Gereben Pál [Győri Péter]

Nyomtatóbarát változat

1. (Szubjektív merengés)

Elolvastam, s becsukom a kötetet. Megtömöm pipámat torokkaparó román dohánnyal, és meredek magam elé.

Agyamban kutatok emléktöredékek, mondatfoszlányok, régi élmények után, s rájövök, hogy nem tudok semmit. Csak öntelt hiúság volt, hogy azt hittem, nemcsak hivatásos és gyakorló szociológus vagyok, hanem viszonylag jól informált, olvasott is, aki csak percekig, s szűk körben keringő kéziratokhoz is hozzájut, megpróbál beletekinteni a tudományosnak nevezett intézetek, fő- és alirányok „Szigorúan titkos”, „Titkos”, „Bizalmas”, „Szolgálati használatra”, „Csak kézirat gyanánt” feliratú féltanulmányainak, javaslatdömpingjének egyre dagadó áradatába, és amit tud, elolvas a második nyilvánosság szellemi termékei közül is.

És akkor itt egy kötet, tele megválaszolatlan rejtélyekkel.

A kötet mintha a Kemény-tanítványok szellemes-komoly tisztelgése lenne Mesterük előtt a 60. születésnapon. Azonban elolvasás után nemhogy azt nem tudom meg, hogy kik is tartoznak – tartoztak – valójában e szellemi körbe, de abban is elbizonytalanodom, hogy mit is jelent a tágabban értelmezett „Kemény-iskola”.

A kötet Kemény István hat rövidebb írásán túl tartalmazza a hajdani közvetlen munkatársak, tanítványok egy részének egy-egy régebbi vagy újabb tanulmányát, ezenkívül a válogatásba bekerült egy-két nem a Kemény-iskolához tartozó, de Kemény szellemiségével, emberi-politikusi kiállásával szimpatizáló értelmiségi írása is. Így e válogatás a szakmai és morális figyelemfelkeltés funkcióját ugyan betölti, azt azonban már nem segíti eléggé, hogy mélyebben megismerkedhessünk a nyilvánosság előtt csak lapalji lábjegyzetekben felbukkanó Kemény István munkásságával, és képet alkothassunk arról, hogy milyen közvetlen és közvetett hatást gyakorolt Kemény az elmúlt másfél-két évtizedben a hazai szellemi élet egy szeletére.

Hol van az az 1963–76 között papírra vetett 3000 oldalnyi írás, amelyet Kenedi János tanulmánya elején említ? Mi lett a Kemény-kutatásokkal (a gazdasági vezetőkről, a szegénységről, a cigányokról, a csepeli, Pest megyei munkásokról készült felvételekkel); egy töredékük eljutott a (részleges) publikációig, és a többi...? Mi lett a Műhellyel, merre ágaztak el a Műhelyből induló szakmai és emberi életpályák, sorsok?

Talán nem vagyok igaztalanul szigorú, ha azt mondom, hogy Kenedi János remek elemző tanulmánya, Havas Gábor szellemes lábjegyzetgyűjteménye és Nagy András utólagos pályaív-ismertetője nem pótolja a választ.

2. (Kemény után nyomozva)

További hasztalan merengés helyett fogtam magam, és besétáltam egy közkönyvtárba, hogy magam nézzek utána, mit találhat itt egy érdeklődő olvasó Kemény István munkáiból. Az eredmény lesújtó volt, pedig Kenedi János szavai már felkészítettek: „míg a tudományos élet bozótosából akárki más a fejével is kimagasodhat..., addig Kemény István csak lapalji jegyzetekben létezik.”

A Valóság 1958–78 között megjelent számaiban összesen 2, azaz kettő darab Kemény-írást találhatunk. Az 1965/6. számban egy Horváth Ádáméval közösen írt „Kik olvasnak és mit?” című cikket, mely a KSH-ban közösen végzett olvasásszociológiai felmérés eredményeit ismerteti; az 1974/1. számban pedig „A magyarországi cigány lakosság” című tanulmányt, mely a szélesebb körben is ismertté vált Kemény-féle cigányvizsgálat eredményeit foglalja össze. Az 1972-ben induló Szociológia 1979-ig 1, azaz egy darab Kemény-cikket közölt, „A magyar munkásosztály rétegződése” címűt (1972/1). Az érdeklődő felfedezhet még kilenc kisebb recenziót Kemény Istvántól a Valóság 20 évfolyamában; ezek mind 1962–68 között jelentek meg.

Ha gondolatban Kemény mellé tesszük mindazokat az alkotókat (akikről egyáltalán tudunk), akik egyáltalán nem, vagy csak igen kevéssé lehettek a tágabb hazai szellemi nyilvánosság aktív szereplői, akkor észre kell vennünk: a jogos nosztalgiával emlegetett, rövid életű szellemi felpezsdülést hozó néhány évnek megvoltak az árnyoldalai, a szellemi élet virágzása csökevényes lett.

Akkori és későbbi szellemi közállapotaink hű tükre az a lábjegyzet-kollekció, melyet Havas Gábor tett közzé a kötet végén. E „kemény-fából faragott jegyzetlábak” arról tanúskodnak, hogyan szorulnak szellemi csatározásaink, sőt szakmai, szellemi-politikai szolidaritásaink is lapalji lábjegyzetekbe.

3. (A másság körvonalai)

Az első és talán legfontosabb sajátosság az, ahogyan Kemény István hol finom distinkciókkal, hol kemény logikai elemzéssel félretolja a társadalmi viszonyok rendszerének marxi, marxizáló típusú felfogását, az erre építkező társadalmistruktúra-leírásokat. Nyilván nem véletlen, hogy Keményt is ott találjuk az 1963-as KSH-rétegződésfelvétel aktív részvevői között, amikor az addig uralkodó „két osztály, egy réteg” sémát áttörve sikerült az ún. munkajellegcsoport-kategóriákat kialakítani; de ezt követően már nem e kategóriákat próbálja meg egyre újabb és újabb helyzetekre ráerőszakolni, hanem fordítva, mindig az éppen vizsgált jelenség saját dimenzióit, leíró-elemző kategóriáit bontja ki, s eközben a társadalmi csoportosulások egy sajátos rendszeréhez jut el: az életformacsoportokhoz.

Még három sajátosságát említeném Kemény szemléletmódjának, melyek mégoly rövid összefoglalása is alaposabb elemzést kíván (Kenedi János kötetbeli tanulmánya elmélyülten elemzi e sajátosságokat). Az egyik, hogy Kemény a hosszú időtartamban keletkező, formálódó intézményeket állította előtérbe a társadalmi folyamatok mélyrétegeinek feltárása során (s ezzel nemcsak a „határhelyzeti idők” folyamatainak vizsgálatától tér el, hanem a jelen idejű folyamatok statikus, időtlen vizsgálatától is). Ebből mindjárt következik egy másik sajátosság: amikor Kemény a társadalmi pozíciót értelmezi, rögtön leszögezi, hogy „a pozíció csak akkor értelmezhető, ha benne van a múlt és a jövő”. Egy másik tanulságos és sokat vitatott kérdés, hogy az egyes társadalmi pozíciók, helyzetek, csoportok értelmezésében mekkora szerepe lehet a társadalmi környezet elemeinek. Ahogy Kemény az 1971-es cigány vizsgálat bevezetőjében írta: „Kutatásunkban azokat a személyeket soroltuk a cigányok közé, akiket a nem cigány környezet cigánynak tekint.” Vagy ahogy 1947-ben írt tanulmányában kifejti: „...a parasztsors lényege elnyomottsága, társadalmi alárendeltsége. Ha nincs úr, ha nincs egy társadalmi réteg, mely a parasztokat parasztságba szorítja le, akkor nincs paraszt sem. Így juthatunk a parasztság első közelítő meghatározásához.” Kemény szemléletének harmadik sajátossága az ember és technika, termelő technika, az ember és teljes tárgyiasult környezete, eszközei (eljárásai, szokásai stb.) viszonyrendszerének előtérbe állítása, e viszonyrendszer összefüggéseinek, hatásainak árnyalt elemzése.

Külön kell szólni – ha röviden is – a Kemény-féle társadalom-megismerés módszertani konzekvenciáiról. E módszer egyik sarkköve, Kemény szavaival: hogy „ma is az minden szociológiai kutatás ideálja: hipotézisekkel indulni és azokat igazolni vagy cáfolni. Ez az ideál egy holt tudomány ideálja, olyané, amely már minden felfedezhetőt felfedezett, olyané, amelynek már nem lehet érdekessége. ... A mélyinterjú az ismeretlen felfedezésének a módszere. De hála istennek a szociológiában minden ismeretlen.”

A közvetlen megfigyelés, a mélyinterjú fontosságának a hangsúlyozása nem öncél az előre gyártott kérdőívekkel és grandiózus számítástechnikával dolgozó hazai szociológia mezején, hanem szükségszerű következménye annak, hogy mit is akart megtudni Kemény István a magyar társadalomról, milyen dimenziókat és mélységeket akart felszínre hozni e társadalom szerveződési formáiból. Az általa életformacsoportoknak nevezett társadalmi csoportosulások letapogatására más módszert nem is igen választhatott volna.

Innen a Keményre és tanítványi körére jellemző állandó terepközeliség, a „vizsgálati alanyok” emberszámba vétele, állandó és aktív kontaktus a terepen vizsgált emberekkel, állampolgárokkal. Ritka társadalomkutatói attitűd ez, s mint tudjuk, nem is veszélytelen. És innen az a kritikus kutatói magatartás, mely nem a lehetetlent ostromolja, de a tőle telhetőt megteszi. Értelmiségiként az elnyomottakért.

4. (A tanulmányokról)

Kemény hatása, jelenléte tagadhatatlan, tanítványai és nemcsak tanítványai munkáiban nyomára bukkanhatunk – hogy hogyan, milyen megszorításokkal, azt láthattuk.

A születésnapi kötet tanulmányait olvasva (Kenedi János már említett írásán és Havas Gábor lábjegyzet-összeállításán kívül) számomra kiemelkedő olvasói élményt jelentett Havas Gábor, Csalog Zsolt és Lengyel Gabriella szociográfiája. Mindhármon átsugárzik a valóságot apró, verbálisan alig megközelíthető részleteiben is dokumentálható, tisztelő megismerői szemléletmód, mely társadalomkritikai üzenetét nem annyira expliciten, mint inkább anyagában hordozza.

A kötet két „közgazdásztanulmányának” – Bauer Tamás–Laki Mihály, illetve Törzsök Erika írásának – közös vonása, hogy a gazdaság folyamataira nem mint valamiféle absztrakt mechanizmusok együttesére tekintenek, e folyamatokat a valóságos történések, események sorozatában ragadják meg, s így előtárulkozhatnak az ebben részt vevő emberek sajátos szerepei, érdekkötődései, hatalmi harcai, a beruházások, technológiai és gazdálkodói innovációk és az adott társadalmi környezet sajátos, konfliktusos összefüggései. Emellett a szerzők olyan szakterületen alkalmazzák a megismerés „puha technikáit”, ahol ez még mindig kevésbé elfogadott, mint más társadalomtudományokban.

Az előbbiektől eltérő értelmiségi szerepfelfogást sugallnak számomra Szalai Júlia, Vági Gábor, Solt Ottilia és Petri György írásai. Mindegyikőjük egy-egy általánosabb problémával foglalkozik – a munkanélküliséggel, településfejlesztéssel, szegénységgel, modernizációval –, az aktuális társadalomirányítói, illetve reformtendenciák ellentmondásaira reflektálva. Megírásukat talán az az általánosabb alapállás motiválhatta (ahogy Csalog Zsolt idézi Keményt), hogy „vannak dolgok, amelyeket csinálunk akkor is, ha nincs semmi remény rá, hogy eredményre vezessenek. Csináljuk őket remény nélkül is, egyszerűen csak etikai indíttatásból. Mert nem lehet mást csinálni!” Reformirodalomban gazdag, reform nélküli jelenünkben ezért is születnek újra a társadalmi reformerek önmeghasonlást súroló, szomorkás vitairatai.

A Kemény Istvánt köszöntő születésnapi kötet számomra „nem nagyobb..., nem kisebb..., ekkora”.

• Második nyilvánosság