Nyilatkozat
Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról
Az alulírottak abban a törekvésben, hogy megvédjék az ország függetlenségét és szabadságát, biztosítsák a szocializmus eddigi eredményeit, intézményes formába öntsék a forradalom demokratikus vívmányait, köztük elsősorban a munkástanácsok felállítását és teljes önkormányzatát, a munkásság sztrájkjogát, a paraszti életforma szabadságát, a parasztságnak a beszolgáltatástól való mentességét, végül az egypártmonopólium megszüntetését: mind a maguk, mind az irányításuk alatt álló demokratikus pártok és szervezetek nevében a következő ünnepélyes kijelentést teszik:
I.
Szükségesnek tartjuk, hogy Magyarország demokratikus pártjai és forradalmi tényezői forradalmi nemzetgyűlést hozzanak létre, amely alkotmánytörvény hatályára emeli az ország államformájára, kormányzására és társadalmi rendjére vonatkozó alábbi alapelveket:
1. A magyar köztársaság legfőbb állami szerve a demokratikusan megválasztott országgyűlés, az e nyilatkozatban körülírt állami, társadalmi és gazdasági rendet elfogadó pártok részvételével. Hatékony garanciákkal kell biztosítani a bírói függetlenséget, a szabadságjogok teljességét, közöttük a törvény előtti egyenlőséget foglalkozásra és származásra tekintet nélkül, a sajtó- és véleményszabadságot, valamint a vallásszabadságot.
2. Az ország társadalmi és gazdasági rendjének alapja a termelőeszközök döntő részének társadalmi tulajdona. Ennek megfelelően az 1956. október 23-án állami tulajdonban lévő bányák, gyárak, bankok és egyéb nagyvállalatok társadalmi tulajdonát továbbra is fenn kell tartani.
3. Az 1945. évi földreform során juttatott ingatlanok tulajdonjoga érintetlenül megmarad, de a földtulajdon megengedett felső határát az egy család által idegen munkaerő rendszeres igénybevétele nélkül megművelhető földterület szabja meg.
4. A parasztság, a kisiparosság és általában minden gazdasági tevékenység számára teljes mértékben biztosítani kell az önkéntességen alapuló szövetkezés és egyéb gazdasági célú társulás lehetőségét, a nagyüzemi gazdálkodás előnyeinek biztosítása érdekében.
5. A magánvállalkozás a képesítési szabályok és a gazdasági élet tervszerű irányításából következő korlátok között szabad. A magánvállalkozások által foglalkoztatható alkalmazottak számát törvényhozási úton kell korlátozni.
6. Törvényesen biztosítani kell a munkások és alkalmazottak számára az önkéntességen alapuló szakszervezetek alakításának szabadságát, a szakszervezeteknek kollektív szerződések kötésére irányuló és egyéb érdekvédelmi jogkörét, a parasztság, a kisiparosok, kiskereskedők és szabadfoglalkozásúak számára pedig megfelelő érdekvédelmi szervezetek alakításának szabadságát.
7. Az állami vállalatok dolgozói számára törvényesen biztosítani kell, hogy a munkástanácsok útján irányítóan részt vehessenek a vállalatok igazgatásában, továbbá hogy részesedhessenek a vállalatok működésének anyagi eredményeiből.
8. A múltban elkövetett törvénytelenségek anyagi kihatásainak jóvátétele nem irányulhat a kárt szenvedettek korábbi vagyoni és jövedelmi helyzetének, különösen pedig a kizsákmányolás lehetőségének a visszaállítására. A jóvátétel mértékét a kárt szenvedettek viszonyainak, a méltányossági szempontoknak és az ország gazdasági helyzetének figyelembevételével, törvényes szabályozás alapján, bíróság állapítja meg. Az önkényes egyéni elégtételszerzést minden eszközzel meg kell akadályozni.
9. A kibontakozásig elkövetett politikai hibák és következményeik megítélése a kiengesztelődés szellemében történjék. Senkit ne büntessenek olyan cselekményekért, amelyet becsületes politikai meggyőződésből követett el. A halálbüntetést el kell törölni.
10. Az 1–9. pontokba foglalt elvek sérthetetlenségét megfelelő alkotmányjogi biztosítékokkal kell alátámasztani oly módon, hogy a fenti elveket tartalmazó alkotmánytörvénynek 5 évig egyáltalán nem, s azután is csak a törvényhozásnak és ezt követően a népszavazásra jogosultaknak legalább kétharmados többségével lehessen módosítani. Nem működhetik olyan politikai párt, amely az e törvényekkel meghatározott állami, társadalmi és gazdasági rend megváltoztatását tűzi ki célul. Végül független alkotmánybíróságot kell létesíteni, melynek joga és kötelessége lesz az alkotmánytörvényekbe ütköző jogszabályokat érvénytelennek nyilvánítani, a politikai pártok működését engedélyezni vagy működési engedélyüket megvonni.
Az alulírottak a fenti elvek alapján állnak, tekintet nélkül arra, hogy a továbbiakban körvonalazott politikai kibontakozásban való részvételükre sor kerül-e vagy sem.
II.
Az alulírottak, valamint az általuk képviselt demokratikus pártok és szervezetek készek részt venni a jelenlegi politikai helyzetből való kibontakozásban. Valamennyien egyetértünk abban, hogy e kibontakozáshoz és az annak alapján kialakuló szabad politikai élet egyensúlyához szükség van a magyar kommunisták pártjára. A forradalom bizonysága alapján nincs kétség afelől, hogy a magyar kommunisták tömegei az itt kifejtett alapelvekkel és az alábbi kibontakozási tervvel egyetértenek és hozzájárulásukat kellő időben hivatalos formában is megadják. A kibontakozás nézetünk szerint ilyen módon, éspedig az alábbiak szerint volna megvalósítható:
1. A demokratikus pártok és szervezetek országos tekintélyű személyekből 3-7 tagú ideiglenes Nemzeti Kormányzótanácsot alakítanak, amely átveszi az állami főhatalom gyakorlását.
2. A Nemzeti Kormányzótanács ideiglenes nemzeti kormányt nevez ki. A kormány elnökét és államminisztereit a demokratikus pártok és szervezetek jelöltjei közül kell kinevezni, a szakminisztériumok vezetésével pedig politikai pártállástól függetlenül, alkalmas szakembereket kell megbízni.
3. A demokratikus pártok és szervezetek a legrövidebb idő alatt létrehozzák a maguk országos és helyi kiküldötteiből a forradalmi nemzetgyűlést, amely meghozza a fenti alapelveket tartalmazó alkotmánytörvényeket, ellátja az országgyűlés összeüléséig a törvényhozás teendőit, így többek között megalkotja a választójogi törvényt és rendezi az állami főhatalom gyakorlásának kérdését.
4. Az országgyűlési választásokat az 1957. év őszén kell megtartani.
III.
Annak, hogy a demokratikus pártok és szervezetek részt vehessenek a fenti alapelvek szerinti kibontakozásban, s a feladathoz biztosíthassák a magyar nép osztatlan bizalmát, valamint hogy Magyarország őszinte barátság és egyenjogúság alapján együttműködhessék a Szovjetunióval, csak abban az esetben van reális lehetősége, ha a Szovjetunió kormánya is bizalommal fordul a magyar nép demokratikus tényezőinek összessége és jelen kezdeményezésük felé. A mai súlyos helyzet kialakulásában ugyanis nagy része volt azoknak a félrevezető információknak és helyzetértékeléseknek, amelyek a magyar forradalom jellegét és céljait illetően a Szovjetunió vezető államférfiaihoz jutottak. E téves helyzetértékelés nem ismerte fel azt, hogy Magyarországon a forradalmi erők egységesen a szocializmus ügye mellett álltak és állnak, továbbá hogy képesek minden restaurációs kísérlettel szemben megvédelmezni a szocializmus vívmányait, és fenntartani az ország belső rendjét. Nyilván ebből következett a Szovjetunió kormányának az az elhatározása, hogy csak a belső rend teljes helyreállítása után hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni Magyarországon lévő csapatainak kivonásáról és a magyar–szovjet viszony rendezéséről. A szovjet csapatok ittléte által teremtett mai helyzetben azonban lehetetlen a belső rendet megszilárdítani és a termelés normális menetét biztosítani. Vagyis az a feltétel, amelyhez a Szovjetunió kormánya a csapatok kivonását köti, éppen e csapatok ittléte miatt nem teljesíthető.
Ebből a nehéz helyzetből csak az jelenthetne kivezető utat, ha a Szovjetunió kormánya felhatalmazná az alulírottakat annak a nyilvánosságra hozatalára, hogy a fentiek szerint megalakuló ideiglenes magyar kormánnyal milyen irányelvek alapján lesz hajlandó megállapodni a két ország közötti viszony rendezésére nézve, így a varsói szerződésben foglalt kötelezettségeknek a többi tagállamokkal egyetértésben való felülvizsgálása, az ittlévő szovjet fegyveres erők kivonásának módozatai és időpontja, végül az általuk letartóztatott magyar állampolgárok hazabocsátása, illetőleg magyar hatósági őrizetbe történő átadása tekintetében, továbbá olyan értelemben, hogy a magyar–szovjet gazdasági viszony rendezése elvileg a lengyel–szovjet gazdasági megállapodás szellemében fog megtörténni. Egy ilyen nyilatkozat birtokában a demokratikus pártok és szervezetek, illetőleg a közreműködésükkel megalakuló kormány minden külső segítség nélkül biztosítani tudja a belső rend helyreállítását és a szocialista vívmányok megóvását.
IV.
Amennyiben a Szovjetunió kormánya a jelen nyilatkozatban foglalt biztosítékokon túlmenően kívánatosnak látná, alkotmánytörvénnyel lehetne biztosítani azt is – amit egyébként az alulírottak, valamint az általuk képviselt demokratikus pártok és szervezetek a maguk részéről természetesnek tartanak –, hogy
1. Magyarország határain belül semmiféle idegen fegyveres alakulat nem tartózkodhatik és idegen katonai támaszpontok nem létesíthetők,
2. Tilos hasadóanyagok katonai célra való felhasználása, az ilyen anyagok, illetőleg az előállításukra alkalmas nyersanyagok belföldön fel nem használt részét pedig kizárólag az atomenergia békés célú felhasználásának előmozdítására a folyó év nyarán az összes nagyhatalmak részvételével megalakult nemzetközi szervezetnek kell megfelelő ellenértékért rendelkezésre bocsátani, végül, hogy a Magyarországon termelt valamennyi ilyen anyag és termék előállítását, tárolását, forgalmát és felhasználását az említett nemzetközi szervezet jogosult ellenőrizni.
Budapest, 1956. december hó 8-án
Farkas Ferenc főtitkár
Bibó István vezetőségi tag
A Bibó–Farkas Memorandum és a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom Kibontakozási Javaslata[SZJ]
Öt éve, legelső számunkban közreadtuk A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom Kibontakozási Javaslata címet viselő dokumentumot,[1] s a bevezető koptban azt írtuk: a Javaslat „szövege Bibó István keze nyomára utal”, illetve „egyik szövegezője Bibó István volt”. E kijelentésekben akkor még – lévén a dokumentum aláíratlan, a koronatanú halott, a kortársak-barátok visszaemlékezései pedig kissé elmosódottak – mindössze némi filológiai „szimatra” s Bibó egy levelének a müncheni Új Látóhatárban akkoriban publikált részletére hagyatkozhattunk. A Levél Borbándi Gyulához nemrégiben megjelent a Bibó István: Válogatott tanulmányok Harmadik kötetében,[2] a szóban forgó passzus:
„november folyamán Farkas Ferenc fogalmazott egy hosszabb memorandumot arról, hogy a történtek nem minősíthetők ellenforradalminak, majd pedig decemberben a parasztpárt vezetőségének néhány tagja: Farkas Ferenc, Tamási Áron, Féja Géza, és én, Bibó István a kisgazdapárt néhány gazdasági szakemberével: Varga Istvánnal és másokkal együtt – miután Kovács Béla vidékre távozott – fogalmaztunk egy memorandumot, amit az akkori indiai követ: Menon[3] által eljuttattunk a szovjet vezetőkhöz, amiről Menon útján azt a választ kaptunk, hogy azok azt nem fogadták szívesen, és végeredményben nem is reagáltak rá. Ez a memorandum, valamivel enyhítettebb formában, együtt fejtette ki az én tervezetemet és Farkas Ferenc memoranduma lényeges pontjait.”
A most közölt dokumentum nem más, nem lehet más, mint a Kibontakozási Javaslat korábbi, Bibó és Farkas által fogalmazott eredeti változata. Nem azonos a két szöveg: a Javaslat részletezőbb, árnyaltabb fogalmazású – nyilván a Borbándi-levélben említettek és (vagy) a Menonnak végül átadott változathoz csatlakozók[4] kedvéért és közreműködésével egészítették ki, ill. igazítottak rajta.
Pontot tehetünk hát az öt évvel ezelőtti szöveg (újra)közlésünket követő szerzőségi vita[5] végére. Pontot tehetünk akkor is, ha egyvalami még mindig bizonytalanságot okozhat: a Bibó–Farkas Memorandum keltezése. Ugyanis a Javaslatról azt írták a brüsszeli kötet szerkesztői, hogy azt december 5-én adták át Menonnak, s azt is tudjuk, hogy az indiai diplomata december 7-én elhagyta Magyarországot – ez a Memorandum viszont december 8-ára van keltezve. Mégis, elképzelhetetlen, hogy a Javaslat korábbi szöveg volna, mint a Memorandum. „Logikailag”: lélektani, politikai és etikai szempontból egyaránt abszurd volna ugyanis feltételezni, hogy egy többekkel közösen megírt és aláírt szövegből, melyet ráadásul átadtak egy diplomatának, Bibó és Farkas utólag kihúzgált volna szövegrészleteket s a kettőjükén kívül a többi aláíró nevét. Márpedig a Javaslat jó 60 százalékában magában foglalja a most közölt Memorandum szó szerinti szövegét – nyilván ez utóbbi volt tehát az „ősszöveg”, s ezt egészítették ki, ahogyan fentebb megjegyeztük.
A december 8-i keltezésre két magyarázatot feltételezhetünk: vagy szándékosan, politikai-diplomáciai megfontolásból keltezték eleve egy nappal az indiai követ távozását követő dátumra a Memorandumot, vagy a szöveg megfogalmazásakor még nem tudták, hogy Menon meddig marad Magyarországon. Ám bármi lett légyen is az oka a 8-i keltezésnek, egyvalami biztos: a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom Kibontakozási Javaslata címet viselő dokumentum a most közölt Bibó–Farkas Memorandum alapján, ennek kiegészítésével készült. További kutatómunka feladata, hogy mindehhez mit lehet még hozzáfűzni a memorandumok keletkezésére, szövegezésére, aláírásainak, átadásának és utóéletének történetére vonatkozóan.[7] Kérjük, hogy aki ezekről felvilágosítással vagy dokumentumokkal szolgálhat, keresse fel szerkesztőségünket.
Sz. S.[SZJ]
Jegyzetek
[1] Beszélő 1. (1981. december), 88–97. old. A szöveget Az igazság a Nagy Imre-ügyben (Brüsszel, 1959) c. kötetből vettük át, e kötet hasonmás kiadása, ugyanezzel a címmel: Kaláka kiad. (Lyndhurst, N. J., USA, 1978). A Javaslat – újraközlésünk nyomán — megjelent a Bibó István 1956-os írásai (A Magyar Figyelő Dokumentumai I.) szamizdatkötetben (1984), a Bibó István összegyűjtött munkái 3. kötetében (Bem, 1983), ill. a Bibó István a magyar forradalomról („M. O.”, 1984) c. kötetben.
[2] Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. 295–373. old., az idézet: 367. old. Korábbi megjelenések: Borbándi Gyula: Bibó István és a népi mozgalom. Új Látóhatár (München), 1980. 2. sz. 137–163. o. (részletek), ill. B. I. ö. m. 3. kötet (Bern, 1983), 822–866. o.
[3] Kumar P. S. Menon (1898–), India Moszkvába akkreditált nagykövete, aki a varsói és budapesti külképviseletet is ellátta. Az indiai diplomaták igen aktívak voltak a „magyar ügy” diplomáciai képviseletében, Budapesten egy fiatal kultúrattasé, Rabman korábbi kapcsolatai révén (Göncz Árpáddal és másokkal) a forradalom alatt igyekezett összegyűjteni minden írásos dokumentumot, s bizonyára ő hívta Magyarországra Menont és a prágai követet, Gohslát. Olyasféle elképzeléseik lehettek az indiai diplomatáknak, hogy India mint semleges „morális nagyhatalom” közvetíthet a magyar ügyben a két szuperhatalom között. Maga Bibó István visszaemlékezéseiben elmondotta, hogy tudomása szerint a Bibó–Göncz–Regéczy hazaárulási per miatt Nehru miniszterelnök interveniált a magyar hatóságoknál.[SZJ]
[4] Borbándi Gyula említett ismertetésében, ill. a B. I. ö. m. szerkesztők (Kemény István és Sárközi Mátyás) a Javaslat közzétételekor – Püski Sándor közlésére hivatkozva – azt állítják, hogy Tamási Áron és Féja Géza nem vett részt a szövegezésben, hanem Bibón és Farkason kívül Püski, Sebestyén László, Zsigmond Gyula, valamint Varga István mellett egy másik kisgazdapárti közgazdász, Rácz Jenő, s hogy a Javaslatot aláírták – a Petőfi és a Kisgazdapárton kívül – a Szociáldemokrata Párt, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa és a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom képviselői is – neveket azonban nem közölnek. Többen (arra hivatkozva, hogy a Javaslat egyes szövegrészei Bibótól idegen, talán „revizionista” kézre vallanak, vitatták Bibó szerzőségét – holott soha nem állítottuk, hogy az egész szöveg Bibó munkája volna. Legmarkánsabban K. Gy. (Krassó György) fogalmazta meg ezt a „revizionista” álláspontot az „M. O.”-nál megjelent Bibó-kötet előszavában: „A Beszélő c. szamizdat-folyóirat (amely a szöveget ismét közreadta) viszont Bibó Istvánt tekinti a Javaslat egyik szövegezőjének, Szilágyi Sándor pedig »szinte 100 százalékos biztonsággal« állítja, hogy e szöveg azonos a Bibó–Farkas-féle Memorandummal. Bizonyára ezt a véleményt osztják a Bibó István összegyűjtött munkái címmel Svájcban megjelenő sorozat sajtó alá rendezői is, mert e Javaslat szövegét be is sorolták a 3. kötet anyagába. Sajnos, e szerzők és szerkesztők egyike sem hivatkozik olyan forrásra, amely álláspontját igazolná, és még azt is csupán Szilágyi Sándor kísérli meg (...) tanulmányában, hogy logikai érvekkel támassza alá véleményét (Bibó István 1956-ban, kézirat, 5–8. old.). Habár jelen kötet szerkesztője stiláris és részben tartalmi jegyek, valamint más megfontolások – a szöveg eredeti közreadóinak információi – alapján is úgy gondolja, hogy az itt közölt Javaslat egy másik memorandum s ebben a formában nem Bibó István fogalmazta, mégis bizonyosnak tekinti, hogy szövegezői csaknem teljes egészében Bibó Istvánnak – nagyrészt már a Tervezetében kifejtett – elképzeléseit követték”. (Bibó István a magyar forradalomról, id. kiad., 10. old., K. Gy. szignóval.)
Szilágyi Sándor említett tanulmánya megjelent a Magyar Figyelő Dokumentumai I. előszavaként, ill. a szerző A szellemi ellenállás jelképe – Bibó-tanulmányok (ABC Független Kiadó, 1985). c. kötetében, a 33–47. lapokon.
[6] Népszabadság, 1956. december 8.
[7] Ezt a munkát kissé nehezíti, hogy jóllehet e sorok írója említeti tanulmányában (Bibó István 1956-ban) felhívta a figyelmet a Bill Lomax: Magyarország 1956-ban (fordította és kiegészítette: Krassó György) c. kötet pontatlanságaira e tárgyban, a kötetet változatlan formában adták ki újra. S az sem teszi könnyebbé, hogy jóllehet a Borbándi-levélben Bibó István az említett helyen megírja, hogy „Ami az osztrák sajtóban megjelent, az nem a memorandum volt, hanem egy elemző cikk”, ti. az 1957 elején írt Emlékirat (Magyarország helyzete és a világhelyzet), a kötet utószavában Huszár Tibor a következőket találta írni:
„Az erőviszonyok változását is figyelembe véve (Bibó) újabb dokumentum írásába kezd, amelyet az egykor koalíciós pártok 1956-ban aktív vezetőinek közös állásfoglalásaként kívánt elfogadtatni. Bár a kibontakozási tervezettel az érintettek, Tildy Zoltán, Kovács Béla kivételével, egyetértettek, s azt a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom nevében India magyarországi követségéhez is eljuttatták, az csak a Die Presse című bécsi lap 1957. szeptemberi (sic!) számában látott napvilágot”, majd az Emlékirat taglalása után, kissé lejjebb kijelenti „Krisna Menon indiai nagykövet közvetítésével (...) juttatta el Bibó ezt a sajátos műfajú írást valamennyi nagyhatalom képviselőjének” – vagyis nemcsak a két szöveget keveri össze Huszár Tibor, nemcsak a Die Presséről véli, hogy havilap, hanem Krisna Menon külügyminisztert is összetéveszti Kumar P. S. Menon nagykövettel. (I. m. 469. o.)
Kapcsolódó cikkek
- 1956 [7]