, a posztmodern kelet-európai nacionalizmusnak pedig egy részben képzelt hódítás történetét kell fölvázolnia ahhoz, hogy keleti barbárságként marasztalhasson el valamit, ami nem egyéb, mint a kelet-európai értelmiség nyugatias hagyománya.
Mivel csakugyan a szovjet marxizmus terjesztette el a nyugati civilizáció szellemi tartalmait Kelet-Európában, ezért ezek a tartalmak a muszka terror intellektuális tartozékainak látszanak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni – bármennyire népszerűtlen dolog is ez –, hogy a historicista (historizáló) nacionalizmus minden rendszerellenes potenciálja ellenére fölöttébb veszélyes jelenség, mindenekelőtt persze annak a hatásnak a révén, amelyet a rendszerre tesz. Tekintve, hogy szerkezetileg sokban hasonlít a szovjet marxizmusra, amelynek reakciója, igen nagy csábítást jelent a kommunista rendszer legsötétebb totalitárius erői számára: a nacionalizmussal olyan „természeti” legitimáló elvre lelhetnek, amely a militarizált, agresszív, erős állam orvosszerét kínálja a félszívvel végrehajtott reformok és mély válságok között tántorgó kelet-európai társadalmaknak, és végképp szembefordítja őket – szellemileg és politikailag – a Nyugattal.
A középutas kommunisták ettől egyelőre visszariadnak, a régi gárdának pedig néhol még vannak „internacionalista” reflexei. De ezen a csábításon túl – az is veszélyeihez tartozik a nacionalizmusnak, hogy mivel a defenzívvé és semmitmondóvá vált szovjet marxizmuson kívül többnyire az egyetlen látható szellemi erőtényező – maga köré csoportosít sok független szellemi törekvést, amelynek máskülönben kevés köze lenne hozzá – az avantgárd művészettől a helyi állami polgári kezdeményezésekig, a kommunista közelmúlt bírálatától oktatási reformelméletekig. Ezáltal a „rossz = idegen” egyenlőség ismét érvényesülni kezd, s ha ez gyöngíti is a rendszert, új borzalmakat készít elő.
Mindazonáltal a posztmodern kelet-európai nacionalizmusnak vannak a szovjet marxizmuséitól eltérő aspektusai, s ez utóbbiak nem kevésbé fontosak.
2. A szovjet marxizmus antiliberális és antidemokratikus volt, az új nacionalizmus antiliberális ugyan, de demokratikus.
a) A posztmodern vagy új nacionalizmus populista, ahogy Veres Péter mondta, „népben-nemzetben gondolkozik”.[SZJ] Ez egyébként hagyományaihoz tartozik: a nacionalizmus nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchiában és tőle keletre, hanem Németországban is demokratikus volt, amennyiben szembeszállt a kozmopolita arisztokráciával és a katolikus egyházfejedelmekkel, de Nyugat-Európától eltérően nem annyira a városi polgárság, mint az értelmiség, a hivatalnoki és tisztikar mozgalma volt, legalábbis kezdetben. Az új nacionalizmus jakobinus módon demokrata annyiban, amennyiben a „közérdek” fogalmával operál, ezt pedig, ismét csak jakobinus módon a nép érdekeként értelmezi, a nép pedig értelemszerűen az alsóbb társadalmi osztályokat jelenti, Kelet-Európában a hatvanas évekig főleg a parasztságot. A legyöngült kisparaszti gazdaságok iránti elkötelezettség természetesen jobb- vagy baloldali államszocialista elképzelések felé lökte a népies nacionalizmust.
A hatvanas évektől kezdve azonban, amikor az iparosítás és az „őrségváltások” által meggyorsított mobilitás a parasztság megmaradt töredékének életstílusát, mindennapi kultúráját és érdekstruktúráját is átalakította, az új nacionalizmus agrárjellege elhalványult (ha nosztalgiái persze mindmáig parasztiak is), államnemzetibb jellegűvé vált, s így közeledhetett volna a kelet-európai Barbaricum nemesi-katonai nacionalizmusainak előképeihez (Pilsudski, Horthy), de ez – jelentéktelen kivételektől eltekintve – nem történt meg. A visszatérés inkább a szlavofil misztikus etatizmus irányában történt (a „szlavofil”-t itt persze csak szellemi típusként említjük föl). Az új nacionalizmus a nemzeti értelmiség hivatásának meghatározásában szorgoskodik a leginkább. Mivel a meglévő kommunista intézményrendszert többé-kevésbé burkoltan elutasítja, a liberális demokráciával szemben pedig gyanakvóan közömbös, kénytelen „az Emberek” érdekeivel foglalkozni, azzal a jellegzetesen populista megfontolással, hogy a politika csalás. Az emberek – idézőjelben vagy sem – érdekei azonban tiszteletreméltó realitások, ezért az új nacionalizmus diffúz intézményellenessége meglehetősen radikális módon közelítette meg az elnyomás tényeit. Az igazságosság plebejus követelése, a szegények iránti szolidaritás, a nemzeti kultúra spontán alakzatainak védelme a kommunista bürokrácia beavatkozásával szemben összefonódott az új nacionalizmussal. Igaz ugyan, hogy ez mindig a nemzeti értelmiség attitűdje – de egyetlen új nacionalista sem tiltakozott explicite a nép öntevékenysége ellen ott, ahol ez nem ütközött előítéleteibe (ez persze beleütközhet, akár a féllegális magángazdaság, akár mondjuk a családtervezés és születésszabályozás liberális gyakorlata esetében). Miután a paraszti nép mint olyan nem létezik többé, az új nacionalizmus – következetlenül, de nem ellenszenvesen – bizonyos regionális törekvéseket is fölkarol esetenként. Az új nacionalizmus kulturális politikája antielitista, amennyiben eliten a pártbürokráciát vagy a nyugatias régi értelmiséget kell értenünk, ám elitista, amennyiben továbbra is az elit kinevelésének kommunista sablonját követi (az alsóbb rétegek tehetségeinek „fölemelését”), megfeledkezvén arról, hogy a „népi” elit is tovább örökíti magát, és a sablon nem folytatható a végtelenségig. Az új nacionalista értelmiség igazságosságképe noha nem mindenütt vallásos, mint említettük, misztikus etatizmusba torkollik.
Mit kell értenünk ezen? Egyszerűen azt, hogy a kommunista állammal szembeni oppozíció az idegen hódítóval szembeni ellenállás szimbolikus kaptafájára húzódik, ennyiben persze nem specifikus, tehát inkább a rossz király elkergetéséről és a jó királyról szőtt álmokról van szó, mintsem bármilyen körülhatárolt forradalmi vagy reformtervről. Ámde ezek az álmok mindenkor jellemezték a plebejus demokratikus mozgalmakat a régi időkben, és célzatuk ma is demokratikus, amennyiben összhangot követel a nép valódi (nemzeti) lényege és az állam formája között. Ennek ellene vethető, hogy akkor az „igazhit-egyeduralom-népiesség” szlavofil jelszava is demokratikus lehetett; erre azt válaszolhatjuk, hogy bizony igen, ha a nép nemzeti jellege bizonyossággal megállapítható, és ezzel a többi csakugyan összhangban van. Elvégre demokratikus cézárizmus is létezhet, és diktatúrát lehet gyakorolni az alsó néprétegek (= a nép) érdekében is, mármint gazdasági érdekeik védelmében. A populizmus – Amerikát talán kivéve – közömbös az általában vett szabadságjogokkal szemben, lényeget lát és érdekeket képvisel, erkölcsi fölfogása határozottan utilitarista és konzekvencionalista.
A kommunista rendszerekben azonban ezzel határozottan szakít bizonyos illúziókkal, amikor néha számon kéri a nemzeti érdek érvényesülését. A nemzeti érdeket általában ugyan csak roppantul homályosan lehet meghatározni, de egyik se lehet homályosabb a kommunista definíciónál. Ha egy kormányzattól csak bizonyos eredményeket kérünk számon, és nem firtatjuk legitimitását, ezzel kétségkívül nem támadtuk frontálisan; de ha a populista taktikának megfelelően igényeljük tőle a savas esők elleni intézkedéseket vagy az egyenjogú kereskedelmi szerveződéseket, vita tárgyává tettük a közérdek meghatározását, a hivatalos változattól eltérő értelmezéssel próbálkozunk, s ezzel megindítottuk a demokratikus eszmecserét. Ennyiben a populista új nacionalizmus igen dicséretes és ígéretes akciókat hajtott és hajt végre.
b) Az előbbiek folyománya, hogy az új nacionalizmus – természetesen – kulcsszerepet játszik a nemzeti hagyományok újrafelfedezésében és újraértékelésében. Ezzel megszűnik a kommunista párt monopóliuma a múltra. Ennek a fejezetnek az elején bőségesen emlegettük e folyamat kedvezőtlen mozzanatait. Ideje azonban pontosabban differenciálnunk, és sajnos itt megint meglehetősen kényes és népszerűtlen fejtegetésekbe kell bocsátkoznunk. Ugyanis általánosságban semminő kifogás nem illetheti a hagyományhoz fordulást; elvégre talán ott is lelhető olyan jó tanács, mint egyebütt. A hagyományok nacionalista újraértékelése – amely elvben persze lehet épp olyan jó, mint bármelyik másik – szükségképpen azt fogja hangsúlyozni, amit a harmincas években nemzeti eidosznak[SZJ] szerettek nevezni. Ez az angol, francia, hindu vagy kínai kultúra esetében többé-kevésbé problémamentes. Ám a cseh és a magyar kultúra német, a román és a szlovák magyar hatás alatt lett azzá, amivé lett, sok a keleti (török) hatás is, még az orosz műveltség sem független a Nyugattól, hogy a bizánci és keleti befolyásokról ne is ejtsünk szót. Az új nacionalizmus minden eddiginél nagyobb sikert ért el abban, hogy irtóháborút nyerjen a nemzeti múlttal szemben, amely Kelet-Európában igen nagy mértékben nem nemzeti, hanem kölcsönzés, átvétel, adaptálás, honosítás eredménye. Az az autochton hagyomány (a folklór pogány elemei), amely kétségkívül nem nagyon szenvedett el nyugati hatást – csak a többi kelet-európai nép hatását, de azt aztán ugyanvalóst! –, csak jelképesen ültethető át a huszadik századba, bár ennek az átültetésnek a hatását nem szabad lebecsülni; kérdés, mennyire ősi-honi jellegű, hisz előképe Osszián és a wagneri Ring, Sir Walter Scott, Mistral és Spitteler, ha ez némelykor öntudatlan is. A német völkisch (népi) irodalom nietzschei pogánysága nem föltétlenül azonos históriai értelemben Decebal király és Koppány vezér pogányságával, márpedig az új nacionalista hagyományértékesítés ilyesmit akar velünk elhitetni. A pogány hajdankortól eltekintve pedig azt látjuk, hogy ki-ki szükségletei szerint igyekszik letagadni a német, magyar stb. elemeket saját múltjából; ennyiben a kelet-európai pre- és posztmodern nacionalista hagyományőrzés hazugságtól pöttyös. Ez a hazudozás pedig egész Kelet-Európában hazafias sportnak számít. A magyar olvasó még fölidézhet más irányú historiográfiai törekvéseket is; a környező országokról még ennyit sem mondhatunk el. Ezek a dolgok többek között egyszerűen a műveltségnek ártanak, a hirdetett célnak: hogy megtudjuk, kik-mik vagyunk. A németek többet tudnak a magyar és cseh kultúra német elemeiről, a magyarok a délszláv és román kultúra magyar elemeiről, mint a közvetlenül érintettek; meglehetősen szomorú vetélkedés ez, eléggé barbár dolog. És Kelet-Európáról szólva nehéz ettől elválasztani a hagyományőrzés derűsebb vonatkozásait, amire alább kísérletet teszünk. A kommunista párt múltmonopóliumának fölszámolása a nacionalizmusok belharca.
A szovjet marxista történetírás minden kelet-európai kommunista államban nacionalista volt, természetesen Kelet-Németországot kivéve, ahol erre csak a legutóbbi időkben kerül sor. A Nyugat, általában a németek elleni függetlenségi harc vetült vissza a legtávolabbi múltba is (holott ennek nemzeti vonatkozásai köztudomásúlag legföljebb a XVIII. századtól voltak), különös hangsúllyal persze a föllelhető pozitív orosz vonatkozásokra (pl. II. Rákóczi Ferenc vagy Dimitrie Cantemir taktikai szövetsége Nagy Péterrel), s megengedhető volt a szomszéd népekkel szemben is egy-két sanda célzás. A história historiográfusai föltárták, hogy ez a sztálinista nacionalizmus (noha tömeghatása persze nem lehetett) mennyiben folytatódik ma is: nagyobb mértékben, mint várnák. Költészetünk ma is azokat a népi hősöket használja szimbolikájában (pl. Dózsa Györgyöt), akiket a sztálinista kultúrpolitika állított előtérbe. Ugyanakkor azonban a posztmodern nacionalizmus szakított a sztálinista ábrázolás egysíkúságával, tragikus, ellentmondásos, keserű történelmet tár elénk, ami az igazsághoz alkalmasint közelebb áll. A nemzeti tragédiákra való összpontosítás amellett, hogy a szellemi ellenállás egyik formája, vitatémává lesz – legalább – múltbéli politikai kérdéseket, dilemmák soraként, nem pedig diadalmenetként vagy fatalisztikus szériaként mutatja be azt, ami elmúlt. Félretéve itt a történelemábrázolás tudományos pontosságát (amiben ez az irányzat nem nagyon jeleskedik), dilemmatikus szerkezete miatt a nacionalista történetfölfogás egyrészt konfliktusok és problémák képét nyújtja, ennyiben – ha szabad így mondani – használhat a szabadság ügyének, hiszen a szabadság ügyének nemcsak az igazság használ, sajnos, másrészt pedig olyan eltaposott, erőszakkal elfeledtetett képeket idéz föl, amelyek szemlélete és gondos analízise később talán az igazságnak is hasznára lehet. Ugyanis az elnyomás nemcsak a ma élőket sújtja. Sújtja az a múlt árnyait is: az ő fölszabadításuk pedig a nemzeti érzékenységnek köszönhető.
Az új nacionalizmus természetesen nem pártatlan, notóriusan elfogult például – azokban az országokban, ahol jelentősebb fasiszta mozgalmak voltak – a II. világháború eseményei tekintetében. A fasizmust is, a sztálinizmust is ilyen vagy olyan mérvű idegen hódításnak tekinti csupán, egyrészt azért, hogy saját nemzetének jó, a szomszédoknak rossz pontokat osztogathasson, másrészt pedig azért, hogy az egyikkel vagy a másikkal összefonódott, de számára fontos nacionalista műveket, teóriákat, eszméket, személyiségeket védhessen. Ugyanakkor persze igaza van a hódítás tényeinek hangsúlyozásában, amit a szovjet marxizmus lebecsült, hogy a bűnbakokat fölnövelvén saját legitimációját erősíthesse. A háború előtti lengyel tekintélyuralom, a francia és a cseh kollaboráns, a magyar, román, ukrán zsidóüldözés kedvelt témája volt a sztálinista történeti publicisztikának, ha a párt érdekei úgy kívánták, de „népünk” megsértése, ha amúgy. Az új nacionalizmus ezt a hagyományt folytatja, néha ellenkező előjellel. Mivel azonban nem állami ténykedés, nemcsak hogy megtűri a vitát, hanem provokálja, ami olykor kifejezetten jót tesz a kelet-európai közéletnek, kivéve ott, ahol az új nacionalizmus összefonódott a pártbürokrácia elképzeléseivel, mint Romániában. Az új nacionalizmus rehabilitálási versenyt folytat: az élen Románia halad Antonescu marsallnak, a fasiszta diktátornak a részleges rehabilitációjával, őt követi Lengyelország Pilsudski marsalléval, Magyarország gróf Tisza Istvánéval, a sor végén pedig az NDK kullog Bismarck hercegével.
Bármilyen komikus legyen is ez, nagyon sokan a mindenkori jobboldal rehabilitálásának mértékével mérik a szabadságot (vö. tanulmányommal: „A magyar kérdés”, Magyar Füzetek 11 és AB, Bp. 1982). Mindazonáltal a rehabilitáció nálunkfelé a kutatás előföltétele, nem pedig végeredménye – ennyiben az új nacionalizmus itt is fölszabadító hatást tőn. És az új nacionalizmus nemcsak ennyit tett: fölébresztette általában a múlt gusztusát. E sorok írója, aki szintén jobban szereti a kis házakat, mint a nagyokat, a fiákert, mint az autóbuszt, a friss zöldséget, mint a fagyasztottat vagy a konzervet, csak üdvözölheti azt az ártalmatlan historizmust, amely régi épületeket és lámpaoszlopokat restaurál, fölbontja az aszfaltot, hogy nagy fáradsággal elhelyezze a százszor elátkozott macskaköveket – föltéve, hogy ez az ártalmatlan historizmus ártatlan marad és nem hazudik. Erre viszont sajnos nincs biztosíték. Hiszen a XIX. század is historista volt: eltüntette a középkori sikátorokat, hogy álantik és álreneszánsz körutakat építsen. A múlt megőrzése mellett kellemetlen látni a beton- és üvegjurtákat, az üvegszálas szecessziót, a fém tengely köré függesztett hisztérikus barokkot. A posztmodern csalás is csak csalás. És nincs bebizonyítva, hogy a gömbszelet humánusabb, mint a hasáb. És a macskakövek ott is megjelennek, ahol az utca építésekor már aszfalt volt.
c) A kelet-európai új nacionalizmus fő nóvuma persze abban keresendő, hogy a kommunista diktatúra körülményei között fejlődött ki. Legsajátságosabb vonásai abban a szociálisan kissé nehezen meghatározható körben formálódtak, ahová egyaránt tartozik az állam által kinevelt új értelmiség, a pártbürokrácia egyik-másik csoportja és olyan egzisztenciák, amelyek másutt a középosztályhoz tartoznának. Az új nacionalizmus társadalmi bázisának heterogenitása kevéssé tükröződik ebben az ideológiai konglomerátumban, bár nyomai természetesen föllelhetők, pl. a populista jellemzők változó erősségében. Az új nacionalizmus a kommunista államokban a hivatalos doktrína egyetlen jelentékeny vetélytársa, ami nem jelenti azt, hogy föltétlenül a rendszer ellen fordul. Például a fiatal értelmiségnek ugyanaz a nacionalizmusa, amely annyira a hasznára vált a kínai vezetőknek a Szovjetunióval való szakítás első éveiben, a mostani nyitáskor feszélyezi őket: a Japán-ellenes diáktüntetések baljós emlékeket idéznek föl – maga a kínai forradalom is így kezdődött. Az új nacionalizmus ereje és gyöngesége egyaránt onnan ered, hogy nem szabad emberek világnézete.
Az európai (kontinentális) nacionalizmus, amikor Napóleon, majd a Szent Szövetség ellen fordult, nem liberális demokráciákban, hanem a liberális demokráciákért jött létre, és a francia főség, illetve a restaurált hűbéri kozmopolitizmus, majd az egyetemes – a katolikus – egyház ellen küzdött. Az új kelet-európai nacionalizmus egyik paradoxona, hogy igen erős és kulturális szempontból többnyire autark nemzeti államokban él; viszonya ezekkel az államokkal szükségképpen ambivalens. Ezt az ambivalenciát fokozza a szabad nyilvánosság hiánya: ahol a politikai dilemmákat nem lehet valamennyire is szabadon megvitatni, ott megnövekszik a homály, amely természetszerűleg a kevéssé artikulált szenvedélyeknek, az érzelmi megközelítésnek, más szóval a gyűlölködésnek és a félelemnek kedvez. Szolgai ideológia, amennyiben szimbolikus célzásokban és félszavakban éli ki magát, meggyőződéseket és elveket soha nem jelent ki egyenesen, a cenzúra első haragos pillantására behúzza fülét-farkát, és erős hajlandóságot mutat arra, hogy a gyöngébb – ez esetben a nemzeti és faji kisebbségek – ellen forduljon. Szócsövéül liberális és konzervatív, sztálinista és revizionista, centralizáló és pragmatikus törekvéseket egyaránt fölhasznál: kaméleoni – vagy ha tetszik, próteuszi – természete igen nehézzé teszi azt, hogy a bírálat rajtacsípje.
Kelet-Európában aligha nevezi magát bárki is nacionalistának, a nacionalisták „patrióta” vagy egyéb eufemisztikus körülírásokat vesznek igénybe. Az új nacionalizmusnak éppen ez a megfoghatatlansága, szétfolyó jellege, felelősségvállalástól való idegenkedése, többértelműsége teszi, hogy fölöttébb jelentékeny társadalmi tényezővé, az egyensúly és a szociális integráció úgyszólván nélkülözhetetlen eszközévé lehetett. Ugyanis nagyobb veszedelem nélkül nyújt módot arra, hogy az emberek megkülönböztessék ugyan magukat a diktatórikus államhatalomtól, ám a tőle ellenőrzött közösség tagjainak érezhessék magukat. A középpontban álló „hagyomány”-fogalom egyrészt olyasvalamire utal, ami eltér a kommunista berendezkedéstől, amennyiben régi, másrészt pedig szokás szerint bármit (vagy úgyszólván bármit) igazolhat, hiszen tekintélye erőteljesen nem racionális. Ettől a pszichológiai előnytől a kisebbségi csoportok tagjai magától értetődően elesnek. A nemzeti hagyomány legföljebb kooptál, csatlakozni nem lehet hozzá: éppen ez a fő funkciója – fönntartja az értékközéppont eszméjét ott, ahol a manifeszt ideológiák legitimáló hatása szerfölött csekély. A kommunista párt majdnem mindent megtehet ott, ahol hatalmon van, de arra nem képes, hogy saját működését nemzeti szemszögből kielégítőnek minősítse, ha ebben a nemzeti hagyomány tekintélyes őrzői valamelyest nem támogatják; ám nem is nagyon fordulhat hozzájuk, először is azért, mert nehéz volna megmondani, kik is azok, s ha elszánják magukat a párt támogatására, kiderülhet róluk, hogy ettől fogva már nem azok, másodszor meg azért, mert így elismerné, hogy a hatalom és a tekintély forrásai különbözhetnek egymástól, s ezt nem nagyon teheti meg.
E tekintetben az új nacionalizmus a kelet-európai társadalmak igen hatékony védekezési stratégiája, s legalább a jelképi szférában sikerrel korlátozza az állampárt befolyását. Az új nacionalizmus nem mozgalom és nem politikai irányzat, hanem egyszerűen a kelet-európai értelmiség (és kisebb mértékben más csoportok) többé-kevésbé spontán törekvése arra, hogy a legitimáció – s ezzel a hatalom – forrását jelképesen visszavegye az államhatalomtól, hogy legalább kulturális értelemben függővé tegye önmagától és önmaga értékképzeteitől. Ez a törekvés az új nacionalizmus diffúz volta miatt közvetlenül kudarcra van ítélve: ez azonban amennyire világos, annyira jelentéktelen dolog. Hiszen az államhatalom, amely ideológiailag maga is igen képlékennyé vált, megteheti, hogy alkalmazkodik ezeknek az értékképzeteknek legalább egy részéhez, s így új dicsfénnyel övezi föl magát.
Igen ám, de akkor az új nacionalizmus újabb értékképzeteket tolhat előtérbe, amelyekkel újfönt megkülönbözteti magát, és így tovább a végtelenségig. Bármennyire sikeres stratégia legyen is, az új nacionalizmus mint a politikai önnevelés módszere több okból is aggályosnak nevezhető. Mivel arra tart igényt, hogy a társadalmi és politikai konfliktusok eldöntésének utólagos szankciója legyen, megnehezíti azt, hogy itt Kelet-Európában bármit is szó szerint értsünk. Minden kifejezésre juttatott érdekhez irracionális árnyék tapad, amennyiben ahhoz, hogy legitimnek tekintsék, ki kell elégítenie olyan hagyományos-jelképes ismérveket, amelyeket ráadásul nem is lehetne világosan megfogalmazni. Az államéit kivéve, minden eszmének olyan ítélőszék elé kell járulnia, amelyet lepel takar, amely csak akkor szólal meg, ha jónak látja, s amely többnyire dodonai frázisokba burkolózik. Ezért minden társadalmi vitának a láthatóval legalább arányosan fontos a láthatatlan, tudattalan, kimondatlan szenvedélyektől feszülő része; ez pedig sajnos a cenzúra kezére játszik, amely szintén ebbe a szférába óhajt száműzni sok mindent, ha nem is okvetlenül azt, amit az új nacionalizmus ott szeretne látni. Mindez elfogadtatja a közvéleménnyel a tabuknak nemcsak az elkerülhetetlenségét, de a pozitív jelentőségét is, s így mindent áthat a sokértelmű tilalmakra implicite hivatkozó intolerancia levegője. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni róla, hogy az intolerancia itt cinizmussal jár együtt.
A nemzeti szimbólumok manipulálása össznépi játszadozássá válik legalább azok között, akik politikai játszmákban egyáltalán részt vehetnek. Tekintve, hogy a nemzeti érdeket úgyszólván mindig a kommunista államhatalommal szemben definiálják, az ún. „nemzeti közvélemény” jelképes – értelmiségi – reprezentánsai konformizmusukat és lojalitásukat is engedménynek állíthatják be (önmaguk előtt is), ami néha szégyenletes komédiává változtatja a különféle „politikai” huzakodásokat. Hasonlóképpen az államhatalom képviselői a nemzeti érzületnek tett engedményként állíthatnak be sok mindent, amit amúgy is akarnak. A nyíltság (vagy az igazmondás) és a racionalitás hiánya ugyan kedvező légkört teremthet a szolgai ellenálláshoz – ami persze nem kicsiség, hisz nem vagyunk szabadok –, de a szabadság kivívását legföljebb véletlenül segítheti elő (bár tudható, hogy a szabadsághoz vagy a nagyobb szabadsághoz vezető fordulatok nem föltétlenül a logikai és erkölcsi tisztaság következményei és véletlenszerűek is lehetnek). Az új nacionalizmus mindenesetre elérte, hogy a szabadság kelet-európai híveinek aligha kell XVII–XVIII. századi módon a hagyományos autoritással szembefordulniuk, mert minden etatizmus és alattvalói beidegzés ellenére ennek a hagyománynak a fölbontatlan aurájától a pártállamot megfosztotta. Ugyanakkor azonban fönntartja az ilyesfajta autoritásból történő legitimáció szükségességét, noha csöppet sem arisztokratikus módon (sőt!), s ez – mivel a mai Kelet-Európa problémái jellegzetesen modernek – újabb konfliktusokkal fenyeget. Nem véletlen, hogy a „harmadik út” korporatív-organicista válfajainak eszmei jelentősége egyre nő a régióban.