A 2004-es év a sertéstartók tüntetéseivel kezdődött, és azok tüntetéseivel is végződött. Noha a szántóföldeken rekordterméseket takarítottak be, mégsem volt feszültségektől mentes az év, ezt az utakra vonulók fel-fellobbanó teafőző-tüzei jelezték. Az uniós kifizetések késedelméről panaszkodtak, amit a miniszter ígért az előírtnál korábbra, máskor pályázatok elbírálása késett olykor törvénysértően sokáig, néha meg elfogyott a támogatási keret. Az ezredforduló utáni kormányok késlekedése nyomán a rohammunkával fölépített hivatali rendszer nehézkesen működött, vagy sehogy se, és csak bizakodni lehet, hogy mindez az indulás zökkenőinek számlájára írható.
A feszültségeket meg lehetett lovagolni, s ez februárban és márciusban bő három hétig tartó fővárosi traktoros demonstrációban, továbbá jókora bográcsokban főtt birkapörköltekben csúcsosodott ki. A Magosz (gazdakörök) által vezetett – de több szervezet támogatásával folytatott – tüntetés furcsa színezetet kapott. A felszínen követelésekről beszéltek, ám politikai erőpróbaként is fel lehetett fogni a Fideszhez most közelebb állni látszó, 40 ezer gazdát tömörítő gazdakörök és a kormány között. A kiválóan szervezett tüntetés napról napra eszkalálódott vidéken, végül akkor írták alá a megállapodást a minisztérium és a gazdák megbízottai, amikor a feszültség fokozásához elfogytak a szervezők eszközei. Meg kell jegyezni, hogy a demonstrálók a hazai mezőgazdaság termelésének 5-10 százalékát képviselték. Az agrárminisztert a „sikeres” megállapodás megkötése után rövidesen menesztették.
Gerhard Schröder német kancellár 2003-ban azzal indokolta a leendő tagok mezőgazdaságának nyújtandó csökkentett, kezdetben csupán a régieket megillető támogatások 25 százalékát kitevő uniós dotációkat, hogy az ennél nagyobb arányú hozzájárulás konzerválná az új tagok mezőgazdaságának „korszerűtlen struktúráit”. Nem részletezte, mire céloz, de azért nem talány. Vajon az eltelt három évben a baloldali kormány milyen erőfeszítéseket tett – ha tett – e struktúrák modernizálására? És vajon a miniszter menesztését egy roszszul kezelt feszültség okozta-e, vagy azt mélyben rejtőző törvényszerűségek eredményezték?
Hastáji saccimetria
A hazai mezőgazdaságban két évtizede változatlanok a gazdálkodók kötelezettségei: a népességnek csupán cirka a harmada kötelezett statisztikai adatszolgáltatásra. A többség nem. Az agrárkormányzat a társas gazdaságok jelentései mellett számos forrásból értesülhet azért a teljesítmények egy részéről, például a feldolgozóipar által átvett terménymennyiségről, vagy a közraktárakban elhelyezett áruk volumenéről, és valamennyire a területalapú támogatások iránti kérelmekből is leszűrhetők adatok.
Csakhogy mindez korántsem teljes. „Pusztán” arról nincsenek pontos információink, hogy a hazai termőföldeket – vagy azoknak nagyjából a felét – ki szántotta fel, ki készített vetőágyat, ki vetett/ültetett bele, ki végezte a növényvédelmet, ki takarította be a termést, ki szállította el és hová. És arról sem, mi lett a terméssel. Saját maga etette föl a gazda az állataival a kukoricát, vagy eladta, s hová/kihez került a megtermett karfiol, sárgarépa, retek vagy paradicsom, avagy miként használta föl a búzát és a szalmáját. Végül pedig: mi történt a saját disznajával, kacsájával, libájával? Legalább egymillió hektár termőföldre nem kértek területalapú támogatást a hatmillióból. A statisztika mellett a precíz elszámolás (könyvvezetés, számlaadás, más kötelezettségek) is hiányzik, és ezzel semmiféle számviteli törvényt nem sértenek, mert így szabályos. Százmilliárdokról semmit nem tud a nemzetgazdaság.
Az is kibogozhatatlan rejtély, hogy hányan dolgoznak ebben az országban a földeken. 2000 márciusában a KSH végzett egy összeírást, amely szerint 2 035 500 honpolgár vallotta, hogy mezőgazdasági tevékenységgel (is?) foglalkozik. Hogy ez az óriási szám mit takar, azóta sem világos. Olyan főfoglalkozású, aki után vagy önmaga, vagy a munkáltatója járulékokat fizet, végül is még a nyolcada sincs. A többi őstermelő – évente átlagban 150 ezer körül érvényesítik az őstermelői igazolványukat – vagy kistermelő. Ez utóbbinak nincs igazolványa, de például a zöldség- és gyümölcstermesztésben nem is akármilyen piaci szereplő. Mások családi szükségletekre termelnek, habár a gyakori fölösleget ők is a piacra viszik. Létszámuk elérheti a félmilliót. (Szakértői vélekedések szerint a piacokon árusítók száma ennek a kétszerese.) És még? Rajtuk kívül ugyanennyien lehetnek azok, akik „besegítenek” a termelésbe. Számításaim szerint az országban a mezőgazdaság évente legalább harmincmillió napszámot használ fel. Amit tudunk: 2003-ban a többi ágazattal – főként az építőiparral – együtt a napszámosok munkája után 700 ezer napra szóló közteherjegyet váltottak, a többi elvégzett munka után nem fizettek járulékokat a gazdálkodók. Krajcárok a koldus büdzsének. (Erről beszélgettünk novemberben Kékessy Mihállyal, a kiváló balkányi dinnyéssel. Balkány környékén ezerkétszáz hektáron termesztenek dinynyét – meg kell jegyeznem: e terményről se tud senki még csak körülbelüli adatot sem az országban –, ehhez fő szezonban kell ott minimum hatszáz napszámos. Mire Kékessy őszintén: – Az mind feketemunka!)
Vajon miért szűnt meg a még nyolcvanas években is működő teljes körű statisztika? (El kell ismernem, hogy abban sem volt ismeretlen a „hastáji saccimetria”, vagyis a becslés, amikor a nagyüzemek illetékesei a háztáji termelésről jelentettek.) Miért kell kérdezőbiztosokat alkalmazni ezrével a valós helyzet legalább részben történő felderítésére? A társas gazdaságok ma is kötelezettek statisztikára. A többiek nem, az egyéni vállalkozók sem. Vajon hányan tudnának igazat mondva statisztikai űrlapokat kitölteni? Kínos, ám a gazdálkodóknak talán a negyede sem!
Ám ha egy rendszer új földosztást hirdetett, ha kreált kétmillió földtulajdonost, akkor ennek folyományait is vállalnia kell. A gazdasági félhomályban a kormányzatot lórúgásszerű meglepetések érhetik. És érik is! Gondoljunk a 2003 tavaszán fellobbanó sertéskrízisre, arra hogy a semmiből hirtelenjében feltűnt százezer disznó, csak éppen nem akadt vágóhíd a fogadására. Hasonló tótágast állt a minisztérium a Torgyán-érában a kukoricával. Egymillió tonnára becsülték a fölösleget, ám amikor exportálni szerették volna, kiderült, hogy egyáltalán nincs árualap. Így nem lehet kormányozni! Ez a Fekete-Afrika szintje. Akkor is, ha szabadon választott kormányaink nem akarják papírmunkával abajgatni az ahhoz nem szokottakat. A gazdák bizonyára meg is sértődnének miatta. „Ne kotorásszon az én zsebemben az állam!” – mondták a mefészesek 1996/97 fordulóján. És a statisztika akár a kotorászás kezdete is lehet – gondolhatnák.
Behódolás a nacionalistáknak
Az Antall-kormány pártjai úgy vélték, hogy egy új földosztással megalapozzák a koalíció hosszú távú uralmát. Szűcs M. Sándor református lelkész, MDF-es országgyűlési képviselő 1991-ben e sorok írójának: „Ez a koalíciós szerződés harminc évre szól! Legalább!” Hogy aztán 1994-ben mi lett e három évtizedes reményekből, az ma már történelem.
A kormány – immár Boross Péter vezetésével – egyik utolsó intézkedéseként 1994-ben hozatott egy törvényt az országgyűléssel, amely megtiltotta, hogy társas gazdaságok és külföldiek termőföld-tulajdont szerezhessenek Magyarországon. A törvény máig érvényben van, csupán annyi a módosulás, hogy az uniós csatlakozásunkkal 2011-ig szól a külföldiek tulajdonszerzési tilalma, amelyet további három évvel meg lehet hosszabbítani. A külföldi gazdálkodókat e prohibíció nem zavarja. Ha nekik úgy tetszik, s Magyarországon kívánnak termelni, akadálytalanul bérelnek termőföldet. Az nem tilos. Akkor se, ha az ezredforduló kormánya boszorkányüldözéses inkvizícióba próbált kezdeni az általa „zsebszerződésesnek” nevezett külföldi behatolás ellen. A nagy dérrel-dúrral beharsogott akció látványos kudarcba fulladt.
Ám manapság (még?) nem a külföldi gazdák viszik a hátukon a hazai agráriumot, hanem a társas gazdaságok. Ezeknek a termőföld-háttere azonban meglehetősen bizonytalan. Állandó veszélyben van például a nagy állattartó telepek takarmánytermő bázisa. Évek óta beszédtéma ez. A folyamat 2004-ben kiválóan megfigyelhető volt a Hajdú megyei Pocsaj községben. Az Érvölgye Agrárszövetkezetből egyetlen év alatt kivittek a tagok 350 hektár földet. Ugyanazok a – helyi vélekedés szerint kiszáradt torkú – tagok, akik pár éve még kapára-kaszára kaptak volna a szövetkezet védelmében. Maradt 450 hektár. A maradék terület a mintegy ezer szarvasmarhájuk takarmányát megteremni már nem tudta, a vásárolt termény pedig cefetül drága. Az alomnak való bálázott szalma ára például verte és azóta is veri a kukoricáét, a lucernaszénáért pedig az egekbe kértek. Az Érvölgye tehát eladta a 250 tiszta vérű holstein-fríz tehenét, pedig azok a bocik évente átlagosan 8500 liter extra minőségű tejet adtak. Telepestül, szaporulatostul, mindenestül. Nem tudták volna mivel etetni azt a remek állományt.
A földbirtok-politika az Orbán-kormány idején újabb eszement rendelkezéssel bővült: a jobboldal által kreált családi gazdálkodóknak azóta opciójuk van az eladó földekre. Elővételi joguk. A családi gazdálkodó egy különleges kategória ám a hazai mezőgazdaságban, különleges elbírálással, különleges előjogokkal és roppant kedvezményes hitelekkel! Orbánék az utolsó évükben 67 milliárd forintos ilyen hitelkonstrukciót alkottak, most azt kellene – kínos, mi? – törlesztgetni. A cirka 16 ezer családi gazdálkodóból e sorok írójának becslése szerint legföljebb néhány száz fogja túlélni a következő évtizedet. A többieknek reményük sincs. Annyi pénz ugyanis nincs, amennyi e gazdáknak a korszerű üzemhez szükséges lenne beruházásokban és forgóeszközökben. És a nélkülözhetetlen summákat nem is lehet előteremteni. Nincs rá forrás se a büdzsében, se az uniós támogatásokban, se a termelésük eredményeiben.
A családi gazdálkodás favorizálása az Orbán-kormány politikai blöffje volt, miközben e formában igyekezett megteremteni a saját vitézi rendjét. Ez utóbbi mérsékelt eredményt hozott, tüneményesen sikerült viszont a már korábban is kaotikus földbirtok-rendszert még jobban fejre állítani. Hajtogatták, hogy az Európai Unióban a családi gazdálkodás adja a mezőgazdaság alapjait. Csupán azt az apróságot hallgatták el, hogy az Európai Unióban sehol nincs családinak nevezett gazdálkodási forma – vagy egyéni vállalkozó a gazda, vagy társas tulajdonban van az üzem –, a termelés koncentrációja pedig szinte megállíthatatlannak látszik. Ezt követeli a termelékenység javításának parancsa, és a munkapercek megtakarításáért folyó gyilkos küzdelem. Ott. Itt pedig? Szabolcsban, az igazán jókora megye 229 településén például 2003-ban mindössze 32 olyan gazdaság működött, amely legalább 300 hektár szántót művelhetett. A többi kisbirtok. Haladunk, mint a rák.
Mit tett e földbirtok-politikában a balliberális kormány? Próbált-e ésszerű döntéseket hozni, javítani a lehetetlen állapotokon? Indokolt és célszerű kezdeményezésnek tekinthető a „földet életjáradékért” tervezet, amellyel azonban nem sikerült átütő változásokat elérni. Ez semmiképp sem pótolja az átfogó földbirtok-politikát. A Medgyessy-kormány gyakorlatilag tudomásul vette az Orbánék alatt kialakult viszonyokat. Ennél sokkal otrombább következményei vannak, hogy a társas gazdaságok továbbra sem vásárolhatnak földet, a bérletük pedig fölöttébb kocsonyás. A nacionalisták indoka a tilalomra az, hogy e szervezetek báránybőrében belopakodnának a külföldi gazdafarkasok. További érv, hogy a termőföld ára alacsony, meg sem közelíti az uniós országokban kialakultat. Ez igaz, de ennek egyik oka éppen az, hogy a legkomolyabb vásárlóerővel rendelkezőket kizárják a vevői körből.
A termőföld ne azé legyen, aki megműveli, hanem azé, aki a legnagyobb nemzetgazdasági teljesítményt képes belőle kihozni. A gazdának, közjónak egyaránt. Aki azt a leghatékonyabban képes hasznosítani. Most más a „trendi”. Pedig a föld az ország legértékesebb termelőeszköze. A kialakult viszonyok között azonban óriási a pazarlás. E nemzeti tőkénk javarészét túl szerényen kamatoztatják. Kétmillió körül van a földtulajdonosok száma, és ezeknek legalább a fele maga műveli a birtokát. Úgy, ahogy. És pillanatnyilag bizakodnunk sem szabad, hogy értelmes földbirtok-politikát kezdeményezne valamelyik politikai erő.
Agrármúzeum a földeken
A szakminiszter számba vette, hogy 2003-ban az adózás előtti eredmény mínusz ötmilliárd volt az ágazatban, 2004-ben pedig cirka plusz hetvenmilliárd, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy a mezőgazdaságunk képes volt megfelelni az új követelményeknek. Az eredmény azonban szinte kizárólag a szántóföldi növénytermesztésé. És nem ám a termesztéstechnológiai haladásunk következménye, hanem mert akkor esett az eső, amikor kellett, és akkor sütött a nap, amikor melegre volt szükség. Jobbat kívánni se lehetett volna.
A rekord gabonatermés sem fedheti el néhány súlyos gondunkat. A növénytermesztés sikere egyrészt a birtokszerkezeten múlik, másrészt a gépparkon, az alkalmazott technológián, továbbá a termés megvédésén. Az első feltétellel nincs mit dicsekednünk, ugyanígy az alkalmazott technológiákkal sem. A korszerűen gazdálkodó üzemek a rossz időjárású években is képesek hektáronként 7-8 tonna búzát megtermelni, és kukoricából 8-10 tonnát. Ők szépítik az összképet. Átlagos hozamaink például 2003-ban a felét sem érték el az említetteknek. A színvonalat igazából nem az istenáldotta évek mutatják, hanem a közepesek, s azok szerint meg sem közelítjük az uniós termésátlagokat.
A géppark meghatározó. Ma a traktorok több mint 90 százaléka olyan keleti gyártmány, amely hozzávetőlegesen ötvenéves konstrukció, és a felturbósítása ellenére agrármúzeumi példány. És amely alacsony termelékenységével, szomjasságával, magas javítási és alkatrészigényével a XXI. században alkalmatlan gazdaságos termelés folytatására. E típusokkal és kapirgáló (kicsi termelékenységű) munkagépeikkel kormányaink telehintették a hazai földeket, és 10-15 évig garantáltan nem tudunk megszabadulni tőlük. A helyzetre jellemző, hogy Torgyán miniszter egykoron darabonként négyszázezres támogatást nyújtatott e kivénhedt csotrogányoknak még a felújításához is. Hadd éljenek tovább!
Még rosszabb a helyzet a kombájnokkal. Ezekről nem készül statisztika (ugyan, mire is kellene az?), 2000-ben viszont végeztek egy átfogó felmérést. Akkor a következő helyzetet regisztrálták a kombájnok életkorában:
Egyéni gazdaságok Társas szervezetek Átlag
18,3 év 11,5 14,5 év
(Forrás: KSH)
Azóta sem fiatalodott az állomány. A főleg nagyüzemekből „örökölt” gépek borsos árú karbantartásra szorulnának. Az „örökösöknek” azonban erre rendszerint nincs évente 2-300, de inkább 400 ezer forintjuk, ezért az aratócséplők csörögnek-csattognak. Ha ugyan… A szemtermésnek akár tizedét is képesek a szalmával együtt elhullajtani. A búzatarlók hamarosan kizöldülnek, mert a mag kikel.
A 2004-es év azonban képes volt minden gyarlóságunkat feledtetni. Nemcsak az olykor már ócskavasszámba menő gépparkot, hanem a gazdák jókora hányadának technológiai vétségeit s a termelékenység ijesztően alacsony voltát is. Egyet nem tudott elfedni ez a tüneményes év: a raktárak hiányát. Az ellenzék persze süvöltött: Miért nem épített raktárakat a kormányzat? Eddig a meglévők bőven elegendőek voltak, hiszen kicsike volt a termés. Ámbár a gazdák búzájának, kukoricájának megóvása nem igazán kormányzati feladat, hanem maguké a gazdáké. Csak kevesen bírták megoldani a gondokat, de például a szeghalmi Körös 2000 Kft.-ben hatalmas műanyag hurkákba tároltak 1200 tonna nedves, ám ledarált kukoricát, kiváló minőségben, mindenféle tárolási veszteség nélkül. Sem tartósítószert, sem erjesztőt nem használtak! (A módszer ismert Nyugat-Európában s a két északi szomszédunknál is. A társaság szaldója: kilencmillió megtakarítás a nálunk hagyományos eljárással szemben.) A kisebb gazdaságokat már öt hektár búza termése is lehetetlen helyzetbe hozza. És annyiért még egy fal nélküli színt sem érdemes felhúzni.
Tejben-vajban, de meddig?
Végre nőtt a hazai tejfogyasztás! Csakhogy nem a hazai tehenészetek növekvő hozamait isszuk, hanem az egyre bővebben özönlő importot! Szlovákoktól, csehektől, lengyelektől… Sírdogál is az egész ágazat miatta! (Jóllehet mi délnyugat felé exportáltunk nyers tejet.) Némelyek még azt is elvárnák, hogy tiltsa meg a kormány az importot. Ez lehetetlen, vagy – mint májusban megtörtént – kizárólag extrém esetben elképzelhető.
A higiéniai követelményeket teljesíteni képtelen kistermelők jelentősen visszaszorultak (kivéve persze a kannás, PET-palackos, szabados piacot). Tejüzemek számára a korábbiaknak csupán a harmada szállít. A lemorzsolódásuk áldásos: manapság az ellenőrzötten forgalmazott tej néhány százalék kivételével extra minőségű.
Mi hát itt a gond? A nyírbátori BÁTOR-COOP szövetkezetben működik egy kitűnő tehenészet. Évek óta tagjai a Tízezresek Klubjának, a hazai tejtermelők elitjének. Ezer tehenük régóta e szint fölött termel. Ötven emberük a szaporulattal együtt kétezer-ötszáz állatot gondoz. Szerintük a dolgozói létszámot a töredékére kellene csökkenteni, holott a termelékenységük jobb az átlagnál: A legtöbb szakosított telepen – amelyek még ma is a legjobbak az ágazatban – egy dolgozóra szokásosan tíz tehén és a szaporulata jut. Sok kisüzem egy helyütt. A megcélzottak azonban Nyírbátorban is forradalmi változásokat eredményeznének. Indokolt lenne? Természetesen. Ma alacsonyak a keresetek, de túl sokakat kell fizetni, így aztán a fajlagos – mondjuk ezer liter tejre jutó – bérköltség a szükségesnek a többszöröse. Csakhogy a váltás óriási összegekbe kóstál! Ezeket a gazdaságok képtelenek voltak kigazdálkodni.
Már most is kiváló legelőink vannak kihasználatlanul, méghozzá százezer hektárjával! A szakminisztérium saját, négy és fél éve elhatározott programját sem volt képes végigvinni. Mentek/mennek a termelőeszköznek tekinthető tehenek ismét a vágóhídra, ahelyett hogy átállították volna hústermelésre. Miközben az uniós marhahúskvótánk a harmadáig sincs kitöltve! És a magyar vásárló szinte csak méregdrága borjúhúst meg szívós tehénhúst ehet, a kiváló minőségű növendékmarha húsa itthon szinte ismeretlen.
A tejágazatunk elemi erővel mutatja, hogy a korszerű mezőgazdaság irdatlan összegekbe kerül, számunkra azonban nélkülözhetetlen. A tótágast álló helyzetet jeleníti meg az elébb említett Körös 2000 Kft. Két tulajdonosa tíz éve egy lerobbant tehenészetet vett meg. A fölemelkedés útját abban látták, ha a világ elejéhez igazodnak. Embriókat importáltak – ez se gyakorlat még e honban! –, és most száz így született jószág ad náluk tejet. A 600 tehenüket és szaporulatát hatvan dolgozó gondozza. Ez soknak tűnik, azonban ők művelik a 2400 hektár szántót s az 500 hektár gyepet, és így már nem az. 2003-ban a tehenenkénti fejési átlaguk – az ország talán legkorszerűbb takarmánykezelésének is köszönhetően – 11 279 kg volt. Fantasztikus eredmény! A legjobb amerikai farmoké! (2004-ben néhány száz litert csökkent ez a mutató a termelésbe állított elsőborjas teheneknek „köszönhetően”, de 2005-ben – minden jel erre mutat – már a két évvel korábbit is meghaladja a termelésük!) Ez az évi 900 milliós bevételt hozó munka a világon mindenütt nyereséges lenne – kivéve hazánkat. Szeghalmon nincs veszteség. De profit se.
Kell még valami a tejtermelés fenyegető összeomlásához? Semmi. De mi azért még ráteszünk. Hatóságaink szokásuk szerint mindent túllihegnek – az uniós viszonyokhoz képest is, a fejlett világhoz képest is –, állategészségügyet, környezetvédelmet, környezetterhelést, munkabiztonsági oktatást, miegyebet. E túllihegés szakemberek szerint legalább tíz forinttal drágítja a 60 forintos tej önköltségét. Kemény deregulációra volna szükség, sutba vágva tucatnyi jogszabályt. És még az sem elég! Az ágazat gazdálkodói az uniós társaiknál kevesebb támogatást kapnak, viszont azoknál arányaiban jóval több adót kell fizetniük. Egy elmagyarosodott belga szerint – aki itthon maga is kiváló tehenészet tulajdonosa –, ha e folyamatok nem változnak meg, néhány éven belül megszűnik a hazai tejtermelés. Sajnos, nem a levegőbe beszélt!
Ám a tejtermelő gazdaságok vezetőit sem lehet fölmenteni. Panaszkodnak, hogy amíg ők literenként hatvan forintért kótyavetyélik el a tejet, addig a boltban száznyolcvanba kerül. Réges-rég meg kellett volna alakítaniuk a saját szövetkezetüket, és saját feldolgozón keresztül forgalmazhatnák az oly kényes tejet. Ezt a dánok már a XIX. században kitalálták. Mi miért nem? Ha ugyan elég lesz egy – egyetlenegy! – magyar tejszövetkezet, s nem kell hozzá összefogni egész Közép-Európát. Hogy igazán piaci tényező legyen… Tudom, roppant nehéz elindulni, de azon évtizede túl kellett volna esni. Ha nem hamarabb.
Csirkés gyarlóságaink
A nyílt, védelem nélküli árverseny az abrakfogyasztó ágazatainkban is mély ráncokat szánt a homlokokra. A baromfiban, s leginkább a csirkében, nehezen kivédhető támadásokat kell elviselniük a feldolgozóknak. A belső piacon megjelentek a hazainál olcsóbb lengyel szállítmányok, ugyanakkor az eladott konyhakész áru 30-40 százaléka fekete. Egyik roszszabb, mint a másik. A számlázatlan termék árban veri még a lengyelt is. A külpiacokon különösen a brazilok veszélyesek a hatalmas kapacitásukkal, kedvező földrajzi helyzetükkel, tüneményes takarmány-hátterükkel. Ez utóbbinál érdekesség, hogy a fő övezetükben a kedvező éghajlaton évente kétszer takarítják be a szóját és a kukoricát, méghozzá mindkettőt zömmel génmódosított fajtákkal. Eközben mi itt, Közép-Európában, fejünket a vállaink közé húzva hallgatjuk a zöldek mindeddig bizonyítatlan riogatását a génmódosítással nemesített (GM) növények termesztése ellen. És félünk nekik ellentmondani. Az unió megkezdte fölszámolni a tilalmakat, mi meg a legszigorúbb jogszabályt hoztuk meg. (A témáról kiváló cikket írt Dudits Dénes akadémikus a Népszabadság 2005. január 3-i számában „Greenpeace-győzelem: agrárvész” címmel.)
Ráadásul e meleg égövi országokban egyszerűbb a csirkenevelés. Inkább a szellőztetés okoz gondot, mint a fűtés, ott erre nincs szükség még a napos korban 34 fokos hőséget igénylő csirkékre sem. Márpedig nálunk a második legnagyobb költségtétel – a takarmány után – a fűtés. A külső viszonyok tehát baljós jeleket hordoznak a hatvanas évek óta szárnyaló baromfiipar jövőjére nézve.
Azért a belső tényeket se kellene lebecsülnünk. Szakértők szerint a baromfitermelők bő harmada – talán valamivel több is – korszerű körülmények között, az itthon maximálisan elfogadható mutatókkal gazdálkodik. És a többi? A fajlagos takarmány-felhasználás az indokolt 1,8 kg/élősúly-kg helyett bizony sok helyen eléri a három kilót is. Ennek oka részben az etetett táp gyenge vagy inkább közepes minősége, továbbá a normálist helyenként kétszer vagy háromszor meghaladó elhullás. A rosszul megépített ólak miatt túl drága a fűtés, a szellőzés pedig néhol olyan rossz, hogy a csirkék megtaknyosodnak az állandó ammóniagőzben. Emiatt bőven itatják őket antibiotikummal, ami a fogyasztóra is módfelett veszélyes. A technológiai hibák közül egy is sok. Ráadásul az egyes termelők által előállított vágóállatok volumene gyakran nevetségesen kicsi. Mindezek miatt követelnek olykor védelmet az import ellen, máskor meg bőkezűbb állami támogatást.
Baromfiiparunk sorsa a következő években dől el. A legnagyobb hányadot adó csirkében a külföldi versenytársak bivalyerősek, és kétséges, pótolható-e itt még valami. Az Európai Unió a baromfit – és a sertéstartást – már nem mezőgazdaságként, hanem gyakorlatilag ipari tevékenységként, gyárként kezeli, és a támogatások lehetősége fölöttébb korlátozott.
Elherdált évtizedek
A sertésállományunk másfél évtizede folyamatosan és gyors ütemben csökken. Mégis itt csillant föl legelőször a remény. 2003 őszén írtam egy precíz kis-nagyüzemről, az ópályi Ilona-majorban dolgozó sertéstenyésztőkről (Disznók az Augiász istállójában, Mozgó Világ, 2003/9). Kiválóan megszervezett, ráadásul tenyészkocákat előállító gazdaság volt ez, és tudvalévő, hogy tenyészállatot csak a legjobbak képesek nevelni. Most felszámolták az állományt – közölte Orosi Sándor, a társaság ügyvezetője. (Jellemző egyébként, hogy Orosiék kizárólag húsmarha-neveléssel foglalkoznak – eddig is tették –, mert abban látnak jó üzletet: növendékeiket elviszik az olaszok.) Ópályiban a kistermelők számára nevelték a kocákat, s most ez a piac bezápult.
Egy szokásos felmérés szerint az országban a sertésférőhelyek kihasználtsága 72,8%. Csakhogy ebben mindenféle gazdaság benne van, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Az alsó és középső sáv eléggé hervasztó, azonban ama 184 gazdaságban, ahol az éves bevétel meghaladja az ötszázmillió forintot, a feltöltöttség 87,6%, vagyis a legmagasabb. S úgy tűnik, ezek tőkeerősek.
Mi okozta a depressziót az ágazatban? Elsősorban a korszerűtlenné avult, ezért drága termelés. Ma az átlagos szakosított telepen egy dolgozóra évi 200-250 vágóállat kibocsátása jut, ez pedig legföljebb háromszorosa a nagyobb állatlétszámmal foglalkozó kistermelőkének. (Most hagyjuk a kettő-húsz hízót vakargatókat, pedig elég sokan kutyulják ennyi állatnak a moslékot: a hazai vágósertés-termelésnek még mindig a felét adják.) A bírálat röviden: alacsony a termelékenység. A tevékenységben sok az élőmunka, és kevés a holtmunka. Eközben a világ termelése egyre jobban koncentrálódott – ezt a koncentrációt kikerülhetetlenné teszi a termelékenység növelésének parancsa –, nálunk pedig a politika a kistermelőket preferálta támogatással, adókerüléssel, adócsalás elnézésével. (A 2003-as százezer túlsúlyos sertés egyetlen darabjára se volt szerződés. Azok mind feketén vándoroltak volna a hentesek kése alá, hogy aztán lapockájuk és karajuk pénztárgépet megkerülve süljön a serpenyőkben.) Mi is történt?
E sorok írója 1977-ben – tehát a magyar szakosított telepek működésének megkezdése után pár évvel – Angliában tapasztalhatta, hogy a világ is halad. Nottingham környékén egy családi gazdaságban a házaspáron kívül még ketten dolgoztak. Évente négyezer hízót adtak el, 80-85 kg-os súlyban, szigorú minőségi feltételekkel. Az állomány gondozásán kívül 450 hektár földet műveltek, megtermelvén a takarmányt. Négyen! Pedig maga a nottinghami sertéstartás a hazaihoz képest szinte primitíven egyszerű módszerekkel zajlott, tengernyi derékroppantó fizikai munkával. De jelezte: a világ figyel, keresve a választ és a kiutat. Értékelemez, új meg újabb szervezési és munkaötleteket kezd alkalmazni. És hirtelen megnövelte az egy dolgozóra jutó végterméket. A magyar sertéstenyésztés akkor elaludt: megnyugodott, hogy mi milyen jók vagyunk. A KGST némely országa pedig örült, ha húst kapott. Az égi jeleket azóta sem vette észre az ország. Az ágazat nyomorúságában a rendszerváltozás óta hatalmon lévőknek – mindnek! – hatalmas a felelőtlensége. Ám egyik sem fogja elismerni.
A rendszerváltozás óta a mezőgazdaság kétezer-milliárd forint támogatást nyelt el 2004 végéig. De hol az eredmény? És miért nincs eredmény? Miért szórhatták rossz célokra, értelmetlen ügyekre a dotációkat a jobboldali kormányok? Miért lett a baloldaliak filozófiája, hogy mindenki kapjon egy szem cukrot? A végén akármilyen kormányt választottunk, a gazdálkodók csak azt érezték, hogy semmi nem megy előre. Az ágazat évtizede teli van feszültséggel, bozóttüzek gyúlnak, útlezáró tüntetéseken tartanak szemlét az MTZ-centúriók. Mindenki mondja a magáét, és a szövegek közül némelyik még igaz is. De túl sok nem az.
A sertéságazatban is elherdáltunk újabb másfél évtizedet, és a modernizáció elmaradásáért borsos árat kell fizetnie az ország népének. Hogy mit sikerül pótolnunk, azt a közeljövő eldönti. Ha ugyan belefogunk. Most a körülbelül 16 millió tonnás gabonatermés megmutatta, hogy mennyire féloldalas a mezőgazdaságunk. Hogy torz a szerkezete. A termény ára zuhant. A gazdáknak vissza kellene fizetniük a termelési előlegeket, és sokszor nincs rá fedezetük. És a hitelek törlesztőrészleteire se. A gabonapiac pang. Az országban nincs elég állatállomány, nincs, ami a bő termést megegye. Egyedül 2003-ról 2004-re húsz százalékkal csökkent a levágott sertések száma, és ez cirka 800 ezer cocát jelent. A tényadatokra válaszul Pásztohy András, az FVM politikai államtitkára bejelentette, hogy készül a sertéságazat stratégiai fejlesztési terve. Minek az a nagy sietség? Ráérnének még azzal!
Exportálnunk muszáj a búzát, a kukoricát, ám az árak a külpiacokon is nyomottak. Ráadásul mi tengelyen (!!) szállítjuk a tengeri kikötőkbe a tonnák százezreit, és ez olyan drága, hogy ehhez is támogatásra van/volna szükség. (Korábban a Népszabadságban fölvetettem: hajózni kellene. Nemcsak a Dunán, hanem a Tiszán is, mert a tömegáruk szállítása egyre kevésbé bírja a magas költségeket. Majdnem lehülyéztek olyan szintekről, mint az MTA regionális kutatóintézetei – Kecskemétről és Békéscsabáról. Szerintük ez nem olyan súlyos gond, amivel foglalkozni kellene.) Ha ez így megy tovább, akkor a szállításhoz néhány év alatt több támogatást kell adnunk, mint amennyit a hajózás feltételeinek megteremtése igényelne a nagyobb folyóinkon.
A sertéságazatban nincs olyan fenyegető veszély, mint a baromfiban a brazil csirke, az ország lehetőségei pedig szinte követelik e terrénum gyors, hatásos fejlesztését. Ha ez elmarad, akkor – látható – a növénytermesztés is károsodik. (Egyesek szerint összeomlik.) Lehetőségeink ezerszer jobbak a dánokénál, mégis ők vannak a spiccen.
Ha ennyi a baj, miben látom a remény fényének felcsillanását? Van ilyen? Van. Karácsony előtt kelt szárnyra a hír, amelynek részleteiről Figeczky Emil, a legnagyobb szabolcsi sertésteleppel rendelkező Nyugat-Nyíregyházi Szövetkezet (lánykori nevén Ságvári Tsz) elnöke tájékoztatott, és a Vágóállat és Hús Terméktanács körlevelét is átfaxolta. Olyan vágóhidat szeretnének építeni a sertéstenyésztők, amely évente kétmillió állatot képes levágni, vagyis nagyjából a mainak a felét. Konzorciumot alakítva gondolják, habár a végső forma biztosan később kristályosodik ki. Gazdálkodónként kétszázezret kellene befizetni. A terv indokolt, hiszen a húsüzemek versenyképessége is legalább kérdéses. Fejlett országokban egyre jobban elválik a vágóhídi tevékenység a hús feldolgozásától. (A szegedi Pick hosszú ideig már egyáltalán nem vágott, csak 2004 kora nyarán kezdte újra.) A tervezett kapacitás is a jövőbe mutat.
Meggyőződésem, hogy ez a mezőgazdaságunk útja, és tiszta szívből drukkolok a sikeréért.
Álszövetkezetek, kudarcok
A szövetkezések (termelői értékesítő szövetkezetek – vagyis tészek –, termelői csoportok) jókora bukfencet eredményeztek a politika számára. Az ezredforduló kormánya másodlagos figyelmet mutatott irántuk, viszont a baloldali kormány szinte dézsából öntötte a pénzt az új formációkba. Mégsem a bőkezűség porontya a fiaskó, bár a rokonságuk nyilvánvaló. Az elemzés kötelező, hiszen a szövetkezés a magyar mezőgazdaság jövőjének egyik kulcskérdése.
Mostanában gyakran fölvetődik lapok olvasói rovatában – főként a Vasárnapi Hírekben, de másutt is, például a Népszabadság 2005. január 3-i számában a szolnoki Bizám György írt hasonlót –, hogy az egyre szegényedő kisbirtokosok sorsának jobbra fordítása érdekében ismét termelőszövetkezeteket kellene szervezni. Igazuk van, és a teljes vagyonvesztés helyett ez lenne a megoldás. A magam részéről azonban nem hiszem, hogy a rántottából valaha csibét lehetne keltetni. A folyamat lezárult, a visszafordítás előtt megmászhatatlan sziklafalak tornyosulnak. A jobboldal zsigeri gyűlöletet keltett a szövetkezések ellen. Kolhozok! Ennél is nagyobb baj, hogy gyakran hiányzik a szellemi fölkészültség a közös munkának már az elhatározásához is, nemhogy a véghezviteléhez. Az új téeszmozgalomnak nem sok realitása van.
Akkor minek van? A termelőszövetkezetben (téeszben) a termelést közösen, munkamegosztással végzik. A termelői értékesítő szövetkezetben (tésznek rövidítik) a termelés viszont a tagok magángazdaságaiban zajlik, csupán az értékesítés közös. Ám tészek a brüsszeli korlátozások miatt csak a zöldség- és gyümölcságazatban alakulhatnak, és más ágazatokban nem hozzáférhető támogatásokhoz juthatnak.
A gavallér támogatás ígérete eljutott a szférába, de nem a termelőket ragadta magával, hanem a felvásárlókat. Mi is történt leggyakrabban? (Nem mindig, persze.) A felvásárló rendszerint kapcsolatban állt egy konzervüzemmel. Évről évre oda szállította a termelők meggyét, uborkáját, paprikáját, paradicsomját. Tisztességesen gyarapodott – néha annál is jobban –, de álmokra nem futotta. Viszont a tészek támogatása épp ezeket ígérte. Kezdeményezte tehát a vele kapcsolatban állók összefogását. Ez szövetkezeti üzletrész befizetésével is járt, amit az értékesítési biztonság céljából sokan megkockáztattak. Így a tész megalakult, előzetes elismerést is kapott – véglegeset még csak kevesen –, és ezzel már dotáció is járt. És bőven járt. Építhetett hűtőházat, egyebet, lett miből. Feladat kipipálva. Az alkotó megpihenhet.
Tavaly tavasszal a Kertészet és Szőlészet című hetilap összesítést közölt az országban működő tészekről. Megszámláltam: mintegy harminc szövetkezet vállalta föl például a meggytermés forgalmazását. Gyönyörű szám! Megerősödött az alkupozíció! Itt baj nem lehet! Ahogy vesszük. A magyar gyümölcskertészet koronagyémántjának tekinthető meggy piaca ugyanis már szüret előtt látványosan összeomlott. (Valamit az arányokról: Németországban évente 80 millió üveg meggybefőttet adnak el, és ebből 30 millió magyar származású. Ilyen tekintélyes piaci részesedést szinte semmi másban nem tudtunk elérni, hacsak ágytollban meg húslibában nem.)
Mi történt itt? Bejött a papírforma. A valódi tészek sem piaci tényezők, ahhoz ők kicsikék. Pedig hány milliárd támogatást bezsebeltek! Például a napkori székhelyű SZEMA – véglegesen elismert tész –, amelyik a hírek szerint egyedül is elnyelt félmilliárd dotációt, s némelyik beruházásának a szalagját maga Németh miniszter ollózta át. Csodálatos létesítményei vannak! Csakhogy ez kevés! Ez a tész fölvállalta a meggy értékesítését, meg az almáét is. Ám elejétől csak asszisztálni tudott mindkét gyümölcs piacának összeomlásához. A málnától a kajsziig hosszú a sor, és a sikertörténet meg annyira rövid, hogy említeni sem érdemes. Siker, hogy Kékessy Mihályék még szeptemberben is naponta több kamion dinnyét küldtek Balkány-Perkedpusztáról Lengyelországba, Litvániába, de kudarc, hogy némelyik termelő már öt forintért is odaadta az egyébként kiváló minőségű dinynyéjét. Ilyen akciók után nehéz lesz újra normális szintre tornázni az árat.
Tavasszal még mindössze harminc tész vette föl tevékenységi körébe az alma forgalmazását, szeptemberre ez a szám negyvennyolcra nőtt. Csoda, hogy labdába sem rúgtak, hiszen nem lehetett eladni az étkezési almát. Úgy értem, számlával. (A meggyet forgalmazó tészek száma szeptemberre már ötvennyolcra emelkedett.) Megyénként így alakult 2004 szeptemberére a véglegesen és előzetesen elismert tészek száma:
Megye Tészek száma (db)
Csongrád 18
Szabolcs-Szatmár-Bereg 18
Bács-Kiskun 12
Hajdú-Bihar 11
Az összes többi megye 38
Az összes megalakult tész 97
(Forrás: FVM honlapja)
Mi a kudarcok oka? Az, hogy korszerű szövetkezet nem alakult, ezt a kormányzat sem igényelte, a meglévők pedig alig jobbak a százéves, avítt Hangya-mozgalomnál. Mi hibádzik? Sikeres szövetkezet abból lesz, amelyik legalább négy feltételt meg tud valósítani: (1) képes ütőképes menedzsmentet megfizetni, (2) marketingre elegendő forrás áll a rendelkezésére, (3) magas szinten bír költeni K + F célokra, (4) olyan jelentős árualappal rendelkezik, amely piaci tényezővé nemesíti, tehát az alkupozíciója rendkívül erős. A mai tészek – keserves ügy – egyetlen feltételt sem képesek teljesíteni.
Fájdalom, a jogi környezet rettentő goromba a szövetkezetek számára. Most él egy többször módosított 1992-es szövetkezeti törvényünk, aztán Orbánék is hoztak egyet, így jelenleg egyszerre két, egymást kizáró szövetkezeti törvény van érvényben. Napszúrás! A hírek szerint a következő szövetkezeti törvény koncepciója – tehát nem tervezete – 2004 decemberében a kormány elé került. Arról nincs információm, hogy megtárgyalta-e, netán elfogadta vagy visszadobta. Mindennek tetejébe született egy bárgyú jogi fércmunka. A Torgyán miniszter által aláírt 25/1999. (III. 5.) számú FVM-rendelet teljesítése egyszerűen lehetetlen, de a minisztérium mindeddig nem vette a fáradságot, hogy hatályon kívül helyezze.
A legsúlyosabb gond végül is az, hogy a Kossuth tér a modern kor szövetkezeti elveinek és gyakorlatának ismerete nélkül hoz döntéseket. Meg lehetett volna ezeket ismerni? Természetesen, hazánkban is oktatták. (Nem magyarok, külföldiek. Ingyen. Jóakaratból. Négy évtizede foglalkozom szövetkezetpolitikával, de meglepően sokat tanultam például a U. S. Agency for International Development szervezésében, a debreceni agráregyetemen tartott kurzuson. Csaknem nyolc éve.) Így mindent elönthet a politika tajtéka, a „kolhozok” köpködése, jóllehet csupán kiszolgálja a sunyi szerzési vágyat. Mindez a modern szövetkezés sikeres lejáratása.
Bitang nagy árat fizetünk érte!
A szent populizmus nevében
Végül is mi hiányzott a mezőgazdaságunkból? A pénz? A támogatás? Az érdekérvényesítő képesség? Nem, kérem, nem ezek. Hát akkor mi? A gondolat. Az elképzelés. A koncepció. Mindkét oldalról. A kisgazdák és a fideszesek populista blöffökkel toboroztak szavazókat, és elérték, hogy a falvak és a kisvárosok a saját bázisuknak számítanak. A baloldal sosem rendelkezett kompakt agrárpolitikával. Se 1994-ben, se 2002-ben.
Az MSZP csupán (hatástalan) választási lózungokat kreált, és azt hitte, majd azok eligazítják kormányzás közben. A valósággal történő szembesülés nem sokáig váratott magára, hiszen eszébe sem jutott a korszerűtlen struktúrák átalakítása. Erre meghirdette, hogy a civil szervezetek és kiváló agrártudósok segítségével megalkotja az ágazat stratégiáját. Aztán ezt félévente ismételte, míg végre sikerült összeverbuválni a kerekasztalt.
Vajon miért hívta meg a Medgyessy-kormány földművelésügyi és vidékfejlesztési minisztere a jobboldal agráriusait? Mit remélt? Talán azt, hogy majd éppen ők segítenek a középtávú stratégia megszülésében? Talán, hogy hasznos ötleteket terítenek a részvevők elé? Hogy elfelejtik saját blöffjeiket? Hogy elfelejtik gazdasirató honatyáikat, és végre konstruktív javaslataik lesznek? Hogy eztán egyikük sem fog ordítani: Pénzt! Támogatást! Még! Még!
Micsoda naiv, mondhatnám blőd ötlet volt ez a meghívás!
A kerekasztal az indulás pillanatában szögletes lett: az ellenzéki pártok képviselői távoztak. Ám az asztalnál maradtak a szövetségeseik, például a MAGOSZ, a Hangya Szövetkezetek, mások. A Fidesszel stratégiai szerződést kötött gazdakörök szervezete minden kérdésben élesen szemben áll a baloldali kormány szándékaival. (Kongresszusán nemcsak kifütyülte a szakminisztert és az Országgyűlés mezőgazdasági bizottságának elnökét, hanem ki is nevette. Ők ketten nemigen tudták, hová mennek.) Ettől a mélységesen retrográd szervezettől hiába vártak segítséget az agrárstratégia megalkotásában. Számukra az a legjobb, ha a mostani „már nem szocializmus – még nem kapitalizmus” kevercse tovább él, és a tüntetéseik nyomán mindig kapnak pár milliárd támogatást. És mivel a pénz hamar elfogy – a gondok persze virulnak tovább –, ők újra tartják a markukat. A 2005. február–márciusi tüntetéseken azonban ez megváltozott. Korábban mindegyik baloldali kormány összetojta magát, ha meglátott az út mentén ötven traktort, és minden követelést készségesen teljesített. Most nem így történt. Igaz, a gazdatüntetés 220-230 milliárdos többletigényét az uniós szerződés értelmében nem lehetett elfogadni, és persze nem is lett volna miből. Kormányzati felelősség nélküli civil szervezetektől várni egy kompakt stratégiát? Mikor a mezőgazdaságunk legsúlyosabb baja, hogy a szent populizmus jegyében évtizede nem hoztak meg egyetlen szükséges, ám népszerűtlen intézkedést sem. A politika tíz éve nem tud szembenézni azzal, hogy a versenyből kiesőkről való méltányos gondoskodás nem az agrárgazdaság stratégiai kérdése, hanem szociálpolitikai kérdés. A most még alkalmilag piacra járó kistermelő a büdös életben nem lesz képes szembeszállni a korszerű mezőgazdaság megannyi kihívásával. És sosem tud annyit termelni, amennyire a megélhetését alapozhatná. Ez a döntő: a megélhetés. Akkor pedig ő is közpénzből akarja eltartatni magát, és az öklét rázza, hogy a kormány nem támogatja eléggé a gazdákat.
A „középtávú agrárstratégia” bizonyította: a kormányzásban számos kérdésben megformálható nemzeti konszenzus, ám lehetetlen a gazdaságnak abban a labirintusában, mint az érdekütközésekkel teli mezőgazdaság. (Nemcsak nálunk az. Az Európai Unióban sincs másképpen.) Maga az opusz csak a lényeget felejtette el: azt, hogy a rendszerváltozás során kialakult agrármodell megbukott. Nem fenntartható. Ültek ott az asztal körül nagyszerű koponyák, és ültek olyanok, akik megállítanák a Föld forgását. Így néz ki a „konszenzus”. Folytatjuk a folytathatatlant. Ha hagyjuk tovább erodálódni az értékeinket, ha továbbra is a szociálpolitika ködébe burkoljuk a feketegazdaságot, ha nem tekintjük kellő súlyúnak a kihívásokat, ha az értelem helyett újólag a nacionalizmus vezeti cselekedeteinket, ha a demagógok követelte sajátos harmadik utat járjuk – akkor a világgazdaság úthengere eltapossa a magyar mezőgazdaságot.
Ha a kormányzat szamárvezetőt remélt e velejéig populista próbálkozástól, akkor helyette egy használhatatlan frázistömeget kapott, mert az agrárstratégia szerkesztőit lehetetlen vállalkozásra bírta. Ha viszont a szakminiszter számára kísérlet volt arra, hogy a kormányzati (és a bajokért viselt) felelősséget megossza vagy áthárítsa, akkor az durva politikai tévedés. E felelősséget áthárítani nem lehet. Ha pedig ezzel kívánta bizonyítani, hogy sem a szakma elitje, sem a civil szervezetek nem tudnak mit kezdeni a mezőgazdaságban kialakult csődtömeggel, akkor az a saját tehetetlenségének és inkompetenciájának egyenes beismerése.
Vágták előtt
A mezőgazdaság roppant ellentmondásos jelenség: a GDP-beli aránya alig haladja meg a három százalékot, viszont a lakosság aránytalanul nagy részét primer módon érinti, szekunder módon pedig az egész (húskedvelő) népességet. Ezzel együtt még mindig az egyedüli termelő ágazatunk, amelynek export-import szaldója pozitív, igaz, már „csupán” egymilliárd euró körüli összeggel. Az összeg megduplázható – és meg is duplázandó! – még az agrár-kerekasztal szerint is. Ám egyelőre a csökkenés megállításának is örülhetnénk.
Nemrég azt mondja nekem Csik László, a kiváló nyíregyházi agrárközgazdász, hogy Szabolcsban anno háromezer mezőgazdasági szakember dolgozott. Most hol vannak? Megengedem, talán tizedrészüket érinthette meg a magyar agrárcsoda fenségessége, holott az a tizedrész is több száz agronómust, kertészt vagy állattenyésztőt jelent. Nemcsak Szeghalmon és Nyírbátorban, hanem másutt is élnek olyan agráriusok, akik nem kevesebbet, mint a világ élvonalát akarják. Tudják, hogy kudarc minden engedmény, és kudarc minden más cél. Bár sokakat elsodort az idő, bár sokakat más szándékok vezettek, vagyonszerzés, politikai hatalom vagy pusztán a megélhetés, bár sokan feladták, megöregedtek vagy meg is haltak, egy még ma is holtbiztos: a magyar mezőgazdaság fölemelkedésének megvannak a személyi feltételei. És ezerszer jobban megvannak, mint a környező országok bármelyikében. A versenyképesség műszaki-technikai alapjai pedig megteremthetők még az uniós szerződés támogatási gúzsának szorításában is. Ökopotenciálunk reményt keltőbb a legtöbb versenytársunknál. A történelem arra tanít, hogy azon gazdaságok, amelyeknek fejlődésében törés állott be – természeti csapások, válságok, háborúk okán –, képesek hamar újra elérni a régi fejlettségi szintjüket, sőt azt gyorsan túl is haladni. A magyar agrártársadalom fő ereje ezt várja, ezt reméli, ezért küszködik. De érzi, hogy valami béklyózza e telivér ágazatot. Sokan ki is mondják, hogy mi. A politika. Az egymást követő kormányok ostoba agrárpolitikája.
- Játéktér [6]