és hogyan különböztessük meg őket az ellenzékiektől?<span id="sl-22-002_0" class="note_szj" onClick="show_slj2(this, 'A cikk szerzője: – Kis János.');">[SZJ]</span>
Kezdetben vala az „ellenzék” meg az „ellenség”. Nem kellett messzire menni az ellenségkép megalkotásáért: épp csak hogy lefújták a port a sztálinista korszak kliséiről. Az ellenség a sötétben szövögeti összeesküvéseit; jó pénzért kiszolgálja a nyugati felforgató és hírszerző központokat; a törvényes rendet – nem úgy, mint más, becsületes emberek – nem tiszteli; a magyar népnek rosszat akar, azon a nézeten lévén, hogy minél rosszabb (a társadalomnak), annál jobb (neki). Meggyőződésről, elkötelezettségről, vitára alkalmas véleményekről szó sem lehet nála; a sikertelen féltehetségek sértett csörtetése mozgatja, a haszonlesés, meg feltűnési viszketegség.
Amilyen részletező az ellenség ábrázolása, annyira üres az ellenzéké. Soha nem mondták meg, ki az, aki csak „ellenzéki”, de még nem „ellenség”. Valójában az ellenzéket minősítették át ellenséggé, vagyis a hatósági üldözés prédájává. Azoknak, akiket megkülönböztettek az „ellenségtől”, csupán megbocsátást ígértek, a tékozló fiú visszafogadását: „Örömmel üdvözlünk mindenkit – így Aczél György, még a KB titkáraként –, aki valóban eloldja magát az ellenzéki csoportoktól. Mint korábban, most is készek vagyunk új lapot nyitni bárki számára, aki részese akar lenni a nemzeti közmegegyezésnek. De arra ne számítson senki, hogy szövetségesként kezeljük azokat, akik helyzetünk rosszabbodására számítva vívmányaink kikezdésére törekednek, törvényeinket semmibe veszik.” (Népszabadság, 1983. I. 15.)
Ez a retorika abban a hiedelemben született, hogy az ellenzék fellépése előtti helyzet – csak némi határozottságot kell mutatni – visszaállítható. Minden a legnagyobb rendben volna, ha nem lennének az átmeneti gazdasági nehézségek, s ha a nyugati felforgató szervek nem használnák ki e tüneti bajokat a rendszer bomlasztására. Ki hitte el ezt a propagandaszöveget azokon kívül, akik kitalálták?
A független sajtó körül gyülekező ellenzék számottevő növekedését a rendőri és adminisztratív beavatkozás meg tudta akadályozni. De ahhoz már nem volt elegendő politikai ereje a hatalomnak, hogy fel is számolja az ellenzéket. Az igazi hibát azonban azzal követte el, hogy nem vette számításba: azok a rétegek, amelyektől az ellenzéket el akarta szigetelni, már nem terelhetők vissza a „közmegegyezés” bomladozó rendjébe.
Amikor az ellenzéket átkeresztelték ellenséggé, pár száz – jobbára fővárosi – értelmiségivel volt bajuk, és a vezető kulturális és szakmai tekintélyek a „konszenzus” szilárd hívei voltak. Öt évvel később az ellenzékiség és a hivatalosság közötti szürke zónában ezrével mozognak – s nemcsak Budapesten – az önállóságukat kereső állampolgárok, és alig akad elismert tekintély, aki vállalná, hogy a nyilvánosság előtt védelmére vegye a vezetés politikáját.
A hatalom végül is kénytelen volt retorikát váltani.
Így tűnt föl az „ellenzék” meg az „ellenség” mellett az új kulcsszó, a „máskéntgondolkodó”. „A máskéntgondolkodókkal – Grósz Károly mondta ezt, első miniszterelnöki sajtóértekezletén – folytatni kell az eszmecserét és a párbeszédet minden aktuális kérdésben. (…) Általában abból indulunk ki, hogy akik más nézetet vallanak, azok saját legjobb meggyőződésük alapján az ország fejlődését akarják szolgálni, más eszközökkel és módszerekkel, mint ahogy ezt mi tesszük. (…) Ha ez elfogadható alapállás a másképp gondolkodók számára, akkor a kormány és a kormány elnöke mindig nyitott, hogy ezekről beszélgessünk. Ha kell, természetesen a nyilvánosság előtt is.” (Magyar Hírlap, 1987. IX. 19.)
Mi az új ebben? Először is, a „máskéntgondolkodó” integritásának elismerése. Másodszor, annak tudomásul vétele, hogy a „máskéntgondolkodó” nemcsak jó szándékú tévelygő lehet; megeshet, hogy neki van igaza („mindenekelőtt részletkérdésekben” – siet közbeszúrni a kormányfő). És végül, új a párbeszédre tett ajánlat. Nem kell visszakullogni a közös akolba, a hatalom elfogadja a „máskéntgondolkodót” partnernek, ha a „máskéntgondolkodó” is elfogadja a partnerség feltételeit.
De itt már nyitott kérdések következnek. Kinek szól voltaképpen az ajánlat? Hogyan zajlanék a párbeszéd? Milyen feltételeket támaszt a hatalom, és milyen garanciákat hajlandó nyújtani?
Nos tehát, kik azok a „máskéntgondolkodók”. Első hallomásra úgy gondolnánk, azonosak azokkal, akiket a közbeszéd ellenzékieknek nevez. Mintha Grósz is fölcserélhetőnek tartaná a két kifejezést: „a máskéntgondolkodók…, vagy ahogy nálunk mondani szokták, az ellenzékiek…” Figyelmesebben elolvasva nyilatkozatát azonban észrevehetjük, hogy nem az ellenzékre gondol. Annak számára fenntartja az „ellenség” megnevezést: „mi ebbe a kategóriába csak azokat soroljuk, akik a Magyar Népköztársaság törvényeit nem tartják tiszteletben. Azokkal pedig a kormány nem beszélget.” Az ajánlat címzettjei ezek szerint nem az ellenzékiek, hanem azok, akiket a vezetés le akar választani róluk. Akik csak másként gondolkodnak, de nem cselekszenek másként. Tiszteletben tartják a hatályos jogszabályokat – azokat is, amelyek meghatalmazzák az államot a szólás, a gyülekezés és az egyesülés szabadságának önkényes korlátozására.
S az ajánlat tartalma? Ezt Grósz Károly nyilatkozata homályban hagyta, s a miniszterelnöki sajtóértekezlet óta elhangzott állásfoglalások csak még zavarosabbá tették a képet. Berecz János, a KB agit-prop. titkára odáig ment el a máskéntgondolkodással szembeni toleranciában (Hírháttér,[SZJ] 1987. XI. 12.), hogy kijelentette, nincs két ember, aki egyformán gondolkodnék. De ha mindenki másképp gondolkodik, akkor nincsenek is máskéntgondolkodók, ami mindjárt kétségessé teszi, hogy jelent-e bármit is az efféle „parttalan liberalizmus” (hogy a propaganda egy másik kedvelt fordulatával éljünk). Pál Lénárd viszont, a kultúráért és tudományért felelős KB-titkár oda nyilatkozott (A Hét,[SZJ] 1987. XI. 15.), hogy a párt hibázott, midőn a múltban türelmetlenséget tanúsított az eretneknek tűnő gondolatokkal szemben. Ami ma eretnekség, az holnap könnyen lehet mértékadó igazság. Míg Lakos Sándor, a Pártélet főszerkesztője – ő vezeti a politikai rendszer „korszerűsítését” előkészítő bizottságot – magával az ellenzékkel is szükségesnek mondotta a dialógust (Ötlet,[SZJ] 1987. XI. 12.).
A zűrzavarhoz hozzájárult a miniszterelnök is. Győri beszédében, mintha csak Lakossal polemizálna, szokatlanul élesen támadta az ellenzéket: „Megjelent a politikai ellenzék új módszere: a vezetés kompromittálása, szándékainak lejáratása. Sanda szándékú, hazug vádaskodásokat hallunk. (…) Rendelkezünk a megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy ezekkel szemben fellépjünk.” (Népszabadság, 1987. XI. 13. A Magyar Hírlap ugyanaznapi közlése hozzáteszi: „nem csupán politikai eszközökkel.”) Az újságolvasó nem, csak a rádió és a tévé közönsége szerzett tudomást róla, hogy Grósz Károly egyik-másik kulturális hetilapot nevezte meg az új ellenzéki módszer gyakorlótereként.
Tegyük most zárójelbe, hogy nem volna-e bölcsebb az ellenzékieket az ellenzéki sajtó közléseiért felelőssé tenni, és beletörődni, hogy a hivatalos engedéllyel működő sajtó közléseiért a kinevezett szerkesztők felelnek. Fontosabbnak tartjuk, hogy ha a vezetés a kulturális sajtó ilyen-amolyan megnyilatkozásai mögött az ellenzék (az „ellenség”) kezét fogja keresni, akkor hiába küszködik, hogy különbséget tegyen „ellenzékiség” és „máskéntgondolkodás” között.
A megfigyelőben az a benyomás keletkezik, hogy a vezetésnek nincs világos politikai vonala, tagjai egymásnak és önmaguknak is ellentmondanak, és ahelyett, hogy komoly kezdeményezést tennének az egyre ellenségesebb (!) közvélemény megbékítésére, egymás közti pozícióharcaikkal vannak elfoglalva.
Hogyan függ össze a vezetés belharcaival, a hivatalos politika megbomlásával Pozsgay Imre két nyilatkozata (HVG, 1987. X. 24. és Magyar Nemzet, 1987. XI. 14.): nem tudjuk. Kétségtelen viszont, hogy Pozsgay az egyetlen kommunista politikus, aki a jelenlegi politikai válság meghaladására vitára alkalmas elgondolást kínál, ő az egyedüli, aki megfogalmazta, hogy szerinte kinek szólhat és miben állhat a hatalom ajánlata – ha valóban létezik.
Pozsgay Imre abból a szokatlanul nyílt megállapításból indul ki, hogy „elvtársai, harcostársai” kizárják magukat az ország közéletéből, és tartós defenzívába szorulnak. Ezen a helyzeten csak úgy lehetséges felülemelkedni, ha valódi párbeszédet nyitnak – tudomásul véve, hogy nem szabhatják meg egyoldalúan a párbeszéd feltételeit. El kell fogadniuk, hogy a dialógus állampolgári kezdeményezésre is létrejöhet. Pontosabban, hogy létrejöhetnek állampolgári kezdeményezésre mozgalmak, egyesületek, önkormányzati szervek, melyekkel a hatalomnak párbeszédbe kell bocsátkoznia.
Pozsgay annyira komolyan gondolja, amit mond, hogy mire kimondta, már példát is adott rá. Elment Lakitelekre, a Bethlen Gábor Alapítvány szervezte találkozóra;[SZJ] vezérszónoki szerepet vállalt egy magánterületen, magánkezdeményezésre létrejött tanácskozáson, s utóbb az összejövetel szóvivőjeként lépett föl: ő tájékoztatta a sajtót a találkozó tényéről, interjújába beépítve ő tette közzé a résztvevők által elfogadott nyilatkozatot, s azt is jelezte, hogy mint a népfront főtitkára, szívesen otthont ad a Magyar Demokrata Fórumnak, melynek felállítását a lakiteleki nyilatkozat sürgeti.
Ha a mai Magyarországon egy vezető politikus ilyen lépésre szánja el magát, néhány kérdést óhatatlanul meg kell válaszolnia. Az egyik: hogyan egyezteti össze a párt vezető szerepének tanával és a demokratikus centralizmus szabályaival, hogy részt vegyen egy ilyen gyülekezetben. Pozsgay válasza egyértelmű. Dialógusra szükség van, s a dialógus csakis az egyesülés és véleménynyilvánítás szabadságának alapján jöhet létre. „Éppen a hatalomnak, a politikának kell óriási toleranciát tanúsítania ebben az esetben, tudomásul venni, hogy olyan jelenségek is előfordulhatnak, amelyek politikai rosszallásunkra érdemesek, mégse tehetünk semmit, mert a törvény garantálja, egyszersmind alkotmányossá teszi ezeket. Illetve egyvalamit tehetünk: meggyőzni, vitában küzdeni a magunk elképzelte irány fenntartásáért.”
A másik kérdés: kik azok, akikkel kommunista vezető létére nyilvános párbeszédbe bocsátkozik. Pozsgay válasza ezen a ponton kevésbé világos. Lakiteleken „ott voltak az úgynevezett máskéntgondolkodók is”, az összejövetel azonban „nem minősíthető ellenzéki találkozónak”. Ugyanis „az értelmiségnek az a része, amely ott volt, (…) a baj elhárításán akar munkálkodni”. A választóvíz, mondja kicsit később a népfront főtitkára, az a kérdés, hogy „kik vallják a minél rosszabb, annál jobb politikát – hiszem, hogy ilyenek kevesen vannak –, s kik állnak a másik oldalon, egy párbeszédben létrejövő, széles körű nemzeti közmegegyezés talaján”.
Ez így érthető volna: akik szerint minél rosszabb, annál jobb, azokat nem hívták meg Lakitelekre. Csakhogy Pozsgay mást is mond. A riporter kérdésére, mely „az úgynevezett kemény mag, a máskéntgondolkodók legradikálisabb csoportja” távollétét firtatja, így válaszol: „Az ellenzéknek ez a szárnya valóban nem volt jelen. De ez nem is a lakiteleki találkozónak a problémája, annál sokkal összetettebb kérdése ez korunk magyar valóságának. Nevezetesen az, hogy a szocializmusban is létező ellenzéknek hol jelöljük ki a helyét a társadalmi mozgástérben. Hiszen az általuk felvetett elgondolásokra, úgy hiszem, lehet politikai választ is adni, egynémely javaslatukat megfontolni, és akkor ebben a politikai válaszkörben el lehet helyezni őket.”
Becsületére legyen mondva Pozsgaynak: nem az ellenzék kiiktatását, hanem helyzetének politikai rendezését indítványozza. Mégsem hallgathatjuk el fenntartásainkat. Ha „az ellenzéknek ez a szárnya” azonos a katasztrófára spekulálókkal, hogyan lehet akkor „egynémely javaslatukat megfontolni”, és „elhelyezni őket” valamiféle „politikai válaszkörben”? Ha viszont nem mi játszunk a helyzet súlyosbodására, akkor 1. ki képviseli a minél rosszabb, annál jobb politikáját, és 2. miben különbözünk mi azoktól, akik „a baj elhárításán akarnak munkálkodni”?
Válaszunk: 1. senki, 2. nem olyasmiben, amit fel lehetne róni. A független sajtó körüli ellenzék sajátossága abban áll, hogy tüntető módon gyakorolja az egyesülés, a gyülekezés és a szólás szabadságjogait, nap mint nap kihívást intézve a hatalomhoz, hogy változtassa meg azokat a szabályokat, amelyek az államot felhatalmazzák e jogok önkényes korlátozására. Ennyiben, de csakis ennyiben valóban nem tiszteljük a hatályos törvényeket. Nem véletlen azonban, hogy egyetlen hivatalos állásfoglalás sem mondja ki, melyek azok a jogszabályok, melyeket „semmibe veszünk”: ezek ugyanis védhetetlenek. S kivált védhetetlenek Pozsgay Imre álláspontján, hiszen ő olyan kiutat javasol a jelenlegi politikai válságból, amely a szólás, a gyülekezés és az egyesülés szabadságának törvényekkel való védelmén át vezet.
Az ellenzék a maga sajátos cselekvési modorával olyan célokért küzd, amelyeket mások más taktikát alkalmazva igyekeznek közelebb hozni. Ki csupán elméletben bírálva a jogállamiság hiányát, ki a nyílt engedetlenség és a teljes önfeladás közötti átmenetek lehetőségeit puhatolva. Ha Pozsgay javaslatai megvalósulnának, e taktikai különbségek elvesztenék a jelentőségüket.
Nem azt akarjuk mondani, hogy semmiféle különbség nem maradna. Az új helyzetben is lennének ellenzéki és nem ellenzéki csoportok. Ahol nem létezik népképviseleti váltógazdaság, ahol ugyanaz a párt tartósan hatalmon marad, ott nincs mit csodálkozni rajta, hogy mások meg tartósan ellenzékben maradnak.
Pozsgay általános programja sokkal végiggondoltabb, semhogy azt hihetnénk, mindezt nem tudja ő maga is. Miért keveredik mégis mindenféle zavarosságokba, amikor a lakiteleki találkozó összetételéről nyilatkozik? A választ talán akkor kapjuk meg, ha megfogalmazzuk a harmadik kérdést, mely a népfront főtitkárának lépései kapcsán felmerül. Vezető politikus létére Pozsgay nyilvánosan elkötelezte magát egy vonal mellett, amely a pártban nem hivatalos, amely mellé egyetlen országos vezető nem állt oda, s amely nem élvezi az apparátus többségének támogatását. Hogyan vállalhatott ekkora kockázatot, mire játszik, miben reménykedik? Ezekről a kérdésekről természetesen nem beszél interjúiban, csak a szóhasználat és néhány elejtett megjegyzés sejteti, hogy talán a miniszterelnökkel próbál összjátékot kialakítani, vagy esetleg a Grósz–Berecz–Kádár háromszögben lavírozik. Akár az előbbi igaz, akár az utóbbi, mindenképpen célszerűnek tarthatja úgy bemutatni a politikáját, mint új – és ezúttal sikerrel kecsegtető – megoldást arra, amivel a vezetés a ’80-as évek eleje óta hiába kísérletezik: az „ellenzék” és a „máskéntgondolkodók” szélválasztására.
Más kérdés, hogy lehet-e Pozsgay egyszerre két fronton is sikeres. Lehetséges-e karanténba szorítani az ellenzéket, és ugyanakkor eljutni a jogokkal körülbástyázott egyéni és kollektív szabadságok állapotába.
Ez a kérdés nemcsak Pozsgay Imrének van feltéve, hanem mindenkinek, aki ott volt – és aki nem volt ott – Lakiteleken. Minthogy mi nem voltunk ott, magáról a tanácskozásról majd akkor szándékozunk írni, ha jegyzőkönyve hozzáférhetővé válik. Előre bocsátjuk azonban: hogy a népi-nemzeti áramlat Lakitelekkel egy lépést tett önmaga eszmei és szervezeti meghatározása felé, ezt mindenképpen üdvözlendőnek tartjuk. Nem hisszük, hogy ha Lakitelek a népi tábor összejövetele volt, akkor mindjárt a népi-urbánus viszály kiújítása is felróható neki (Pozsgay mintha ettől tartana). A szellemi és politikai nézetkülönbségek végiggondolása nem intolerancia – a hamis azonosság erőltetése volna az.
A döntő kérdést abban látjuk: összeköti-e a különböző irányzatokat a demokrácia alapelvei és játékszabályai iránti közös lojalitás. Ezen múlik, hogy a politikai nyilvánosság széttöredezése felé tartanak-e a dolgok, vagy egészséges pluralizálódása felé.
- Beszélő [6]