Bevezetés
1983. április 22-én az újpesti temetőben több száz barátja, rabtársa, néhány rokona és munkatársa, valamint félszáz egyenruhás és civil rendőr jelenlétében eltemettük az 53 éves Péterfi Miklóst.[SZJ]
Megpróbálom röviden összefoglalni életét, hogy aztán átadjam a szót az ő visszaemlékezésének, amelyben (tömörítve) a forradalom alatti működéséről beszélt.
1930-ban született. Édesanyja szövőnő, mélyen vallásos, apja géplakatos, szervezett munkás, majd kapcsolatba kerül az illegális kommunista párttal. Páréves korában Újpestre költöznek, egy tízlakásos tipikus proletárház szoba-konyhás lakásába. Apja a jutagyárban kap állást, édesanyja a kor szokásának megfelelően vezeti a háztartást. A földszintes házban a tíz munkáscsalád élete előtte zajlik, ott él, ez a közege. Mindenki mindent lát és hall, a konyhában a kenyeret úgy kellett letenni, hogy kintről ne lássák, barna-e vagy fehér. Itt folyik gyermekkora, amelyről nem tudja, hogy könnyű vagy nehéz, mert nincs más mércéje, és él benne, mint „hal a vízben”. Édesanyja ministrálni küldi (de csak bal szélig jut el,[SZJ] mert, természetesen, nem tud latinul), apja pedig kiküldi az ajtó elé „hesszelni”,[SZJ] amíg odabent tanácskoznak, s hallgatják a háború alatt a BBC-t meg Moszkvát. Az elemi elvégzése után polgári iskolába íratják. ’44-ben egyik katonaszökevény nagybátyja náluk bujkál (másik nagybátyja átszökik az oroszokhoz, róla többet nem tudnak, harmadik nagybátyja nyilas, őt később kivégzik), de a házban senki sem jelenti fel, még a nyilas lakótárs sem, míg apja illegális munkát végez. Az oroszok bejövetelét felszabadulásnak érzi, apja a kerületi kommunista pártvezetőség tagja lesz, „Földes Laci bácsival” együtt (akinek ’56 novemberében letartóztatását köszönheti), őt korengedménnyel nem egészen 16 éves korában felveszik az MKP tagjai sorába. R-gárdista lesz, éjszaka tépdesi a többi párt választási plakátjait, bunyóznak, megverik a KALOT-osokat,[SZJ] de főképp a szocdemeket.
A polgári után dolgozni megy, először a Brown-Boveryhoz, majd az Orionban szerez műhelygyakorlatot, mert felső ipariskolába akar menni. A gyárban teli szájjal, szívvel-lélekkel képviseli pártját, hisz a szocializmusban, fel sem merül benne, hogy az ne lenne emberarcú. Észre sem veszi, hogy a fényes szellők emelik.[SZJ] Bár nagyszájú, egyenes, bumfordiságáért és nyíltságáért szeretik, segítőkész, melegszívű. Bekerül az ipariskolába, azt jó eredménnyel elvégzi. Közben a káderosztályok szemet vetnek rá, Moszkvába akarják küldeni, először a Dzserzsinszkij-akadémiára, hogy szakávós legyen belőle, ezt természetes ösztönével elhárítja, majd oda akarják küldeni műszaki tanulmányokat végezni, de „szerencsére” közben apját (’51 táján) leváltják a gyári titkárságból, és kizárják a pártból, így megmenekszik a szovjet ösztöndíjtól. A Budapesti Műszaki Egyetemre szó nélkül felveszik. Ott párt- és DISZ-vezetőségi tag lesz, szinte természetesnek tartja, de azt is, hogy neki joga van kinyitnia a száját, főleg ha igazságtalanságokat és „hülyeségeket” tapasztal, amire volt példa bőven. Érthető, hogy szembekerül a hivatalos vonallal, az ál-munkásszármazású egyetemista párttagokkal, végül belefárad, és kimarad a pártból. Idézem saját szavait:
„Gondolkodtam, hogy jutottam el én, az új társadalmi rend annyira dédelgetett, pátyolgatott proletárgyereke, a forradalomig, szembekerülve a fennálló társadalmi renddel, s hogy ennek mik voltak az összetevői: a hazafiság, az egy marha nagy komponens volt, ez természetes, a másik, gazdasági kérdés: annyira elveszik ma már az ’56 előtti idők proletárnyomora, a melós nyomora, ami elhajtott engem is oda – és még egy: én hús-vér ember voltam, szerettem röhögni, és belőlem egy kockafejű, tökfejű, mosoly nélküli, humortalan, idegen, orosz „putyilovgrádi” forradalmárt[SZJ] akartak csinálni mesterségesen, a Fényes Szellők után. Én ezt nem tudtam megemészteni, hogy ki akarták törölni életemből a mosolyt, a derűt, a természetes vitalitást. Szeretett nagy költőm, József Attila írta: »...kik nem tudjuk, mi az vígan élni / és mostan vashittel, jó bátorsággal / sorsunk akarjuk fölcserélni.«[SZJ] Igen, ezt a mosolytalan, kockafejű sorsot, életerős, vitalitással teli sorsra, hazafiságra, gazdasági föllendülésre akartam felcserélni, megtagadva mindazt, amit nekem tálcán kínáltak, mert nekem azon az áron nem kell: elvették tőlem a vigyort, a röhejt, a vitalitást, elvették tőlem ’48-at, egy kicsit ’19-et. Nemcsak történelmi tragédiáink, történelmi múltunk, történelmi határaink, magyarságunk, nemzeti önérzetünk tökéletes megtagadása volt társaim és magam számára az egyik komponense annak, ami belevitt a forradalomba, a gazdasági helyzetünk, az, hogy tényleg újból szenet jártunk lopni a vasútra – de főképp az, hogy emberi lényemben akartak megváltoztatni, hús-vér magyar proletárkölyökből pravoszláv tébolydából kikerült félhülyét akartak csinálni.”
Emberségét felháborítják a kitelepítések is, pro-forma feleségül veszi egy kúriai bíró leányát, és megmenti őket a kitelepítéstől.
A XX. kongresszusra ő is odafigyel. Kezdi újból érdekelni a politika.
’56-os napjairól saját szavai szólnak, egészen letartóztatásáig. November 12-én letartóztatták, 1958-ban az újpesti nemzeti bizottság tagjaként kilencedmagával halálra ítélik. Édesanyja az ítélet hírére szívrohamban meghal. ’59 júliusában kettejük ítéletét életfogytiglanra enyhítik (egy társukat felterjesztik kegyelemre, de elutasítják, és szeptemberben hetedikként őt is kivégzik). Az elsőrendű vádlott, Kósa Pál asztalos többször öngyilkosságot kísérel meg, de őt is kivégzik.
Megszabadulva a halálos ítélet nyomásától Vácra kerül dolgozni, majd visszahozzák a Budapesti Országos Börtönbe, ahol a Belügyminisztérium Tervezőirodájában foglalkoztatják épületgépész-tervezőként. Itt ismerkedtem meg vele, sokáig egy zárkában is laktunk. Humora, kedélyessége, tartása sokat segített. Jól érezte magát rabtársai között, sokat vitatkoztunk. Rengeteget olvasott, befoldozta műveltségének gyermekkori hiányosságait, és nagyon művelt, nagy közösségekben gondolkodó bölcs emberré formálta magát.
Az 1963-as amnesztia nem vonatkozott reá egy banális dolog miatt: az ötvenes évek elején édesanyja számára – aki otthon dolgozóként apró bőrtárgyakat készített – vásárolt egy zsák bőrhulladékot egy munkástól, akit perbe fogtak más társadalmi eltulajdonítások miatt, és példát akarván statuálni, a bíróság az összes vásárlót – orgazdaként – elítélte (vagy harmincat). Miklós 3 hónap felfüggesztett börtönt kapott – nem törődött vele, nem fellebbezett, nem járt utána a mentesítésnek, s így „büntetett előéletű”-nek számított. Rettenetes volt a helyzete: emiatt az elfelejtett és meg nem érdemelt három hónap miatt kell az életfogytiglani büntetést tovább tölteni! Több százan maradtak így vissza, ki ilyen, ki olyan kizáró indokkal (nem kerültek szabadlábra a felkelők, a harcokban részt vevők sem), semmi remény sem maradt ez után a tömeges amnesztia után a hazakerülésre. Lelkileg ezt is feldolgozta, de biztos, hogy ez is meg édesanyja halála hozzájárult szívinfarktusaihoz.
1968-ban, 12 év letöltése után egyéni „kegyelemmel” szabadult. Őt is elfogja az ’56-os szabadultakra jellemző „utolérési komplexus”, sőt kétszeresen is. Nincs otthona, egzisztenciája, ruhája stb. Nincs diplomája (börtönbe kerülésekor ötödéves hallgató volt), építkezésekre megy dolgozni. Napi 14-16 órákat hajt. Művezető lesz, majd építésvezető. Évekig kérvényezi, hogy befejezhesse egyetemi tanulmányait. Végül – kegyként – annyit engedélyeznek, hogy felvételi vizsga nélkül beiratkozhat első évre, esti tagozatra. Ezt is vállalja. Kitűnően tanul, diplomát szerez. Megmutatja a világnak, hogy erre is képes. Szakmérnöki tanfolyamot is akar végezni, de ahhoz erkölcsi bizonyítvány kell. Sokat olvas, mindenre odafigyel, érzékenyen reagál a társadalom visszásságaira. Szervezete tiltakozik a túlhajszolás miatt, szívinfarktust kap. Kiheveri, tovább dolgozik, lakásépítésbe kezd. Kész a társasház (amit az ő energiái húztak fel a többiek számára is), amikor újabb, súlyosabb infarktust kap, kórházba kerül. Rádöbben, hogy ha életben akar maradni, nagyon visszafogottan kell élnie. Beletörődött ebbe is, s amikor közölték vele, hogy másnap hazamehet, izgalmában (örömében?) megkapta a harmadik, végzetes infarktust.
Nagyon hiányzik. Mindnyájunknak.
1986. szept.
Mécs Imre
1956. október 23.–november 12.[SZJ]
Október 23-án dolgoztam mint szerszámlakatos, svarcban. Dél körül, jóval ebéd után hallottam, hogy felvonulás, tüntetés van Pesten. Arra emlékszem, hogy nagyon bepöccentem: műegyetemisták, és én itt vagyok? Na, mosdás, átöltözés! Mentem befelé... úgy lehetett menni, hang után, mint a hangyák a szag után... valahogy én is így jutottam el a Parlamenthez. A Parlamentnél az az irtózatos nagy tömeg meghőköltetett, de beleültem fürdeni, és mindjárt a közepébe benyüzsögtem. Körülöttem jelszavak futkostak, de olyanok! Egyik oldalról, hogy „Éljen a magyar–szovjet barátság”, a másik oldalon: „Ruszkik haza!” De ott a tömegben akkor az egyik rászólt a másikra: „Légy fegyelmezett!” Úgy emlékszem, Kossuth-nótákat énekeltünk. A hangulat egészen emelkedett volt. Egy kollektív drukkolás volt a tömeg fegyelmezettségéért, a spontán tüntetésünk eredményességéért. Követeltük Nagy Imrét. Egy nyomorult hangszóró volt, alig lehetett érteni, hogy mit beszélnek ott fönn, csak azt tudom, hogy mindig valaki jött ki szónokolni, mondott valamit, megtapsoltuk, nem tapsoltuk meg vagy le lett fújolva. Követeltük Nagy Imrét, akkor Nagy Imre megjelent, de nem értettünk egyet Nagy Imrével, aztán egyetértettünk Nagy Imrével, aztán csitított bennünket Nagy Imre.
A Kossuth térről átmentünk a rádióhoz. Elindultunk a tömeggel. Egy nagyobb tömeg hét óra tájban indult meg az Országháztól a rádióhoz, ezekkel sodródtam én is. Nem úgy értem, hogy az eseményekkel, hanem sodródtam, ahogy a Duna vizében sodorja egyik csepp a másikat. Önmagunkat sodortuk, sodródtam a tömeggel én is, a mellettem lévőt valószínűleg én is sodortam. Át a Rádióhoz! Jöttek a magyar harckocsik, ezek már velünk voltak, némelyiken piros-fehér-zöld zászló. Egyáltalán nem féltünk... fel volt már döntve egy villamos... A Múzeumkertnél megálltunk, ott is énekeltünk, ott is jelszavaztunk. Előrementem a Múzeumkert hátsó felén egészen a rádióhoz, ott volt egy egység kiskatona. Azt hiszem ávósok voltak, az egyik tisztet ismertem, mert újpesti volt. Beszélgettünk. „Mi az apátok faszát akartok ti itt?” – „Hát ti mi az apátok faszát akartok?” – Így elbájcsevegtünk, újpesti módra. „Hülyék vagytok!” – ”Ti vagytok a hülyék!” Ők nagyon féltek, pokolian féltek. Tényleg féltek. Ott lenni huszadmagaddal, és veled szemben tízezrek! Milyen félelmetes érzés lehet! Aztán elsodort a tömeg. Ez a tömeg hullámzott. És jöttek a különböző fülesek: hogy most itt átálltak... egy ilyen vízválasztó volt, hogy kitűzték a piros-fehér-zöld zászlót valamelyik laktanyában. A másik helyen a harckocsizók kitűzték a nemzetiszín zászlót... akkor lövöldözést lehetett hallani, a tömeg hátracurikkolt... Jött a füles, hogy agyonlőttek egy tüntetőt, akkor jött a füles, hogy nem igaz, nem egy tüntetőt lőttek agyon, hanem egy ávóst... Aztán olyan 10 óra tájban fegyelmezetten, szülői hatásra hazamentem.
Másnap, október 24-én anyám elkapott, majdnemhogy bezárt a lakásba, nem engedett mozogni. 25-én bementem az egyetemre. Ezt nagyon nehezen tudom visszaadni most! Ez valahogy visszaadhatatlan. Mindenki mindenkivel mindent tárgyalt, értékelt, mindenki mindenkinek javaslatot adott. Apró kis sejtek alakultak és bomlottak fel percenként: beszélgető, értékelő csoportok. Nem volt az érdekes, hogy ki párttag és ki nem, hanem, hogy becsületes vagy becstelen volt-e az az ember. A becstelen, az oda se jött. Aki oda mert jönni, az bizonyos fokig vízválasztó volt, az tárgyalópartner volt, befogadták maguk közé.
Ez nem restaurációs mozgalom volt! Nem gondoltam más társadalmi rendszerre, s a környezetemben sem gondolt senki másra, mint szocialista társadalmi rendre. Az alap a kommunista pártnak a megújhodása volt, a népi demokráciának a megújhodása. Azt tudtuk, hogy ami addig volt, az szar és mocsok volt, de semmiképpen nem tőkés restaurációra gondoltunk. El sem tudtuk képzelni, hogy az össztársadalmi tulajdont valami más fogja fölváltani, maximálisan az ötfős kisiparosig ment el valakinek a fantáziája – jóval szűkebb keretek között, mint ami ma megy. Nagy jelszó volt már akkor a „ruszkik haza!”, és nagy jelszó volt, hogy „ami magyar, legyen magyar!”, ami szocialista, az legyen szocialista, és ami össztársadalmi, az legyen tényleg össztársadalmi! S ami szabad, az legyen tényleg szabad. Pokoli reakciója volt ez annak az irtózatos elnyomássorozatnak, amely 1939-ben kezdődött Magyarországon, vagy talán még korábban. Nemcsak az ’50-es évek! Nem akarom fölmenteni azt az időszakot, de ez láncszerű volt – az első igazi föllázadás a társadalmi igazságtalanságok ellen! Valahol ott csattant a karikás ostor vége, ’56-ban. Én kétszer szabadultam föl, egyszer ’45-ben – mert a környezetemnek és nekem valódi felszabadulást jelentett 1945. Éppen ebből a valódi felszabadulásból való keserű kiábrándulás váltotta ki bennem most már a saját kezembe vett fegyverrel a második felszabadulásomat!
Ma még élő, aktívan tevékenykedő személyek, akiket itt nem akarok megnevezni, azt mondták, hogy a legjobb, ha én kimegyek Újpestre. Például a tanársegéd elvtársam. „Te újpesti vagy? Menj Újpestre.”
Innentől kezdve engedtessék meg nekem, hogy egy-két nap kronológiai tévedéssel mondjam el a dolgokat. Mert aki nekem azt mondja, hogy ebben az időszakban aktívan tevékenykedett, és naplóvezetés nélkül ma pontosan össze tudja rakni a képeit, az nem mond valót! Napi 20 óra ébrenlét átlagosan... Vagyis három napból 12 órányi alvás, ami lehet háromszor négy, de lehet egyszer 12, a többi fentlét.
Szóval, az volt az irány, hogy menjünk tevékenykedni, mindenki a maga körzetébe. Itt főleg párttagok voltak, az alapszervi pártegységünk beszélgetett erről. Az egyetemen úgyis bent maradnak a kollégisták, így kerültem én ki Újpestre.
Elmentem a tanácsházára. Nézelődtem jobbra-balra, akkor még nem tudtam, hogy Rajki Márton a Forradalmi Bizottság vezetője, Kósa Palinál jelentkeztem. „Szervusz Pali, egyetemista vagyok, jöttem segíteni.” Ettől kezdve a személyem elválaszthatatlan az újpesti bizottság tevékenységétől. Félkaotikus állapotba csöppentem bele. Egy rendkívül erős akaratú, célratörő egyéniség, Kósa Pál irányította gyakorlatilag az eseményeket, bár a de jure megválasztott vezetője a bizottságnak dr. Rajki Márton volt. Kósa Pali akkor kábé 35 éves asztalos volt, úgy tudom, gyárban dolgozott.
Akkoriban nem volt divat maszeknak lenni. Bár Újpesten az sem volt csoda. Mindenesetre nem volt tőkés vagy hasonló, származására nézve is munkás volt, beszédstílusában, modorában is. És összes megmozdulásában: mint ahogy jó parasztemberre is rá van írva a gazda mozgása, ugyanúgy az iparosra is rá van írva a munkásmozdulat takarékossága. A Kósa Palin is lehetett látni, hogy ez az ember melós. Ez az ember irányította az Újpesti Forradalmi Bizottságot. Más, akkor még számomra ismeretlen személyek is tevékenykedtek: Gábor Laci, Lichtenstein Sándor, Győri Pali, Rácz – nem a munkástanácsos Rácz –, Csehi Karcsi, Koszterna Gyuszi. Kollár, Vanyek. Később aztán megismertem őket. Nem volt munkás közülük Rácz, Rajki Marci bácsi... Dr. Rajki Márton ügyvéd volt, kitért zsidó, aki katolikus lett, majd a katolikus egyházközségnek az egyik aktív tagja. Úgy tudom, elszenvedte a zsidóüldözést, azután katolizált...
Az újpesti tanácsháza amolyan Téli Palota-hangulatot idézett[SZJ] bennem. Kósa Pali ugyan megpróbált valami rendszert vinni a dologba, de lent, amennyiben itt lehet „fent”-ről és „lent”-ről beszélni, lent, alatta kocsonyás, mozgó volt az egész. Mint mikor forr a bableves, s a babszemek ugrálnak ki belőle. Ilyen lávaszerű, bablevesszerű volt az egész. Persze ezek a „babszemek” élesre töltött puskák voltak, ezekre nagyon kellett vigyázni.
Az épületet őrizték. Elöl-hátul két bejárata volt a tanácsházának, mint a két bejáratnál puskás civilek álltak, mindenkitől megkérdezték: „Te hova mész?” – „Föl.” – „Na jó. – Te hova mész?” – „Föl!” – „Minek? Ne menj sehová!” – Akkor elment hátra. „Hová mész?” – „Föl.” „Ja, az más...” A bizottság tagjainak volt valamilyen igazolványa. Én az enyémet később ünnepélyesen megettem a komáromi orosz parancsnokságon. Lent a földszinten nemzetőrök... akkor még nem volt nemzetőrség,[SZJ] fegyveres alakulat volt, az emeleten meg olyan témagazdafélék. Akkorra kialakultak elkülönült funkciók. Amikor valami hivatalos beszélgetés volt, akkor Rajki Marci bácsi beszélt, amikor hangulat kellett, irányítás, élére kellett állítani a témát, célt, irányt meghatározni, akkor Kósa döntött. Persze ebből előbb-utóbb szembenállás következett, a végén Rajki Marci bácsit lemondatták. Kósa Palit választották meg egy-két nappal azután, hogy én odakerültem. Ekkor legalizálódtam én a Forradalmi Bizottságban, valahogy úgy, mint az egyetemisták küldöttje. Hogy is mondják azt, hogy „soraiba emeli”? Kooptálja. Igen! Tehát kooptálva lettem. Nem volt ott küldöttközgyűlés. Elég sokan, akik ott forogtunk, megválasztottuk saját magunkat. Na nem tizenöten tizenötünket, hanem ott voltunk úgy kétszázan, és abból megválasztottunk tizenötöt. Az már önmagában kiválasztódás volt, hogy odament valaki. Később megtudtam, hogy miután a választás megtörtént, Palinak gondja volt arra is, hogy kádereztessen. Kimentek a házunkba megérdeklődni, hogy ki vagyok, mi vagyok. Pali rendkívül célratörő ember volt!
Én akkor kommunistának vallottam magamat. Nem igaz, halandzsa az, hogy ha valaki kommunistának mondta magát, az seggbe lett lőve! Nem, én ezt nem tagadtam. Bár nem vitás, hogy Kósa Pali egyértelműen szovjetellenes volt. A tárgyalásunk anyagából, az ottani nyilatkozataiból is kiderül. Egyértelműen az akkor fönnálló társadalmi rend ellen volt olyannyira, hogy később még Nagy Imrével is szembe akart szegülni. Elseje és negyedike között szó volt arról, hogy sztrájkot szervezünk, mert Nagy Imre politikája, a kormány összetétele, célkitűzése nem megfelelő. Memorandumot is állított össze Pali. A gépkocsivezetőt és engem kért meg, hogy menjünk be vele a Parlamentbe. Ő ment be a titkárságra, minket kinn hagytak. Ez november l. és 4. között volt.
Én nem tagadtam, hogy kommunista vagyok. Hogy aztán én a többiek szemében csak operettkommunista voltam-e, csak cégér vagy csak politikai eszköz vagy politikai megtűrt, vagy őszinte bajtárs, ezt nem nekem kellene elmondanom, hanem nekik. Én nem éreztem semmilyen különbségtevést. Köztük voltam, benne voltam. Anyutól féltem nagyon, mármint édesanyámtól, mert sose mentem haza időre.
Újpesten végig funkcionált a kommunista párt. Andrásfi is megjelent ott köztünk, meg az a nő, aki később könnyűipari miniszter lett, Nagy Józsefné. Nem volt ott azoknak semmi bántódásuk. Miért lett volna? Andrásfiról tudtuk, hogy az újpesti pártbizottság titkára volt valamikor. Újpesti volt, öreg újpesti kommunista, ezt tudtuk róla.
Tehát 25-én vagy 26-án megjelenek a bizottságnál. Apró kis „légy szíves, menj el!”, „légy szíves tedd meg!”, „légy szíves menj ki ide!”, „segíts ezt összeállítani!” dolgokkal bízott meg Pali. Majd 26. és 28. között lerohanta Újpestet egy rendőralakulat. Egy harckocsi meg egy rendőralakulat. Volt ott először egy katonai alakulat, harckocsizók – régi kormánypártiak. Parancsra küldték ki őket Újpestre. Akkor már félig-meddig katonai dolgokban is együttműködtem Palival, bár nem voltam sem a nemzetőrség parancsnoka, se semmi ilyesmi. Mi már járőröket állítottunk össze akkor, és ezt kineveztük „nemzetőrség”-nek, függetlenül attól, hogy volt-e már Budapesten nemzetőrség – Újpesten külön élet folyt. Na, megjelent egy rendőregység, és ultimátumot küldött a Forradalmi Bizottságnak. Nagy tárgyalások indultak meg, pro és kontra, mert itt is volt fegyver, ott is volt fegyver. Ha mindkét oldalon van fegyver, akkor a hatalom a hangerőn múlik. A rendőrök voltak vagy harmincan. Ez erőt képvisel! Mi voltunk tíztől háromszázig. Ezt el sem lehet képzelni: „Most hazamegyek uzsonnázni” ...állati nagy lövöldözés közepette. „Istenem, hogy én mit kapok otthon!” – letette a stukkert, és spuri. Nehogy azt higgye bárki, hogy itt Maléter parancsolt! Nem! Budapesten ötszázezer mama parancsolt, hogy mikor van kész az ebéd.
Na, ezekben a kompromisszumos tárgyalásokban Kósa Pali megbízásából aktívan részt vettem. A rendőröknek az volt a kikötése, hogy ők nem akarnak lövöldözni, de mi azonnal tegyük le a fegyvert. Erre mi azt mondtuk, hogy mi nem akarunk lövöldözni, de ők azonnal tegyék le a fegyvert. Akkor átmentem a rendőrökhöz, mert már nagyon ki volt éleződve a dolog. Hogy ne olyan forrón a kását... kezdődtek a finomítások: a tömegek végezzék a maguk politikai demonstrációját, a hatalom feladata a rend fenntartása. És akkor hirtelen irtózatos nagy lövöldözés lett. Kiderült, hogy tíznél többen vagyunk, háromszáznál nem sokkal kevesebben. Oltári lövöldözés! Amit az a nyomorult rendőrség kapott! Engem betuszkoltak rögtön két páncélszekrény közé. Mert ha engem ott agyonlőnek, akkor mi lesz velük? Mert a diák bement. Ha nekem ott valami bajom lesz, akkor kő kövön nem marad – ez biztos volt. Ezek tárgyalni akartak. Egy pillanat alatt lejjebb ment ott az öntudat, a rendőrségnél! Sötét is volt, lőttek is, arról nem is beszélve, hogy én is ott vagyok, bent.
Na, emberáldozat nem volt – erre az a bizonyíték, hogy én itt vagyok. Mert ahol a közelben áldozat volt, bármelyik oldalon, ott „szám szerint meg nem határozható gyilkosságban való bűnrészesség” címén felelősségre vonták a per vádlottjait, lett légyen bármelyik perben. Szóval, az a bizonyíték, hogy élek. A „szám szerint meg nem határozható gyilkosság” rendeletnél[SZJ] aljasabb törvény a világon nincs! Tehát emberáldozat nem volt, s ennek következtében másnap már együtt járőröztünk, mint a szendvics: egy katona, egy civil, egy rendőr.
Ezután jött a hír, hogy a folyamőrségnél valami forradalmibizottság-választás, katonaibizottság-választás leend. Oda engem küldtek ki egy Szabó Lali nevezetű gyerekkel, hogy állítsam őket a forradalom oldalára. Vizuálisan él bennem a kép: több száz főnyi tiszti és legénységi gárda egy kultúrteremszerűségben értekezett. Eléggé megosztott volt a hangulat. A tisztek egy része politikailag helytelenítette a részvételt, a legénység meg többé-kevésbé hajlott a parancsra. Az Akadémia utcai pártház[SZJ] védelméből jöttek vissza, oda voltak kirendelve, mert elit egység volt a folyamőrség. A legénység egy része a tisztekhez húzott, a tisztek meg: „Várjunk a parancsra, köt minket a fegyelem”... nem mondanám, hogy politikai hűség volt ez.
Nem merek nagy hasonlatokkal élni. Téli Palota ostroma... Aurora cirkáló... élnek bennem ezek a képek, s akkor bemegyek egy füstös, alacsony helyiségbe, ahol tányérsapkák, Aurora cirkálós fickók... folyamőrtisztek... s akkor bemutatnak: Péterfi Miklós, az Újpesti Forradalmi Bizottság küldötte, a bizottság diákképviselője. „Hurrááá!” Majd felszólítanak, hogy szóljak hozzá. Azt hiszem, életem minden más szónoklata eltörpül emellett. Egy mondat: „Fiúk! Velünk vagy ellenünk?” Esküszöm, felugrottak: „Veletek!” Az egész egység! Óriási élmény volt. És akkor rögtön megválasztották a Katonai Bizottságot. Elküldtek egy állandó tagot, egy tisztet, aki a Katonai Forradalmi Tanácsot képviselte[SZJ] az Újpesti Forradalmi Bizottságban... Aztán a vád tanúja lett ellenem... Ezek nagy lelkesen, egyöntetűen mellénk álltak. Egy alezredes volt a parancsnokunk, egy lótrágya volt... szintén a vád tanúja.
Azután még leküldték a Kisöbölbe. Az Újpesti Kisöbölbe, a Szúnyog-sziget mellett is van egy folyamőr-szerelőműhely, a volt Horthy Miklós-féle folyamőrlaktanya, hogy az ottani egységet is agitáljam meg. Kedvenc haditengerészeti téli öblünk... Egészen hűvösen fogadtak: „majd meglátjuk”, aztán a másik egység hatására alakítottak katonai forradalmi bizottságot, de közel sem olyan egyöntetű lelkesedéssel. Később ez a társaság szétomlott. Amíg az előbbi egység regulárisan együtt maradt, addig ez nem lelkesedett, hogy részt vegyen bármilyen tevékenységben, de nem azért, mert bármihez is hűek lettek volna, hanem mert semmiben sem akartak részt venni, haza akartak menni, kapálni. Itt nem volt olyan egetverő sikerem – nem nekem, hanem az általam képviselt forradalmi bizottságnak, az általam képviselt eszmének. Más eszmének sem, kivonták magukat a forgalomból.
Én tartottam a továbbiakban is a kapcsolatot a folyamőrséggel, de Pali megkért, hogy a közellátásba is kapcsolódjak be. Fölcsaptam Újpest „Vas Zolijának”.[SZJ] Bármily nevetséges, az volt a gondom, hogy éhen döglenek a disznók. Ott volt az újpesti vágóhídon 500 disznó, zaba meg nincs. Tudvalevő, hogy ezek a disznók, ha nem esznek, fogynak. Nem volt aki intézkedjék. Aztán megjelentem én Putyilovgrádról, levágattam, fölrakattam teherautóra, mellé ültettem géppisztolyosokat meg a vágóhíd képviselőit, és davaj! Egész Budapesten, ahol találnak nyitott boltot, tessék leadni. Szabályosan, blokkra, olyan izét ragasztóztattam a közértesekkel az elszámolási blokkra, úgyhogy nem is kérték számon rajtam a perben.
Közben valahogy eltűntek a harckocsizók Újpestről. Aztán eltűntek a rendőrök... illa berek, nádak, erek, nem tudom, hogy, egyszer csak eltűntek. A rendfenntartást mi végeztük. Nem is tudom, kellett-e a rendet fenntartani. Köztudott, hogy volt egy időszak, amíg óra-ékszer ott maradt. „Akit elkaptunk, agyonlőjük!” Többek között én magam is letartóztattam egy lopós gyereket, és becsuktam, s. k. Na, agyon nem lőttem.
A bizottságunk kiterjedésére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy Kecskemétről hoztunk fel adó-vevőket. Lichtenstein Sanyi hozta fel. Kecskeméten, ha már útba esett, letartóztattak egy ávós őrnagyot. Fölhozták, begyűjtötték. Nem cinikusak ezek a szavak! Jellemző: egyik oldalon tárgyalás Andrásfival – Andrásfi Gyula ott járt-kelt közöttünk bántatlanul, tudtuk róla, hogy az újpesti pártbizottság titkára volt valamikor, öreg újpesti kommunista –, a másikon, ha már útba esik, letartóztatjuk. Le lett tartóztatva egy Valter nevű ávós őrmester is, akivel személyesen beszéltem. Kategorikusan kommunistának vallotta magát, és kijelentette, hogy azon az áron nem szabadul, ha neki lőni kell a saját bajtársaira, mert velük egy hitet nem vall, de velük egy egyenruhát hordott. Nem engedtem el. Mert én szentimentális voltam, de hülye nem.
Röplapokat, röpcédulákat adtunk ki folyamatosan. Sajnos majd teljes egészében a letartóztató szervek birtokába kerültek, mert volt köztünk olyan, aki gyűjtötte az anyagot. Mindszenty áldó levelétől kezdve minden dokumentumot eltett, olyannyira, hogy még a bizottságból is ellopta, hogy archiválja. Tökéletes anyag volt – ebbe haltak bele emberek. Nem rosszindulatból gyűjtötte: dokumentációt gyűjtött. Politikus volt, gondolt a jövőjére is.
Október 30-án... milyen a sors? Bedöglik egy dzsip a Váci úton. Csupa rutinból odamennek a nemzetőrök: „Hé! Mi van? Segítsünk, vagy mi a fészkes fene?” Mire azok elkezdenek futni. Hát, akkor már ezeket fogjuk meg! Behozták. Kiderült, hogy ávósok. „Hová mentetek?” „Mindszentyért.” Fel akarták hozni Pestre, átadni a felügyeleti szervüknek. Hoppá! Így szereztünk tudomást arról, hogy Mindszenty még mindig rab.[SZJ] Így kerültem én a Mindszenty-ügybe. Semmit sem tudtunk arról, hogy hol van Mindszenty. Azt tudtuk, hogy le van tartóztatva. Mi nem követeltük Mindszenty szabadlábra helyezését, ha követeltük volna, emlékeznék rá, de – legalábbis nálam – nem volt téma. Természetes folyamatként indult be ’56-ban, anélkül hogy mindszentyztünk volna, mert ő is politikai fogoly volt, következésképpen ennek az embernek is szabadlábra kell kerülnie! Nem a hercegprímásnak, hanem ennek az embernek. Na, ne cifrázzam: elkaptak egy Szobácsi nevezetű tisztet s egy Walde nevezetű tiszthelyettest, ávósok voltak, rendőregyenruhában vagy civilben, már nem emlékszem. Én Szobácsit nem láttam, függetlenül a későbbi vallomásától, hogy én hülyére vertem. Waldét láttam, függetlenül attól, hogy az ő vallomását jegyzőkönyvbe sem vették. Waldéval beszéltem is. Ezekről kiderült, hogy Mindszentyért mennek Felsőpeténybe. Akkor összeállítottak egy egységet nemzetőrökből és forradalmi bizottsági tagokból. Kósa Pali engem is küldött, de mondtam, hogy nem megyek. Álmos vagyok, lefekszem, összeesem! Nem mentem. Nem okozott Mindszenty olyan nagy űrt az életemben, valószínűleg ezért. Neutrális voltam. Miért menjek érte, annyian mennek! Helyette egy nagyon érdekes beszélgetést folytattam ezzel a Waldéval, bár ez nem szándékos volt. A fiúk meg fölmentek Felsőpeténybe, a bizottságról 5-6 fő meg még fegyveresek is, de akkorra a rétsági harckocsizók már kiszabadították Mindszentyt a házi őrizetből.[SZJ] Nem mintha szükség lett volna arra a kiszabadításra!
Érdekes módon ezt Gábor Laci intézte, pedig ő állt hozzám a legközelebb a bizottságon belül. Laci zsidó gyerek. Úgy tudom, a szülei megjárták a pokol tornácát. Édesapja régi kommunista volt... Laci orvostanhallgató volt, éppen megszakította a tanulmányait, pénzt keresett... Vizuálisan megjelenik előttem a kép, amikor felmentettek a halálos ítéletből. Jövünk ki a zárkából, mellettem van Laci, s azt mondja: „Mikikém, adj egy kis sót!”... Ő maradt halálos... Mondom neki: „Laci, ne hülyéskedj, nem akasztanak fel téged!” És teleöntöttem a sótartóját. És elkezdtem bohóckodni, hogy ne marháskodj, én sem tartalak el egy életen keresztül sóval, meg ehhez hasonlók. Három hónapig élt még, és fölakasztották. Imádta az édesanyját, attól rettegett, ő, a halálraítélt, hogy nem él az édesanyja. Kért egy fényképet az édesanyjáról, megírta, hogy a friss újság legyen a kezében. Megjött a fénykép, Laci boldog, és két-három napon belül meghalt, azt hiszem.
Gábor Laci kötődött hozzám legjobban. Ő elment Felsőpeténybe. Nem figyeltem oda az egész Mindszenty-ügyre. Azt tudom, hogy fölkerült a Várba, ahol meg is látogatták őt, sőt őrséget is adott az Újpesti Forradalmi Bizottság. Állítólag Mindszenty nem bízott másban az első egy-két napban. Ezt csak hallomásból tudom.
De valami engem mélységesen fölkavart, elkezdtem gondolkodni. Adva van a kijelentés, hogy a politikai elítélteket elengedtük. Adva van egy ilyen figura, mint Mindszenty, és ávósok mennek érte. A kettő között ellentmondás van. Egyrészt bizonyítja az ÁVH aktivitását, másrészt azt, hogy nehéz politikaiak még mindig börtönben vannak. A Nagy Imre-féle vezetésbe vetett hit is megingott kicsit bennünk. Elkezdtem gondolkodni: amikor Vácról jöttek rabok, azok mondták, hogy a gyűjtőben még mindig benn vannak. Akkor azok onnan miért nem jöttek azóta sem? Tehát ott még fogva vannak! Elhatároztam, 30-án, 30-ra virradóra, hogy márpedig a Gyűjtőből ki kell szabadítani az ott lévő politikai elítélteket!
Még akkor maradtak ott a harckocsizókból, szereztem tőlük egy századot, vagyis három harckocsit, kiszolgálóval – önkéntes alapon. És a palotai tüzérekkel kooperáltam, akik bemérték a Gyűjtőt. A folyamőrségtől egy-két szakasznyi önkéntes, a nemzetőrségtől is egy-két szakasz; ez körülbelül öt teherautónyi személyzet. A rendelkezésemre álló idő öt óra. Spuri ki Kőbányára! Körbejárni a gyűjtőt – tényleg torony, őrség, lélek sehol, rab bent, mi kint. El a kőbányai nemzetőrséghez! A nemzetőrparancsnokot kerestem meg, nem tudom a nevét. Bemutatkoztam, igazoltam magam – akkor már volt igazolványom –, s elmondtam, mi a szándékunk. Pontos időpont-egyeztetést. Ők nem tudják, mi van bent! Mélységesen föl voltam háborodva, hogy ott vannak a szomszédban, és nem tudják, mi van. Egybehangolt támadás! Még a mentőket is felhívtam, és közöltem velük, hogy éjjel egykor sok halott és sebesült lesz a Gyűjtőnél. Nem lett, mentőautó sem jött. Úgy csináltam, ahogy tanultam „honvédelmi ismeretek”-ből. – Jelesre vizsgáztam. – Fölvonulási terv, útvonal-biztosítás, csak légi biztosítás nem volt. Felderítés, először őrszolgálati, majd parancsnoki, s. k. Cseh Jánosnak hívták azt a folyamőrt, aki velem volt...
Együtt állt a konvoj, davaj, cél a Gyűjtő! Időt mértünk, gépkocsisebességet mértünk, mert mondanom sem kell, hogy nem egyszerre és együtt mentek a teherautók, hanem úgy, ahogy tanultam – mondom, jelesre vizsgáztam! Nagy problémát okozott, hogy akikért megyünk, azok mégiscsak élnek, de csak addig, amíg nem lövünk. Úgy próbáltam megoldani, hogy előreküldtem egy szakaszt, amelyik a Sírkert kocsma környékén, a temető kapujában megbeszélt időben tüzelőállást foglalt el. Amikor én bemegyek – mert bementem a Gyűjtőbe – a harckocsik a Gyűjtő körül járnak, és a lövegtorony állandóan a parancsnoki épületre szegeződik, meg minden ilyen toronyra, mikor egynek a közelébe kerül. Aztán ha kell, bejönnek a kapun. A bemenetelem egy blöffre volt kidolgozva. Bejött. Éjjel egy óra volt, amikor egy Pobjedával vagy Volgával – nem tudom már – megálltunk a Gyűjtő előtt. Kicsapódott az ajtó, kinyitotta nekem egy főhadnagy, és vigyázzba állt. A reflektorok rögtön rám: „Állj, ki vagy” „Péterfi, vigyen a parancsnokhoz!” Ki gondolta volna, hogy aki előtt vigyázzban állnak, az nem valami hivatalos közeg? Tényleg bevittek a parancsnokhoz. Mind a kettőnket, úgy értem a zabszemmel együtt. Bementünk. Nem igaz, mire képes az ifjúság! A parancsnoki csigalépcsőn kellett fölmenni, ott a külön kis szobájában aludt a parancsnok, valami alezredes. Bement egy muki, fölköltötte. Mondtam: az a hír, hogy itt ávósok vannak, és likvidálni akarják a politikai elítélteket. Szeretném figyelmeztetni, ki van adva a tűzparancs! A belépésemtől számított harminc perc múlva lép érvénybe, csak én vonhatom vissza, személyesen. A parancsnok közölte velem, hogy ávósok nincsenek. Kiderült, hogy vannak. Zöld kiskatonák voltak,[SZJ] de valódi ávósok is, az operatív tisztek. Mondta, hogy itt politikaiak és közbűntényesek is vannak, a politikaiak felülvizsgálata meg fog indulni. A raboknak bántódása nincs. Mondom: én ezt nem hiszem, mutassa meg! Nyissa ki a kaput, és mutassa meg!
Bejöttek egy páran a mi egységeink vezetői közül, aztán mentünk zárkáról zárkára. Dante a pokol tornácán pikniken érezhette magát ehhez képest! Éjszaka, 15-ös égők, klotyó a sarokban – akkor ott már klotyó volt –, kübli a sarokban, emberek a zárkákban. Jelentettek, és én szörnyű zavarban voltam: nekem jelentettek! Mert a parancsnok mindig engem engedett előre. És ott fölugrik a fickó, és irtó zavarban jelenti, hogy kicsoda, mennyire van elítélve, létszám stb. Én borzasztóan meg voltam ijedve. Nem igaz, hogy megijedve: meglepődve. A 15-ös égő, az a bűz, az az emberszag, az, a börtönszag, az a nyomottság azon az osztályon! Aztán kérdeztem, hogy sokan vannak-e itt politikaiak? S akkor azt mondja a gyerek – tényleg gyerek volt még –, hogy nem tudja. – Hogyhogy nem? – Azt mondja, még csak két és fél éve van itt... Ez döbbenetes, de ez tényleg nem idő, két és fél év egy zárt rendszerben. Nem tudta, hányan vannak, nem tudta, kik vannak. Öreg, dörzsölt elítéltnek kell lenni és egy kiépült hálózatnak ahhoz, hogy valaki tudja a jobb csillagból, hogy ki van a bal csillagban, vagy akár a bal csillag egyes szárnyából, hogy ki van a kettesben. Teljesen kizártnak tartom, hogy az ávós rendszerben ez megoldható lett volna.
Meghökkentő adatok kerültek elém: politikai elítéltként volt ott tojásösszetörő meg háborús bűnös. Mondtam, hogy rövidesen szabadlábra fognak kerülni. Még akkor semmit nem tudtam, hogy mi fog ott történni. Egyszerre kicsapódnak a zárkaajtók, valamelyik őr végigkutyázta[SZJ] az egészet. Ma sem tudom, nem provokáció volt-e. És mindenki a csillag közepére: politikaiak, közbűntényesek, atyagyilkosok, szabadnapos cigányok, háborús bűnösök, kisnyilasok, nagynyilasok, középnyilasok, kulákok, fegyverrejtegetők, akiknek sörétes puskájuk volt – mindenki, mindez a produktum, amit az ötvenes évek produkált. Na, akkor voltam megijedve! Éreztem a történelmi felelősség súlyát. Tudtam, hogy ezeket az embereket így kiengedni nem lehet. Ekkor volt lövöldözés a Gyűjtőben: én lőttem a mennyezetbe! Szabályosan vissza lettek nyomva az emberek a zárkákba. Leváltottuk az őröket, a politikai elítélteknek adtuk a kulcsot, a kiskatonákat fölmentettük a teendőik alól, elvettük a fegyvereiket, mindenki visszament a zárkába azzal, hogy majd törvényesen rendezik a dolgaikat. Az őrség leváltva, az önkormányzattal a raboknál maradtak a kulcsok, magyarán ők lettek a börtönőrök. De ez a kifejezés most már helytelen, nem börtönőrök, hanem szállodaigazgatók. Mindenki visszament a „szállodai szobájába”. Én ugyanis nem vállaltam azt a felelősséget, hogy ott a helyszínen, fél óra alatt disztingváljak. Mert függetlenül a politikai hovatartozásától, szememben mindazoknak, akik vétenek a humanizmus ellen, ártatlan embereket gyilkolnak, börtönben a helyük. Én ott nem tudtam disztingválni, hogy ki tartozik ezek közé és ki nem. Én csak egyet akartam: megmenteni veszélyben lévő embereket. Nem voltak veszélyben.
De még nincs vége a dolognak. Megsúgta ott az egyik elítélt, hogy létezik egy operatív csoport. Hogy az a ciki igazán, az operatív csoport, az „operások”.[SZJ] Hol vannak? Ezt nem tudták. Az őrség sem tudta, de tudta a parancsnok. Osztályának hű tagjaként odavezetett. Szegénykéim olyan biztonságban aludtak, hogy semmit sem hallottak abból, ami a csillagban történt. Még a harckocsikat sem hallották, szunyáltak. Ávós tisztek voltak, operatív tisztek. A parancsnoki épületben egy irodában aludtak. Amikor megmondták, hogy ott vannak, nem tudtam mit csinálni: hátramentem, nekirohantam az ajtónak, berúgtam. Ott volt egy íróasztal pont az orrom előtt, és nem pátoszból, hanem szükségszerűségből fölugrottam a tetejére. És akkor már azt mondtam: „Föl a kezekkel!” Legnagyobb megdöbbenésemre fölállt ott négy ember, aki nem a kezét tartotta fel, hanem a fal felé fordult, és nekitámasztotta a kezét. Nagy Einsteinnek nem kellett lennem, hogy pillanatok alatt rájöjjek: ez az elítélteknél is biztosan így van, itt ez a módi. Ők automatikusan azt csinálták, amit csináltattak az emberekkel. Hát ezeket az embereket természetesen letartóztattuk, összeszedtem a fegyvereiket, és elküldtem őket Újpestre.
Van itt egy lírai betét... Amikor megbilincselték őket, „amerikai bilincset” tettek rájuk. Ez egy fogaskerék racsni, feszítve kell tartani, nem szabad engedni beugrani, mert ha beugrik, nem ugrik vissza. Nekünk már nagy rutinunk lett benne. Amikor ezt megláttam – az egyiknek már vérzett a keze – , nagyon bemérgelődtem, előreküldtem őket, hogy vigyék orvoshoz vagy lakatoshoz, mert a kulcsot sehol nem találtam. A menetoszlop mögött szaladgáltam ide-oda. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek az emberek rendkívül becsületes módon mondták el a tárgyaláson a dolgokat. Pedig nem volt jellemző becsületesen visszaadni azt, ami történt. Erre a tanácselnök: „Nahát, Péterfi, hogy maga milyen megható!” Aztán megkérdezte, hogy honnan vettem ezt. Fölállok, és mondom: „Tetszik tudni, én nagyon sokat olvastam a Szabad Népben, hogy a Tito imperializmusának bizonyítéka az amerikai bilincsrendszer bevezetése. Mert az amerikai bilincs szimbóluma az imperializmusnak, a fasizmusnak – hát nem bírtam nézni. Egyébként ha lehet, vegyék le rólam ezt most!” Tudniillik amerikai bilincsben ültem ott a tárgyaláson. Kínos volt. Levették, többet nem adtak amerikai bilincset a tárgyaláson, láncot kaptam.
A letartóztatott emberekkel nem volt időm foglalkozni, rendkívül feszült állapotban voltam, mert akkor már éreztem, hogy én itt nem tudok tökéletes megoldást találni. Itt valami félmunkát végeztem. Nem akarom elmarasztalni magam, abban igazam volt, hogy meg kellett győződni arról, mi történt a Gyűjtőben a rabokkal, s adott pillanatban én voltam az a történelmi személy, akinek ez eszébe jutott és eszköze volt hozzá. Egyetlen megoldást tudtam alkalmazni: a kulcsokat, a fegyvereket az államapparátus képviselőitől elvenni, és az elítéltek rendelkezésére bocsátani. Ott pillanatok alatt karszalagok kerültek elő, pillanatok alatt megszervezték. Ott már volt rögtön csillagfelelős, ördög tudja micsoda, szóval pillanatok alatt rend lett.
A vizsgálatnál aztán arra is volt tanú, hogy én visszafelé Karácsony őrmestert harckocsi elé köttettem, de kivételesen Karácsony ezt nem vallotta. Arra is volt tanú, hogy a Kovácsot, a hóhért köttettem a harckocsi elé – persze ott sem volt. De ha ott lett volna, akkor is miért köttettem volna pont őt?
Hajnalodott már, otthagytuk az elítélteket, otthagytuk a lefegyverzett őrséget, otthagytuk a nyitott börtönt, és eljöttünk. A parancsnokot is otthagytuk. Miért bántsuk? Valahogy különválasztódott a fogalmaimban a börtön, a börtönparancsnok és az Államvédelmi Hatóság. Mint ahogy valójában is elvált már akkor, 1956 októberében. Bár lehet, hogy ugyanaz a személy volt más egyenruhában egy hónappal korábban.
Mindaz, amit elmondtam, így történt, és minden más, ami az idevonatkozó irodalomban írva vagyon a Gyűjtő kinyitásáról és a rabok szélnek eresztéséről, az hazugság. Ezt bizonyítja, hogy végül még hasonlóval sem voltam vádolva. Ellenem a Gyűjtővel kapcsolatban nem volt vád – csak az összes erre vonatkozó irodalomban. Egyszemélyi felelős voltam, mert az ötlet kiagyalója, a szervezője, a parancsnoka én voltam – egy fiatal legényembert megütött a történelem szele... eszköz voltam a történelemben. Odaküldött engem, meggyőződni, hogy likvidálják-e a politikai foglyokat, életveszélyben vannak-e. Kissé zavarba is jöttem, mert azt nem vártam, hogy rutin-börtönállapotot találok. Én egy végveszélyre kihegyezett valamire mentem, ez volt az, ami motiválta az improvizálásomat... és természetesen az utókortól is elnézést kérek, természetesen, ha már ott vagyok, az ott lévő ávósokat is letartóztatom. Elvégre volt egy utasításom Budapest katonai parancsnokától[SZJ] az elhárítótisztek letartóztatására, ezek itt elhárítótisztek voltak. Meg hát ez nem volt valami speciális eset 1956-ban, és úgy érzem, az adott történelmi szituációban nagyon helyesen cselekedtem.
Később, egyik éjjel a Markóban fölkeltenek, és: „Pszt! Csendben! Péterfi!” Így megyek hátratett kézzel szorgalmasan... jobbra... balra... jobbra... le... balra... jobbra... és a végén beállítok az alagsorba, ahol ott ülnek mukik, legalább tízen, nők is. Tudom-e hogy miért vagyok itt? Hát ez tipikus ávós kérdés. Hol tevékenykedtem, mint tevékenykedtem? Láttam, hogy ezek most szórakoznak rajtam. Irtó féltem, hogy meggyapiznak. Aki azt mondja, ó, mit nekem, jöhet a hirig,[SZJ] az hazudik. Nem. Nem szeretem, ha vernek. Az baromi rossz érzés. Na, kérdi ott az egyik kihallgatóm, na, emlékszem-e, hogy mit csináltam október 30-ról 31-re virradóra? Mint a szikra! Megismertem. Más egy ember... akkor már 5-6 napja szolgálatban volt, haza sem ment, nem is borotválkozott, padlón aludt... és más szmokingban. És most én vagyok úgy, ahogy akkor ő volt... A Piroska! Az elhás, az operás Piroska, az én letartóztatottam! Na, mondjam el! Elmondtam, tudtam, hogy itt aztán nem lehet hazudni, mert ott volt. Akkor megkérdezte tőlem, hogy hogyan viselkedtek ott azok az emberek. Hűha, aztán most mit mondjak? Mondjam azt, hogy ilyenkor nincs mukk? Próbálja ki valaki, hogy hat pisztoly szegeződik neki, és akkor mondja azt, hogy... izé... jaj nektek, mert mindjárt a seggetekbe lövök az ágyúval! Fenét! Be van szarva, mert a pisztoly elsül. Mondtam nekik: ahogy adott körülmények között egy ember viselkedhet. Meglepődve, se hősként, se gyáván. Zavarban. – Valami ilyesmit mondtam, s ezzel meg voltak elégedve, mert nem vertek meg.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy míg a Gyűjtő elleni támadás nem volt vád ellenem, addig természetesen az emberek letartóztatása a „személyes szabadság megsértése” volt, meg „jogtalan fegyverviselés”, kiszera, méra, bávatag.[SZJ] Én még ma sem tudom, miért hívtak le akkor éjjel. Lehet, hogy azzal indult, hogy elvernek, lehet, hogy azt akarták bizonyítani, hogy nem voltak gyávák.
A négy ávóst letették a tanácsháza pincéjébe. Eléggé mostoha körülmények voltak, a földön priccs, gyakorlatlan őrökkel. A légópincék lettek kinevezve zárkának, ott voltak Piroskáék közül ketten, oda csukták be őket.
November 1. és 4. között rendeződlek át a munkástanácsok. Nagyon érdekes időszak volt. November 4-ig kétszer volt munkástanács-választás az újpesti területen. Az egyik közvetlenül október 23. után egy-két napon belül történt meg, a másik elseje és negyedike között. Ekkor már központilag irányítva.
Többször szónokoltunk a tanácsháza erkélyéről. Hol buzdítani, hol fékezni kellett a tömeget. A Forradalmi Bizottságtól teljesen függetlenül hullámzott néha a tömeg hangulata. Lincshangulat... munkabeszüntetési hangulat... munkafelvételi hangulat...
Önálló életet kezdett élni az Újpesti Forradalmi Bizottság, olyannyira, hogy Kósa Pali szinte diplomáciai szinten kezdte fölvenni a kapcsolatot más kerületekkel, területekkel, sőt, a külfölddel. A legfőbb ok, hogy szegény Palit fölakasztották, hogy ő Nyugat-Németországgal is fölvette a kapcsolatot. Futárt küldött ki – nevezzük így –, levelet küldött ki, hogy segítsenek. Politikai és diplomáciai eszközökkel. Kósa Paliban volt egy olyan tendencia, hogy nem ismerte el a Nagy Imre-kormányt. Különböző követelései voltak. Budapesti–csepeli sztrájkot akart szervezni a kormánnyal szemben, amikor a kormány kiadta, hogy dolgozzunk. Tiltakozott a kommunisták jelenléte ellen a kormányban. Több személyt észrevételezett. Magát Nagy Imrét is. Ez irtózatos nagy tragédiája ’56-nak: az az óriási munkásvárosnegyed szembekerült a kormánnyal! Politikai követelései voltak. Követelte a területi forradalmi bizottságok részvételét a kormányban vagy valami hasonló szervnek a létrehozását.
Újpesten kezdett megágyazódni a Nagybudapesti Munkástanácsnak a magva, az Egyesült Izzóban. Ez az időszak, ez a négy nap amolyan politizálós időszak volt, de sajnálatos módon szemben a Nagy Imre kormányával. Inkább Dudásék felé orientálódva.[SZJ] Kósa Palinak kapcsolata volt Dudásékkal. Kósa Pali rendkívül célratörő, erős akaratú ember volt, bár nem helyezte a személyét előtérbe. Volt koncepciója. Ment a nemzetőrség szerveződése...
Például olyanokkal is kellett foglalkozni, hogy a munkások a fizetésüket megkapják. Az élelmiszer-ellátás... Én a folyamőrséghez többször lementem, és velük töltöttem el a napomat.... Megindultak a hétköznapok, nem tudok egetrengető eseményekről beszámolni ebben a négy napban. Oldott volt a hangulat, az a bizonyos Kádár-beszéd is jellemző volt: „Kevesen leszünk, de becsületesek.”[SZJ] Ez nekem akkor marha jólesett. Akkor még kommunista voltam, határozottan kommunista, a „kevesen leszünkhöz” tartozónak vallottam magam, akik majd becsületesek lesznek.
Puszilkodtunk a ruszki katonákkal, Újpest közelében voltak, odébb mentek... csak egy kicsit, azt mi nem tudtuk, miért mentek csak egy kicsit.
Én sem voltam, és Újpest sem volt központi irányítószerv, nem kapcsolódott be az országos politikába, hanem alakította az országos politikát úgy, hogy önálló politikai életet élt. Én is a széthúzó lovak közül hajtottam a magamét. Győr, Újpest – sorolhatnám még –, mindegyik egy kis ló volt, és a végén, mint egy tökéletes pont, sok-sok apró kis vektorral, egyhelyben állítottuk a szekeret.
Újpest oda van téve mint elrettentő példa, nagy hatású példát statuáltak: tíz halálraítélt! Pedig sehol nem találni egy nyomot, és nem is volt, hogy águnk-csápunk lett volna a Corvin közhöz,[SZJ] a Köztársaság térhez.[SZJ] A különböző feldolgozások azt mondják, hogy az október 23-i felvonuláson az Újpesti Forradalmi Bizottság több tagja már részt vett. Azt hiszem, ez a többes szám én vagyok.
Alakulgattak a pártok. Engem is fűztek, hű, sok pártba fűztek engem! Én mindig azt mondtam: „Kevesen leszünk, de becsületesek.”
November 4. hajnala otthon ért. Sokkolva. Ágyúzásra ébredtem, valahol dörgött, ismét dörgött. Elkezdtem gondolkozni: most miért dörög? Most már nincs joga dörögni! Gyerünk a tanácsházára! Mire beértem, mondanom sem kell, már mindenki tudta, hogy a szovjet csapatok támadnak. Pillanatokon belül átalakultunk haditanáccsá. S itt megint nem tudtuk – Kósa Pali tudta! –, hogy előbb a fegyverek, majd a politika harca következik. Kettéosztotta a Forradalmi Bizottságot: lett egy legális része és egy illegális része. Ez 5-én volt már. Negyedikén különböző védelmi felkészüléseket ötöltek ki. Egy bajtársam oxigénpalackokat ásott el a Váci úton a laktanya előtt, hogy ha rámennek a harckocsik, robbanjanak fel. Nem tudta, hogy csak akkor robban, ha megütik. De mért üsse meg az a nyomorult harckocsi? Bele kell lőni, akkor fölrobban az oxigénpalack, akkor az bomba, de ha leteszi és átmegy rajta a harckocsi, attól nem robban fel. Ugyancsak ennek az úriembernek az ötlete volt, hogy vigyünk fel a tanácsházára egy akó bort, és mérgezzük meg. 1945-ben a szovjet katonák ugyanis amerre mentek, belelőttek a boroshordóba, és megitták a bort...
Az újpesti aluljáró! Hát azt gyorsan föl kellett kenni olajjal és mészszappannal, ha már ott van pont mellette a növényolajgyár.
Kialakult egy katonai egység, amelyik a Könyves Kálmán Gimnáziumot védte S. Nagy Sanyi bácsi vezetésével, akit szintén fölakasztottak. De erről már keveset tudok, mert én közben eltűntem, erről még szó lesz.
Én magam utánanéztem az egyetemi zászlóalj szervezésének Újpesten. Megnéztem a volt kiegészítő parancsnokságon, hogy kik az egyetemisták, és egy kari társammal elmentünk, és behívtuk őket nemzetőrnek. Ezzel sokra nem jutottunk, mert amikor jöttek a ruszkik, ezek úgy szétszaladtak, mintha nyomuk sem lett volna. Az újpesti felsőipariban volt a körletük, este még ott voltak, éjszaka már nem voltak ott. Elillantak. Kétségbeejtő volt az egyetemisták magatartása. Mondhatjuk, hogy az egyetemi zászlóalj eltűnt. Megijedtek. De nem önkéntességi alapon ment. Úgy látszik, alapszabály, hogy spontán tömegmegmozdulásokba nem lehet erőszakoltan bevonni embereket. Az egyetemi zászlóalj mint egység megszűnt. Egy maradt belőle: vád a népbíróságon.
Közben nekem az a feladat jutott, hogy valamilyen formában kérjek segítséget Nyugatról, S. O. S. Akkor láttam már, hogy a „kevesen vagyunk, de becsületesek”-ből egyen-ketten úgy seggbe rúgtak, hogy majd belehaltam.
Nem tudom pontosan, melyik nap, de nem sokkal negyedike után szereztem két-három németül beszélőt, két-három angolul beszélőt, franciául beszélőt, latinul beszélőt, és kiürítettem a tanácsházán az egyik folyosót. Amikor ezek az emberek összejöttek, beültek külön-külön egy-egy szobába. Leírtam magyarul egy szöveget: „Siess, adj, segíts!” Egy röpcédulát, ami a kétszer ad, aki gyorsan ad jelszóval kiment repülőgéppel Nyugatra. Az ÁVO-nak megvan a szöveg, az én példányom is.
Miután magyarul leírtam, legépeltettük, s odaadtam fordítani. A fordítók nem ismerték egymást, nem is tudtak egymásról. Mindegyik ajtó elé fegyveres őrt állítottam, hogy még ne is tudhassák, kik a fordítók – mert én akkor már több mindenre gondoltam. A fiú, akivel végighordattam a magyar szöveget, kapott is érte vagy 12 évet. Utána behozattam az idegen nyelvű szöveget. Tekintettel arra, hogy én nem beszélem egyik nyelvet sem, valahogy mégis meg kellett róla győződnöm, hogy jó a fordítás. Azért hívtam kettő-hármat mindegyik nyelvből. Megnéztem, ahol ugyanoda volt írva, hogy „the”, meg ahol a „das ist” ugyanazon a helyen volt, azt gondoltam: jó szöveg. Megnéztem, melyikek a nagyon egyformák, azt küldtem a nyomdába. Akkor a nemzetőröket levonultattam az ajtók elől, és a fiúval egyesével kivezettettem a tömeg közé a fordítókat. Úgyhogy egy sem lett meg közülük. A küldöncgyerek szegény elköpte. Hónapokig nyomoztak, s a végén töredelmes vallomást tett. Azt ígérték neki, hogy akkor elengedik. Kapott 12 évet, különben 12 percet kapott volna.
Kinyomtattam a röplapokat, ezeket elvitték Kecskemétre vagy hová, már nem tudom. Repcsivel átvitték és ott elszórták. Akkor az újpesti nyomdát kellett illegalitásba vinni, az indításban részt vettem, de aztán elvert a vihar onnan, más fejezte be. Ezután volt az, hogy a Forradalmi Bizottság két részre vált: legálisra és illegálisra. A legális tárgyal, mindenben megegyezik, az illegális megkapja az utasítást. Vagy az illegálistól a legális, attól függően, hogy a pozíció mit kíván. Én a legálisba kerültem.
Egy Kis Imre nevezetű személy meg én egy megbízást kaptunk, amelynek az útiránya Nyugat volt. Föl kellett venni a kapcsolatot az osztrák Vöröskereszttel. És körülnézni, hogy kint mi a helyzet, mire lehet számítani. Egy személyautóval mentünk, negyedmagunkkal, és Komáromban, igazoltatásnál elkaptak a ruszkik. Valahogy november 7–8 körül. Inkább 7. Azt az éjszakát ott töltöttük a szovjet katonai parancsnokságon. Mert az azért hadi egység volt, és nem városparancsnokság. Ott ettem meg a forradalmi bizottsági igazolványomat a fal felé fordulva. Szárazon! Isteni szerencsére, mert valaki megmondta kettőnk közül, hogy én Újpest katonai összekötője voltam. Ha azt vesszük figyelembe, hogy Újpest nemzetőrparancsnoka a bírósági tárgyaláson 6 évet kapott, akkor nem tudom, hogy kettőnk közül melyik mondhatta meg... Őt akkor elengedték, engem ott fogtak. A vöröskeresztes kislány, aki még velünk volt, és a gépkocsivezető csak adalék volt ebben a csapatban. Engem ott tartottak, a többiek elmentek. A szovjetek nem sokat lacafacáztak, átvitték a komáromi rendőrségre. Amikor átadnak engem, a személyazonossági igazolványomat is leteszik az asztalra. Egy hülye rendőr volt ott – vagy okos rendőr? –, az asztalon a személyazonossági igazolványom, ő meg elmegy a fogda kulcsáért. Én meg a személyi igazolványommal ki a kapun! Jött egy teherautó. Leintettem, lelassított. Mondom: most léptem le, vigyen innen! És az elindult, mint a rakéta. Egy marha nagy vasúti töltés oldalához értünk, ott befordult, és nem tudtam, hogy követnek-e vagy sem, mindenesetre leugrottam, és a töltés oldalán leszaladtam és elbújtam. Bokros rész volt. Akkor ott elindultam lefelé, tehát Budapest felé. Később elkaptam egy teherautót, az elkezdett hozni Pest felé. Mehettem volna Nyugat felé, el onnan, el Komáromból, el, távolra. Föl is merült bennem először, hogy Nyugatra, mindenképpen Nyugatra menni, csak akkor már féltem attól az úttól. Már elkaptak a Komárom–Győr útvonalon! Honnan tudjam, mit csinálnak velem Győrben? Elindultam visszafelé, nem tudom, hol, lerakott a teherautó, nagy búsan bandukolok Budapest irányába, s akkor jön egy csomó teherautó, fegyveresen. 5-10 teherautó volt, többszázas létszám, egy-két személyautóval. Szervezetten mentek Nyugatra. A fejünk fölött többször elrepült egy repülőgép, mindenki látott minket, meg ment a telefon is... Fölszálltam a személyautót követő teherautóra, mert volt ott egy Spartacusban sportoló kislány. Diák sportoló, ismerős, „szia” – „szia”, örültünk egymásnak. Mentünk a hegyek között Tatabánya irányába. Egy Tarján nevű községben, a templomkerttel szemben mentünk – ott voltak a harckocsik. Köszönés és tüsszentés nélkül, immár a felderítésük alapján úgy pofán lőtték többek között az én teherautómat is, hogy flik-flakkal repültem ki hátul. Ágyúval fogadtak, 76 mm-es harckocsiágyúval. Arra emlékszem, hogy volt ott egy piszok magas domb. Spuri fölfelé! Kerteken, mindenen keresztül, a túloldalon le. Szétspricceltünk. A legnagyobb fegyverünk a héthatvanötös nacsalnyik volt, vagy hogy a fenébe hívták. Lett lövöldözés, de egyoldalúan: géppuska, mert ágyúval azért már ők sem lőttek tovább. Szóval, szétlőttek minket. Aztán a házak közölt már nem lövöldöztek. Magam sem tudom, hogyan, lekeveredtünk onnan a hegyről, olyan ötös-tízes csoportokba összeverődve, akkor már több ismerőssel mentünk Tatabánya irányába. Adtuk át egymásnak a jelszót: „Irány Tatabánya!” ... Tatabánya... Tatabánya... Magam sem tudom, hol mentünk, egyszer csak marha nagy kiáltás: „Állj!” Aztán új trükköt tanultam: „feküdj!”, aztán „kezet-lábat szét!” Hát, én nem tudom, volt-e ott lószar vagy nem, én mindenesetre lefeküdtem, kezem-lábam széttettem, vártam, hogy most majd mi lesz. Ötvenhatra tipikusan jellemző kérdés: „Kik vagytok?”, „Pofa be! Ti kik vagytok?” „Egyetemisták.”, „Hazudsz!”, „Nem.”, „Szökött rabok?” Nem minket vártak. Mondtam nekik: fiúk, ne hülyéskedjetek, több százan vagyunk, be lesztek kerítve, ráfizettek. „Hehe!” Ilyen dialógus folyt, mi a földön középütt hasalva.
Egyszer csak: „Állj! Kezeket fel!” De ez már nem nekünk szólt, ezek a többiek voltak. Kis kör, nagy kör, nagyobb kör. Középen voltunk, de már nem foglyok. A többiek, mikor látták, hogy minket lefektetnek, spuri vissza, és bekerítették őket. Ezek másodpercek voltak, vagy másodperctöredékek – ilyenkor az ember nem stopperral éli az életét. Jött egy autó. Szűzi ártatlansággal bejött egész mellém, s szinte csodálkozva megkérdik, miért fekszünk ott. Ávósok ugráltak le róla. A tatabányai szökött rabokat keresték, és minket fogtak el.
Menjünk be a laktanyába, tisztázzuk! Bevittek, kurva anyjukat, becsuktak a zárkába. Elszedték a cigarettámat, mindent. Rá akarok gyújtani, nem tudok. Kopogok ki: „Pajtás, adj egy cigit!” Az ember húszéves korában mindenkivel tegeződik. „Ne tegezz!” Foglár volt, az anyja istenit, katonai foglár. Na, erre elkezdtem balhézni, mire megígérte, hogy megver. De akkor még nem „ellenforradalom” meg ehhez hasonlók voltak! „Hívd a parancsnokot!” Hívta, én meg elkezdtem vele veszekedni. Ő meg velem. A vége az lett, hogy én tényleg forradalmár vagyok, itt a diákigazolványom. „Akkor más, pardon!” Ha én csak harcoltam, akkor bocsánat! „Ki van itt még? Ki van itt közületek, ti stricik, akik Pesten lövöldöztetek?” Még egy fickó jelentkezett, egy bizonyos Szabó Laci, a Corvin közből. Na jó, akkor ti gyertek, feküdjetek be egy legénységi szobába, és aludjatok ott!
Egyszer csak jöttek a ruszkik. Megjelent ott egy ruszki egység. Ehhez még hozzátartozik, hogy én folyamőr-egyenruhában voltam, negyedikén beöltöztünk, rangjelzés nélkül, de folyamőr-egyenruhába. Mivel csináltunk egy egyetemi zászlóaljat, mi regulárisak voltunk. Persze hangsúlyozom: rangjelzés nélkül, derékszíj nélkül, tányérsapka nélkül. Tudniillik a reguláris hadseregnek nem az egyenruha a legfontosabb kelléke, hanem a sapka, derékszíj, pisztoly. Pisztoly volt nálam, de addigra már elszedték, ott a lószarban.
Na, ahogy ott alszunk, berohan egy tiszt: „Gyere, gyere, kelj fel! Itt vannak az oroszok!” És bevisznek a parancsnokhoz. Ott volt egy csomó tiszt, a kezembe nyomnak egy csajkát feketekávéval. Bejön egy ruszki tiszt, mindenki föláll és jattól, én is fölállok, „zdarov!”, ment tovább. Nem tudtam, mi van. Szabó Lacit név szerint keresték, el is vitték. Ez csak füles lehetett. Itt nem volt mese, elvitték Győrbe. Hogy ki volt ő, mi volt ő, ma sem tudom.
Ettől kezdve én nem aludtam. Nem azért, mert nem hagytak, hanem mert vitatkoztunk. Ávósok voltak. Kiröhögtek baromi cinikusan: „Elmész a picsába, ez nem forradalom volt, ez a csőcselék balhéja volt!” A másik meg ezt mondta: „Á, a faszt, azért ne egyél meg minden dumát!” Így ment ez az ávósok között. Aztán megint engem cikiztek: „Kisöreg, úgy lőttünk volna szét, mikor erre parancsot kaptunk! Ugyan, egyetemisták, elmentek a fenébe! Hülye amatőrök!” Szóval, ilyen beszélgetés ment reggelig. De nem tekintettek ellenségnek, hisz minden lehetőségük megvolt, hogy likvidáljanak, de segítettek. Amint tisztázódott, hogy én egyetemista vagyok, hogy én „csak” harcoltam, hogy nem szökött rab vagyok, abban a pillanatban „zdarov”.
Az ott lévő ávós egység parancsnoka ideadott egy levelet, hogy ezt adjam oda Pesten az unokatestvérének vagy kinek, mert az is biztos nyüzsgött, és föltett a budapesti gyorsvonatra, és én mit tehettem bánatomban? Elaludtam. Akkor már nagyon álmos voltam, bár rutinom volt a nem alvásban. Megy egy hétig, két hétig, de a harmadik héten már álmos vagy... Fölébredtem a Kelenföldi pályaudvaron. Megjártam „Nyugatot”: ettem papírt, feküdtem lószarban, tapasztalatokat gyűjtöttem. Hazamentem, megérkeztem, szegény Paliék azzal fogadnak: Na, mi újság van kinn? Sokat nem lehetett foglalkozni ezzel a témával. Ekkor már szó volt a munkástanácsok legalizálásáról is. Ez van november 12-én reggel.
Mint a legális bizottság egyik vezetője, Kósa Palival együtt mint tárgyalófelek délutánra egy közös megbeszélésre mentünk az Újpesti Pártbizottsággal, az államapparátus szerveivel, amelyek már kezdtek rekonstruálódni. Nem tudom, milyen formában, de újra előkerült a páncélosok parancsnoka, a páncélosoké, akik hol a Gyűjtőt jöttek megtámadni velem, hol minket vigyáztak. Ki akartunk alakítani valamilyen platformot, amelynek alapja a Központi Munkástanács. Menet közben kapcsolódtam be, én úgy láttam, hogy megint Kósa Pali volt az egésznek a kiagyalója. Ő szabta meg a feltételeket, ő volt az erő.
Délután tehát összeültünk. Becsületszavukat adták, hogy semmi bántódásunk nem lesz, csak menjünk el a tanácsházára. Napirendi pontok: fegyverviselési engedélyünk, éjszakai kijárásunk és a munkástanácsok koordinálása. Nagyon nem tudtunk megegyezni. Néha magunk között sem. Természetesen, hiszen végre eljutottunk oda, hogy nem kell közös véleményünknek lennie, s mégsem kell haragban lennünk. Erre ők fölajánlottak nekünk egy nyomorult helyiséget, ahol egyeztethetjük a nézeteinket. Hát mi bementünk a helyiségbe... és a csőbe is. Ahogy bementünk, egy percen belül, észre sem vettük, harckocsikkal körülvettek. A Szergejek bejöttek, lett „zdarov” pillanatok alatt!
Engem egy villanydróttal kötöztek össze, bocsánat: telefondróttal. Ráadásul az én puha övemmel meg a társamat. Barkochbázhattunk, hogy kik szervezték a mi lefogásunkat... A tárgyalópartnereink, Andrásfiék, Andrásfi, akinek a becsületszavára mi odamentünk. Az új államapparátus képviselői.
Összeállította: Kozák Gyula
- 1956 [10]