Tisztelt Kis János!
Nevem Balog IX. Sándor, foglalkozásom népi ellenőr. Elolvastam az Ön Monoron közzétett elemzését, s most szeretnék néhány észrevételt tenni, mivel úgy érzem, magyar állampolgár létemre, én is egyike vagyok a szöveg címzettjeinek.
Ön azt mondja: „a kormányzatnak” „nincs programja”, „a legfelül kormányzó csoport egyik napról a másikra egyensúlyoz”, miközben nekünk, kormányzottaknak „nem fogalmazódnak meg széles ívű koreszméink”, és mindannyiunknak tartanunk kell „a rendszer beomlásától” avagy a „nemkívánatos lassú dekadenciától”.
Egyetértünk.
Remélem, helyesen értem az Ön elemzését, miszerint mindezen nemkívánatos történelmi veszélyek tudatában és a tényleges hatalmi erőviszonyok józan mérlegelésének fényében, hogy országunkat kivezessük a kátyúból, Ön társadalmi kompromisszumot ajánl „kormányzók és kormányzottak között”. Azt hiszem, minden értelmes magyar ember egyetérthetne Önnel. Közvéleményünk erre hajlik.
Kérdés, vajon a kormányzat egyetért vele?
Ön, ha jól veszem ki szavaiból, mindenekelőtt a „közjogi” és „civiljogi” szférák jogi meghatározásával szeretne fogalmi rendet teremteni, azután törvényekkel igazgatni, hogy eljuthassunk a „tartható kompromisszum szerkezetéhez”.
Elvben, az Ön által vázolt rendezettebb állapot kecsegtető lehetne „a közjogi szféra” számára, hiszen törvények óvnák kiváltságait, a kormányzók élvezhetnék a hatalom áldásait, a nagyobb jó és a nagyobb jog biztonságából fölényhez juthatnának a civiljogi szférával itt-ott kialakulható versengésben. Ez olyannyira logikus ajánlat, hogy szinte nem is érteni, miért nem maga a párt kezdeményezte. Más tekintetből pedig olyannyira korszerű adakozásmód, amire, példának okáért, a brazil tábornokok is elszánták magukat.
Gyanítom, oka van annak, hogy a párt hallgat.
Ez az ok talán ama szoros összefüggésben rejlik, amely hatalmat, szegénységet és állami tulajdont végzetszerűen egymásba kötözött. Hajlok arra, hogy a szovjet típusú rendszer kormányzóit áldozatokként kellene fölfognunk, foglyoknak eme szorító kötelék rabságában.
Abban a pillanatban válnak rabokká, amikor állami tulajdonba veszik a szegénységet. Ezzel ugyanis kiiktatják azt a legnyomorúságosabb szférát, hátteret, hátországot, ahová visszavonulhatnának. A szamizdatirodalom, a politológia osztályoz vagy minősít, küzd vagy megegyezést kínál, ámde nem veszi figyelembe azt a könyörtelen tényt, hogy egy párt, egy testület, egy kormányzó csoport valóságos civiljogi háttér hiányában végképpen hatalomra ítéltetett.
Ön, egyebek között, említi „a párt jelenleg jogilag szabályozatlan »vezető szerepének« a tartalmát”; de vajon nem jelentősebb tartalmi hiányokról árulkodik az a kritikus állapot, amit Ön a „rendszer beomlásának” nevezett, s amikor világossá vált: valahányszor egy-egy szovjet típusú társadalom meg akarna szabadulni kiváltságosaitól, nincs hová tessékelnie őket? A szűkös állami tulajdon melyik részét szakíthatná ki számukra? Miféle földrajzi, társadalmi, pénzügyi vagy egyéb territóriumot adhatna nekik, mindezek hiányában?
Néhány közgazdász már felismerte, hogy a pártnak nincs hová mennie a hatalomból, így a rotáció fejében járadékjellegű végkielégítést kínáltak. Erről mint üzleti ajánlatról tömören megállapítható, hogy nem tisztességes: a hatalmat ugyanis meg lehet vásárolni a méltányost meghaladó ár fejében, de azt ki is kell fizetni.
Történelemben nem előzmények nélkül való üzleti tranzakcióról írok, amidőn a feudális nagybirtokok felvásárlásának mintájára, megvitatásra javaslom, hogy keresni kell az MSZMP bőkeblű megváltásának feltételeit, a társadalom és a kormányzati, hatalmi szervek közötti vétel-eladás lehetséges móduszait.
A tranzakció mellett szól, hogy békés, ütemezhető, áttekinthető, s jóllehet nagyobb áldozatokkal terhelné meg a társadalmat, az áldozatok a lehető leghamarabb megtérülnének. Alapos becslések közismeretében a társadalom, annak tagozódásai nyílt színen dönthetnének a közterhek szétosztása felől.
A tranzakció létrejötte ellen szól a fent említett kötelék: a szegénység, az állami tulajdon és a hatalom összefonódása. Négy évtizednyi tapasztalat, amelyet mindannyian e kötelék történelmeként éltünk meg, világosan bizonyítja, hogy önmagában, önmagától feloldhatatlan viszonylatról van szó.
Kuba, Nicaragua, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország – mindannyian egy cipőben toporgunk. S a cipőt nem mindenütt szovjet kezek húzták a lábunkra.
Amikor az övezet valamelyik részében krízis van: véres osztályharc réme fenyeget, hiszen a kiváltságos rétegek, testületek valóban félni kényszerülnek attól, hogy egzisztenciálisan megsemmisítik őket. Ez a XX. században már fölösleges és embertelen jelenség. Ehhez képest, amikor a tét az, hogy emberek létezhetnek-e, tizedrangú, hogy miről szavalnak, hogyan elegyítik történelmi kudarcélményüket világtörténeti küldetéstudattal.
A szovjet típusú kiváltságosok első-, másodgenerációs plebejus ivadékokból, kis- és középpolgárokból, egykori szegényekből toborzódtak. Nincs történelmi múltjuk, támasztékuk, tartásuk. Evégből is érzékenyebbek létérdekükre. Láthatóan beérik a kevés hatalom kisebb örömével, kiegyeznek a szegénységgel, ragaszkodnak az állami tulajdonhoz, amely így vagy úgy megőriz, biztonságot ad, létezni enged. Ugyanakkor az utolsó 25 év magyar történelme tanúskodik arról, hogy kormányzóink is fogékonyak a jobblét, a gazdaság iránt. Kellő biztosítékok fejében elfogadnának az állami tulajdonos-adta biztonságnál egy még biztonságosabb és gazdagítóbb tulajdont, a hatalom nyelvén: egy gazdagabb, nagylelkűbb tulajdonost – adakozó társadalmat, amely mögött történetesen ott áll Japán, a „hitelező”.
Mielőtt Ön vagy bárki más azt hinné, viccelek, megerősítem: nem viccelek. Arra gondolok, hogy a II. világháború utáni világpolitikai + világgazdasági tranzakciók, amennyiben sikerült nyélbe ütni ezeket, a korszak legmodernebb felfogású hatalmi újraelosztásait eredményezték arra alkalmas partnerek között. Elég a spanyol példát említenem.[SZJ]
Kétségkívül a tranzakció ellen szól Magyarország függő viszonya a Szovjetunióhoz. Ön is latolgatja: lazulunk-e? ..., mit tud a Szovjetunió adni? ...Szerintem a feladat az volna, hogy függésünk természetét próbáljuk kifürkészni. Van-e rangsor benne? Bizonyára van: geopolitikai, katonapolitikai, gazdasági – s végül társadalmi (a nagy félelme a kicsi „modelljétől” és az „áthallásoktól”). A geopolitikai, katonapolitikai függőség: érinthetetlen tabu. A függőség megnyilvánulása, kifejezésmódja, a „prolongált hadiállapot”, „harcunk a nemzetközi küzdőtéren” – megváltható, pontosabban: finnesíthető.[SZJ]
Bármennyire paradoxnak tűnik függésért, katonai megszállásért fizetni, a magyar társadalom saját érdekében elfogadna egy olyan hosszú távú nyílt bérleti szerződést, amelynek keretében Magyarország pénzt, termékeket adna a Szovjetuniónak a „közös biztonságot” szolgáló támaszpontok fejében. Ez a paradoxon ugyan pontosan fordítottja például az USA–Görögország támaszpontüzletnek, de nekünk saját gazdáink mentalitásához kell igazodnunk. Az ezredforduló pragmatikus Szovjetuniója netán megbízhatóbbnak ítélheti az üzletileg garantált Varsói Szerződést, lévén fő exporttermékei hadosztályok, fegyverek. Ezen az áron megszabadulnának saját fegyverben tartásunk fölös terhétől.
Észrevételeimnek talán leginkább megbotránkoztató részeihez érkeztem. A demokratikus ellenzék, ahogy Ön is tudja, eszményeket képvisel, a társadalom nagy többségének igazát. Politikai súlya alig van. Odaát a hatalom teljes eszköztárával, politikai túlsúlyával agresszíven védekezik. A magyar történelemből ismerős e helyzet, megismétlődő és megbotránkoztató: a szinte súlytalan ellenzék kénytelen lesz a hatalom helyett a hatalom valóságos érdekeit képviselni, hogy a többséget is szolgálhassa.
Hogyan?... lealjasodás nélkül?!
1. Tudomásul véve, hogy a legfelül kormányzó csoport, név szerint Kádár Jánossal a középpontjában, történelmi küldetéstudattól béklyózva, zárt testületi szellemben nevelkedve akadályozni fogja a „hoci-neszét”.
2. A középnemzedékbeliek, fiatalabbak, másodvonalbeliek gyakorlatiasak. Velük történetesen meg lehet értetni, hogy a párt, egy-egy ágazati minisztérium jól jár, ha – a külföldi hitelinjekciók hatására megerősödő – ipari vagy egyéb tulajdonrészek kizárólagos részvénytulajdonosává válik, saját bankot alapít, lefölözi és megosztja a hasznot: olyan elvek alapján, hogy „minden szabad, ami nincs megtiltva törvényileg”.
3. Bács-Kiskun vagy Zala megye közigazgatási lobbistái egy gazdasági felíveléskor esedékes össztársadalmi tulajdon felosztásánál meg fogják ragadni az alkalmat, hogy legálisan birtokba vehessenek olyan termelőegységeket, amelyeknek legális jövedéke jócskán meghaladja a most összelopkodottat.
4. A nagy társadalmi többség a maga felosztott csoporttulajdonának birtokában, mint a tőzsde legtőkeerősebb, jegyzett érdekcsoportja az adott javak ellenértékeképpen vásárol a párttól és kormányzattól érdekképviseletet, közigazgatási egységeket, társaságokat, alapítási jogot társulásokhoz s minden egyébhez, amire a törvényes keretek között szüksége lehet.
5. Mivel az össztársadalmi tulajdon felosztása bonyolult, nagyszabású tranzakció: érdekcsoportok vesznek részt benne, valóban szükség lesz jogi keretekre, amelyek a méltányosságot minden érintett fél számára szavatolják. Az alku természetéből következik, hogy a becsült értékek körül viták támadnak majd, ezeket csakis a nyilvános joggyakorlat oldhatja fel.
6. Történelmileg új, érdekes viszonylatok képződnek majd a permanensen ülésező Országgyűlésben: történetesen a külügyi bizottság tagjainak 75 százaléka a párté, 25 százaléka a társadalomé. Ez értelmesnek tűnő arány, ha meggondoljuk, mennyivel nagyobb gyakorlata van a pártnak szovjet relációban. A külügyi bizottság feladata lehet, hogy stratégiát dolgozzon ki valamely szovjet–magyar bonyodalom megoldására. Könnyű elképzelni, a nagyobb pártérdekeltségek felől is mekkora nyomás nehezedik a külügyi bizottságra, hiszen az Országgyűlésben a párt valóságos, tulajdonosi érdekeinek legtehetségesebb, legtevékenyebb szószólói ülnek majd, s nem nézhetik el delegáltjaik szakszerűtlenségét. Nem látok más, reálisabb kiutat a bajból. Ameddig az össztársadalmi, állami tulajdon fennáll, tartósítani kényszerül a szegénységet; az uralkodó rétegek sem tehetnek mást, mint hogy letagadják: kényszerből, jobb híján haszonélvezői az össztársadalmi szegénységnek. Bármilyen össztársadalmi megegyezés kiindulópontja az lehet, amikor egyidejűleg – külföldi hitelek segítségével – teremtünk szegénységből bőséget, a bővebb állami tulajdont osztjuk fel; az uralkodó rétegeknek akkora részt juttatunk, hogy ellátottnak, érdekeltnek tudhassa magát. Gazdaságilag olyan erősnek, hogy érdekében álljon beszállni a piaci versenybe.
A törpe ellenzék számára bizonnyal adódhatnék elegánsabb küldetés, minthogy azok javadalmazásáért küzdjön, akik megvetik, lenézik, ugyancsak nem ínycsiklandozó feladat a társadalmat újabb áldozatokra ösztökélni, amikor már az eddigieket is sokallja; mégis, úgy tűnik, ez a küldetése.