1956. október 23-a estéjének leglátványosabb eseménye a Sztálin-szobor ledöntése volt. Krónikája a nap eseményeivel foglalkozó irodalomban viszonylag mégis szerény helyet foglal el. A szobor környéke távol esett a tüntetés útvonalától, a résztvevők számára a Parlamenthez és a rádióhoz képest mellékszíntér volt, és a szobordöntés nem ütközött semmiféle ellenállásba. Minthogy nem követelt áldozatot, nem foglalkoztatta a megtorlás propagandistáit sem; kínos is lett volna szidalmazniuk a szobordöntőket, hisz olyan feladatot végeztek el, amelyet hamarosan nekik maguknak kellett volna elvégezniük.
A Sztálin-szobor (Mikus Sándor műve) az akkor Sztálin térnek nevezett felvonulási téren állt, a tér kialakítása kedvéért lebontott Regnum Marianum-templom helyén. Tizenöt méter magas márványburkolású talapzata, amely ma is megvan, ugyanarra a célra szolgált, amire ma: április 4-én, május l-jén a díszszemlét vagy felvonulást megtekintő párt- és állami vezetők dísztribünje. Maga a szobor 16 méteres volt, a kiöntéséhez négy vagy öt Habsburg-uralkodó szobrát olvasztották be. A szobor léte fél évvel a XX. kongresszus, a Sztálin rémtetteit leleplező Hruscsov-beszéd után botrány volt, jelképe annak, hogy a Rákosi- majd a Gerő-féle pártvezetés nem hajlandó tudomásul venni a moszkvai változásokat. Valószínű persze, hogy a késlekedést nemcsak a sztálinisták ellenállása okozta, hanem az is, hogy a pártvezetés, amely már kénytelen volt beleegyezni Rajk és mártírtársai nyilvános eltemetésébe,[SZJ] a Sztálin-szobor ügyében nem mert dönteni, egyértelmű moszkvai utasításra várt. A társadalom azonban egyre ingerültebben sürgette a gyűlölt kolosszus eltávolítását. Az egyetemi ifjúság követelései között, amelyeket az október 22-i műegyetemi gyűlés 14 pontba foglalt, 13. pontként szerepelt a szobor ügye:
„Követeljük, hogy a Sztálin-szobrot, a sztálinista zsarnokság és politikai elnyomás jelképét távolítsák el, és helyére emeljenek emlékművet 1848–49 szabadságharcosainak.”
Az idézetből az is nyilvánvaló, hogy az egyetemisták vezetői, a követelések megszövegezői nem gondoltak a szobor erőszakos eltávolítására.
Vizinczey István 1933-ban született a Fejér megyei Kálóz községben. Apját 1935-ben egy tizenhét éves „hungarista” meggyilkolta, mert megakadályozta a szerveződő szélsőjobboldali mozgalom helyi híveinek illegális gyűlését. Vizinczey mint az egyik katonai középiskola növendéke tizenkét évesen Ausztriába került, és amerikai fogságban érte meg a háború végét. 1946-ban tért vissza Magyarországra. 1952-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakos hallgatója, a korszak rejtett írófőiskolájáé, amelynek Csurka, Galgóczi, Moldova, Gáli József és számos más író volt akkoriban növendéke. Vizinczey nem vallotta magát kommunistának, és így távolabb állt a Rákosi-vezetéssel szembeszegülő pártellenzéktől is. 1954-ben betiltották a József Attila Színházban már műsorra tűzött darabját, amely korábban díjat nyert a varsói Világifjúsági Találkozón. (A színmű kéziratának a színészeknél lévő példányait államvédelmista nyomozók gyűjtötték össze, a szerző példányait pedig a Népművelési Minisztérium illetékes tisztviselője kérte el azzal az ürüggyel, hogy vitát készülnek rendezni a darabról.) 1956 tavaszától Vizinczey is rendszeresen eljárt a Petőfi Kör vitáira, de sosem tartozott a kör irányítói, az egyetemisták mozgalmának szervezői közé.
A forradalom alatt Vizinczey az Igazság szerkesztőségébe járt be, majd belépett a Nemzetőrségbe, és járőröző társaival együtt megakadályozott két utcai lincselést. November 4-én az orosz támadás hírére csatlakozott a Széna téri felkelőcsoporthoz, és két napon át részt vett az utcai harcokban. November végén Nyugatra menekült, Kanadában telepedett le, és angolul kezdett írni. Két regénye az önéletrajzi fogantatású In Praise of Older Women (Érett nők dicsérete) és az Innocent Millionaire (Ártatlan milliomos) nemzetközi bestseller lett, két kötet esszéje pedig jelentős kritikai sikert aratott. Az alábbi interjún kívül a Sztálin-szobor ledöntéséről egy leírás áll a rendelkezésünkre, Tollas Istváné. (István Tollas: Wir kämpften für unsere Freiheit, Liestal/Schweiz, év nélkül. Idézi: Gosztonyi Péter ed.: Der ungarische Volksaufsand in Augenzeugenberichten, dtv, München, 1981, 148–149. old.) Tollas elbeszélése lényegében megegyezik Vizinczeyével. Figyelemre méltó eltérés, hogy Tollas szerint a szobrot a figura nyakába akasztott négy drótkötél segítségével próbálták lehúzni, és a kötelek elhelyezéséhez létrákat használtak. A nyomtatásban megjelent leírás szerint a szoborra táblát akasztottak ezzel a felirattal: „Ruszkik, hogy ha szaladtok, engem itt ne haggyatok.”
A leglényegesebb különbség természetesen, hogy Tollas nem tudhat a szobordöntés előkészületeiről. Ezekről egyébként a forradalom más szemtanúi sem tudnak, olyanok sem, akik a Petőfi Kör és az egyetemi mozgalom vezetésében jelentős szerepet játszottak. A szobor ledöntésének terve tehát, ha az elhatározás már órákkal a tüntetés kezdete előtt készen volt, egy kis csoport külön kezdeményezése, néhány elszánt fiatalember huszárcsínye. A szobor talapzatán még sokáig látható volt a szobor megmaradt csonkja, Sztálin csizmája. November 4. után keletkezett, és állítólag Devecseri Gábortól származik a mondás: „Szobrot emeltek a rendőrcsizmának.”
Harminc év múltán a forradalomnak még az eseménytörténete is feldolgozatlan, a tényeket egyképpen elfedik a tudatos torzítások és jóhiszemű legendák. Ezért kérjük olvasóinkat, ha az alább leírtakkal kapcsolatban további információik vagy tényekre alapozott kételyeik vannak, írják meg lapunknak, vagy vegyék fel a kapcsolatot szerkesztőségünkkel.
Az interjú 1986 szeptemberében készült, amikor Vizinczey István Budapesten járt, hogy cikket írjon a londoni Sunday Telegraph számára Magyarországról. Távozásakor a ferihegyi repülőtéren megmotozták, csomagját átkutatták, és elkobozták a nála lévő írásokat, szamizdatkiadványokat, fényképeket és a cikkhez készült jegyzeteket. Az eljárást követő kanadai tiltakozásra a magyar külképviselet illetékese azt válaszolta: „Igazán sajnáljuk. Nem tudtuk, hogy újságíró.” A lefoglalt értékek visszaadására az illetékesnek nem állt módjában ígéretet tenni.
–szeg
Nemcsak szemtanúja, de tevékeny részese is voltál a Sztálin-szobor ledöntésének. Hogy kerültél a Sztálin térre?
Október 22-én este egy gyűlésen voltam…
Valószínűleg az egyetemisták gyűlésén, a Műegyetemen.
Valószínűleg igen, bár úgy emlékszem, aznap este a Petőfi Körnek is volt egy összejövetele. Harminc év után sok minden egybefolyik, ami azokban a napokban történt. De mégiscsak az egyetemistagyűlés lehetett, mert rengetegen voltak, több ezren. Szóval odajön hozzám – de már jó későn volt, éjfél után – egy ismerősöm a filmgyárból, hogy: „Holnap ledöntjük a Sztálin-szobrot. Akarsz-e jönni?” Gondolkodás nélkül rávágtam: „Persze hogy akarok.” Aztán kérdeztem csak meg, mégis hogy képzelitek, hogy ledöntjük. Mivel? Erre elmagyarázta, ismer valakit a traktorgyárból, talán az igazgatót, attól kapunk traktort, és lehúzzuk a szobrot. Legyek másnap délelőtt, már nem tudom pontosan, hány órakor a Margit híd budai hídfőjénél. Nekem nagyon tetszett az egész, mert gyűlöletes dolognak tartottam, hogy az a szobor még mindig áll.
Ebben valószínűleg mindenki egyetértett veled ott a gyűlésen. Mégis először hallom, hogy a szobor ledöntését néhányan már a tüntetés előestéjén elhatározták. Úgy hiszem, az egyetemisták többsége nem helyeselte volna az erőszakos akciót, hiszen még attól is tartózkodtak, hogy feltörjék a helyiséget, amelyben az egyetem stencilgépe állt, és inkább másnap reggelig vártak a követeléseik sokszorosításával. Milyen csoport volt az, amelyik már a tüntetés előestéjén elhatározta, sőt meg is szervezte a szobor ledöntését?
Nem volt semmiféle csoport, legalábbis én nem ismertem senkit, kivéve, aki szólt, hogy menjek velük. Nekem meg tetszett az ötlet. Egyre inkább az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a diktatúra is csak addig diktatúra, amíg engedelmeskednek neki, amíg az emberek nem kezdenek a saját fejük szerint cselekedni. Például az előző évben minden további nélkül betiltották a darabomat, sőt még a példányaimat is elszedték. ’56 nyarán viszont a rádió műsorra tűzte egy hangjátékomat, a minisztérium most is leszólt, hogy nem lehet bemutatni, de a szerkesztő azt mondta, vegyük csak föl, a többi az én dolgom. Be is mutatta a rádió október elején. Szóval úgy gondoltam, amit az ember helyesnek tart, azt meg kell csinálni.
Tehát elhatároztátok, hogy a tüntetésen ledöntitek a szobrot...
Nem a tüntetésen, éppen ellenkezőleg. Hiszen a tüntetés szolidaritási tüntetés volt a lengyelek mellett, azért is vonult a Bem-szoborhoz. Azt gondoltuk, hogy az egész rendőrség a tüntetéssel fog foglalkozni, ez jó alkalom arra, hogy a Városligetben lerántsuk a Sztálin-szobrot. Az egészet sokkal egyszerűbbnek képzeltem, mint ahogy a valóságban alakult. Meg voltam róla győződve, hogy meglesz a tüntetés. Nagy Imre előbb-utóbb visszatér a vezetésbe, megint miniszterelnök lesz, és a dolgok jobbra fordulnak. Mielőtt reggel elindultam otthonról, megbeszéltem a feleségemmel, hogy estére vegyen mozijegyet. Ne hétre, mert azért elhúzódhat az ügy, csak kilencre, akkorra biztos mindennek vége. Csak amikor már mentem a busszal a Margit híd felé, és megláttam a Szabad Népben a képet, hogy Gerő meg Tito összeölelkeznek, akkor támadt olyan érzésem, hogy ezek mégsem fognak olyan könnyen engedni, hogy talán mégsem megy majd minden olyan simán, ahogy előző este gondoltuk.
A traktorok ott voltak, ahol megbeszéltétek?
Igen. Ott állt három traktor egészen közel a Margit híd budai hídfőjéhez, ahogy megbeszéltük. Ott voltak a traktorvezetők is meg néhány diák különböző egyetemekről. Nem ismertem őket, csak az egy filmest, aki hívott.
A traktorgyári főnök tudta, miről van szó, mire kellenek a traktorok? Miféle ember volt? Hiszen valószínűleg ő vállalta a legnagyobb kockázatot?
Nem sokat tudok róla, neveket nem illett kérdezni, gondolom, ez ma is így van. A filmes azt mondta róla, hogy régi kommunista, akit Rákosiék lecsuktak, és évekig börtönben volt.
Drótkötelet is meg mindent adott?
Igen.
És a traktoristák is tudták, mire készültök?
Tudták.
És egyetértettek vele?
Tudták és egyetértettek. De persze mindannyian nagyon féltünk. Féltünk egészen késő délutánig.
Hány óra lehetett, amikor a traktorokhoz értél?
Nem tudom pontosan, délelőtt volt, talán már dél.
Nem tudtátok, hogy Piros László belügyminiszter 11-kor betiltotta a két órára tervezett szolidaritási tüntetést?
Nem, 11-kor, amikor a rádió bemondta a tilalmat, már mindannyian úton voltunk, nem hallottuk a rádiót.
Mi történt ezután?
Felültünk a traktorokra, és elindultunk a Városliget felé.
Nem állítottak meg benneteket útközben?
Nem. A rendőröknek valószínűleg eszébe sem jutott, hogy három traktor nem rendeltetésszerűen csörömpöl végig a pesti utcákon. Egy darabig egy autó jött a nyomunkban, persze azt gondoltuk, hogy ávós kocsi, bennünket követ, mert tudják, mire készülünk. Mindannyian meg voltunk rémülve, az egész forradalom alatt, még amikor november 4-én a Ganz Villamossági épületéből géppisztollyal lőttem – persze teljesen hiába – a szovjet, azaz orosz tankokra, ők meg ágyúval lőttek vissza, akkor se féltem úgy, mint az alatt a pár perc alatt, amíg az autó be nem fordult az egyik keresztutcába. Aztán megérkeztünk a Sztálin tér közelébe, leálltunk az egyik mellékutcában, és kimentünk a térre körülnézni. A tér teljesen üres volt, néhány járókelőt láttunk, távolabb egy rendőr posztolt. Visszamentünk a traktorokhoz, és tanakodni kezdtünk. Ha most a traktorokkal kimegyünk a térre, és elkezdünk felmászni a szoborra, az a rendőr csak beszól a legközelebbi őrsre és tíz perc alatt mindannyiunkat bevisznek, vagy ha sokat okoskodunk, belénk is lőnek. Egyszerre rájöttünk, hogy az egész vállalkozás őrültség, egyszerűen nem tudjuk megcsinálni. S akkor támadt egy ötletem. Kézenfekvő volt, de máig is úgy gondolom: zseniális. Azt mondtam: nemsokára kezdődik a tüntetés. Várjunk egy kicsit, aztán odamegyek, ahol sok az ember, és elkiáltom magam: Döntik a Sztálin-szobrot. Gyertek a Sztálin térre. Biztos rengetegen idejönnek. És akkor már nem leszünk egyedül.
Egymagad indultál el?
Igen. Beültem egy taxiba, és elindultam a Bem-szobor felé. De persze nem jutottam odáig. Előző nap beszéltünk róla, hogy vajon hányan jönnek tüntetni, és úgy gondoltuk, hogy lesznek talán húszezren is. Akkor meglátom, hogy a Nagykörút tele van emberekkel, a Kiskörút még zsúfoltabb, a Parlament körüli utcákban pedig egyáltalán nem lehet mozogni. Ekkor hallottam először, hogy „Ruski, go home”, így angolul, mert az újságok mindig hozták, hogy Nyugaton a tüntetők viszik a táblákat, hogy „Ami, go home”. Aztán mégis átvergődtem Budára, és ott láttam, hogy a zászlókból kivágják a vörös csillagot…
A címert.
A címert, persze. Szóval mentem mindenfelé először taxival, aztán gyalog, és mindenkinek mondtam: „Húzzák le a Sztálin-szobort, oda kellene menni.” Úgy jó két óra múlva elindultam vissza a Sztálin-szoborhoz. A traktorok még mindig a mellékutcában álltak, de a téren már százával voltak emberek. Gondoltuk, most már nem tudnak olyan könnyen elbánni velünk. Kimentünk a traktorokkal a térre, és megálltunk a szobor előtt. Drótkötél volt bőven, rákötöttük Sztálinnak a lábára, testére...
Be tudtatok menni az alapzatba?
Igen, nem volt ott senki.
Hogy tudtátok feltenni a drótköteleket a testre?
A lábánál húztuk át főleg, de úgy emlékszem, egy kötelet valahogy sikerült átvetni a derekán is. Aztán megindult a három traktor. Azt gondoltuk, egy perc, és lerántjuk a szobrot. Ebből is látszik, hogy nem értett hozzá egyikünk se semmit. Mert a drótkötelek sorra elszakadtak, a szobor pedig meg se rezdült.
A rendőrök még mindig nem mozdultak?
Nem, senki sem próbálta megakadályozni, nem is nagyon sikerült volna, mert egyre több lett az ember. Már lassan besötétedett, de mi egyre csak kísérleteztünk. Azt hittük, kevés volt a kötél, többel próbálkoztunk, de az eredmény ugyanaz volt
A traktorosoknak se jutott eszébe, hogy át kellene vágni?
Nem, ezt valaki idegen mondta először, azt hiszem, egy debreceni fiú. Mert volt ott egy csoport, akik Debrecenben hallották, hogy döntik a szobrot, és feljöttek Debrecenből, méghozzá teherautón. A tömegen végigszaladt a kiáltás, hogy lángvágó, lángvágó kellene. És akkor valakik visszakiáltottak, hogy ők tudnak hozni a gyárból. Akkor láttam a tömegben először munkásokat, már akikről felismertem, hogy munkások, mert nyilván egyenesen a gyárból jöttek, és egyre többen teherautókon. Közben, ahogy besötétedett, a szemben lévő épület tetején – valamilyen szakszervezeti épület állt ott…
A MÉMOSZ-székház. Ma is az Építőipari Szakszervezet központja.
Tehát a székház tetején fényszórók gyulladtak ki, és nagyszerűen megvilágították a szobrot. Miközben a lángvágóra vártunk, a fényszórók egyszer csak kialudtak, koromsötét lett. Az egyik traktorossal meg egy diákkal bementünk az épületbe, hogy megkeressük, hogy lehet visszakapcsolni a fényszórókat. Mentünk föl a lépcsőn, sehol senki, minden ajtó zárva. A legfelső emeleten aztán benyitottunk egy szobába, nagy helyiség volt, valami elnöki szoba lehetett. Egy nagy íróasztal mögött ült egy idősebb ember, nekem akkor öregnek tűnt. Rögtön tudta, miről van szó, mert tiltakozni kezdett: „Nem én kapcsoltam ki, központilag szabályozzák, én nem tehetek semmit.” Mi a főiskolán tanultunk színjátszást is, dramaturg szakos voltam, de tanultam színészetet, hát pózba vágtam magam, ahogy az órán mutatták, és az arcába sziszegtem: „Visszakapcsolod, vagy az ablakon váglak ki.” Közben láttam, még csak kinyitni se tudnám az ablakot, mert nem a szokásos ablakok voltak, fogalmam sem volt, hogy nyílnak. De hát úgy látszik, sikerült eljátszanom, hogy bármikor képes vagyok kivágni egy embert az ablakon, mert az öregúr odament a kapcsolóhoz, és a fényszóró kigyulladt. Mire visszaértünk a szoborhoz, megérkezett a lángvágó is. Mindenki a talapzat köré gyűlt, most már leginkább attól féltünk, hogy ha lezuhan a szobor, agyonüt valakit. Az utolsó fél óra azzal telt, hogy folytonosan kiabáltam, mindenki menjen a traktorok elé. Most nagyon jól jöttek a drótkötelek, újra sikerült ráerősíteni őket a szoborra, és a húzással legalább szabályozni tudtuk, merre zuhanjon. Aztán hirtelen megremegett a szobor, és dőlni kezdett. S mintha valaki hatalmasat sóhajtott volna.
A moziról persze rég elfeledkeztem. Amikor a szobor már a földön feküdt, drótkötelet kötöttek a nyakára, és az egyik traktor megindult vele az Oktogon felé. Azt bizonyára tudod, hogy később feldarabolták, és rengeteg ember vitt el belőle egy-egy darabot emlékbe. De én már nem tartottam a tömeggel. A Keleti felé indultam, és hamarosan pufogó zajt hallottam. A Rákóczi úton megint rengeteg embert láttam gyalog meg teherautókon is, és mindenünnen hallatszott, hogy ostromolják a rádiót. Aztán egy férfi megállított, és magyarázni kezdte, hol lehet fegyvert szerezni.
- 1956 [7]